Sárkányok tánca (11 page)

Ott volt a szag. Emberszag.

Hamu, gondolta Bran.
Régi és nagyon halovány, de hamu.
Égett fa, korom és faszén.
Egy kialudt tűz szaga.

Lerázta a havat az orráról. Az erős széllökések miatt nem volt könnyű követni a szagot. A farkas szaglászva nézett körül. Mindenfelé hóbuckákat és fehérbe öltözött fákat látott. Kilógatta a nyelvét fogai között, belekóstolt a fagyos levegőbe, lélegzete párafelhőként távozott, ahogy a hópelyhek elolvadtak a nyelvén. Amikor ügetve elindult a szag forrásának irányába, Hodor azonnal követte. A szarvasnak tovább tartott a döntés, ezért Bran vonakodva visszatért a saját testébe.

– Erre! Kövessük Nyárt, megérzett valamit.

Mire az újhold előbújt a felhők mögül, végre megtalálták a tóparti falut. Majdnem átsétáltak rajta. A jég irányából nézve a település semmiben sem különbözött a száz másik hasonló helytől, ami mellett elhaladtak. A hólepte, kerek kőházak könnyen lehettek volna sziklák, földhalmok vagy kidőlt fatörzsek, mint az, amit Jojen valamivel korábban épületnek nézett, amíg le nem ástak, és meg nem találták a rothadó, törött ágakat.

A falu teljesen üres volt, az egykor itt élő vadak elhagyták, akárcsak a többi falut, amelyek mellett elhaladtak. Némelyiket fel is gyújtották, mintha a helyiek biztosak akartak volna lenni benne, hogy nem fognak visszajönni, ezt azonban épségben hagyták. A hó alatt tucatnyi kunyhót találtak, valamint egy közös épületet gyeptéglákból rakott tetővel, vastag falakkal és durván ácsolt rönkökkel.

– Itt legalább nem ér minket a szél – dünnyögte Bran.

–
Hodor –
helyeselt Hodor.

Meera leszállt a szarvas hátáról, majd az öccsével együtt kisegítették Brant a hordszékből.

– Talán a vadak hagytak hátra valami ennivalót – mondta a lány.

Hiú reménynek bizonyult. A közös épületben csak a tűz hamvai, keményre döngölt föld és csontig hatoló hideg fogadta őket. De legalább tető volt a fejük felett, és erős rönkfalak óvták őket a széltől. A közelben jéghártyával borított patak csordogált, a szarvasnak tel kellett törnie a patájával, hogy inni tudjon. Amint Bran, Jojen és Hodor elhelyezkedtek, Meera hozott nekik néhány jégdarabot, hogy elszopogassák. Az olvadó víz olyan hideg volt, hogy Bran már attól is reszketett.

Nyár nem követte őket az épületbe. Bran érezte a nagy farkas éhségét, ami vetekedett az övével.

– Menj vadászni – mondta neki –, de a szarvast hagyd békén. – Tudatának egy része szintén szeretett volna vadászni menni. Talán majd később.

A vacsora egy maroknyi makkból állt, melyet összetörtek és péppé zúztak. Olyan keserű volt, hogy Bran fuldoklott, miközben legyűrte. Jojen Reed inkább nem is próbálkozott. Fiatalabb és törékenyebb volt nővérénél, napról napra gyengült.

– Jojen, enned kell! – erősködött Meera.

– Később, most csak pihenni szeretnék. – Jojen halványan elmosolyodott. – Nem ez lesz a halálom napja, nővérem. Megígérem.

– Majdnem leestél a szarvasról.

– Majdnem. Fázom és éhes vagyok, ennyi az egész.

– Akkor egyél.

– Zúzott makkot? Fáj a gyomrom, de attól még rosszabb lenne. Hagyj magamra, nővérem. Sült csirkéről álmodozom.

– Az álmok nem lakatnak jól. Még a zöld álmok sem.

– Az álom minden, amink maradt.

