Sárkányok tánca (76 page)

A lány elvörösödött

– Igen... persze... ugyan ki...

– Maradj is ilyennek. A szerelem őrültség, a vágy méreg, őrizd meg a szüzességed. Boldogabb leszel, és kisebb az esélye, hogy egy nyomorúságos bordélyban találod magad a Rhoyne-nál, egy olyan szajhával, aki hasonlít az elveszett szerelmedre. –
Vagy hogy bejárod a fél világot
,
azt a helyet keresve, ahová a szajhák mennek.
– Ser Jorah arról álmodozik, hogy megmenti a sárkánykirálynőjét, és sütkérezhet a hálájában, de én tudok egy-két dolgot a királyok hálájáról, és előbb lesz nekem kastélyom Valyriában. – Hirtelen elhallgatott. – Érezted ezt? Mozog a hajó!

– Igen! – Krajcár arca felderült. – Újra haladunk! A szél... – Odarohant az ajtóhoz. – Látni akarom! Gyere, versenyezzünk! – Azzal már el is tűnt

Fiatal még
, emlékeztette magát Tyrion, miközben Krajcár felrobogott a lépcsőn, amilyen gyorsan csak kurta lábaitól telt.
Majdnem gyerek.
Mégis örült a lány lelkesedésének. Követte a fedélzetre.

A vitorla újra életre kelt, kifeszült, elernyedt, majd újra kifeszült, a vörös sávok a vásznon kígyóként tekeregtek. Tengerészek sürgölődtek a fedélzeten, köteleket feszítettek meg, a tisztek parancsokat üvöltöztek Ó-Volantis nyelvén. Az evezősök a csónakokban hagyták meglazulni a vontatóköteleket, és erős csapásokkal indultak vissza a koggához. A szél nyugat felől fújt, kavargott és fel-felerősödött, pajkos gyerekként cibálta a köteleket és a köpenyeket. A
Selaesori Qhoran
újra mozgott.

Talán végül mégis eljutunk Meereenbe,
gondolta Tyrion.

Ám amikor felmászott a lépcsőn a hátsó felépítményre, és kinézett a tengerre, lehervadt az ajkáról a mosoly.
Itt kék az ég és kék a tenger, de nyugaton... ilyen színt még sosem láttam.
A horizonton vastagon tornyosultak a felhők.

– Baljós jel – mormolta.

– Mit jelentsen ez? – kérdezte Krajcár.

– Csak azt, hogy valami átkozottul nagy vihar követ minket

Meglepetten fedezte fel, hogy Moqorro és két Lángoló Keze is csatlakozott hozzájuk. Még csak dél volt, és a vörös pap általában nem bukkant fel alkonyatig. A férfi komoran bólintott.

– Jól látod, Hegyi Hugor. Isten haragja. A Fény Urán nem lehet gúnyolódni.

Tvnonnak rossz előérzete támadt.

– Az özvegy azt mondta, a hajó soha nem éri el a végcélját. Én ezt úgy értettem, hogy ha kint leszünk a nyílt tengeren, és a triarkák már nem férnek hozzánk, akkor a kapitány irányt változtat, és Meereenbe indul. Vagy hogy megszerzed a hajót a Lángoló Kezeiddel, és elviszel minket Daeneryshez. De a főpapod nem egészen ezt látta, igaz?

– Nem. – Moqorro mély hangja komoran szólt, akár egy temetési harang. – Ő ezt látta. – A vörös pap felemelte botját, és fejével nyugat felé intett.

Krajcár láthatóan összezavarodott.

– Nem értem. Mit jelent ez?

– Azt jelenti, hogy jobban tesszük, ha lemegyünk. Ser Jorah száműzött a kabinjából, meghúzódhatok a tiedben, ha eljön az idő?

– Igen – felelte a lány. – Persze...

A következő három órában a szél űzte őket, miközben a vihar egyre közelebb ért. A nyugati égbolt zöldre, szürkére, majd feketére színeződött. Sötét felhőfal tornyosult a hátuk mögött, kavargott és fortyogott, akár a tűzhelyen felejtett tej. Tyrion és Krajcár az elülső felépítményen, az orrszobor mellett kuporogtak egymás kezét fogva, és vigyáztak, hogy senkinek se legyenek útban.

