Sárkányok tánca (36 page)

– A Hét megvédi Fehérrévet! – jelentette ki Leona úrnő. – Nem félünk a vörös királynődtől, sem az istenétől! Hadd küldje csak ide a varázslatait! Az istenfélő emberek imája megvéd minket a gonosztól!

– Úgy van. – Wyman nagyúr megsimogatta menye vállát. – Davos uram, már ha
valóban
nagyúr vagy, pontosan tudom, mit kíván tőlem az úgynevezett királyod. Acélt, ezüstöt és térdhajlítást. – Áthelyezte a testsúlyát, a könyökére támaszkodott. – Mielőtt megölték, Tywin nagyúr teljes bocsánatot ígért Fehérrévnek, amiért az Ifjú Farkast támogattuk. Azt mondta, a fiam azonnal visszatérhet, amint kifizetem a háromezer aranysárkány váltságdíjat, és bizonyítom megkérdőjelezhetetlen hűségemet. Az Észak Őrzőjévé kinevezett Roose Bolton azt kívánja, adjam fel igényeimet a Hornwood földeket és várakat illetően, és cserébe minden más birtokom érintetlen marad. Apósa, Walder Frey felajánlja egyik lányát feleségül számomra, továbbá férjeket fiam lányainak, akiket itt látsz mögöttem. Nagylelkűnek találom ezeket a feltételeket, jól megalapozhatnak egy hosszan tartó, igazságos békét. Te pedig most azt kívánod, hogy mindezt utasítsam vissza. Megkérdem hát tőled, Hagymalovag: mit kínál Stannis nagyúr a szövetségemért cserébe?

Háborút, bánatot és égő emberek bűzét,
mondhatta volna Davos.

– Az esélyt, hogy teljesítsd kötelességedet – felelte inkább. Stannis is ezt válaszolta volna Wyman Manderlynek.
A Segítőnek a király hangján kell szólnia.

Wyman nagyúr hátradőlt székében.

– Kötelesség. Értem.

– Fehérrév nem elég erős hozzá, hogy egyedül kitartson. Szükséged van őfelségére ugyanúgy, ahogy neki is szüksége van rád. Együtt megsemmisíthetitek közös ellenségeiteket.

– Nagyuram – szólalt meg Ser Marion díszes ezüstpáncéljában –, megengeded, hogy feltegyek néhány kérdést Davos nagyúrnak?

– Ahogy kívánod, kuzin. – Manderly lehunyta a szemét.

Ser Marion Davoshoz fordult.

– Hány északi úr fogadott hűséget Stannisnek? Ezt mondd meg nekem.

– Arnolf Karstark esküt tett, és csatlakozott őfelségéhez.

– Arnolf nem igazi úr, csupán várnagy. Mondd csak, Stannis nagyúr jelenleg hány várat tart?

– Őfelsége Éjvárat választotta székhelyéül, délen pedig tartja Sárkánykőt és Viharvéget.

Theomore mester megköszörülte a torkát.

– Pillanatnyilag. Sárkánykőt és Viharvéget csupán kis létszámú helyőrség védi, hamarosan el fognak esni. Éjvár pedig kísértetjárta rom, sivár és ijesztő hely.

Ser Marion folytatta a kérdezősködést.

– Meg tudod mondani, hány embert képes kiállítani Stannis? Hány lovag követi őt? Hány íjász, hány szabadlovas, hány gyalogos?

Túl kevés,
ezt Davos is tudta. Stannis mindössze ezerötszáz emberrel jött északra... de ha ezt megmondja nekik, a küldetése biztosan kudarccal végződik. Kereste a megfelelő szavakat, de egyet sem talált.

– A hallgatásod mindent elárul, ser. A királyod csupán ellenségeket szerezne nekünk. – Ser Marion rokonához és urához fordult. – Nagyuram, megkérdezted a Hagymalovagot, mit ajánl nekünk Stannis. Hadd feleljek én helyette. Vereséget és halált ajánl. Levegőből való lóra akarna felszállni, szélkarddal a kezében.

