Sárkányok tánca (78 page)

Deres belső fala volt a kettő közül az öregebb és a magasabb, Ősi, szürke csipkézete száz láb magasra emelkedett, és minden sarkon négyszögletes tornyok álltak. A több évszázaddal később épített külső fal húsz lábbal alacsonyabb volt, viszont vastagabb és jobb állapotú, nyolcszögletű tornyokkal. A két fal között húzódott a mély, széles és befagyott vizesárok. A jeges felületen máris hóbuckák képződtek. A mellvéden szintén felgyülemlett a hó, megtöltötte a pártázat réseit, és sápadt, lágy hósapkát húzott minden torony tetejére.

A falakon túl, ameddig a szem ellátott, fehérbe öltözött a világ. Az erdők, a mezők, a királyi út... a hó mindegyiket fehér lepellel vonta be, maga alá temetve a téli város maradványait, elrejtve a fekete falakat, melyeket Ramsay emberei hagytak hátra, miután felgyújtották a települést.
A Havas által ejtett sebeket a hó elrejti.
Persze ez nem egészen volt igaz. Ramsay-t most már Boltonnak hívják, nem Havasnak, soha nem is hívták annak.

Valamivel távolabb a királyi út eltűnt, beleolvadt a mezőkbe és alacsony dombokba, melyek most egyetlen, fehér pusztaságot képeztek. És a hó még mindig esett, némán hullott a szélcsendes égből.
Stannis Baratheon valahol odakint reszket.
Vajon megpróbálja lerohanni Derest?
Ha igen, az ügye halálra van ítélve.
A vár túlságosan erős, még a befagyott vizesárokkal is. Deres védelme továbbra is hatékony maradt. Theon lopakodva foglalta el a várat, a legjobb embereit küldte a falakra, és a sötétség leple alatt úsztak át az árkon. A védőknek fogalmuk sem volt róla, hogy megtámadták őket, csak amikor már késő volt. Stannisnak ilyen lehetőség nem áll rendelkezésére.

Talán azt a módszert választja, hogy elvágja a várat a külvilágtól, és kiéhezteti a védőket. Deres raktárai és pincéi üresen tátongtak. Ugyan Boltonnal és Frey barátaival hosszú szekérkaraván érkezett a Nyakon keresztül, Dustin úrnő is hozott élelmet és abrakot hantvégből, Manderly nagyúr pedig hatalmas készletekkel indult el Fehérrévből... de a vendégsereg is nagy. Ha ennyi szájat kell etetni, a tartalékok nem tarthatnak ki sokáig.
Stannis nagyúr emberei viszont pont ugyanolyan éhesek lehetnek majd. A hideg és a hosszú menetelés kifárasztja őket
,
nem lesznek harcképes állapotban... viszont a vihar miatt mindenáron megpróbálnak bejutni a várba.

Az istenerdőben is szakadt a hó, de a pelyhek azonnal elolvadtak, amint a földre hullottak. A fehérbe öltözött fák alatt a talaj sártengerré változott, ködcsápok tekeregtek a levegőben kísérteties szalagokként.
Miért jöttem ide? Ezek nem az én isteneim. Ez nem az én helyem.
A szívfa ott tornyosult előtte, sápadt óriás faragott arccal, véres kezekre emlékeztető levelekkel.

A varsafa alatti tó felszínét vékony jéghártya fedte. Theon térdre rogyott mellette.

– Könyörgöm! – mormolta törött fogai közt. – Én nem akartam...

– A szavak a torkán akadtak. – Segítsetek rajtam! – nyögte ki végül.

– Adjatok nekem... –
Mit
?
Erőt? Bátorságot
?
Könyörületet?
Körülötte sápadtan és némán hullott a hó, megtartotta magának tanácsait. Halk zokogást hallott, mást nem.
Jeyne,
gondolta.
A hitvesi ágyban zokog. Ki más lenne
? Az istenek nem sírnak.
Vagy mégis?

Képtelen volt elviselni a hangot, szinte fájt a hallgatása. Theon megragadta az egyik ágat, felhúzta magát, leverte a havat a lábáról, és sántikálva visszaindult a fények felé.
Deresben vannak szellemek
, gondolta,
és én is egy vagyok közülük.

