Sárkányok tánca (31 page)

– Xaro Xhoan Daxos felajánlott nekem tizenhárom gályát – újságolta Irrinek és Jhiquinek öltözködés közben.

– A tizenhárom szerencsétlen szám,
Khaleesi
– mormolta Jhiqui dothraki nyelven. – Ez tudott.

– Ez tudott – értett egyet vele Irri.

– Harminc sokkal jobb lenne – bólintott Daenerys –, és háromszáz még jobb. De tizenhárom is elég lesz, hogy átvigyen minket Westerosra.

A két dothraki lány összenézett.

– A mérgezett víz meg van átkozva,
Khaleesi –
mondta Irri. – A lovak sem isszák.

– Nem meginni akarom – nyugtatta meg Dany.

Aznap reggel csupán négy kérelmező várt rá. Mint mindig, most is Ghael nagyúr lépett elő elsőként; a követ nyomorultabbul festett, mint valaha.

– Fényesség! – nyögte a királynő lába elé borulva a márványpadlón. – Yunkai seregei Astaport támadják! Könyörgöm, vonulj délre minden erőddel!

– Figyelmeztettem a királyodat, hogy a háborúja ostobaság – emlékeztette Dany. – Nem hallgatott rám.

– A dicső Cleon csak le akart sújtani a gonosz yunkai rabszolgatartókra!

– A dicső Cleon maga is rabszolgatartó.

– Tudom, hogy a Sárkányok Anyja nem hagy magunkra szükségünk órájában! Add kölcsön a Makulátlanjaidat, hogy megvédhessük a falainkat!

És ha megteszem, ki védi mega mi falainkat?

– A felszabadítottjaim jó része rabszolga volt Astaporban. Talán vannak köztük, akik hajlandóak a királyod védelmére kelni. Szabad emberként ez az ő döntésük. Én megadtam a szabadságot Astapornak, a ti dolgotok, hogy megvédjétek.

– Akkor mindannyian halálra vagyunk ítélve. Halált adtál nekünk, nem szabadságot!
–
Ghael talpra ugrott, és Daenerys arcába köpött.

Erős Belwas abban a pillanatban megragadta a követ vállát, és olyan erővel vágta a márványpadlóhoz, hogy Dany hallotta Ghael fogainak reccsenését. A Tarfejű még rosszabbat is tett volna vele, de a királynő megállította.

– Elég! – kiáltotta, és
tokar
ja szegélyével megtörölgette az arcát. – Egy köpésbe még senki nem halt bele. Vigyétek innen!

A lábánál fogva vonszolták ki a férfit, aki néhány törött fogat és keskeny vércsíkot hagyott maga után. Dany legszívesebben elküldte volna az összes többi kérelmezőt... de még mindig ő volt a királynőjük, ezért végighallgatta őket, és megpróbált igazságosan dönteni.

Késő délután Groleo admirális és Ser Barristan visszatértek a gályák ellenőrzéséből. Dany összehívta a tanácsát, hogy meghallgassa őket. A Makulátlanok nevében Szürke Féreg volt jelen, Kandaq képviselte a Bronz Bestiákat. A vérlovasok távollétében egy Rommo nevű aszott, ferde szemű és karikalábú
jaqqa rhan
beszélt a dothrakik nevében. A felszabadítottaktól a három felállított egység kapitányai érkeztek – Mollono Yos Dob a Bátor Pajzsoktól, Csíkoshátú Symon a Szabad Testvérektől és Marselen az Anya Embereitől. Reznak mo Reznak a királynő oldalán állt, Erős Belwas pedig a háta mögött, karba tett kézzel. Dany tehát nem szűkölködött tanácsadókban.

Groleo meglehetősen boldogtalan ember volt, mióta szétszedték a hajóit, hogy megépíthessék az ostromszerkezetet, amellyel végül elfoglalták Meereent. Dany megpróbálta azzal kiengesztelni, hogy kinevezte a flotta főparancsnokává, de ez csupán üres cím volt; a meereeni flotta elhajózott Yunkaiba, amikor Dany hadserege megközelítette a várost, így az öreg pentosi valójában hajó nélküli admirális volt. Most azonban olyan szélesen mosolygott bozontos, őszülő szakálla mögül, ahogy Dany még sohasem látta.

