Sárkányok tánca (34 page)

Tyrion is észrevette.
A
Jégmadár
az, vagy egy másik dereglye,

mondta magának, de rögtön tudta, hogy téved. Viszketni kezdett az orra, vadul megvakarta. A fény egyre erősebb lett, ahogy a
Szende Szűz
közelebb ért hozzá. Lágyan derengő fénypont csalogatta őket magához a ködön keresztül. Egy idő után kettő lett belőle, majd három: jelzőfények egyenetlen vonala emelkedett fel a vízről.

– Az Álom Hídja – mondta Griff. – Ahol a fények vannak, ott egy-egy kőember áll. Néhányan talán üvölteni kezdenek a közeledtünkre, de nem valószínű, hogy bántani próbálnának. A legtöbb kőember suta, nehézkes, ügyetlen és ostoba lény. A vég közeledtével mind megőrülnek, akkor a legveszélyesebbek. Ha szükséges, ijesszétek el őket a fáklyákkal, de semmi szín alatt ne engedjétek, hogy hozzátok érjenek.

– Talán nem is látnak minket – vélekedett Félmester Haldon. – A köd elrejt minket előlük, amíg egészen oda nem érünk a hídhoz, aztán már túl is leszünk rajtuk, mielőtt rájönnének, hogy ott vagyunk.

A kőszemek vak szemek,
gondolta Tyrion. Tudta, hogy a szürkehám halálos fajtája a kiálló testrészeken kezdődik: viszketés a2 ujjbegyben, elfeketedő lábköröm, a tapintás eltompulása. Ahogy a zsibbadás átterjed az egész kézre vagy fel a lábfejen, a hús megkeményedik és hideggé válik, az áldozat bőre szürkés árnyalatot ölt, hasonlítani kezd a kőre. A szürkehámnak a szóbeszéd szerint három hatékony gyógymódja van: a fejsze, a kard és a bárd. A beteg testrész levágása bizonyos esetekben megállítja a fertőzés terjedését, de nem mindig. Sokan feláldozták a karjukat vagy a lábukat, hogy aztán a másik kezdjen el szürkülni. Ilyenkor már nem maradt remény. Amikor a kór elérte az arcot, a vakság volt a leggyakoribb következmény Az átok végső szakaszában a betegség befelé fordult, célba vette az izmokat, a csontokat és a belső szerveket.

Előttük a híd egyre nagyobbá vált Griff az Álom Hídjának nevezte, de ez az álom darabokra hullott és eltorzult. Sápadt kőívek tornyosultak a ködben a Bánat Palotája és a nyugati part között. Egy részük már leomlott lehúzta őket a szürke moha és a vízből előtekeredő vastag, fekete indák súlya. A fából készült felső szerkezet szétrohadt, de az utat szegélyező lámpások közül néhány még most is égett Ahogy a
Szende Szűz
közelebb ért, Tyrion ki tudta venni a kőemberek mozgó árnyait, ahogy céltalanul keringenek a lámpások körül, lassú, szürke lepkékként. Néhányan meztelenek voltak, mások rongyokba öltöztek.

Griff előhúzta a kardját.

– Yollo, gyújtsd meg a lámpásokat! Kölyök, vidd vissza Lemore-t a kabinjába, és maradj ott vele!

Ifjú Griff sértődötten nézett az apjára.

– Lemore tudja, hol a kabinja. Maradni akarok!

– Felesküdtünk a védelmedre – mondta halkan Lemore.

– Nem kell megvédeni, ugyanolyan jól bánok a karddal, mint Kacsa. Félig már lovag vagyok!

– Félig pedig gyerek – zárta le a vitát Griff. – Tedd, amit mondtam. Most!

Az ifjú halk káromkodással hajította le csáklyáját a fedélzetre. A csattanás élesen visszhangzott a ködben, egy pillanatra úgy tűnt, mintha minden irányból hallatszana.

– Miért kellene pont nekem elfutnom és elrejtőznöm? Haldon itt marad, akárcsak Ysilla. Még Hugor is!

– Igen – bólintott Tyrion –, de én elég kicsi vagyok hozzá, hogy elrejtőzzem egy kacsa háta mögött. – Belenyomott fél tucat fáklyát a parázstartóban izzó széndarabok közé, és figyelte, ahogy az olajos rongyok lángra kapnak.
Ne nézz a tűzbe
, figyelmeztette magát. A lángoktól időlegesen elveszítheti a látását a sötétben.