A kövér nemes lassan kinyitotta a szemét, mintha már ez az erőfeszítés is túl nagy volna számára.

– Kuzinom a lényegre tapintott, mint általában. Szeretnél még valamit mondani, Hagymalovag, vagy véget vethetünk ennek a komédiának? Fáraszt még a látványod is.

Davos kétségbeesett,
őfelségének másik embert kellett volna küldenie, egy nemest, lovagot vagy mestert, valakit, aki tud beszélni anélkül, hogy összecsomózódna a nyelve.

– Halált – hallotta a saját hangját. – Igen, lesz halál is. Nagyuram elveszített egy fiút a Vörös Nászon, én négyet a Feketevízen. És miért? Mert a Lannisterek elorozták a trónt. Menj el Királyvárba, és győződj meg róla a saját szemeddel, ha nekem nem hiszel. Még a vak is láthatja. Hogy mit ajánl neked Stannis? Bosszút. Bosszút a fiaimért és a tiétekért, a férjeitekért, apáitokért és testvéreitekért. Bosszút megölt uratokért, meggyilkolt királyotokért, lemészárolt hercegeitekért.
Bosszút!

– Igen! – csipogta egy halk, vékony lányhang.

A szőke szemöldökű, hosszú, zöld copfot viselő, félig felnőtt lány szólalt meg a trón mögött.

– Megölték Eddard nagyurat, Catelyn úrnőt és Robb királyt! – sorolta. – Ő volt a
királyunk!
Bátor és jó ember volt, a Freyek pedig
meggyilkolták!
Ha Stannis nagyúr bosszút áll, akkor csatlakoznunk kell hozzá!

Manderly közelebb vonta magához a lányt.

– Wylla, minden alkalommal, amikor kinyitod a szádat, feltámad bennem a vágy, hogy elküldjelek a csendes nővérekhez.

– Én csak azt mondtam...

– Hallottuk, mit mondtál! – szólt rá a nővére. – Csupa gyerekes badarságot! Nem mondhatsz ilyeneket Frey szövetségeseinkről! Egyikük nemsokára urad és férjed lesz.

– Nem! – jelentette ki a lány a fejét rázva. – Nem,
soha!
Megölték a
királyt!

Wyman nagyúr elvörösödött a haragtól.

– De igen! Amikor elérkezik a kijelölt nap, elmondod a házassági esküt, másként csatlakozol a csendes nővérekhez, és soha többé nem szólalhatsz meg!

Szegény lányt láthatóan lesújtották a lehetőségek.

– Nagyapa,
kérlek...

– Csend legyen, gyermek! – csattant fel Leona úrnő. – Hallottad, mit mondott a nagyapád!
Csend!
Nem tudsz te semmit!

– Tudom, mit jelent az ígéret! – makacskodott a lány. – Theomore mester, mondd el nekik! A Hódítás előtt ezer évvel tettünk egy ígéretet, és esküt fogadtunk a Farkasodúban a régi és új istenek előtt! Amikor egyedül maradtunk, barátok nélkül, elüldöztek minket otthonunkból, és semmit nem ért az életünk, a farkasok megszántak, felkaroltak és megvédelmeztek minket ellenségeinkkel szemben. A város azon a földön épült, amit tőlük kaptunk! Cserébe megesküdtünk, hogy mindig az ő híveik leszünk. A
Starkok
hívei!

A mester a nyakában lógó láncot piszkálta.

– Valóban ünnepélyes esküt tettetek Deres Starkjainak. Ám Deres elbukott, a Stark-ház pedig kihalt.

– Mert
mindegyiküket megölték!

Újabb Frey jelentkezett szólásra.

– Wyman nagyúr, szabad?

Wyman Manderly bólintott.

– Rhaegar. Mindig örömmel hallgatjuk nemes tanácsaidat.