– Ezek szerint jó állapotban vannak a hajók? – kérdezte reménykedve.

– Jónak tűnnek, felség, öreg bárkák, de vigyáztak rájuk. A
Tisztavérű Hercegnő
törzsét megrágták a férgek, azzal nem szívesen távolodnék el a szárazföldtől. A
Narraqqa
elbírna egy új kormánylapátot és kötélzetet, a
Csíkos Gyíknak
pedig van néhány repedt evezője, de egyébként rendben vannak. Az evezősök rabszolgák, de ha becsületes evezősbért kínálunk nekik, a legtöbben velünk maradnak. Nem értenek máshoz, csak az evezéshez. A távozókat pótolhatjuk a saját legénységemből. Hosszú és nehéz lesz az út Westerosig, de úgy vélem, ezek a hajók eljuttathatnak minket oda.

Reznak mo Reznak szánalmas nyöszörgést hallatott.

– Tehát igaz. Felséged elhagy minket. – A kezét tördelte kétségbeesésében. – A yunkaik abban a pillanatban visszahelyezik a posztjukra a Hatalmas Mestereket, ahogy kiteszed innen a lábad, és minket, akik oly hűen szolgáltuk ügyedet, mind egy szálig kardélre hánynak, feleségünkön és szűz lányainkon pedig erőszakot tesznek, azután eladják őket rabszolgának.

– Az enyémet ugyan nem! – morogta Tarfejű Skahaz. – Előbb megölöm őket, a saját kezemmel! – Rácsapott a kardja markolatára, de Dany úgy érezte, mintha az ő arcát érte volna az ütés.

– Ha féltek attól, mi lesz a távozásom után, gyertek velem Westerosra.

– Ahová a Sárkányok Anyja megy, oda mennek az Anya Emberei is – jelentette ki Marselen, Missandei életben maradt bátyja.

– És hogyan? – tette
fel a kérdést Csíkoshátú Symon, aki a hátán végigfutó sebhelyekről, egy astapori korbácsolás emlékéről kapta a nevét. – Tizenhárom hajó nem elég, talán még száz is kevés lenne.

– A falovak nem jók – tiltakozott Rommo, az öreg
jaqqa rhan.
– A dothrakik majd lovagolnak.

– Ezek a part mentén tudnak menetelni – mondta Szürke Féreg. – A hajók tartják velük a lépést, és biztosíthatják az oszlop ellátását.

– Az csak Bhorash romjaiig megoldható – mondta a Tarfejű. – Utána a hajóknak délre kell fordulniuk, elhaladni Tolos és a Cédrusok Szigete mellett, majd megkerülni Valyriát, miközben a gyalogosok továbbmennek Mantarys felé a régi sárkányúton.

– Mostanában
démonútnak
nevezik – jegyezte meg Mollono Yos Dob. A Bátor Pajzsok testes parancsnoka tintafoltos kezével és méretes potrohával sokkal inkább tűnt írnoknak, mint katonának, ravaszságban azonban bárkivel felvette a versenyt. – Sokan közülünk meghalnak.

– A Meereenben maradók viszont irigyelni fogják őket könnyű haláluk miatt – sopánkodott Reznak. –
Rabszolgává
tesznek minket, vagy bevetnek a vermekbe. Visszatérnek a régi idők, vagy még annál is rosszabb jön!

– Hová lett a bátorságotok?! – csattant fel Ser Barristan. – Őfelsége kiszabadított titeket a láncaitokból. A ti dolgotok a távozása után, hogy megélesítsétek a kardotokat, és védelmezzétek a szabadságotokat!

– Bátor szavak valakitől, aki el akar hajózni a napnyugtába! – vágott vissza Csíkoshátú Symon. – Hátrafordulsz majd megnézni, ahogy haldoklunk?

– Felség...

– Fényesség...

– Nagyságod...

–
Elég!
– csapott Dany az asztalra. – Senkit nem hagyunk itt meghalni! Ti az én népem vagytok! – Az otthonról és a szerelemről szőtt álmai elvakították. – Nem hagyom, hogy Meereen is Astapor sorsára jusson. Fáj, hogy ezt kell mondanom, de Westeros várhat.

Groleo nem is titkolta megdöbbenését.

– El
kell
fogadnunk azokat a hajókat! Ha visszautasítjuk az ajándékot...