– Te
törpe
vagy! – horkantotta Ifjú Griff gúnyosan.

– Kitudódott a titkom – értett egyet Tyrion. – Igen, feleakkora sem vagyok, mint Haldon, és lepkefingnyit sem törődik vele senki, hogy élek-e vagy halok. –
Legkevésbé én magam.
– Te viszont... te vagy itt a mindenség.

– Figyelmeztettelek, törpe... – kezdte Griff, ám ekkor tompa, magas hangú sikoly hangzott fel a ködben.

Lemore reszketve fordult meg.

– A Hét könyörüljön rajtunk!

A romos híd már csak tízlépésnyire volt tőlük. A pillérek körül fehéren örvénylett a víz, akár egy dühöngő megszállott habzó szája. Negyvenlábnyival fölöttük a kőemberek a pislákoló lámpás alatt nyöszörögtek és motyogtak. Legtöbbjük annyira sem törődött a
Szende Szűzzel,
mint egy úszó farönkkel. Tyrion szorosabban markolta a fáklyáját, és egy idő után rájött, hogy visszatartja a lélegzetét. Aztán beértek a híd alá, szürke gombafüggönnyel takart fehér falak emelkedtek mindkét oldalon, a víz dühösen kavargott körülöttük. Egy pillanatig úgy tűnt, nekiütköznek a jobb oldali pillérnek, de Kacsa felemelte a csáklyát, és visszalökte a hajót az áramlás közepére. Néhány pillanattal később ismét biztonságban voltak, kiértek a híd alól.

Tyrion alig lélegzett fel, amikor Ifjú Griff megragadta a karját.

– Hogy értetted? Mi az, hogy én vagyok a
mindenség
? Mit jelentsen ez? Miért vagyok az?

– Miért? – kérdezett vissza Tyrion. – Ha a kőemberek elvitték volna Yandryt, Griffet vagy a mi szépséges Lemore-unkat, meggyászoltuk volna őket, és az élet megy tovább. Ha viszont
téged
veszítünk el, akkor az egész utazást le lehet fújni, és hosszú évek lázas tervezgetése vész kárba a sajtkereskedő és az eunuch részéről... nem így van?

A fiú Griffre nézett.

– Tudja, ki vagyok.

Ha eddig nem tudtam volna, most már biztosan tudnám.
Addigra a
Szende Szűz
jó messzire eltávolodott az Álom Hídjától. Mindössze néhány remegő fénypont maradt belőle messze hátul, azok is eltűntek nemsokára.

– Te vagy Ifjú Griff, a zsoldos Griff fia – mondta Tyrion. – Vagy talán te vagy a Harcos, halandó gúnyában. Hadd nézzelek meg közelebbről. – Felemelte a fáklyáját, hogy a fény Ifjú Griff arcára essen.

– El onnan, vagy megbánod! – mordult rá Griff.

A törpe ügyet sem vetett rá.

– A kék haj miatt a szemed is kéknek látszik, ez jó. És a mese, hogy halott tyroshi anyád emlékére festetted be, annyira megható, hogy magam is kis híján megkönnyeztem. Egy kíváncsi ember mégis felteheti magában a kérdést, hogy egy egyszerű zsoldos kölykének miért van szüksége arra, hogy egy bukott septa oktassa a Hitre, vagy egy lánc nélküli mester tanítson neki történelmet és nyelveket. Egy okos ember pedig azt is megkérdezheti, miért alkalmaz apád egy kóbor lovagot a harci képzésedre ahelyett, hogy egyszerűen elküldene tanoncnak valamelyik szabad kompániába. Majdnem úgy tűnik, mintha rejtegetni akarnának, amíg felkészítenek... mire is? Nos, ez még rejtély, de biztos vagyok benne, hogy hamarosan az is kiderül. El kell ismernem, egy halott fiúhoz képest meglehetősen nemes vonásokkal rendelkezel.

A kölyök elvörösödött.

–
Nem vagyok halott!

– Hogyhogy nem? Nemes atyám tekerte a holttestedet bíbor köpenybe, és ő fektetett a nővéred mellé a Vastrón tövébe, ajándékként az új királynak. Akiknek volt gyomruk hozzá, hogy felemeljék a köpenyt, egyöntetűen vallották, hogy a fél fejed eltűnt.

A fiú zavartan lépett hátra.

– Nemes...