A legutóbbi vihar izgalmas, mámorító esemény volt, amely megtisztította és felfrissítette őket. Ez a mostani már a kezdetétől egészen másnak látszott. A kapitány is érezte, ezért irányt váltottak északészakkelet felé, hogy megpróbáljanak kikerülni az útjából.

Hiábavaló erőfeszítésnek bizonyult, ez a vihar túlságosan nagy volt. A tenger egyre nyugtalanabbá vált, üvöltve fújt a szél. A
Büdös Intéző
emelkedett és süllyedt, ahogy a hullámok a törzsének csapódtak. Mögöttük villám vágott ki a felhőkből, a vakító, bíbor fényháló sokáig táncolt a vízen. Mennydörgés követte.

– Ideje elrejtőzni. – Tyrion levezette a fedélzetről Krajcárt.

Csinos és Ropogtató kis híján megőrültek a félelemtől. A kutya csak csaholt, csaholt és csaholt. Azonnal ledöntötte a lábáról Tyriont, amint belépett a kabinba. A malac mindenhová odapiszkított. Tyrion amennyire tudta, összetakarította a mocskot, miközben Krajcár megpróbálta megnyugtatni az állatokat, azután lekötöztek vagy elraktak minden mozdítható tárgyat.

– Félek – vallotta be a lány. A kabin most már billegett és dülön

gélt, egyszer az egyik irányba, aztán a másikba, ahogy a hullámok ostrom alá vették a hajófalat.

Létezik rosszabb halálnem is a fulladásnál. A bátyád ezt megtanulta, és nemes atyám is. És Shae, az a hazug picsa. Mert az aranykéz oly hideg de az asszony karja felhevít.

– Játszhatnánk valamit – javasolta Tyrion. – Elterelné a gondolatainkat a viharról.

– Csak ne
cyvasse
-t!

– Nem
cyvasse
-t – egyezett bele Tyrion, miközben a fedélzet megdőlt a lába alatt. A bábuk egyébként is szétszóródnának, és végül a kutyánál meg a malacnál kötnének ki – Amikor kislány voltál, játszottál „gyere be a kastélyomba” játékot?

– Nem. Megtanítod?

Megtanítsa? Tyrion tétovázott.
Micsoda ostoba törpe vagyok! Még szép, hogy nem játszott, hiszen sosem volt kastélya.
A „gyere be a kastélyomba” a nemesi származású gyermekek játéka volt, azt a célt szolgálta, hogy udvariasságra, címertanra oktassa a kölyköket, és megtanítson nekik egy-két dolgot nemes atyjuk barátairól és ellenségeiről.

– Ez talán nem... – kezdett bele, de a hajó hevesen oldalra dőlt, és egymáshoz préselte őket. Krajcár rémülten felsikoltott.

– Ez a játék nem lesz jó – sziszegte Tyrion a fogát csikorgatva. – Sajnálom, nem jut eszembe semmilyen...

– Nekem igen – mondta Krajcár, és megcsókolta.

Suta kis csók volt, kapkodó és ügyetlen, de tökéletesen meglepte Tyriont. Azonnal felkapta a kezét, és megragadta Krajcár vállát, hogy eltolja magától. Azonban az utolsó pillanatban meggondolta magát, és rövid tétovázás után egészen magához vonta. A lány ajka száraz volt, kemény, és szorosabban zárta össze, mint egy fösvény ember az erszényét.
Apró vigasz,
gondolta Tyrion. Ő ezt egyáltalán nem akarta. Kedvelte Krajcárt, sajnálta Krajcárt, bizonyos értelemben még becsülte is Krajcárt, de soha nem kívánta őt. Azonban nem akart neki fájdalmat okozni; az istenek és a kedves nővére már így is eléggé megkínozták. Így hát hagyta elnyúlni a csókot, miközben a lány vállát fogta. Az ő szája is szorosan zárva maradt. A
Selaesori Qhoran
hánykolódott és remegett körülöttük.

Végül a lány elhúzódott, Tyrion látta saját arcát visszatükröződni a szemében.
Szép szempár,
gondolta, de meglátott valami mást is.

Rengeteg félelem, némi remény... de vágy egy csepp sem. Nem akar engem, nem jobban, mint én őt.

Amikor Krajcár lehajtotta a fejét, Tyrion megfogta az állát és újra felemelte.

– Ezt a játékot nem játszhatjuk, hölgyem.

Megdördölt az ég a fejük felett, ezúttal nagyon közel.