Rhaegar Frey főhajtással köszönte meg a dicséretet. Harmincéves lehetett, vagy nem sokkal fiatalabb, kerek vállú és nagy hasú férfi szürke, puha báránybőr zekében, melyet ezüstsáv szegélyezett. Köpenye szintén ezüstszínű volt, mókusprém szegéllyel, ikertornyot formázó csattal.

– Wylla úrnő – fordult a zöld copfos lányhoz –, a hűség erény. Remélem, te is hűséges leszel Kis Walderhez, amikor egyesültök a házasság kötelékében. Ami a Starkokat illeti, a ház csupán férfivonalon halt ki. Eddard nagyúr fiai halottak, a lányai azonban élnek, és a fiatalabbik éppen északra tart, hogy feleségül menjen a bátor Ramsay Boltonhoz.

–
Havas
Ramsay! – sziszegte Wylla Manderly.

– Legyen, ahogy kívánod. Akármi is a neve, nemsokára feleségül veszi Arya Starkot. Ha tartani akarod magad az ígéretedhez, fogadj neki hűséget, mert ő lesz Deres ura, és így a tiéd is.

– Az
enyém
ugyan soha! Kényszerítette Hornwood úrnőt, hogy feleségül menjen hozzá, aztán bezárta a tömlöcbe, míg végül szerencsétlen a saját
ujjait
ette meg!

Egyetértő mormogás töltötte be a Sellőcsarnokot.

– A szűz igazat mond – szólalt meg egy fehérbe és bíborba öltözött zömök férfi, akinek a köpenyét két keresztbe tett bronzkulcs fogta össze. – Roose Bolton rideg és ravasz ember, de vele legalább szót lehet érteni. Vannak nála sokkal rosszabbak is. Viszont a fattya... azt beszélik, őrült és kegyetlen, igazi szörnyeteg.

– Azt
beszélik?
– tette fel a kérdést Rhaegar Frey gúnyos mosolylyal. – Igen, természetesen az
ellenségei
beszélik... pedig valójában az Ifjú Farkas volt a szörnyeteg. Sokkal inkább szörnyeteg, mint közönséges fiatalember, telve kevélységgel és vérszomjjal. Ráadásul hitetlen is volt, mint azt nagyapám szomorúan megtapasztalta. – Széttárta a karját. – Nem hibáztatom Fehérrévet, amiért őt támogatta. Az én uram is elkövette ugyanazt a hibát. Az Ifjú Farkas csatáiban Fehérrév és az Ikrek egymás mellett harcoltak a zászlaja alatt. Robb Stark mindannyiunkat elárult. Hátrahagyta Északot a kegyetlen vasembereknek, hogy kihasítson magának egy barátságosabb királyságot a Három Folyó mentén. Aztán cserbenhagyta a folyami urakat, akik rengeteg mindent kockára tettek érte, felbontotta nagyapámmal kötött házassági szerződését, és feleségül vette az első nyugati szajhát, akin megakadt a tekintete. Még hogy Ifjú Farkas? Veszett kutya volt, és úgy is pusztult el!

Csend borult a Sellőcsarnokra. Davos szinte érezte, ahogy megfagy a levegő. Wyman nagyúr úgy nézett Rhaegarra, mint egy eltaposni való csótányra... végül mégis határozottan bólintott, tokája megremegett.

– Úgy van. Kutya. Csak gyászt és halált hozott ránk. Veszett kutya volt. Folytasd!

És Rhaegar Frey folytatta:

– Gyászt és halált, úgy bizony... ez a hagymaúr pedig még többet hoz majd rád a bosszúról tartott beszédével. Nyisd ki a szemed, ahogy nagyapám is megtette! Az Öt Király Háborúja véget ért. Tommen a királyunk, az
egyetlen
királyunk. Segítenünk kell neki bekötözni ennek a szomorú háborúnak a sebeit. Robert valódi fiaként, a szarvas és az oroszlán örököseként őt illeti a Vastrón.

