Sárkányok tánca (80 page)

– Adjatok egy lovat – kérte Asha Ser Justint, amikor a férfi egy darab sonkát hozva meglátogatta. – Megőrülök ezekben a láncokban. Nem próbálok megszökni, a szavamat adom.

– Bárcsak megtehetném, úrnőm, de a király foglya vagy, nem az enyém.

– A királyod nem hallgat a női szóra.

A Nősténymedve felmordult.

– Miért bíznánk egy vasember ígéretében azok után, amit a testvéred Deresben müveit?

– Én nem Theon vagyok – vitatkozott Asha, de a láncok maradtak.

Miközben Ser Justin ellovagolt, Asha felidézte az utolsó alkalmat, amikor az anyjával találkozott. Harlaw-n történt, Tíztoronyban. Az asszony szobájában gyertya égett, de a nagy, faragott ágy a szürkés baldachin alatt üres volt. Alannys úrnő az ablak mellett ült, és a tengert bámulta.

– Elhoztad a kisfiamat? – kérdezte remegő szájjal.

– Theon nem tudott jönni – felelte Asha, és lenézett az emberi roncsra, aki életet adott neki, az anyára, aki két fiát elvesztette. A harmadik pedig...

Mindenkinek elküldök egy darabot a hercegből.

Bárhogy is alakuljon a csata Deresnél, Asha Greyjoy egy pillanatig sem gondolta, hogy testvére életben maradhat.
Köpönyegforgató Theon. Még a Nősténymedve is karón szeretné látni a fejét.

– Vannak testvéreid? – kérdezte fogvatartóját.

– Nővérek – felelte Alysane Mormont szokásos mogorvaságával. – Öten voltunk, mind lányok. Lyanna most is a Medve-szigeten van, Lyra és Jory anyánknál. Dacey-t megölték.

– A Vörös Nász.

– Igen. – Alysane egy pillanatig Ashát figyelte, mielőtt folytatta. – Van egy fiam, még csak kétéves. A lányom kilenc.

– Fiatalon kezdted.

– Túl fiatalon. De még mindig jobb, mint túl sokáig várni.

Egy döfés nekem
, gondolta Asha,
de sebaj.

– Házas vagy.

– Nem, egy medvétől vannak a gyerekeim. – Alysane elmosolyodott. Töredezett fogai ellenére volt valami megnyerő a mosolyában. – A Mormont asszonyok bőrváltók. Medvévé változunk, és az erdőben keresünk magunknak párt. Ezt mindenki tudja.

Asha visszamosolygott rá.

– A Mormont asszonyok mind harcosok is.

A másik nő arcáról eltűnt a mosoly.

– Azok vagyunk, amivé tettetek minket. A Medve-szigeten minden gyermek megtanul félni a tengerből kiemelkedő krakentől.

Az
Ősi Rend.
Asha halkan csilingelő láncokkal elfordult.

A harmadik napon az erdő összezárult körülöttük, a kitaposott utak vadcsapásokká változtak, melyek egy idő után túl keskenynek bizonyultak a nagyobb szekerek számára. Időnként ismerős képződmények mellett haladtak el: egy bizonyos szögből nézve farkasfejre emlékeztető szikla, egy félig megfagyott vízesés, egy zöldesszürke mohával benőtt, természetes kőív. Asha mindegyikre emlékezett. Egyszer már járt erre, amikor Deresbe lovagolt meggyőzni Theon öccsét, hogy hagyjon fel hódításával, és térjen vissza vele Erdőmélye biztonságába.
Abban is kudarcot vallottam.

Aznap tizennégy mérföldet haladtak, és még szerencsésnek mondhatták magukat.

Alkonyatkor a hajtó beállt a kocsival egy fa alá. Miközben kifogta a lovakat, Ser Justin lovagolt oda hozzájuk, és levette Asha csuklójáról a bilincseket. Ő és a Nősténymedve átvezették a táboron a király sátrához. Lehet, hogy fogoly volt, de ugyanakkor pyke-i Greyjoy is, és Stannis Baratheon örömmel szórt neki morzsákat az asztaláról, ahol kapitányaival és parancsnokaival étkezett.