Ser Barristan fél térdre ereszkedett előtte.

– Királynőm, a birodalmadnak szüksége van rád. Itt senki nem akar téged, de Westeroson az emberek ezerszám gyűlnek majd a zászlód alá, köztük urak és nemes lovagok. „
Eljött!
– kiáltják majd egymásnak nagy örömmel.
Rhaegar herceg húga végre hazatért!”

– Ha annyira szeretnek, meg fognak várni. – Dany felállt. – Reznak, hívd Xaro Xhoan Daxost!

Egyedül fogadta a kereskedőherceget kifényesített ébenfa padján, a Ser Barristantól kapott párnák között. A férfihoz négy qarthi tengerész is csatlakozott, egy összetekert szőnyeget cipeltek a vállukon.

– Hoztam még egy ajándékot szívem királynőjének – jelentette be Xaro. – Családi kincseskamrámban pihent már a Valyria vesztét okozó csapás előtt is.

A tengerészek kigöngyölték a szőnyeget, öreg volt, poros, kifakult... és hatalmas. Danynek oda kellett állnia Xaro mellé, hogy ki tudja venni a mintázatot.

– Egy térkép? Ez csodálatos! – A szőnyeg a helyiség felét lefedte. A tengerek kékek voltak, a síkságok zöldek, a hegyvidékek barnák és feketék. A városokat ezüst– és aranyszálakkal szőtt csillagok jelezték.
Nincs rajta a Füst-tenger, Valyria pedig még nem sziget volt.

– Ott láthatod Astaport, Yunkait és Meereent – mutatott Xaro három ezüstcsillagra a Rabszolga-öböl kékje mellett. – Westeros... valahol itt van lent. – Valahová a terem túlsó vége felé intett. – Északnak fordultál, amikor délre és nyugatra kellett volna továbbmenned, a Nyár-tengeren át, de az ajándékommal nemsokára ismét ott lehetsz, ahová tartozol. Fogadd el a gályáimat vidám szívvel, és fordítsd nyugatnak az evezőket.

Bárcsak megtehetném!

– Nagyuram, örömmel elfogadnám a hajókat, de nem tudom megígérni, amit kérsz tőlem. – Megfogta a férfi kezét. – Add nekem a gályákat, és esküszöm, Qarthé lesz Meereen barátsága, amíg a csillagok ki nem hunynak. Engedd, hogy kereskedjünk velük, és becsületes részt kapsz a haszonból.

Xaro elégedett mosolya ráfagyott az ajkára.

– Mit beszélsz? Azt akarod mondani, nem mész el?

– Nem
mehetek
el.

A férfi szemébe könnyek gyűltek, a cseppek végigfolytak az orrán, el a smaragdok, ametisztek és fekete gyémántok mellett.

– Azt mondtam a Tizenhármaknak, hallgatni fogsz az okos szóra. Fájdalommal veszem tudomásul, hogy tévedtem. Fogd a hajókat, és menj, máskülönben sikoltozva fogsz meghalni. El sem tudod képzelni, hány ellenséget szereztél.

Azt tudom, hogy az egyik itt áll előttem, és krokodilkönnyeket hullat.
A felismerés elszomorította.

– Amikor elmentem az Ezer Trónus Termébe, hogy az életedért könyörögjek a Tisztavérűeknél, azzal érveltem, hogy még csak gyermek vagy – folytatta Xaro –, de Egon Emeros, a Lenyűgöző felállt és azt mondta: „Egy
ostoba
gyermek, őrült, meggondolatlan és túl veszélyes ahhoz, hogy éljen.” Amikor a sárkányaid még kicsik voltak, mindenki a csodájukra járt. Felnőve azonban halált és pusztulást hoznak, lángoló kardként lebegnek a világ fölött. – Letörölte a könnyeit – Qarthban meg kellett volna, hogy öljelek.

– Vendég voltam a házadban, ettem a kenyeredből és a húsodból – felelte Dany. – Annak emlékére, amit értem tettél, megbocsátom a szavaidat...
egyszer
... de soha többé ne merészelj fenyegetni!

– Xaro Xhoan Daxos nem fenyeget. Csak ígér.

Dany szomorúsága haraggá alakult.

– Én pedig ígérem neked, hogy ha nem tűnsz el még napkelte előtt, kipróbáljuk, hogyan oltják el egy hazudozó könnyei a sárkántüzet! Hagyj magamra, Xaro.
Most!