Minden, amink maradt
A délről hozott étel már tíz napja elfogyott. Azóta éjjel-nappali társukká szegődött az éhség. Ebben az erdőben még Nyár sem talált vadat. Péppé tört makkon és nyers halon éltek. Az erdő tele volt befagyott patakokkal és hideg, fekete tavakkal, Meera pedig ugyanolyan jól tudott horgászni háromágú békavadász dárdájával, mint a legtöbb férfi zsinórral és horoggal. Néha egészen elkékült az ajka a hidegtől, mire visszatért a dárdáján ficánkoló zsákmánnyal. Azonban már három napja nem fogott semmit. Bran olyan üresnek érezte a gyomrát, mintha három éve éhezne.

Miután legyűrték szegényes vacsorájukat, Meera a falnak döntötte a hátát, és egy fenőkővel élesíteni kezdte a tőrét. Hodor az ajtó mellett kuporgott, előre-hátra billegett a térdén, és magában motyogott:

– Hodor, hodor, hodor.

Bran lehunyta a szemét. Túl hideg volt a beszédhez is, tüzet pedig nem mertek gyújtani. Hidegkéz figyelmeztette őket a vele járó veszélyekre.
Ez az erdő nem olyan
üres,
mint amilyennek gondolnátok,
mondta
Nem tudhatjátok, mit hívna elő a tűz a sötétségből.
Az emléktől megborzongott, hiába melegítette Hodor a saját testével.

Az álom nem jött, nem is jöhetett. Helyette ott volt a szél, a harapós hideg, a holdfény a havon és a tűz. Ismét Nyár testében, sok-sok mérfölddel távolabb, az éjszaka bűzlött a vér szagától. A bűz nagyon erős volt.
Halál nem messze.
A hús bizonyára még meleg. Nyál csordult a fogai közül, ahogy feltámadt benne az éhség.
Nem szarvas. Nem őz. Ez nem.

A rémfarkas közelebb osont a húshoz, a karcsú, szürke árny egyik fától a másikig lopakodott, a holdfény tócsáin és a buckákon átvágva. A szél kavargott körülötte, állandóan változtatta az irányát. Elvesztette a szagot, aztán megtalálta, majd újra elvesztette. Miközben szimatolt, távoli hangot hallott, felkapta a fejét, a fülét meresztette.

Farkas.
Azonnal tudta. Nagyon óvatosan a hang felé indult. A vérszag hamarosan visszatért, de más szagok is társultak hozzá: vizelet és halott bőrök, madárürülék, tollak és farkas, farkas, farkas.
Egy egész falka.
Lehet, hogy harcolnia kell a húsért.

Azok is megérezték őt. Ahogy kilépett az erdő sötétjéből a véres mezőre, mindannyian ránéztek. A nőstény egy bőrcsizmát rágcsált, melyben még benne volt egy láb fele, de a rémfarkas közeledésére elejtette zsákmányát. A falka vezére, egy bozontos, fehér orrú, félszemű, öreg hím vicsorogva lépett előre, hogy fogadja a jövevényt. Mögötte a fiatalabb hím is kivillantotta fogait.

A rémfarkas sápadt, sárga szeme beitta a látványt. A bokrok között belsőségek hevertek szétszórva, a belek rátekeredtek az ágakra. Egy felnyílt gyomorból gőz szállt fel, vér és hús ígéretes szagát árasztva. Egy fej világtalanul bámult fel a holdsarlóra, arcbőrét csontig letépték, szemei üres gödrök, nyaka tépett szélű csonkban végződött. Egy megfagyott vértócsa vörösen és feketén csillogott.

Emberek.
Bűzük betöltötte a világot. Annyian lehettek, mint az ujjak az ember mancsán, de már nem éltek.
Halottak. Elmentek. Hús.
Eredetileg köpeny és csuklya lehetett rajtuk, de a farkasok éhes tombolásukban darabokra szaggatták ruházatukat. Akiknek megmaradt az arcuk, fekete szakállt viseltek, belefagyott jéggel és váladékkal. A hó már elkezdte betemetni a maradványokat, kifehérítve a fekete köpenyeket és nadrágokat.
Fekete.

Mérföldekkel távolabb a fiú összerezzent.