–.
..atyám,
igen. Tywin a Lannister házból. Talán már hallottal róla.

Ifjú Griff habozott.

–
Lannister?
Az apád...

–...halott. Az én kezemtől halt meg. Ha felségednek megfelel, hívj csak Yollónak vagy Hugornak, de nem árt tudnod, hogy Lannister-házi Tyrionként láttam meg a napvilágot, édes gyermeke vagyok Tywinnek és Joannának, akiket mellesleg megöltem. Az emberek azt fogják mondani neked, király– és rokongyilkos vagyok, valamint hazudozó, és ez természetesen mind igaz... de hiszen ez itt a hazugok társasága, nem így van? Vegyük például az álapádat.
Griff,
ugye? – A törpe halkan kuncogott. – Megköszönhetnéd az isteneknek, hogy Varys, a Pók is a cselszövésetek részét képezi. A
Griff név
egy pillanatra sem vezette volna félre azt a töketlen tüneményt, mint ahogy engem sem vezetett.
Nem nagyúr,
mondtad nekem, és
nem lovag.
Én pedig nem vagyok törpe. Csakhogy attól, hogy kimondjuk, még nem lesz igaz. Ki más nevelhette volna fel jobban Rhaegar herceg csecsemő fiát, mint Rhaegar herceg legkedvesebb barátja, Jon Connington, Griff-fészek egykori ura, a Király Segítője?

– Csendet! – parancsolta feszült hangon Griff.

A hajó jobb oldalán hatalmas kőkéz jelent meg a víz alatt. Két ujj áttörte a felszínt
Hány ilyen lehet odalent? –
töprengett Tyrion. Gerince mentén verejtékcsepp csorgott végig, a csiklandó érzéstől megborzongott. A Bánat lassan sodródott el mellettük. A ködön átkémlelve megpillantott egy törött tornyot egy fejetlen hőst, egy ősi fát, melyet kitéptek a földből és felfordítottak; hatalmas gyökerei behálózták az ablak
nyílásokat és a beomlott kupolát.
Miért tűnik mindegyik olyan ismerősnek
?

Pontosan előttük fakó márványlépcső emelkedett ki a sötét vízből kecses spirálban, hogy tíz lábbal a fejük felett véget is érjen.
Nem,
gondolta Tyrion,
ez nem lehetséges.

– Elöl! – Lemore hangja remegett. – Fény!

Mindannyian odanéztek, és meglátták.

– A
Jégmadár –
mondta Griff. – Vagy egy másik hajó. – De azért újra előhúzta a kardját.

Senki nem szólt egy szót sem. A
Szende Szűz
úszott az árral. A vitorlát nem húzták fel, mióta behatoltak a Bánatba, csak az áramlatban bízhattak. Kacsa hunyorogva bámult mindkét kezével erősen markolta a csáklyát. Egy idő után még Yandry is abbahagyta a csáklyázást. Minden tekintet a távoli fényre tapadt. Ahogy közelebb értek, kettő lett belőle. Aztán három.

– Az Álom Hídja – ismerte fel Tyrion.

– Lehetetlen! – felelte Félmester Haldon. – A hidat magunk mögött hagytuk, a folyók csak egy irányba folynak.

– Rhoyne Anya arra folyik, amerre akar – mormolta Yandry.

– A Hét irgalmazzon! – lehelte Lemore.

A hídon álló kőemberek üvölteni kezdtek, néhányan feléjük mutogattak.

– Haldon, vidd le a herceget! – adta ki az utasítást Griff.

Elkésett. Az ár elkapta őket, egyenesen a híd felé sodródtak.

Yandry kidöfött a csáklyával, nehogy nekiütközzenek a pillérnek. A hajó ettől oldalra fordult, egyenesen bele egy szürke mohafüggönybe. Tyrion érezte, ahogy a szálak végigsimítják az arcát, lágyan, akár egy szajha ujjai. Aztán hangos dobbanást hallott hátulról, és a fedélzet olyan hirtelen billent meg, hogy elvesztette az egyensúlyát, és kis híján átbukott a hajó oldalán.

Egy kőember ugrott a hajóra hatalmas reccsenéssel.

A kabin tetejére érkezett, olyan erővel, hogy a
Szende Szűz
beleremegett, és Tyrion által nem ismert nyelven rájuk üvöltött. Egy másik kőember is követte, ő a kormányrúd mellé zuhant. A vén deszkák darabokra törtek, Ysilla felsikoltott.