A férfi távozott, de a szavait hátrahagyta. Dany visszaült a padjára, és végignézett a kék selyemtengeren a távoli Westeros felé.
Egy nap sor kerül rá,
ígérte magának.

Másnap reggelre Xaro gályája eltűnt, de az „ajándék”, amit hozott, ott maradt a Rabszolga-öbölben. A tizenhárom qarthi gálya árbocain hosszú, vörös zászlók lobogtak és tekeregtek a szélben. Amikor Daenerys lejött meghallgatni a kérelmeket, már várt rá egy üzenetvivő a hajókról. Nem szólt egy szót sem, csak letett a királynő lába elé egy fekete szaténpárnát, melyen egyetlen vérfoltos kesztyű hevert.

– Mi ez? – kérdezte Skahaz. – A véres kesztyű...

– ...háborút jelent – fejezte be a mondatot a királynő.

Jon

Ó
vatosan a patkányokkal, uram! – Bánatos Edd egyik kezében lámpással levezette Jont a lépcsőn. – Félelmetesen tudnak sikoltani, ha az ember rájuk lép. Anyám is hasonló hangokat adott ki még kölyökkoromban. Most, hogy jobban belegondolok, volt benne valami patkányra emlékeztető. Barna haj, apró, gyöngyszerű szemek, és még a sajtot is szerette. Lehet, hogy farka is volt, bár ezt sosem néztem meg.

A Fekete Vár épületeit föld alatti alagutak labirintusszerű hálózata kötötte össze, melyet a testvérek csak
féregjáratoknak
hívtak. Komor és sötét birodalom volt, ezért nyáron nem is nagyon használták, de amikor fújni kezdtek a téli szelek, és megjött a havazás, így lehetett a leggyorsabban mozogni a vár területén. Az intézők mostanában kezdték használatba venni. Jon több helyen égő gyertyákat látott a falikarokban, ahogy visszhangzó léptekkel haladtak a járatban.

Bowen Marsh négy alagút találkozásánál várt rájuk. Vele volt Botfaragó Wick is, a magas, pálcikavékonyságú intéző.

– Ezek a három fordulóval ezelőtti leltárok. – Marsh felemelt egy vastag papírköteget. – Ha össze akarjuk hasonlítani a jelenlegi készleteinkkel. Kezdjük a magtáraknál?

Együtt folytatták az utat a föld alatt terjengő szürke félhomályban. Mindegyik raktárhelyiségnek erős tölgyfa ajtaja volt, levesestányér méretű lakattal lezárva.

– A lopások nem jelentenek gondot? – érdeklődött Jon.

– Egyelőre nem, de ha jön a tél, bölcsen teszed, ha őröket rendelsz ide.

Botfaragó Wick kulcsokat hordott a nyakába akasztott szíjon. Ion számára mindegyik ugyanolyannak tűnt, de Wick valahogy mindig megtalálta a megfelelőt mindegyik ajtóhoz. Amint beleptek, elővett a tarisznyájából egy ökölnyi méretű krétadarabot, és megjelölt minden hordót, zsákot és ládát, amit megszámoltak, miközben Marsh összehasonlította a régi és az új számokat.

A magtárakban zabot, búzát és árpát tároltak, valamint hordókban durva lisztet. A kamrákban füzérekben lógott a hagyma a gerendákról, a polcokat megtöltötték a fehér– és sárgarépával, paszternákkal, retekkel teli zsákok. Az egyik helyiségben akkora sajthengerek sorakoztak, hogy két ember kellett a megmozdításukhoz. A másikban tíz láb magasra tornyozták a sózott marhahússal, disznóhússal, birkahússal és tőkehallal teli ládákat. A füstölő alatt háromszáz sonka és háromezer hosszú, fekete kolbász lógott felakasztva. A fűszerraktárban találtak egész borsot, szegfűszeget és fahéjat, mustármagot, koriandert, zsályát, muskotályzsályát és fodros petrezselymet, valamint hatalmas tömbökben sót. Máshol ládákban állt az alma és a körte, a szárított borsó, az aszalt füge, több zsáknyi dió és mandula, füstölt lazac, valamint olajban eltett olívabogyó agyagkorsókban, viasszal lezárva. Az egyik helyiségben találtak tartósított nyúlhúst, mézben eltett szarvascombot, ecetes lében ázó káposztát, céklát, hagymát, tojást és heringet.