Mire visszaért, új hóemberek születtek az udvarban. Az apródok tucatnyi hóurat építettek, hogy irányítsák a hóőrszemeket a falakon. Az egyik nyilvánvalóan Manderly nagyúr volt, Theon még soha nem látott ilyen kövér hóembert. A félkarú csak Harwood Stout lehetett, a hóúrnő Barbrey Dustin. Az ajtóhoz legközelebb álló, jégcsapszakállú pedig az öreg Szajhavész Umber.

Odabent a szakácsok marhahúsból és árpából ragut készítettek, bőségesen tettek bele répát és hagymát, és a tegnapi cipók száraz héjában szolgálták fel. A mócsingokat a földre dobálták, Ramsay lányainak és a többi kutyának.

A lányok örültek a felbukkanásának. A szagáról megismerték. Vörös Jeyne odaügetett hozzá, hogy megnyalja a kezét, Helicent pedig bebújt az asztal alá, és egy csontot ropogtatva odakuporodott a lábához. Jó kutyák voltak. Könnyen el lehetett felejteni, hogy mindegyik egy olyan lányról kapta a nevét, akit Ramsay levadászott és megölt.

Bármilyen fáradtnak is érezte magát, volt annyi étvágya, hogy egyen egy kis ragut, és leöblítse némi sörrel. Addigra a teremben is nagyobb lett a zaj. Roose Bolton két felderítője tért vissza a Vadászkapun át, és jelentették, hogy Stannis nagyúr haladása vánszorgássá lassult. A lovagok nagy testű csataménjei csak poroszkálnak a hóban. A hegyi klánok apró, biztos lábú lovai jobban bírják az utat, de a klánharcosok nem mernek túlságosan előremenni, mert akkor az egész sereg darabokra szakadna. Ramsay nagyúr utasította Abelt, hogy a hóban küszködő Stannis tiszteletére játsszon valamilyen harci indulót, így a bárd ismét felvette lantját, míg az egyik mosónője szerzett egy kardot Savanyú Alyntól, és eljátszotta a hópelyhek ellen hadakozó Stannist

Theon éppen harmadik korsó sörének utolját fogyasztotta, amikor Barbrey Dustin úrnő belépett a terembe, és két felesküdött kardját odaküldte érte. Theon megállt előtte, az asszony pedig végignézett rajta, és elhúzta az orrát.

– Ez a ruha volt rajtad az esküvőn is.

– Igen, úrnőm. Ezt a ruhát kaptam. – Ez is egy olyan lecke volt, amit Rémvárban tanult meg: fogadd el, amit adnak, és soha ne kérj többet.

Dustin úrnő feketét viselt, mint mindig, bár ruhája ujját mókusprém szegélyezte. Magas gallérja árnyékot vetett arcára.

– Te ismered ezt a várat.

– Egykor ismertem.

– Valahol itt vannak alattunk a kripták, ahol a régi Stark királyok ülnek a sötétben. Az embereim nem találták meg az utat lefelé. Átkutatták az összes pincét és kriptát, még a tömlöcöt is, de...

– Azokat a kriptákat nem lehet elérni a tömlöcből, úrnőm.

– Meg tudod mutatni az utat?

– Nincs odalent semmi, csak...

–...halott Starkok? Igen. Történetesen a kedvenc Starkjaim mind halottak. Tudod az utat, vagy sem?

– Tudom. – Soha nem szerette a kriptákat, de ismerte őket.

– Mutasd meg. Őrmester, keríts egy lámpást!

– Úrnőm, érdemes lenne meleg köpenyt venned – figyelmeztette Theon. – Ki kell mennünk a szabadba.

Amikor a feketébe burkolózott Dustin úrnővel kiléptek a nagyteremből, a hó még sűrűbben esett. A csuklyás köpenyük alatt didergő őröket szinte alig lehetett megkülönböztetni a hóemberektől. Csak a lélegzetük árulkodott róla, hogy még élnek. A mellvéden tüzek égtek, de hiábavalóan próbálták visszaszorítani a ködöt. A kis csapat lábszárközépig érő, szűz hóban botladozott át az udvaron. A sátrakat télig betemette a hó, a ponyvák berogytak a súly alatt.

A kripták bejárata a vár legrégebbi részében volt, a több száz éve használaton kívül álló Első Torony közelében. Ramsay ezt is felgyújtotta Deres kifosztásakor, és ami nem égett el, az összeomlott. Csupán egy nyitott héj maradt belőle, melyet kezdett megtölteni a hó. Körös-körül mindenhol romok hevertek: hatalmas, lehullott kődarabok, megégett gerendák, összetört vízköpők. A hó szinte teljesen betemette őket, de az egyik vízköpő groteszk arca még most is vakon vicsorgott az égre.

