Sárkányok tánca (15 page)

Két zsoldos énekelni kezdett valamilyen menetdalt Quentyn eleget értett belőle, hogy felfogja a lényegét.
Mi vagyunk a Szélfútták. Keletre fúj minket a szél, a Rabszolga-öbölbe, ahol megöljük a Mészároskirályt és megdugjuk a sárkánykirálynőt

– Ha Cletus és Will velünk lennének, visszajöhetnénk a nagy emberrel, és megölhetnénk őket – morogta Gerris.

Cletus és Will meghaltak.

– Ne törődj velük – legyintett Quentyn.

A zsoldosok gúnyosan kiabáltak utánuk, ahogy beléptek az ajtón a Kereskedőházba, gyáva férgeknek és ijedt kislányoknak nevezték őket.

A nagy ember emeleti szobájukban várt rájuk. Bár a
Pityer
kapitánya jó szívvel ajánlotta a fogadót, Quentyn nem akarta őrizetlenül hagyni holmijukat és aranyukat. Minden kikötőben voltak tolvajok, patkányok és szajhák, Volantisban még több is, mint máshol.

– Már el akartam indulni utánatok – mondta Ser Archibald Yronwood, miután elhúzta a reteszt, és beengedte őket. Unokatestvére, Cletus kezdte őt
nagy embernek
hívni, de rászolgált a névre. Arch hat és fél láb magas volt, széles vállú, nagy hasú férfi, lábai akár két fatörzs, kezei hatalmas sonkák, nyaka pedig mintha nem is lett volna. Valami gyermekkori betegség miatt az összes haja kihullott. Kopasz feje sima, rózsaszín sziklára emlékeztette Quentynt. – Nos, mit mondott a csempész? Van csónakunk?

– Hajónk – javította ki Quentyn. – Igen, elvisz minket, de csak a legközelebbi pokolig.

Gerris leült a roskatag ágyra, és ledobta a csizmáját.

– Dorne minden pillanatban egyre vonzóbbnak tűnik.

– Én azt mondom, jobban járnánk a démonúttal – erősködött a nagy ember. – Talán nem is olyan veszélyes, mint ahogy az emberek beszélik. Ha pedig igen, még nagyobb dicsőség jár azoknak, akik végigmennek rajta. Ugyan, ki merne zaklatni minket? Ivó a kardjával, én a pörölyömmel, ennyit még egy démon sem tud megemészteni.

– És ha Daenerys meghal, mielőtt odaérünk? – tette fel a kérdést Quentyn. – Szükségünk van egy hajóra, még ha az a
Kaland
is lesz.

Gerris nevetett

– Sokkal jobban vágyhatsz Daenerysre, mint gondoltam, ha képes vagy hónapokon át elviselni azt a szagot. Három nap után könyörögnék, hogy ölj meg. Nem, hercegem, kérlek, csak ne a
Kaland
legyen!

– Van jobb ötleted? – kérdezte Quentyn.

– Igen, épp most jutott eszembe. Nem minden kockázat nélküli, és nem biztos, hogy becsületesnek neveznéd, ezt elismerem... de gyorsabban eljuttat a királynődhöz, mint a démonút.

– Beszélj! – vakkantotta Quentyn Martell.

Jon

J
on addig olvasta újra és újra a levelet, amíg a betűk elmosódtak és összefolytak a szeme előtt.
Ezt nem írhatom alá. Ezt nem írom alá!

Többször is kis híján elégette a pergament, de végül inkább ivott egy korty sört, annak a fél kupányinak az alját, ami még a tegnapi vacsorából maradt.
Alá kell írnom, ők választottak meg a parancsnokukká. A Fal az enyém, és az őrség is. Az Éjjeli őrség nem vesz részt a háborúban.

Megkönnyebbült, amikor Bánatos Edd Tollett kinyitotta az ajtót, és jelentette, hogy Szegfű vár odakint. Jon félretette Aemon mester levelét.

– Fogadom – mondta, és már előre félt a következő percektől. – Keresd meg Samet, utána vele szeretnék beszélni.

– Lent van a könyvekkel. A régi septonom mindig azt mondta, hogy a könyvek beszélő halottak. Én viszont azt mondom, a halottaknak csendben kéne maradniuk. Senki nem akarja hallani egy halott ember fecsegését. – Bánatos Edd férgekről és pókokról mormogva távozott.

Amikor Szegfű belépett, azonnal térdre borult. Jon gyorsan megkerülte az asztalt, és felsegítette.

– Előttem nem kell letérdelned, az csak a királyoknak jár. – Bár Szegfű feleség volt, és anya, még mindig félig-meddig gyermeknek tűnt számára, karcsú, apró termetű csitrinek, aki Sam egyik régi köpenyébe burkolózott. A ruhadarab olyan nagy volt, hogy a redői közt még néhány lányt elrejthetett volna. – A kicsik jól vannak?