– Bölcs és igaz szavak – bólintott Wyman Manderly.

– Nem azok! – toppantott haragosan Wylla.

– Csend legyen, engedetlen gyermek! – dorgálta meg Leona úrnő. – A fiatal lányoknak nem az a feladata, hogy fájdalmat okozzanak a fülnek, hanem hogy kedvesek legyenek a szemnek! – Megragadta a lány copfját, és kirángatta a csarnokból visító áldozatát.
Ott megy az egyetlen szövetségesem a teremben,
gondolta Davos.

– Wylla mindig is akaratos gyermek volt – mondta a nővére szinte bocsánatkérően. – Attól tartok, feleségként is az lesz.

Rhaegar megvonta a vállát.

– A házasság majd megszelídíti, efelől nincs kétségem. Erős kéz kell hozzá, és utána már egy csendes szó is megteszi.

– Ha nem, még mindig ott vannak a csendes nővérek. – Wyman nagyúr megmoccant a székében. – Ami pedig téged illet, Hagymalovag, elég áruló szót hallottam egy napra. Rá akartál venni, hogy kockára tegyem a városomat egy hamis királyért és egy hamis istenért. Azt akartad, áldozzam fel egyetlen fiam életét, csak hogy Stannis Baratheon beletehesse a ráncos hátsóját egy trónszékbe, amihez semmi joga sincs. Nem fogom megtenni. Sem érted, sem az uradért. Senkiért. – Fehérrév ura lassan talpra állt. Az erőfeszítéstől nyakig elvörösödött. – Te
még mindig
csak egy csempész vagy, ser, aki azért jött, hogy elrabolja az aranyamat és a véremet. Elvitted volna magaddal a fiam fejét. Azt hiszem, inkább én veszem el a tiédet,
őrség!
Fogjátok el ezt az embert!

Mielőtt Davos egyáltalán megmozdulhatott volna, máris ezüstszigonyok vették körül.

– Nagyuram, én követ vagyok!

– Valóban? Úgy osontál be a városomba, mint valami csempész. Azt mondom, nem vagy te sem nemes, sem lovag, sem követ, csak tolvaj és kém, hazugságok és áruló szavak terjesztője. Legszívesebben kitépném egy forró fogóval a nyelved, és elküldenélek Rémvárba, hogy megnyúzzanak. Az Anya azonban könyörületes, így én is az vagyok. – Ser Marionra nézett. – Kuzin, vigyétek ezt az embert a Farkasodúba, vágjátok le a fejét és mindkét kezét. Azt akarom, hogy elém hozzátok őket még vacsora előtt. Egy falat sem megy le a torkomon, amíg nem látom karóra tűzve ennek a csempésznek a fejét, egy hagymával a hazug szájában!

Bűzös

A
dtak neki egy lovat és egy zászlót, puha gyapjúzekét, meleg szőrmeköpenyt, és szabadon engedték. Most az egyszer nem bűzlött.

– Gyere vissza azzal a várral – mondta neki Táncolj Damon, miközben a nyeregbe segítette a reszkető Bűzöst –, vagy próbáld ki, milyen messzire juthatsz, mielőtt elkapunk. Tudod, hogy urunk menynyire szereti az ilyesmit. – Ráhúzott a korbácsával a ló hátsójára, mire a vén gebe felnyerített, és lassan mozgásba lendült.

Bűzös nem mert visszanézni, mert félt, hogy Damon, Sárga Dick és Morgó utánajönnek, hogy mindez csak Ramsay nagyúr egy újabb tréfája volt, valami kegyetlen próba, hogy megnézzék, mihez kezd, ha kap egy lovat, és szabadon engedik.
Azt hiszik, menekülni fogok
? A ló öreg és beteg pára volt, lába alig tartotta, szemmel láthatóan éhezett; esélye sem lehetett rá, hogy lehagyja Ramsay nagyúr és emberei pompás hátasait. Ramsay ráadásul semmit sem szeretett jobban, mint a zsákmány friss nyomára engedni kopóit.