Fekete. Éjjeli őrség. Ezek az Éjjeli őrség emberei voltak.

A rémfarkast ez nem érdekelte. Ez csak hús volt, ő pedig éhezett A három farkas szeme sárgán villogott. Végignézett rajtuk, orrlyuka kitágult, halkan morogni kezdett. A fiatalabb hím elhátrált, Nyár érezte a félelmét.
Ő a farok.
A félszemű azonban viszonozta a morgást, és még közelebb jött.
Ő a fej. És nem fél, hiába vagyok kétszer akkora.

Találkozott a tekintetük.

Varg!

A következő pillanatban egymásnak ugrottak, farkas és rémfarkas, nem maradt idő további gondolatokra. A világ leszűkült fogakra és karmokra, hó csapott a magasba, ahogy hemperegve tépték egymást, miközben a másik két farkas körülöttük keringve vicsorgott. Nyár állkapcsa dértől csúszós bundán csattant össze, sikerült elkapnia a félszemű pálcika vékonyságú lábát, ám az öreg farkas közben a gyomrába karmolt, kiszabadította magát, és már támadott is. Sárga agyarak kaptak a nyaka felé, de lerázta magáról szürke rokonát, akár egy patkányt, aztán utánavetette magát, és ledöntötte a lábáról. Hörögve, rúgva, tépve küzdöttek, amíg friss vér nem borított körülöttük mindent. Végül azonban az öreg szürke a földre kushadt, és a hasát mutatta ellenfelének. A rémfarkas még kétszer odakapott, megszaglászta a végbelét, és egyik lábát ellenfelére helyezte.

Néhány kaffogás és figyelmeztető mordulás után a nőstény és a farok is behódolt.

A falka az övé volt.

Akárcsak a préda. Egyik embertől a másikig sétált, alaposan megszaglászta őket, mielőtt kiválasztotta a legnagyobb, arc nélküli példányt, amelyik az egyik kezében fekete vasat szorongatott. A másik keze csuklóból leszakadt, valamivel odébb hevert fekete bőrbe burkolva. A torkán tátongó sebből hullámokban tört elő a vér. A farkas megnyalta az összeroncsolt, szem nélküli torzó orrát és arcát, aztán a nyakba fúrta az orrát, kitépett belőle egy darabot, és lenyelte az édes húst. Még soha nem evett ilyen finomat.

Amikor végzett, átsétált a következőhöz, és onnan is megette a legjobb falatokat A fákról hollók figyelték, sötét szemükkel csendben szemlélték lakomáját, miközben a hó kavargott körülöttük. A többi farkas rávetette magát a maradékra; először az öreg hím evett, aztán a nőstény, végül a farok. Most már az övéi voltak. Ez a falkája.

Nem,
suttogta a fiú,
van másik falkánk. Sansa farkasa meghalt, és talán Szürke Szél is, de valahol még ott van Borzaskutya, Nymeria és Szellem. Emlékszel Szellemre
?

A hulló hó és a lakomázó farkasok képe elhalványult. Kellemes meleget érzett az arcán, akár egy anyai csókot.
Tűz,
gondolta.
Füst.
Orra megrándult a sülő hús illatára. Aztán az erdő végképp eltűnt, újra a közös épületben ült, nyomorék testében, és egy tűzbe bámult.

Meera Reed megfordított egy szelet nyers, vörös húst a lángok fölött, hagyta megperzselődni és lecsöppenni a zsírt.

– Éppen időben – mondta a lány. Bran megdörzsölte a szemét, és hátratornászta magát a fal tövébe. – Majdnem átaludtad a vacsorát. A felderítő talált egy malacot.

Háta mögött Hodor éhesen rágcsált egy darab forró, félig megsült húst, a vér és a zsír belecsorgott a szakállába. Ujjai közül füstcsíkok kanyarogtak.

– Hodor – mormolta két harapás között. – Hodor, hodor. – Kardja mellette feküdt a földön.

Jojen Reed apró harapásokkal evett, miniden falatot vagy tucatnyiszor megrágott, mire lenyelte.