A király sátra majdnem akkora volt, mint Erdőmélye nagyterme, de a méretén kívül semmiben sem emlékeztetett arra. A merev, sárga vászonfalak kifakultak, sár és latyak szennyezte, több helyen megtelepedett a penész. A központi pózna tetején a király aranyzászlaja lobogott, az égő szívben a szarvasfejjel. Három oldalról a délről érkezett kisebb uraságok sátrai vették körül, a negyediken pedig hatalmas máglya lobogott, táncoló lángkarokkal nyújtózva az éjszakai ég felé.

Vagy tízen hasogatták a fát a máglya táplálásához, amikor Asha elbicegett a tűz mellett őreivel.
A királyné emberei.
Istenük a Vörös R’hllor volt, az irigy istenség. Saját ura, a Vas-szigetek Vízbe Fúlt Istene valóságos démon volt a szemükben, és azt állították, hogy ha nem öleli ő is keblére a Fény Urát, elkárhozik és átkozottá válik.
Örömmel elégetnének, mint azokat a hasábokat és ágakat.
Az erdőben lezajlott csata után néhányan a füle hallatára próbálták ennek helyességéről meggyőzni a királyt, de Stannis nem hallgatott rájuk.

A király a sátra mellett állt, a tüzet nézte.
Mit láthat benne? Győzelmet? Végzetet? Vörös és éhes istenének arcát?
A férfi beesett szemmel bámult, rövidre nyírt szakálla szinte csak árnyék volt sovány arcán és kiugró arccsontján. Mégis volt valami erő abban a tekintetben, valami vaskemény vadság, ami azt súgta Ashának, hogy ez az ember soha nem tér le választott útjáról.

Fél térdre ereszkedett előtte.

– Uram. –
Elég alázatos vagyok, felség? Elég megtört, rettegő és megalázott?
– Könyörgöm, vetesd le ezeket a láncokat rólam! Hadd lovagoljak, nem próbálok megszökni!

Stannis úgy nézett rá, mint egy kutyára, amelyik bármelyik pillanatban a lábához dörgölőzhet.

– Rászolgáltál azokra a vasakra.

– Valóban. De most felajánlom neked a hajóimat, az embereimet, a képességeimet.

– A hajóid már az enyémek vagy elégtek. Az embereid... hányan is maradtak? Tízen? Tizenketten?

Kilencen. Hatan, ha csak a harcképeseket számoljuk.

– Hasítottajkú Dagmer még tartja Torrhen Mezejét. Ádáz harcos, és a Greyjoy-ház hűséges szolgálója. Átadhatom neked a várat a helyőrséggel együtt. –
Talán,
tehette volna hozzá, de nem szolgálta volna az ügyét, ha kételyt mutat a király előtt.

– Torrhen Mezeje annyi sarat sem ér, amennyin a csizmámmal taposok. Egyedül Deres számit.

– Szedd le ezeket a vasakat, és hagyd, hogy segítsek neked megszerezni, uram! Felséged királyi bátyja arról volt hires, hogy baráttá tette a legyőzött ellenséget. Hadd legyek a te embered!

– Az istenek sem tettek férfivá, én hogy tehetnélek? – Azzal Stannis hátat fordított a tűznek, és mindannak, amit a narancsszínű, táncoló lángok között látott.

Ser Justin Massey megfogta Asha karját, és behúzta a királyi sátorba.

– Ezt elrontottad, úrnőm. Sose beszélj neki Robertről.

Okosabb is lehettem volna.
Pedig Asha tudta, milyenek a fiatalabb

fivérek. Emlékezett Theonra kiskorában, a félénk kisfiúra, aki félelemmel vegyes elragadtatpttsággal nézett fel Rodrikra és Maronra.
Sosem tudott kinőni belőle. Egy fiatalabb testvér megérhet száz évet, akkor is kistestvér marad.
Megrázta vas ékszerét, és elképzelte, milyen

jó érzés lenne Stannis mögé lépni, és megfojtani a csuklóit összekötő lánccal.

Aznap este abból a girhes szarvasbikából készült a ragu, melyet egy Benjicot Branch nevű felderítő ejtett el – de csak a királyi sátorban. A vászonfalak mögött mindenki más egy darab kenyeret és egy ujjnyi kolbászt kapott, amit Galbart Glover sörének maradékával öblíthettek le.

Háromszáz mérföld Erdőmélyétől Deresig, ahogy a holló repül.

– Bárcsak hollók lennénk! – sóhajtotta Justin Massey a negyedik napon, amikor esni kezdett a hó. Először csak szórványosan szállingózott. Hideg volt, és nedves, de könnyedén megbirkóztak vele.