Ahogy egyik teremből a másikba mentek, a féregjáratok egyre hidegebbnek tűntek, Jon nemsokára már látta saját lélegzetüket a lámpafényben.

– A Fal alatt vagyunk.

– És nemsokára a belsejében leszünk – tette hozzá Marsh. – A hús nem romlik meg a hidegben. Hosszú tárolásra jobb, mint a sózás.

A következő egy rozsdás vasajtó volt, mögötte falépcső vezetett felfelé. Bánatos Edd ment előre a lámpásával. A tetején egy olyan hosszú folyosót találtak, mint Deres nagycsarnoka, bár a szélessége megegyezett a többi féregjáratéval. A falak jégből voltak, és vaskampókat vertek bele. Mindegyik kampóra egy tetemet akasztottak: nyúzott szarvasokat és őzeket, marhaoldalakat, a mennyezetről pedig hatalmas malacok lógtak, valamint fejetlen birkák és kecskék, még lovak és medvék is. Mindent dér borított.

Számolás közben Jon bal kezéről levette a kesztyűjét, és megérintette a legközelebbi vadhúst. Érezte a bizsergést az ujjai hegyében, és amikor visszahúzta a kezét, egy darab bőr ott maradt a húson. Elzsibbadtak az ujjai.
Mire számítottál? Egy egész jéghegy van a fejed fölött, több tonna, mint ameddig Bowen Marsh el tud számolni.
Ám a helyiség még így is hidegebbnek tűnt, mint amit lehetségesnek tartott.

– Rosszabb a helyzet, mint gondoltam, parancsnok – közölte Marsh, miután végzett a számolással. Most még Bánatos Eddnél is komorabbnak tűnt.

Jon éppen arra gondolt, hogy itt van körülöttük a világ összes húsa.
Nem tudsz te semmit
,
Havas Jon.

– Az hogy lehetséges? Nekem úgy tűnik, ez rengeteg élelem.

– Hosszú volt a nyár, bőséges az aratás, a földesurak pedig bőkezűen adományoztak. Ekkora készlettel három évet is áttelelnénk, vagy négyet, ha egy kicsit takarékoskodunk. Most viszont etetnünk kell a király és a királyné embereit, meg a vadakat is... csak Vakondvárosban vagy ezer éhes száj van, és még többen érkeznek. Tegnap hárman jöttek a kapuhoz, előtte tucatnyian. Ez így nem mehet tovább. Szép és jó, hogy letelepítjük őket az Adomány területén, de már túl késő van a vetéshez. Még év vége előtt répát és zabkását fogunk enni, azután pedig a saját lovaink vérét isszuk.

– Mmm – mondta Bánatos Edd. – Nincs is jobb egy kupa forró lóvérnél egy hideg éjszakán. Én egy kis fahéjat is szórok majd a tetejére.

A főintéző rá se hederített.

– Felütik a fejüket a betegségek is – folytatta –, ínyvérzésre és foghullásra számíthatunk. Aemon mester azt mondta, citromlével és friss hússal ezt meg lehet előzni, de a citromunk már egy éve elfogyott, és nincs elég takarmányunk, hogy csordákat tartsunk fenn. Le kell vágnunk minden állatot, a tenyészpárok kivételével. Kifutottunk az időből. Az előző teleken állandóan jött utánpótlás délről, a királyi úton, de most ez a háború... tudom, még csak ősz van, de azt tanácsolnám, már most vezessük be a téli adagokat, ha parancsnok uram is úgy látja jónak.

Az emberek ugrálni fognak örömükben.

– Ha muszáj. Negyedével csökkentsünk minden fejadagot. –
Ha a testvéreim már most panaszkodnak rám, mit mondanak majd, amikor havat és makkpépet kell enniük
?

– Az sokat fog segíteni. – A főintéző hangsúlyából egyértelműen meg lehetett állapítani, hogy véleménye szerint ez sem fog
eleget
segíteni.

– Most már értem, miért engedte át Stannis király a vadakat a Falon – mondta Bánatos Edd. – Azt akarja, hogy megegyük őket.

Jon elmosolyodott.

– Arra nem fog sor kerülni.