A felderítő megölt egy malacot.
Hidegkéz az ajtó mellett állt, egy hollóval a vállán, mindketten a tüzet bámulták. A lángok megcsillantak a négy fekete szemben.
Nem eszik
állapította meg Bran,
és fél a tűztől

– Azt mondtad, ne gyújtsunk tüzet – emlékeztette a felderítőt.

– A falak elrejtik a fényt, és már közel a hajnal. Nemsokára elindulunk.

– Mi történt az emberekkel? Az ellenséggel a hátunk mögött.

– Nem fognak gondot okozni.

– Kik voltak? Vadak?

Meera megfordította a húst. Hodor buzgón rágott és nyelt, boldogan motyogva a bajsza alatt. Egyedül Jojen figyelte, mi történik körülötte. Hidegkéz Branre n
ézett.

– Ellenség.

Az Éjjeli őrség emberei.

– Megölted őket. Te és a hollóid. Az arcuk szét volt roncsolva, a szemük kivájva. – Hidegkéz nem tagadta. – A
testvéreid
voltak, láttam! A farkasok széttépték a ruháikat, de így is meg tudtam állapítani. Fekete köpenyt viseltek. Olyan feketét, mint a kezed. – Hidegkéz egy szót sem szólt. – Ki vagy te?
Miért fekete a kezed?

A felderítő úgy tanulmányozta a saját kezét, mintha még sosem látta volna.

– Ha a szív megáll, a vér a kiálló végtagokba áramlik, ahol összegyűlik és megalvad. – Hangja ugyanolyan súlyos és komor volt, mint ő maga. – Az ember keze megdagad és fekete lesz, akár a puding, a többi testrésze pedig fehér, mint a tej.

Meera Reed békavadász dárdájával a kezében felállt, az egyik ágra még mindig rá volt tűzve egy darab füstölgő hús.

– Mutasd az arcod!

A felderítő meg sem moccant.

– Halott! – Bran keserű epét érzett a torkában. – Meera, ez halott! „A szörnyetegek nem kelhetnek át, amíg a Fal áll, és az Éjjeli őrség tagjai hűek esküjükhöz”, legalábbis öreg Nan mindig ezt mondta. Eljött a Falhoz, hogy találkozzon velünk, de nem tudott átjönni, ezért Samet küldte azzal a vad lánnyal.

Meera kesztyűs keze még erősebben markolta a dárda nyelét.

– Ki küldött? Ki ez a háromszemű varjú?

– Egy barát. Álmodó, varázsló, hívjátok, ahogy akarjátok. Az utolsó zöldlátó.

A közös épület ajtaja hangos csattanással kivágódott. Odakint az éjszakai szél feketén és komoran üvöltött. A fák tele voltak ricsajozó hollókkal. Hidegkéz nem mozdult.

– Egy szörnyeteg! – suttogta Bran.

A felderítő a fiút nézte, mintha a többiek nem is léteztek volna.

– A te szörnyeteged, Brandon Stark.

–
Tiéd!
– visszhangozta a holló a vállán. Odakint a madarak felnéztek a hangra, és az erdő egy ideig visszhangzott a „tiéd, tiéd, tiéd” kárálástól.

– Jojen, ezt megálmodtad? – kérdezte Meera az öccsét. – Ki ez az ember? Vagy mi? Mit tegyünk most?

– Követjük a felderítőt – felelte Jojen. – Túl messzire jöttünk, hogy most visszaforduljunk, Meera. Sosem jutnánk el élve a Falig. Továbbmegyünk Bran szörnyetegével, vagy meghalunk.

Tyrion

A
Napkeleti Kapun át hagyták el Pentost, bár Tyrion Lannister semmit sem látott a napkeltéből.

– Olyan lesz, mintha sosem jártál volna Pentosban, apró barátom – ígérte Illyrio tanácsos, miközben behúzta a hintó bíbor függönyét.

– Senki nem láthatja, hogy elhagyod a várost, ahogy azt sem látta senki, amikor érkeztél.