Másnap azonban még mindig havazott, majd a következőn is, és az azutánin szintén. A farkasok dús szakállába hamarosan jégszilánkok költöztek, ahogy a leheletük megfagyott, és minden csupasz képű déli ñú növeszteni kezdte a bajszát, hogy az is melegítse őket. A menetoszlop előtt hamarosan fehér lepel fedte az utat, elrejtve a köveket, gyökereket és lehullott ágakat, minden egyes lépést külön kalanddá téve. A szél is feltámadt, maga előtt hajtotta a havat. A király serege hóemberek hadává változott, a katonák kínkeservesen vonszolták magukat a térdig érő hóban.

A havazás harmadik napján a serege elkezdett szétszakadozni. Míg a déli lovagok és nemesek szenvedtek, az északi hegyek harcosai sokkal könnyebben boldogultak. Apró lovaik biztos lábú jószágok voltak, kevesebbet is ettek a poroszkáknál, és még kevesebbet a nagy testű csataméneknél, ráadásul lovasaik is otthonosan mozogtak a hóban. A farkasok egy része különös lábbelit viselt. Ők medvemancsnak hívták a meghajlított fából és bőrszíjakból álló furcsa, hosszúkás alkotmányt. A csizmájuk talpához kötözték, és lehetővé tette számukra, hogy a hó tetején járjanak; nem törték át vele a felső réteget, és nem süppedtek bele a combjukig.

Néhányan még a lovaiknak is készítettek medvemancsokat, és a hátasok olyan könnyedén viselték őket, mint más lovak a vaspatkókat... csakhogy a poroszkák és csatalovak nem tűrték meg magukon. Amikor a király néhány lovagja ennek ellenére megpróbálkozott a felrakásukkal, a déli lovak megmakacsolták magukat, és nem voltak hajlandóak elindulni, vagy le akarták rázni magukról a mancsokat. Az egyik csatamén a bokáját törte, amikor el akart indulni bennük.

A medvemancsos északiak hamarosan maguk mögött hagyták a sereg többi részét. Megelőzték a fő hadoszlop lovagjait, majd Ser Godry Farringot és előőrsét. Közben a kordék és szekerek mind mesz-szebbre lemaradoztak, a végén már az utóvéd katonáinak kellett sürgetniük a hajtókat, hogy zárkózzanak fel.

A vihar ötödik napján a szekérkaraván egy derékig érő hómezőn kelt át, melynek alján befagyott tó rejtőzött. Amikor a láthatatlan jég beszakadt a szekerek súlya alatt, három kocsihajtó és négy ló beleesett a vízbe, valamint még két ember, akik ki akarták menteni őket Az egyikük Harwood Fell volt. Lovagjai kihúzták, mielőtt megfulladt volna, de az ajka így is kékre színeződött, a bőre pedig hófehérre. Bármit tettek, nem tudták felmelegíteni a testét, órákig reszketett, még akkor is, amikor levágták róla átázott ruháit, meleg prémekbe burkolták, és a tűz mellé ültették. Még aznap éjjel lázas álomba zuhant, és soha többé nem ébredt fel.

Az volt az első éjszaka, amikor Asha azt hallotta, hogy a királyné emberei áldozatról suttognak – felajánlásról vörös istenüknek, hogy vessen véget a viharnak.

– Észak istenei szabadították ránk ezt a vihart – vélekedett Ser Corliss Penny.

– Azok hamis istenek! – jelentette ki Ser Godry, az óriásölő.

– R’hllor velünk van! – Így Justin Malley.

A király egy szót sem szólt, de mindent hallott, Asha ebben biztos volt. Csak ült az asztal főhelyén, miközben a hagymaleves hűlt előtte, alig kóstolt bele, és beesett szemével bámulta a legközelebbi gyertya lángját, ügyet sem vetve a körülötte zajló beszélgetésre. Helyettese, a Richard Horpe nevű karcsú, magas lovag odafordult hozzá.

– A viharnak hamarosan el kell állnia – mondta.

Ám az időjárás még rosszabbra fordult, a szél kegyetlenebb csapásokkal támadott, mint bármilyen rabszolgahajcsár korbácsa. Asha azt hitte, Pyke-on már megismerte a hideget, amikor a szél üvöltve fújt a tenger felől, de ehhez képest az semmiség volt.
Ez az a fajta hideg, amibe az ember bele tud őrülni.