– Ez jó hír – bólintott Edd. – Elég inasnak tűnnek, és a fogam már nem olyan éles, mint fiatalkoromban.

– Ha lenne elég pénzünk, vásárolhatnánk élelmet délen, és elhozhatnánk hajóval – mondta a főintéző.

Megtehetnénk,
gondolta Jon,
ha lenne aranyunk, és ha valaki hajlandó lenne eladni nekünk az ennivalót.
Csakhogy egyik feltétel sem állt fenn.
Egyetlen reményünk a Sasfészek lehet.
Arryn Völgye legendásan jól termő terület volt, és a harcok sem érintették. Vajon mit szólna Catelyn úrnő testvére ahhoz, hogy Ned Stark fattyát etesse? Kisfiúként gyakran érezte úgy, hogy az asszony nem kedveli őt.

– Szükség esetén vadászhatunk – szólt közbe Botfaragó Wick. – Az erdőben rengeteg az állat.

– Meg a vad, és még sötétebb dolgok – morogta Marsh. – Én nem küldenék ki vadászokat, parancsnok. Egyet sem.

Nem
.
Te örökre lezárnád a kapukat kővel és jéggel.
Tisztában volt vele, hogy a Fekete Vár testvéreinek fele egyetért Bowen Marsh javaslatával. A másik fele megvetette.

– Igen, zárjuk le a kapukat, hizlaljuk a nagy, kövér seggünket a Falon, a szabad nép pedig tömegével fog átkelni a Koponyák Hídján, vagy valami másik kapun, amiről azt hittük, hogy már ötszáz éve le lett zárva – jelentette ki fennhangon Dywen, az öreg erdész két nappal korábban, vacsora közben. – Nincs elég emberünk, hogy ellenőrizzük a Fal százmérföldes hosszát, és ezt óriásvész Tormund meg az a rohadt Könnyező is jól tudják. Láttatok már megfagyott kacsát a tóban, a lábával a jégben? Nos, az a varjakkal ugyanúgy megtörténhet. – A legtöbb felderítő egyetértett Dywennel, míg az építők és az intézők inkább Bowen Marsh felé hajlottak.

Ám ez egyelőre a holnap problémája. Itt és most az élelem jelentette a legnagyobb gondot.

– Nem hagyhatjuk éhezni Stannis királyt és az embereit, bármennyire is szeretnénk – tűnődött Jon. – Ha kell, karddal veszi el, nincs elég emberünk megakadályozni. A vadakat pedig ugyanúgy etetni kell.

– Hogyan, parancsnok? – kérdezte Bowen Marsh.

Bárcsak tudnám!

– Kitaláljuk.

Mire visszatértek a felszínre, a délután árnyai megnyúltak. Felhők úsztak az égen szakadozott zászlókként, fehéren, szürkén és tépetten. Az udvar a kovácsműhely előtt üres volt, de odabent már várt Jonra a király apródja. Devan sovány, tizenkét év körüli kölyök volt, barna hajjal és szemmel. A kovácstűzhely mellett állt jéggé dermedve, megmozdulni sem mert, miközben Szellem végigszaglászta.

– Nem bánt – nyugtatta meg Jon. A fiú összerezzent a hangjára, és a hirtelen mozdulat hatására a rémfarkas felmordult. –
Nem!
– szólt rá Jon. – Szellem, hagyd békén! El innen! – A farkas maga volt a négy lábon járó némaság, ahogy visszatért az ökörcsonthoz.

Devan ugyanolyan fehérnek tűnt, mint Szellem, minden vér kifutott az arcából.

– N-nagyuram... őfelsége parancsolja, hogy jelenj meg előtte. – A fiú a Baratheonok arany-fekete színeit viselte, mellén a királyné embereinek lángoló szívével.

– Úgy érted,
kéri –
mondta Bánatos Edd – őfelsége
kéri
a parancsnokot, hogy jelenjen meg előtte. Én így mondanám.

– Hagyd, Edd. – Jonnak most nem volt kedve ilyen vitákhoz.

– Sir Richard és Sir Justin visszatértek – folytatta Devan. – Indulhatunk, nagyuram?

Az eltévedt felderítők.
Massey és Horpe délre lovagoltak, nem északra. Bármi is volt a feladatuk, nem tartozott az Éjjeli őrségre, de Jont azért érdekelte.