– Senki, kivéve a tengerészeket, akik betuszkoltak abba a hordóba, a hajósinast, aki feltakarított utánam, a lányt, aki az ágyamat melegítette, és azt az áruló, szeplős mosónőt. Ó, és persze az őreidet. Hacsak nem távolítottad el az agyukat is a golyóikkal együtt, tudni fogják, hogy nem egyedül ülsz idebent.

A hintót vastag bőrszíjakon nyolc hatalmas igáslóhoz rögzítették. A lovak mellett négy eunuch lépdelt, kettő-kettő mindkét oldalon, és még többen sorakoztak fel hátul, hogy védjék a menetet.

– A Makulátlanok nem mesélnek – nyugtatta meg Illyrio –, a gálya pedig, amelyik idehozott, jelen pillanatban úton van Asshai felé. Két év, mire visszatér, ha a tenger kedvez nekik. Ami pedig a házam népét illeti, szeretnek engem. Senki nem árulna el.

Ringasd csak magad ebbe a hitbe, kövér barátom. Egy nap majd ezeket a szavakat véssük a kriptádra.

– Mi is azon a gályán lehetnénk – morogta a törpe. – A leggyorsabb út Volantisba a tengeren át vezet.

– A tenger veszélyes – felelte Illyrio. – Az ősz a viharok évszaka, es a Lépőköveknél még mindig kalózok tanyáznak prédára lesve. Nem hagyhatom, hogy az én apró barátom a kezükbe kerüljön.

– A Rhoyne-on is vannak kalózok.

– Folyami kalózok. – A sajtkereskedő elnyomott egy ásítást, eltakarta a száját a kézfejével. – A csótánykapitányok csak a morzsákra csapnak le.

– Kőemberekról is hallani.

– Azok valóságosak, szerencsétlen ördögök. De miért beszélünk ilyesmiről? Túl szép a mai nap ezekhez a témákhoz. Nemsokára megpillantjuk a Rhoyne-t, ahol megszabadulsz Illyriótól és a hatalmas pocakjától. Van itt édes bor és finom falatok, miért foglalkoznánk betegséggel és halállal?

Valóban
,
miért?
Tyrion ismét hallotta a számszeríj pendülését, és elgondolkodott a kérdésen. A hintó enyhén billegett, a lágy mozgástól úgy érezte magát, mint egy gyermek az anyja ölében.
Nem mintha tudnám, milyen az.
Feneke lúdtollal tömött selyempárnákon pihent, a bíbor bársonyfalak a feje fölött összefutva tetőt alkottak, és a kinti őszi hideghez képest idebent kellemes meleg uralkodott.

Öszvérek sora lépdelt mögöttük ládákkal, hordókkal és zsákokkal megrakva, valamint rengeteg élelemmel, nehogy a sajtok ura egyetlen pillanatig is éhezzen. Aznap reggel fűszeres kolbászt csipegettek, és füstgyümölcsből készült barnával öblítették le. A délutánjukat aszpikos angolnával és dorne-i vörössel töltötték ki. Este szeletelt sonka következett főtt tojással és sült pacsirta kétféle hagymával töltve, mellé az emésztést elősegítendő világos sör és myri tűzbor. A hintó azonban épp olyan lassú volt, mint amennyire kényelmes, és a törpe rövid időn belül szinte viszketett a türelmetlenségtől.

– Hány nap múlva érjük el a folyót? – kérdezte Illyriót aznap este. – Ha ilyen sebességgel haladunk, a királynőd sárkányai nagyobbak lesznek Aegonénál, mire megpillantom őket.

– Bárcsak úgy lenne! Egy nagy sárkány sokkal félelmetesebb, mint egy kicsi. – A tanácsos megvonta a vállát. – Bármennyire is szeretném magam köszönteni Daenerys királynőt Volantisban, ezt a feladatot rád és Griftre kell bíznom. Legjobban Pentosban tudom szolgálni őt, hogy egyengessem a visszatérése útját. Amíg azonban melletted vagyok... nos, egy öreg, kövér embernek kijár némi kényelem, nem igaz? Igyunk egy kupa bort!