– Én nem akartam... még soha nem csókoltam meg senkit, de... úgy gondoltam, mi van, ha megfulladunk, és én... én...

– Kedves gondolat – mondta Tyrion –, de van feleségem. Ott volt velem az esküvőn, talán emlékszel is rá. Sansa úrnő.

– Ő a feleséged volt? Ő... olyan gyönyörű...

És hamis. Sansa, Shae, mindegyik asszonyom... Tysha volt az egyetlen, aki igazán szeretett. Hová mennek a szajhák
?

– Valóban szép lány – bólintott Tyrion –, az istenek és emberek színe előtt esküdtünk meg. Meglehet, őt is elvesztettem, de amíg nem tudom biztosan, hűnek kell maradnom hozzá.

– Megértem. – Krajcár elfordította az arcát.

A nekem való asszony,
gondolta keserűen Tyrion.
Elég fiatal ahhoz, hogy egy ilyen nyilvánvaló hazugságot is elhiggyen.

A hajótörzs recsegett, a fedélzet mozgott, Csinos kétségbeesetten visított. Krajcár négykézláb odamászott hozzá, átölelte a malac nyakát, és megnyugtató szavakat mormolt a fülébe. Rájuk nézve nehéz lett volna megállapítani, ki nyújt támaszt kinek. Olyan képtelen látványt nyújtottak, ami akár nevetséges is lehetett volna, de Tyriontól még egy mosolyra sem tellett.
Ez a lány többet érdemel egy malacnál,
gondolta.
Egy őszinte csók, egy kis kedvesség
...
ennyi mindenkinek jár, legyen nagy vagy kicsi.
Körülnézett a kupájáért, de mire megtalálta, az összes rum kiömlött belőle.
A fulladás is elég kellemetlen,
gondolta rosszkedvűen,
de szomorúan és józanul meghalni, az az igazi kín.

Végül nem fulladtak meg... bár voltak pillanatok, amikor a szép, békés fulladás lehetősége kifejezetten csábítónak tűnt A vihar egész nap és az éjszaka jó részében is tombolt Esős széllökések csaptak le a hajóra, a hullámok vízbe fúlt óriások ökleiként emelkedtek fel, hogy aztán lezúduljanak a fedélzetre. Mint később megtudták, egy tiszt és két tengerész a vízbe esett, a hajószakács megvakult, amikor egy forró zsírral teli edény az arcába repült, a kapitány pedig leesett a felépítményről, és mindkét lábát eltörte. Odalent Ropogtató üvöltött és ugatott, sőt még Krajcárt is majdnem megharapta, Csinos Malac pedig újrakezdte a trágyázást, árnyékszékké változtatva az apró, szűkös kabint. Tyrionnak valahogy sikerült elkerülnie, hogy telehányja a padlót, köszönhetően elsősorban a bor hiányának. Krajcár már nem volt ilyen szerencsés, de Tyrion ennek ellenére magáéhoz ölelte és szorosan tartotta, miközben a hajó riasztóan nyikorgott és recsegett körülöttük, akár egy szétrepedni készülő hordó.

Éjfél körül végre elállt a szél, és a tenger is megnyugodott annyira, hogy Tyrion felmerészkedjen a fedélzetre. A látvány nem nyugtatta meg. A kogga sárkányüveg tengeren ringatózott a csillagok alatt, de körös-körül még tombolt a vihar. Kelet, nyugat, észak, dél... bárhová nézett, a felhők fekete hegyekként tornyosultak, meredek lejtőik és hatalmas szikláik szinte életre keltek a kék és bíbor villámoktól Az eső nem esett, de a fedélzet nedves és csúszós volt.

Valaki odalent sikoltozott, a vékony, magas hangban hisztérikus félelem csengett. Tyrion Moqorro hangját is hallotta. A vörös pap az első felépítményen állt, a vihar felé fordulva, és botját a feje fölé emelve, dörgő hangon imádkozott. Középen tucatnyi tengerész és két Lángoló Kéz küzdött az összegubancolódott kötélzettel és a vizes vitorlával, de hogy bevonni próbálták vagy felhúzni, azt nem lehetett megállapítani. Akármit is műveltek, nagyon rossz elképzelésnek tűnt Mint kiderült, az is volt.