– Ha őfelsége úgy kívánja... – Követte a fiatal apródot át az udvaron. Szellem is a nyomukba szegődött, amíg Jon rá nem szólt.

– Nem!
Maradsz!

A rémfarkas inkább elfutott.

Jon a Király Tornyában megszabadult fegyvereitől, majd a király elé járult. A toronyszoba meleg volt, és zsúfolt. Stannis és kapitányai az Északot ábrázoló térkép fölé görnyedtek, köztük voltak az eltévedt felderítők is, valamint Sigorn, Thenn ifjú Magnarja bronzlemezekkel megerősített bőrpáncéljában. Zörgővért egy széken ült, a csuklóján lévő fémbilincset piszkálgatta töredezett, sárgás körmével. Barna borosta borította beesett arcát és csapott állát, mocskos haja a szemebe lógott.

– Itt jön a bátor fiú, aki végzett a ketrecbe zárt, megkötözött Mance Rayderrel! – kiáltotta, amint meglátta Jont. A vasbilincsébe foglalt, négyszögletes drágakő vörösen izzott. – Tetszik a rubinom. Havas? A szerelem záloga a Vörös Úrnőtől.

Jon ügyet sem vetett rá, térdet hajtott.

– Felség – jelentette be jövetelét Devan –, idekísértem Havas nagyurat.

– Látom. Parancsnok, azt hiszem, már ismered a lovagjaimat és kapitányaimat.

– Van szerencsém. – Nagy gondot fordított rá, hogy mindent megtudjon a királyt körbevevő nemesekről és lovagokról.
Mindegyik a királyné embere.
Különösnek tűnt számára, hogy a király emberei közül senki sincs az uralkodó mellett, de úgy tűnt, ez a dolgok rendje. Ha igaz, amit hallott, a király katonái nagyon feldühítették Stannist Sárkánykőn.

– Ott van bor vagy meleg citromos víz.

– Köszönöm, nem kérek.

– Ahogy gondolod. Ajándékom van számodra, Havas nagyúr. – A király Zörgővértre mutatott. – Ő az.

Melisandre úrnő elmosolyodott.

– Azt mondtad, embereket akarsz, Havas Jon. Azt hiszem, a Csontok Ura pont megfelelő lesz.

Jon elképedt.

– Felség, ebben az emberben nem lehet megbízni. Ha itt tartom, valaki el fogja vágni a torkát. Ha elküldöm felderíteni, visszamegy a vadakhoz.

– Nem én! Végeztem azokkal az átkozott bolondokkal! – Zörgővért megtapogatta a rubint a csuklóján. – Kérdezd csak meg a vörös boszorkányt, fattyú!

Melisandre néhány halk szót mormolt valami idegen nyelven. A rubin a nyakán lassan lüktetett, és Jon látta, hogy a kisebb kő Zörgővért csuklóján szintén felizzik, majd elsötétedik.

– Amíg viseli a követ, amely összeköt minket vérben és lélekben, hűségesen fog szolgálni téged – mondta a vörös papnő. – A lángok nem hazudnak, Havas nagyúr.

A lángok talán nem,
gondolta Jon,
de te igen.

– Majd én elvégzem neked a felderítést, fattyú! – ígérte Zörgővért. – Bölcs tanácsokat adok, szép dalokat énekelek, amit csak akarsz. Még harcolok is érted. Csak azt ne kérd, hogy viseljem a köpenyedet.

Nem is vagy rá méltó
, gondolta Jon, de tartotta a száját. Semmi jó nem származna belőle, ha a király előtt bonyolódna vitába.

– Havas nagyúr, mesélj nekem Mors Umberről – mondta Stannis.

Az Éjjeli őrség ebben nem vesz részt,
gondolta Jon, de egy belső hang azonnal azt mondta:
a szavak nem kardok.

– A Nagyhordó nagybátyjainak legidősebbike, Varjúbegynek is nevezik. Egy varjú egyszer halottnak hitte, és kicsippentette a szemét, mire ő elkapta a madarat, és leharapta a fejét. Fiatalkorában félelmetes hírű harcos volt. A fiai a Három Folyónál haltak meg, a feleségét gyermekágyi láz vitte el. Az egyetlen lányát a vadak rabolták el harminc évvel ezelőtt.