– Mondd csak – kérdezte Tyrion a bort kortyolgatva –, miért törődik egy pentosi tanácsos azzal, hogy ki viseli a koronát Westeroson? Hol van ebben a te hasznod?

Illyrio letörölte a zsírt a szájáról.

– Öreg ember vagyok, belefáradtam ennek a világnak a csalárdságába. Olyan nehéz elhinni, hogy szeretnék valami jót tenni, mielőtt lejár az időm, és ezért segítek egy kedves, fiatal lánynak visszaszerezni mindazt, ami születése jogán jár neki?

Legközelebb felajánlasz nekem egy varázspáncélt meg egy palotát Valyriában.

– Ha Daenerys nem több egy kedves, fiatal lánynál, akkor a Vastrón apró, kedves kis darabokra fogja szabdalni.

– Attól ne félj, apró barátom. Az ereiben Sárkány Aegon vére csörgedez.

És Méltatlan Aegoné
,
Kegyetlen Maegoré meg Zavarodott Baeloré.

– Mesélj még róla!

A kövér ember elmélázott.

– Daenerys félig még gyermek volt, amikor eljött hozzám, de már akkor szebbnek találtam, mint a második feleségemet. Olyan bájos volt, hogy még azon is elgondolkodtam, megtartom magamnak. Azonban tudtam, semmi örömöm nem származna egy ilyen aljas, alattomos tettből. Végül inkább hívtam egy ágymelegítőt, és vadul meghágtam, amíg el nem múlt rólam az őrület. Igazság szerint nem hittem, hogy sokáig életben marad a lovasurak között.

– Ám ez nem gátolt meg abban, hogy eladd őt Khal Drogónak...

– A dothrakik nem adnak el és nem vásárolnak. Inkább úgy mondanám, a bátyja, Viserys adta őt Drogónak, hogy elnyerje a khal barátságát. Hiú és kapzsi fiatalember volt. Viserys vágyott atyja trónjára, de vágyott Daenerysre is, és nem szívesen vált meg tőle. A hercegnő házasságkötése előtti éjszakán megpróbált bebújni az ágyába, mert úgy gondolta, ha már a keze nem lehet az övé, legalább a szüzességét elveszi. Ha nem állítok előrelátóan őröket az ajtó elé, Viserys hosszú évek tervezését tehette volna tönkre.

– Ostoba fickó lehetett.

– Viserys Őrült Aerys fia volt, ez talán mindent megmagyaráz. Daenerys... Daenerys teljesen más. – Bekapott egy sült pacsirtát, és zajosan elrágta, a csontokkal együtt. – Az ijedős gyermek, aki menedéket keresett a villámban, meghalt a dothraki tengeren, majd vérben és tűzben született újjá. A sárkánykirálynő, aki most a nevét viseli, valódi Targaryen. Amikor hajókat küldtem érte, hogy hozzák haza, inkább a Rabszolga-öböl felé fordult. Alig néhány nap leforgása alatt elfoglalta Astaport, térdre kényszerítette Yunkait, és feldúlta Meereent. Mantarys lesz a következő, ha a régi valyriai utakon halad nyugat felé. Ha viszont tengeren jön, akkor... nos, a flottájának Volantisban kell élelmet és vizet szereznie.

– Akár szárazföld, akár tenger, Meereent és Volantist sok-sok mérföld választja el egymástól – mutatott rá Tyrion.

– Ötszázötven, ahogy a sárkányok repülnek, sivatagokon, hegyeken, mocsarakon és démonjárta romokon keresztül. Sokan elhullnak, de akik túlélik, sokkal erősebbek lesznek, mire elérik Volantist... ahol te és Griff fogjátok várni őket friss csapatokkal és annyi hajóval, amennyi képes lesz őket átvinni a tengeren Westerosba.

Tyrion elgondolkodott, mit is tud Volantisról, a legöregebb és legbüszkébb Szabad Városról. Valami itt bűzlött, ezt még fél orral is megérezte.