Emellett hová is futhatott volna? Mögötte terült el a tábor, tele Rémvár embereivel, a Patakvidékről érkezett Ryswellekkel és köztük a hantvégiekkel. A Cailin-ároktól délre újabb sereg közeledett az úton, Boltonok és Freyek meneteltek Rémvár zászlaja alatt. Az úttól keletre húzódott a komor, kietlen tengerparti rész, nyugatra pedig a Nyak mocsárvidéke terült el kígyókkal, gyíkoroszlánokkal és a mérgezett nyilat használó lápi ördögökkel.

Nem menekülhetett. Nem is tudott volna.

Meg kell szereznem neki a várat. Meg is fogom. Muszáj!

Szürke nap volt, nyirkos és ködös. A szél délről fújt, nedvesen, akár egy csók. A Cailin-árok romjai a reggeli köd foszlányai ellenére is kivehetőek voltak a távolban. Lova lépésben közelítette meg, patái halk, nedves loccsanásokkal szakadtak el a zöldesszürke sártól.

Jártam már erre.
Veszedelmes gondolat volt, azonnal meg is bánta.

– Nem – mondta hangosan. – Nem, az egy másik ember volt, még azelőtt, hogy megismerted a neved. – Az ő neve Bűzös. Nem szabad elfelejtenie.
Bűzös, Bűzös, rímel arra, hogy szűkös.

Amikor az a másik ember erre járt, egy egész sereg jött mögötte, Észak hadai vonultak háborúba a Stark-ház szürke-fehér lobogói alatt. Bűzös most egyedül lovagol, kezében fenyőágra tűzött békelobogóval. Amikor az a másik ember erre járt, gyors és tüzes csataménen lovagolt. Bűzösnek csak egy beteges gebe jutott, csupa csont és bőr pára, ő pedig nem is merte gyorsabb haladásra ösztökélni, mert félt, hogy leesik. Az a másik ember jó lovas volt, Bűzös viszont bizonytalanul ült a nyeregben. Olyan régen történt! Ő már nem lovas többé. Ember sem nagyon. Ramsay nagyúr háziállata, kevesebb egy kutyánál, egy emberbőrbe bújt féreg.

– Úgy fogsz viselkedni, mint egy herceg – mondta neki Ramsay nagyúr múlt éjjel, miközben Bűzös egy dézsa forró vízben fürdött –, de mi tudjuk az igazságot. Te Bűzös vagy. Mindig is Bűzös leszel, nem számít, milyen édesen illatozol. Az orrod becsaphat, de mindig emlékezz a nevedre. Emlékezz, ki vagy.

– Bűzös – felelte. – A te Bűzösöd.

– Tedd meg nekem ezt az apró szívességet, és kutya lehetsz, aki mindennap húst eszik – ígérte Ramsay nagyúr. – Talán kísértésbe esel, hogy elárulj. Hogy elmenekülj, és csatlakozz az ellenségeinkhez. Nem, nem akarom hallani a tiltakozásodat! Ha hazudsz, kivágom a nyelvedet. Egy ember a helyedben
valóban
ellenem fordulna, de mi tudjuk, mi vagy valójában, igaz? Ha akarsz, árulj csak el, nem számít... de először számold meg az ujjaidat, és emlékezz az árra.

Bűzös ismerte az árat.
Hét,
gondolta,
hét ujj. Egy ember hét ujjal is boldogul. A hét szent szám.
Eszébe jutott, mennyire fájt, amikor Ramsay nagyúr megparancsolta Nyúzónak, hogy fejtse le a bőrt a gyűrűsujjáról.