Itt találták meg Brant, amikor leesett.
Theon aznap vadászni ment Eddard nagyúrral és Robert királlyal, fogalmuk sem lehetett róla, milyen gyászos hírek várják őket, amikor visszaérkeznek. Emlékezett Robb arcára, amikor megmondták neki. Senki nem számított a lezuhant fiú életben maradására.
Az istenek nem tudtak végezni vele, mint ahogy én sem.
Különös gondolat volt, főleg annak tükrében, hogy Bran talán még mindig él.

– Ott – mutatott egy hóbuckára a torony tövében. – Az alatt. Ügyeljetek a kőtörmelékre!

Dustin úrnő embereinek csaknem fél órájukba került, hogy a hó és a kövek elhordásával szabaddá tegyék a bejáratot. Az ajtót még így is befagyva találták. Az őrmesternek kerítenie kellett egy fejszét, és az ajtó végre hangos nyikorgással kitárult, láthatóvá téve a lefelé kanyargó lépcsőt.

– Hosszú az út lefelé, úrnőm – figyelmeztette az asszonyt Theon.

Dustin úrnő nem ijedt meg.

– Beron, világíts!

A lépcső keskeny volt és meredek, a fokok az évszázadok folyamán elkoptak a számtalan láb alatt. Egymás mögött ereszkedtek lefelé – elöl az őrmester a lámpással, aztán Theon, Dustin úrnő, majd a többi katona. Theon mindig is hidegnek gondolta a kriptákat, és
nyáron annak is tűntek, most azonban egyre melegebbé vált a levegő, ahogy mind lejjebb értek. Nem volt igazán
meleg,
sosem volt az, de a fentinél melegebb. Úgy tűnt, a föld alatt állandó hőmérséklet uralkodik.

– A hitves sír – szólalt meg Dustin úrnő, miközben óvatosan lépkedett lefelé. – A mi kis Arya úrnőnk.

Csak óvatosan! óvatosan, óvatosan!
Theon egyik kezével a falnak támaszkodott. A lobogó fényben mintha mozogtak volna a lépcsőfokok a lába alatt.

– Ahogy... ahogy mondod, úrnőm.

– Roose nem elégedett. Ezt megmondhatod a fattyúdnak.

Nem az én fattyúm
, akarta mondani, de egy másik belső hang letorkolta:
De az, de az! Bűzös Ramsay-hez tartozik, Ramsay pedig Bűzöshöz. Nem szabad elfelejtened a neved!

– Semmi értelme fehérbe és szürkébe öltöztetni, ha a lány állandóan csak zokog. A Freyeket nem érdekli, viszont az északiak... Rémvártól félnek, de a Starkokat szeretik.

– Te nem – mondta Theon.

– Én nem – ismerte el Hantvég úrnője –, de a többiek igen. A vén Szajhavész csak azért van itt, mert a Freyek fogva tartják a Hordót. És el tudod képzelni, hogy a Hornwoodok elfelejtették a Fattyú legutóbbi házasságát, hogy hogyan éheztette ki úrnőjüket, amíg már a saját ujjait ette? Szerinted mi suhan át a fejükön, amikor az új feleség sírását hallják? A bátor Ned édes kislányáét

Nem,
gondolta,
ő nem Eddard nagyúr vére, a neve Jeyne, és csupán egy intéző lánya.
Biztos volt benne, hogy Dustin úrnő is gyanakszik, de akkor is...

– Arya úrnő szipogása többet árt nekünk, mint Stannis nagyúr összes kardja és dárdája. Ha a Fattyú Deres ura akar maradni, jobban teszi, ha megtanítja nevetni a feleségét.

– Itt vagyunk, úrnőm – szólalt meg Theon.

– A lépcső folytatódik lefelé – jegyezte meg a nő.

– Vannak alsóbb szintek is, sokkal régebbiek. Úgy tudom, a legalsó félig be is omlott. Sosem jártam ott. – Belökte az ajtót, és bevezette őket egy hosszú, boltíves járatba, ahol hatalmas gránitpillérek sorakoztak kettesével a sötétben.