Kacsa állt hozzá a legközelebb. A nagy ember nem vesztegette az időt azzal, hogy a kardjáért nyúljon, inkább meglendítette a csáklyát, és a kőember mellére sújtott. A kéretlen vendég beleborult a folyóba, és rögtön el is süllyedt, egyetlen hang nélkül.

Griff egy pillanat alatt ott termett a másik mellett, aki dülöngélve kászálódott le a kabintetőről. Jobb kezében karddal, a baljában fáklyával hátraszorította a lényt. Ahogy az áramlat átsodorta a
Szende Szüzet
a híd alatt, táncoló árnyékuk rávetült a mohával borított falakra. Amikor a kőember hátrafelé indult volna, Kacsa elállta az útját a csáklyával, elölről pedig Félmester Haldon közeledett egy másik fáklyával. Nem maradt más választása, mint szembeszállni Griff-fel. A kapitány villogó pengével szökkent oldalra, szikrák röppentek, ahol az acél a megkövesedett, szürke húsba vágott, de a lény karja így is a fedélzetre esett. Griff félrerúgta a végtagot, Yandry és Kacsa pedig már ott is voltak a csáklyákkal. Egyesült erővel beleszorítottak a kőembert a Rhoyne fekete vizébe.

Addigra a
Szende Szűz
eltávolodott a leomlott hídtól.

– Mindet elkaptuk? – kérdezte Kacsa. – Hányan ugrottak le?

– Ketten – felelte reszketve Tyrion.

– Hárman –, mondta Haldon. – Mögötted!

A törpe megfordult, és valóban ott állt.

Az ugrástól az egyik lába darabokra tört, nadrágja foszlányai és az alatta lévő szürke hús alól sápadtfehér csont meredt elő. A törött csontot barnás vércseppek pettyezték, de a lény még így is rendületlenül tört előre Ifjú Griff felé. Keze szürke volt, és merev, ujjai közül vér szivárgott, ahogy megpróbálta behajlítani őket. A fiú mozdulatlanná dermedve bámulta, mintha mindketten kőből lettek volna. Keze a kardja markolatán nyugodott, de úgy tűnt, el is feledkezett róla.

Tyrion kirúgta a kölyök lábát, átugrott az összecsukló test fölött, és fáklyájával a kőember arca felé döfött, amivel kibillentette egyensúlyából a törött lábán bizonytalanul álló támadót. A merev, szürke kezek kétségbeesetten kaptak a láng felé. A törpe utánalépett, folyamatosan lengette a fáklyát, a kőember szeme felé döfködött vele.
Még egy kicsit! Csak még egy lépést!
Már a fedélzet legszélén jártak, amikor a kőember váratlanul nekirontott, és kitépte a kezéből a fáklyát.
A pokolba!

A kőember elhajította a fáklyát. Halk szisszenés hallatszott, ahogy a fekete víz kioltotta a lángot. A lény felüvöltött. Korábban nyár-szigeteki lehetett; álla és arcának egyik fele már kővé vált, de bőre éjfekete volt azokon a részeken, ahol még nem szürkült el. Kezén felnyílt a hús, ahol megfogta a fáklyát, vér szivárgott az ökléből, de szemlátomást nem is érezte.
Apró könnyebbség nekik
, gondolta Tyrion. Bár a szürkehám halálos kór volt, láthatóan nem járt fájdalmakkal.

–
Félre!
– üvöltötte valaki a távolban, amire egy másik hang felelt: – A herceg! Védjétek a fiút!

A kőember kinyújtott kézzel botorkált előrébb.

Tyrion nekirontott, hogy felöklelje a vállával.

Mintha egy várfalnak futott volna neki, csakhogy ez a vár törött lábon állt. A kőember hátrazuhant, de esés közben megragadta Tyriont. Hangos csobbanással zuhantak a folyóba, Rhoyne Anya mindkettejüket elnyelte.

A hirtelen hideg pörölyként sújtott le Tyrionra. Süllyedés közben érezte, ahogy egy kőkéz matat az arcánál. Egy másik a karjára kulcsolódott, és még mélyebbre vonta a sötétségbe. Vakon, folyóvízzel teli orral, fuldokolva kapálózott, és megpróbálta lefejteni az ujjakat a karjáról, de azok nem engedtek. Levegőbuborék tőrt elő az ajka közül. A világ fekete volt, és egyre feketébbé vált. Nem tudott lélegezni.