– Azt beszélik, Volantisban minden szabad emberre öt rabszolga jut. Miért segítenének a triarkák egy királynőnek, aki felszámolja a rabszolga-kereskedelmet? – Illyrióra szegezte az ujját. – És ha már itt tartunk, te miért teszed? Pentos törvényei tiltják a rabszolgatartást, mégis rajta tartod az ujjad, vagy talán az egész kezed a kereskedelem verőerén. Ugyanakkor együttműködsz a sárkánykirálynővel, és nem ellene dolgozol. Miért? Mit remélsz Daenerys királynőtől?

– Már megint itt tartunk? Kitartó kis ember vagy. – Illyrio nevetve csapott a hasára. – Rendben, legyen, ahogy akarod. A Kolduskirály megígérte, hogy én leszek a kincstárnoka, és valódi nagyurat csinál belőlem. Ha megszerezte volna az aranykoronát, választhattam volna a kastélyok közül... akár még Casterly-hegyet is, ha arra támad gusztusom.

Tyrion horkantására visszajött a bor az orrát helyettesítő csonkon.

– Apám ezt örömmel hallotta volna.

– Apádnak nem kellett volna aggódnia. Miért kellene nekem egy szikla? A villám elég nagy minden igényemnek, és sokkal kényelmesebb, mint a ti huzatos westerosi váraitok. Viszont a kincstárnoki poszt... – A tanácsnok meghámozott egy újabb tojást – Szeretem a pénzt. Van annál édesebb hang, mint az arany csilingelése a másik aranyon?

Egy nővér sikolyai.

– Biztos vagy benne, hogy Daenerys betartja a bátyja ígéretét?

– Vagy betartja, vagy nem. – Illyrio leharapta a tojás felét. – Mondtam neked, apró barátom, nem minden a haszonszerzésről szól. Higgy, amit akarsz, de még a magamfajta kövér, vén bolondoknak is vannak barátai, és vannak őszinte érzések, amiket viszonozni szeretne.

Hazudsz,
gondolta Tyrion.
Van ebben az egész kalandban valami ami sokkal jobban megéri neked, mint a pénz és a várkastélyok.

– Olyan kevés emberrel találkozni manapság, aki többre értékeli a barátságot a pénznél.

– Mennyire igaz! – bólogatott a kövér ember, észre sem véve a szavakban rejlő iróniát.

– Hogy barátkoztál össze a Pókkal?

– Együtt nőttünk fel... két zöldfülű kölyök Pentosban. – Varys Myrből jött

– Valóban. Nem sokkal az érkezése után találkoztam vele, egy lépéssel a rabszolga-kereskedők előtt. Nappal a csatornákban aludt, éjjel pedig a tetőkön osont, akár egy macska. Én is hasonlóan szegény voltam, egy koszos selyembe öltözött
bravo,
aki a pengéjéből élt. Talán láttad azt a szobrot a medencémben. Pytho Malanon faragta tizenhat éves koromban. Szépséges alkotás, bár most már csak sírok, amikor ránézek.

– A kor mindannyiunkra rányomja bélyegét. Én például még mindig gyászolom az orromat. Varysnál maradva...

– Myrben ő volt a tolvajok hercege, amíg egy rivális tolvaj be nem súgta. Pentosban az akcentusa megbélyegezte, és miután kiderült, hogy eunuch, állandóan gúnyolták és bántalmazták. Hogy miért rám esett a választása, amikor kellett valaki, aki megvédje, nem tudom, de megegyezésre jutottunk. Varys kiszemelte magának a jelentéktelenebb tolvajokat, és elkezdte fosztogatni őket. Én védelmet ajánlottam az áldozatainak, és azt ígértem, bizonyos összegért visszaszerzem a javaikat. Nemsokára már mindenki, aki kárt szenvedett, hozzám fordult, míg a város tolvajai és zsebmetszői Varyst keresték... az egyik fele azért, hogy elvágja a torkát, a másik, hogy eladja neki a zsákmányát. Mindketten egyre gazdagabbak és gazdagabbak lettünk, és Varys elkezdte betanítani az egérkéit.

– Királyvárban madárkákat tartott.