A levegő nyirkos volt, és nehéz, a földön mindenfelé sekély víztócsákat látott. Bűzös óvatosan kerülgette őket, követte a palánk- és gerendaút maradványait, melyet Robb Stark előőrse fektetett le a lágy földre, hogy meggyorsítsák a sereg haladását. Ahol egykor vastag cölöpök sorakoztak, most csupán néhány szikla állt ki a földből, hatalmas bazalttömbök, melyek elmozdításához annak idején száz ember kellett. Némelyik olyan mélyen süllyedt az ingoványba, hogy csak a teteje látszott, a többi rendezetlenül hevert szétszórva, akár az istenek elfeledett játékszerei. Megrepedeztek és lemorzsolódtak, felületüket foltokban benőtte a moha. A múlt éjjeli eső után a hatalmas kövek nedvesen csillogtak, és a reggeli napfényben úgy tűntek, mintha vékony olajréteg borítaná őket.

Mögöttük emelkedtek a tornyok.

A Részeges Tornya megdőlt, mintha össze akarna omlani, de így állt már félezer esztendeje. A Gyermekek Tornya olyan egyenesen döfött az égbe, akár egy dárda, de romos felső része ki volt téve a szél és az eső ostromának. A zömök, vastag Kaputorony volt a legnagyobb a három közül, oldalai csúsztak a mohától, északi felén egy fa nőtt ki a kövek közül, de a keleti és nyugati falak nagyjából még álltak.
A Karstarkok foglalták el a Részeges Tornyát, az Umberek a Gyermekek Tornyát, Robb pedig a Kaputornyot,
emlékezett vissza.

Ha lehunyta a szemét, látta maga előtt a zászlókat, amint bátran lobognak a hideg északi szélben.
Mind eltűnt, mind elbukott.
A szél most dél felől fújt, és a Cailin-árok romjain csupán egyetlen zászló lengett – fekete mezőn arany krakent ábrázolt.

Tudta, hogy figyelik. Érezte magán a tekinteteket. Amikor felnézett megpillantott néhány sápadt arcot a Kaputorony mellvédjén és a Gyermekek Tornyát koronázó romok között, ahol a legendák szerint az erdő gyermekei egykor megidézték a vizek pörölyét, hogy kettészakítsák Westeros kontinensét.

Az egyetlen száraz út a Nyakon át az országút volt, és a Cailin-árok tornyai úgy zárták le az északi végét, akár egy dugó a palackot. Az út keskeny volt, a romok pedig úgy helyezkedtek el, hogy a délről érkező ellenségnek pontosan alattuk és közöttük kellett elhaladnia. Ha megtámadták bármelyik tornyot a három közül, a másik kettőből nyílzáport lehetett zúdítani az ostromlókra, míg a felkapaszkodást a nedves falakra megakadályozta a köveket borító nyálkás, fehér szellembőr. A mocsár az út mentén járhatatlan volt, szívólyukak, futóhomok és első látásra zöld pázsitnak tűnő, ám a legkisebb súly alatt is besüppedő és vízzé váló területek végtelen birodalma. Hemzsegtek itt a veszedelmes kígyók, a mérgező virágok és a tőrszerű fogakkal rendelkező hatalmas gyíkoroszlánok. Ugyanilyen veszélyesek voltak az itt élő népek, akiket csak nagyon ritkán lehetett látni – a cölöplakók, békaevők, lápi emberek. Fennek és Reedek, Peatek és Boggok, Crayek és Quaggok, Greengoodok és Blackmyre-ök, ilyen neveket adtak maguknak. A vas szülöttei csak
lápi ördögöknek
nevezték őket.

Bűzös elhaladt egy rothadó lótetem mellett, melynek nyílvessző állt ki a nyakából. Közeledtére hosszú, fehér kígyó csusszant az egyik üres szemgödörbe. A hátastól nem messze megtalálta a lovast is, vagyis ami megmaradt belőle. A varjak már lecsipkedték a húst a férfi arcáról, egy dögkutya pedig befúrta magát a páncélja alá, hogy hozzáférjen a beleihez. Valamivel távolabb egy másik holttest már annyira elmerült a mocsárban, hogy csak az arca és az ujjai látszottak.