Dustin úrnő őrmestere felemelte a lámpást. Az árnyékok táncoltak és vibráltak.
Egy apró fény a hatalmas sötétségben.
Theon sosem érezte magát jól a kriptákban. Nyugtalanította, hogy a kőkirályok lenéznek rá kőszemükkel, miközben kőujjak kulcsolódtak a rozsdás kardok markolatára. Egyikük sem szerette a vas szülötteit. Most is ugyanez a rettegés vett rajta erőt.

– Milyen sokan vannak – suttogta Dustin úrnő. – Tudod a nevüket?

– Egykor tudtam... de az már rég volt. – Theon előremutatott. – Az ezen az oldalon lévők Észak királyai voltak. Torrhen az utolsó köztük.

– A Térdeplő Király.

– Igen, hölgyem. Utána már csak nagyurak következtek.

– Egészen az Ifjú Farkasig. Hol van Ned Stark kriptája?

– A végén. Erre, úrnőm.

Lépteik visszhangot vertek a boltíveken, ahogy végigmentek az oszlopok között. A halott emberek mintha őket nézték volna kőszemükkel, akárcsak a kő rémfarkasok. Az arcok régi emlékeket kavartak fel. Néhány név hívatlanul is eszébe jutott, Luwin mester szellemhangjának suttogásán. Hószakállú Edrick király, aki száz évig uralta Északot. Hajóács Brandon, aki elhajózott napnyugatra. Theon Stark, az Éhes Farkas.
A névrokonom.
Beron Stark nagyúr, aki Casterly-heggyel közösen viselt háborút Dagon Greyjoy, Pyke ura ellen, még abban az időben, amikor a Hét Királyságot a háttérből egy Vérholló nevű fattyú varázsló kormányozta.

– Annak a királynak hiányzik a kardja – mutatott az egyik szoborra Dustin úrnő.

Valóban. Theon már nem emlékezett, melyik király az, de a kezében tartott kard eltűnt, csupán néhány rozsdafolt jelezte a helyét. Nyugtalanság fogta el. Úgy hallotta, a kard vasa tartja a holtak szellemét a sírban. És ha a kardnak nyoma vész...

Deresben vannak szellemek, és én is egy vagyok közülük.

Folytatták a sétát Barbrey Dustin arca mintha minden lépéssel egyre merevebbé vált volna.
Ugyanúgy nem kedveli ezt a helyet, mint én.

– Űrnőm, miért gyűlölöd a Starkokat? – kockáztatta meg a kérdést.

Az asszony ránézett.

– Ugyanazért, amiért te szereted őket.

Theon megbodott

– Szeretem? Én soha... elfoglaltam a várukat, úrnőm. Én... kivégeztettem Brant és Rickont, karóra tűztem a fejüket. Én...

– Te délre lovagoltál Robb Starkkal, az oldalán harcoltál a Suttogó Erdőben, majd a követeként tértél vissza a Vas-szigetekre, hogy tárgyalj a saját atyáddal. Hantvég is küldött embereket az Ifjú Farkasnak. Olyan keveset adtam, amennyit csak mertem, de tudtam, hogy nem tehetek mást, különben Deres haragját kockáztatom. Voltak szemeim és füleim a hadseregben, mindenről pontosan tájékoztattak. Tudom, ki vagy, tudom, mi vagy. Most pedig válaszolj a kérdésemre: miért szereted a Starkokat?

– Én... – Theon kesztyűs kezével az egyik oszlopnak támaszkodott. – Egy akartam lenni közülük...

– De soha nem lehettél. Több közös van bennünk, mint gondolnád. Gyere!

Valamivel odébb három sír állt szorosan egymás mellett itt torpantak meg.

– Rickard nagyúr – szólalt meg Dustin úrnő a középső szobrot tanulmányozva. A hosszú arcú, szakállas, komor alak föléjük magasodott. Ugyanolyan kőszeme volt, mint a többinek, de az övé szomorúnak tűnt. – Neki sincs kardja.

– Valaki ellophatta őket Brandoné is eltűnt.

– Nem tetszene neki. – Az asszony lehúzta kesztyűjét, és sápadt kezét a sötét kőtérdhez érintette. – Brandon imádta a kardját. Szerette élezni. „Olyan élesnek kell lennie, hogy le tudjam vele borotválni a szőrt egy pináról”, mindig ezt mondta. És hogy szerette használni... „Egy véres kard csodálatos látvány”, mondta egyszer.