A szél suttogó fenyegetésként tért vissza, hidegen és nyirkosan, meglegyintette a törpe arcát, meglebbentette a vizes vitorlát, körbeörvénylette és megrángatta Moqorro skarlát köpenyét. Tyrionnak azt súgta az ösztöne, ragadja meg a legközelebbi korlátot. Éppen időben. Az enyhe szellő három szívdobbanásnyi idő alatt üvöltő orkánná változott. Moqorro valamit kiáltott, botjának sárkányfejes végéből zöld láng csapott ki, de rögtön el is enyészett az éjszakában. Aztán megérkezett a fekete, vakító eső, és mindkét felépítmény eltűnt a vízfal mögött. Valami hatalmas rebbent a magasban, és Tyrion éppen időben nézett fel, hogy lássa az elrepülő vitorlát, melynek köteleibe még mindig kapaszkodott két ember. Aztán következett a reccsenés.
A kénköves pokolba,
gondolta,
ez az árboc lesz!

Talált egy kötelet, gyorsan megragadta, és elindult vissza a fedélzeti nyílás felé, de egy szélroham leverte a lábáról, és nekivágta a korlátnak. Eső csapott az arcába, a víz elvakította. Szája ismét vérrel telt meg. A hajó nyögött és üvöltött alatta, akár egy kövér, székrekedéses ember, aki nem tudja elvégezni a dolgát.

Aztán darabokra robbant az árboc.

Tyrion nem látta, csak hallotta a második reccsenést, majd az elkínzott fa sikolyát, és a levegő hirtelen megtelt szilánkokkal és fadarabokkal. Az egyik alig fél hüvelykkel vétette el a szemét, egy második a nyakát talált el, a harmadik a lábszárát fúrta át, csizmával és nadrággal együtt. Üvöltött, de továbbra is kapaszkodott a kötélbe a kétségbeesés szülte erővel, amit maga sem tudta, honnan vett.
Az özvegy azt mondta, a hajó soha nem éri el a végcélját,
emlékezett vissza. Aztán vad, hisztérikus nevetésben tört ki, és csak nevetett, miközben az ég zengett, a deszkák keservesen nyögtek, és mindenhol hullámok csapkodtak körülötte.

Mire a vihar alábbhagyott, és a túlélő utasok és tengerészek visszamerészkedtek a fedélzetre, akár a sápadt, rózsaszül giliszták az eső utáni napsütésben, a
Selaesori Qhoran
romhalmazzá vált, alacsonyan ült a vízben, és tíz fokkal megdőlt balra. A törzs vagy száz helyen megrepedt, a raktérbe beömlött a víz, árbocából pedig csupán törött csonk maradt, nem magasabb a törpénél. Még az orrszobor sem úszta meg, egyik karja letört, az, amelyikben a tekercseket tartotta. Kilenc ember eltűnt, köztük egy tiszt, ezenkívül két Lángoló Kéznek és Moqorró
nak is nyoma veszett

Vajon Benerro ezt is látta a lángjaiban
? – tűnődött Tyrion, amikor megtudta, hogy a megtermett vörös papot sem találják. –
És Moqorro?

– A prófécia olyan, mint egy félig betanított öszvér – panaszkodott Jorah Mormontnak. – Használhatónak tűnik, de abban a pillanatban, hogy megbízol benne, fejbe rúg. Az a rohadt özvegy pontosan tudta, hogy a hajó soha nem ér a céljához, és figyelmeztetett is rá, mondván, hogy Benerro látta a lángokban, de ez csak annyit jelentett... eh, mit számít most már? – Elfintorodott – Valójában csak annyit jelentett, hogy egy átkozottul nagy vihar fogpiszkálóvá aprítja az árbocunkat, és csak sodródunk céltalanul a Bánat-öbölben, amíg el nem fogy az ételünk, és fel nem faljuk egymást. Szerinted ki lesz az első áldozat... a disznó, a kutya vagy én?

– Amelyik a leghangosabb.

A kapitány másnap halt meg, a hajószakács három nappal később. A megmaradt legénység csupán annyira volt képes, hogy a víz színén tartsa a hajót A parancsnokságot átvevő tiszt számításai szerint valahol a Cédrusok Szigetétől délre járhattak. Amikor leeresztette a csónakokat, hogy a legközelebbi part felé vontassák a hajót, az egyik elsüllyedt, a másikban ülő tengerészek pedig elvágták a kötelet, és eleveztek északra, cserben hagyva a koggát és társaikat.

– Rabszolgák – mondta megvetően Mormont.