A tornyokhoz közelebb mindenhol tetemek borították a talajt. A tátongó sebekből vérvirágok hajtottak ki, sápadt növények női ajkakra emlékeztető, vastag, nedvektől duzzadó szirmokkal.

A helyőrségben senki sem fog megismerni.
Néhányan talán emlékeznek a fiúra, aki volt, mielőtt megtanulta az új nevét, de Bűzös tökéletesen ismeretlen lesz számukra. Rég nézett utoljára tükörbe, de tudta, milyen öregnek tűnhet. Haja megőszült, és jórészt ki is hullott, a maradék merev volt, és száraz, akár a szalma. A tömlöcben olyan gyengévé vált, akár egy vénasszony, és úgy lefogyott, hogy egy erősebb szélroham ledöntötte volna a lábáról.

A keze pedig... Ramsay adott neki kesztyűt, fekete bőrből varrt finom kesztyűt, puhát és kényelmeset, melyet gyapjúval tömtek ki, hogy elrejtsék hiányzó ujjait. Ám ha valaki figyelmesebben megnézi, észreveszi, hogy három ujja nem hajlik.

–
Állj!
– kiáltott egy hang. – Mit akarsz?

– Beszélni. – Tovább ösztökélte a gebét, és meglengette a békezászlót, hogy biztosan lássák. – Fegyvertelen vagyok!

Nem jött válasz. Tudta, a falakon belül a vasemberek azon vitatkoznak, hogy beengedjék, vagy inkább tömjék ki nyílvesszőkkel a mellét.
Nem számít.
A gyors halál itt százszor jobb sors lenne, mint a kudarc hírével térni vissza Ramsay nagyúrhoz.

A kapuház ajtaja kitárult.

–
Siess!

Bűzös éppen a hang felé fordult, amikor a nyílvessző becsapódott. Valahonnan jobbról érkezett, ahol a külső fal kövei mélyen beágyazódtak a mocsárba. A vessző beleakadt a zászlajába, és a hegye ott lógott alig egylábnyira az arca előtt. Annyira meglepődött, hogy elejtette a zászlót, és lebukott a lóról.

– Befelé! – kiáltotta valaki. – Siess, te féleszű,
rohanj!

Bűzös négykézláb iszkolt fel a lépcsőn, miközben újabb nyílvessző suhant el a feje fölött. Valaki megragadta, berántotta, és hallotta, ahogy az ajtó csattanva bevágódik a háta mögött. Talpra állították, nekilökték a falnak. Kés feszült a torkának, és egy szakállas arcot látott olyan közel, hogy meg tudta számolni a férfi orrából kiálló szőrszálakat.

– Ki vagy? Mi dolgod itt? Felelj, de gyorsan, különben te is az ő sorsára jutsz! – Az őr egy holttest felé bökött a fejével, amelyik a földön rothadt az ajtó mellett. A zöldes húson hemzsegtek a férgek.

– A vas szülötte vagyok! – hazudta Bűzös. Az egykori fiú valóban a vas szülötte volt, Bűzös azonban Rémvár tömlöcében jött a világra. – Nézd meg az arcom! Balon nagyúr fia vagyok, a herceged! – Kimondhatta volna a nevet, de a szó valahogy a torkán akadt.
Bűzös, a nevem Bűzös, rímel arra, hogy bűvös.
Egy időre azonban el kellett feledkeznie erről. Senki nem fog engedelmeskedni valakinek, akit Bűzösnek hívnak, bármilyen reménytelen is legyen a helyzete. Úgy kell tennie, mintha megint herceg volna.

Az őr hunyorogva vizsgálta az arcát, szája gyanakodva rándult meg. Fogai barnák voltak, lehelete sörtől és hagymától bűzlött.

– Balon nagyúr fiait megölték.