– Akkor még egérkéknek hívtuk őket. Az idősebb tolvajok ostobák voltak, csak addig tudtak gondolkodni, hogy az éjszakai zsákmányt borra váltsák. Varys ezért inkább az árva fiúk és a fiatal lányok közül válogatott. A legkisebbeket választotta ki, a gyorsakat és csendeseket, megtanította őket falat mászni és kéményekben leereszkedni, de még olvasni is. Az aranyat és a drágaköveket meghagytuk az átlagos tolvajoknak. A mi egérkéink leveleket, lajstromokat, táblázatokat loptak... majd később csak elolvasták őket, és visszatették a helyükre.
A titkok többet érnek minden ezüstnél vagy zafírnál
, vallotta Varys. És valóban. Olyan hírnévre tettem szert, hogy Pentos hercegének egyik unokatestvére engedte, hogy elvegyem szűz leányát, miközben egy bizonyos eunuch képességeiről szóló mesék átkeltek a Keskeny-tengeren, és eljutottak a király fülébe. Egy nagyon
gondterhelt
királyéba, aki nem bízott meg sem a fiában, sem a feleségében, sem a Segítőjében, gyermekkori barátjában, aki egyre arrogánsabbá és büszkébbé vált. Azt hiszem, a történet folytatását már te is ismered, nem igaz?

– Nagyjából – bólintott Tyrion. – Látom, te nem csak egyszerű sajtkereskedő vagy.

Illyrio oldalra billentette a fejét.

– Kedves tőled, hogy ezt mondod, apró barátom. Én pedig látom, hogy valóban olyan gyors az észjárásod, mint ahogy Varys állította. – Elmosolyodott, kivillantva töredezett, sárga fogait, és újabb kancsó myri tűzborért kiáltott.

Amikor a tanácsos könyöke mellett a boroskancsóval elbóbiskolt, Tyrion előretolta magát a párnán, hogy kiszabaduljon süppedős börtönéből, és töltsön magának egy kupával. Felhajtotta, ásított egy nagyot, és újratöltötte a kupáját.
Ha elég tűzbort iszom, talán sárkányokkal fogok álmodni,
gondolta.

Amikor még magányos gyermek volt Casterly-hegy mélyén, képzeletében gyakran lovagolt sárkányokon az éjszakában, elveszett Targaryen hercegként vagy valyriai sárkányúrként suhant el a mezők és hegyek fölött. Egyszer, amikor a nagybátyjai megkérdezték, milyen ajándékot szeretne a névnapjára, sárkányért könyörgött nekik.

– Nem kell nagy! Elég egy kicsi is, mint amilyen én vagyok!

Gerion nagybátyja szerint ez volt a legmulatságosabb dolog, amit valaha hallott, de Tygett nagybátyja azt mondta:

– Az utolsó sárkány egy évszázada meghalt, kölyök.

Ez annyira igazságtalanul hangzott, hogy a fiú aznap éjjel álomba sírta magát.

Ám ha hihetett a sajt urának, akkor az őrült Király lánya kikeltett három élő sárkányt.
Kettővel többet, mint amennyire bármelyik Targaryennek szüksége lehet.
Szinte már sajnálta, hogy megölte az apját. Szerette volna az arcát látni, amikor megtudja, hogy egy Targaryen királynő Westeros felé tart három sárkánnyal, egy cselszövő eunuch és egy fél Casterly-hegy méretű sajtkereskedő támogatásával.

A törpe annyira teleette magát, hogy ki kellett oldania az övét, és nadrágjának legfelső zsinórját. A vendéglátójától kapott gyerekruhában úgy érezte magát, mint tíz font kolbász egy ötfontos bélben.
Ha mindennap ennyit eszünk, akkora leszek, mint Illyrio, mire találkozom a sárkánykirálynővel.
Közben odakint beesteledett, a gyaloghintóban teljes sötét lett. Tyrion hallgatta Illyrio horkolását, a bőrszíjak nyikorgását, a patkók kényelmes kopogását a kemény valyriai úton, de a szíve csak a bőrszárnyak suhogását hallotta.