Még azután sem volt könnyű felmelegedni, hogy a soron végigfutott az éjszakai táborverésre felszólító kiáltás. A sátrak elnehezültek a víztől, alig lehetett megemelni őket, felverni pedig még annyira sem, ráadásul hajlamosak voltak összeroskadni, ha túl sok hó gyűlt össze rajtuk. A király serege a Hét Királyság legnagyobb erdején menetelt keresztül, mégis alig találtak száraz fát. Minden táborozáskor egyre kevesebb tűz égett, és azok is több füstöt adtak, mint meleget. Az ételt gyakran hidegen vagy nyersen kellett megenni.

Még a szokásos éjszakai máglya is összezsugorodott, a királyné embereinek legnagyobb bánatára.

–
Fény Ura, óvj meg minket ettől a gonosztól!
– imádkoztak a mély hangú Ser Godry, az óriásölő vezetésével. –
Mutasd meg nekünk újra fényes napodat, csendesítsd el a szeleket, olvaszd el a havat, hogy elérhessük és legyőzhessük ellenségeinket! Az éj sötét és hideg, tele iszonyattal de tiéd a hatalom, a dicsőség és a fény. R’hllor, tölts el minket tüzeddel!

Később, amikor Ser Corliss Penny azon elmélkedett fennhangon, hogy vajon egy teljes hadsereg képes-e megfagyni a téli viharban, a farkasok kinevették.

– Ez nem tél – jelentette ki Nagy Csöbör Wull. – Odafent, a hegyek között az a mondás járja, az ősz csak megcsókol, de a tél keményen megdönget. Ez csak az ősz csókja.

Ebben az esetben az istenem óvjon attól, hogy megismerjem a telet.
Asha a legrosszabb részét megúszta, hiszen a király foglya volt. Míg mások éheztek, ő rendesen evett. Míg mások dideregtek, ő melegben volt. Míg mások fáradt lovakon ülve küszködtek a hóban, ő prém-ágyon utazott egy szekér belsejében, a merev vászontető távol tartotta a havat, és viszonylagos kényelemben érezhette magát a láncaiban.

A lovak és az egyszerű katonák szenvedtek leginkább. Két viharvidéki fegyverhordozó leszúrt egy gyalogost, miközben azon vitatkoztak, ki üljön közelebb a tűzhöz. Másnap éjjel néhány kétségbeesetten melegedni próbáló íjász felgyújtotta a sátrát, aminek tüzénél legalább a szomszédos sátrak lakói megmelegedhettek. A csatamének sorban hullottak el a kimerültségtől és a hidegtől.

– Mit ér egy lovag ló nélkül? – zsörtölődtek az emberek. – Mintha egy hóember kezébe adnának kardot!

Az elhullott lovakat ott, a helyszínen feldarabolták a húsukért. Kezdtek kifogyni a készletekből.

Peasebury, Cobb, Foxglove és más déli lovagok megpróbálták rávenni a királyt, hogy táborozzanak le a vihar elvonulásáig. Stannis hallani sem akart róla. Nem hallgatott a királyné embereire sem, akik áldozatot akartak bemutatni éhes, vörös istenüknek.

Asha ezt Justin Massey-től hallotta, aki nem volt annyira vakbuzgó hívő, mint társai.

– Egy áldozattal bizonyítanánk, hogy hitünk még mindig igazan lángol, uram – mondta Clayton Suggs a királynak.

– Ezt a vihart Észak ősi istenei küldték ránk – tette hozzá óriásölő Godry. – Csak R’hllor vethet neki véget. Adnunk kell neki egy hitetlent.

– A hadseregem fele hitetlen – felelte Stannis. – Itt nem lesz égetés. Imádkozzatok elszántabban!

Ma nem lesz égetés, és holnap sem... de ha a havazás folytatódik mennyi idő kell hogy a király eltökéltsége meginogjon
? Asha soha nem osztozott Aeron nagybátyja hitében, de aznap éjjel ugyanolyan buzgón imádkozott a Hullámok Alatt Lakozóhoz, ahogy a Hínárhajú szokott. A menetelés folytatódott, bár előbb botladozássá, majd vánszorgássá lassult, öt mérföld egy nap alatt már jónak számított. Aztán a három. Végül már a kettő is.