– A testvéreimet, nem engem. Ramsay nagyúr Deresben fogságba ejtett. Azért küldött ide, hogy tárgyaljak veletek. Te vagy itt a parancsnok?

– Én? – A férfi leengedte a kését, és hátrébb lépett, kis híján felbukva a tetemben. – Nem, uram. – Páncélja rozsdás volt, bőrruhája foszladozott. Egyik kézfején nyílt seb tátongott, szivárgott belőle a vér. – Ralf Kenning a parancsnok, a kapitány ezt mondta. Én csak az ajtót őrzöm.

– És ez ki volt? – Bűzös csizmája orrával megbökte a tetemet.

Az őr úgy nézett a halottra, mintha most látná először.

– Ő... ivott a vízből. El kellett vágnom a torkát, hogy ne sikoltozzon. Görcsölt a gyomra. A víz nem jó, ezért iszunk sört. – Megdörzsölte véreres, vörösen égő szemét. – A holttesteket általában levisszük a pincébe, az el van árasztva vízzel. Újabban viszont senki nem fáradozik vele, itt hagyjuk őket, ahol meghaltak.

– A pince jobb hely nekik. Adjátok őket a víznek, a Vízbe Fúlt Istennek.

A férfi felnevetett.

– Odalent nincsenek istenek, nagyuram, csak patkányok és vízi kígyók. Fehér dögök, vastagok, mint a lábam. Néha felkúsznak a lépcsőn, és álmában marják meg az embert.

Bűzös emlékezett Rémvár tömlöcére, a fogai alatt tekergőző patkányra, a meleg vér ízére az ajkán.
Ha kudarcot vallok Ramsay visszaküld oda, de előbb lenyúzza a bőrt még egy ujjamról.

– Hány ember maradt a helyőrségben?

– Nem sok – felelte a vasember. – Nem tudom. Kevesebb, mint volt. Lehetnek néhányan a Részeges Tornyában is, de a Gyermekek Tornyában senki. Dagon Codd néhány napja átment oda. Csak ketten maradtak életben az ottaniakból, és azok is a halottakat ették. Megölte mindkettejüket, képzeld csak el, uram.

A Cailin-árok elesett
, jött rá Bűzös,
csak senki sem közölte ezt velük.
Megdörzsölte az arcát, hogy elrejtse törött fogait, úgy mondta:

– Beszélni akarok a parancsnokkal.

– Kenninggel? – Az őr mintha zavarba jött volna. – Mostanában nincs túl sok mondanivalója. Haldoklik, talán már meg is halt. Nem láttam, mióta... nem is emlékszem, mióta...

– Hol van? Vezess hozzá!

– Akkor ki őrzi az ajtót?

– Majd ő. – Bűzös belerúgott a tetembe.

A vasember elnevette magát.

– Miért is ne? Kövess hát. – Kivett egy fáklyát az egyik falikarból, és addig lengette, amíg fel nem éledt a láng. – Erre. – Átvezette egy ajtón, majd fel egy csigalépcsőn, a fáklya fénye csillogott a fekete kőfalakon.

A szoba a lépcső tetején sötét volt, füstös és nyomasztóan meleg. A keskeny ablakra rojtos bőrt akasztottak, hogy kint tartsák a nyirkos hideget, a parázstartóban tőzegtégla izzott. A helyiséget áporodott szag ülte meg, a nedves föld, a húgy, az ürülék, a füst és a betegség bűze keveredett össze miazmás páraként. A földet koszos gyékények borították, a sarokba halmozott szalma szolgált ágyként.

Ralf Kenning hegynyi prém alatt feküdt reszketve. Felszerelése ott volt mellette – kard és fejsze, mellvért, vassisak –, pajzsán még látszott a viharisten felhőkeze, melyből villámok csapdostak a tomboló tenger hullámai közé, de a festés elkopott és málladozott, a fa pedig rothadásnak indult.