A vad lány félénken elmosolyodott a csuklyája alatt.

– Igen, nagyuram. A rémület miatt nem volt elegendő tejem mindkettőnek, de minél többet szoptak, annál több lett. Erősek.

– Nagyon nehéz lesz, de el kell mondanom valamit. – Majdnem azt mondta,
kérnem,
de az utolsó pillanatban észbe kapott.

– Mance? Val könyörgött a királynak, hogy kímélje meg az életét. Meg azt is megígérte, hogy valamelyik térdeplő elveheti feleségül, és soha nem vágja el a torkát, ha Mance életben marad. Hiszen a Csontok Urának is megkegyelmeznek! Craster mindig is esküdözött, hogy végez vele, ha odatolja a képét az erődhöz. Mance fele annyi dolgot sem követett el, mint ő!

Mance mindössze hadsereget vezetett a birodalom ellen, amelynek a védelmére egykor felesküdött.

– Mance elmondta az eskünket, Szegfű. Aztán köpönyeget fordított, feleségül vette Daliát, és a Falon Túli Királlyá koronázta magát. Az élete most már a király kezében van. Nem róla kell beszélnünk, hanem a fiáról. Dalla fiáról.

– A babáról? – Megremegett a hangja. – ő nem szegett meg semmiféle esküt, nagyuram! Csak alszik, sír és eszik, ennyit tesz; soha nem ártott senkinek! Ne hagyd, hogy az a nő megégesse! Mentsd meg őt, könyörgöm!

– Ezt csak te teheted meg, Szegfű. – És Jon elmondta, hogyan.

Más nő üvöltözött volna vele, szidalmazza, elátkozza a hét pokol legaljáig. Más nő dühöngő fúriaként esett volna neki, hogy a körmeivel kaparja ki a szemét. Más nő szembeszállt volna vele.

Szegfű csak a fejét rázta.

– Ne! Kérlek, ne!

A holló átvette a szót.

–
Ne!
– rikoltotta.

– Ha visszautasítod, a fiú égni fog. Nem holnap, nem is azután... de hamarosan, amikor Melisandre úgy látja, fel kell ébresztenie egy sárkányt, vagy feltámasztania a szelet, vagy bármilyen más varázslatot elvégeznie, amihez királyi vérre van szüksége. Mance-ből addigra csak csont és hamu marad, ezért Melisandre a fiát fogja felajánlani a lángoknak, Stannis pedig nem mond ellent neki. Ha nem viszed el a fiút,
megfogja égetni.

– Elmegyek – mondta halkan Szegfű. – Elviszem magammal. Elviszem mindkettőt, Dalla fiát
és a
sajátomat. – Könnyek csorogtak az arcán. Ha a gyertyák fénye nem csillant volna meg a cseppekben, Jon nem is tudta volna, hogy sír.
Craster feleségei biztosan megtanították a lányaiknak, hogyan fojtsák párnába a könnyeiket. Talán kimentek a házból sírni, jó messzire Craster ökleitől.

Jon ujjai rászorultak kardja markolatára.

– Ha elviszed mindkét fiút, a királyné emberei utánad mennek és visszahoznak. A fiú akkor is égni fog... és te is vele. –
Ha megnyugtatom, azt gondolhatja, hogy a könnyei meghatnak. Rá kell jönnie, hogy nem engedek.
– Egy fiút viszel, és az Daliáé lesz.

– Egy anya nem hagyhatja el a gyermekét, különben örökre átkozott lesz. Főleg nem egy
fiút. Megmentettük
őt, Sam és én. Kérlek, könyörgök, nagyuram! Megmentettük a hidegtől!

– Azt mondják, a fagyhalál szinte békés. A tűz viszont... látod a gyertyát, Szegfű?

A lány a lángba nézett.

– Igen.

– Érintsd meg. Tedd a kezed a láng fölé.

A lány nagy, barna szeme még jobban elkerekedett. Nem mozdult.

– Tedd meg! –
öld meg a fiút!
– Most!

Szegfű kinyújtotta remegő kezét, és jóval a gyertyaláng fölé tartotta.

– Lejjebb! Hadd csókoljon meg.

A lány lejjebb eresztette a kezét. Egy hüvelyk. Még egy. Amikor a láng végignyalta a bőrét, visszarántotta a kezét, és zokogásban tört ki.

– A tűz nagyon kegyetlen halálnem. Dalla meghalt, hogy életet adjon a fiának, de te gondoztad, te etetted. Megmentetted a saját fiadat a jégtől, most mentsd meg az övét a tűztől!

– Akkor az én babámat fogják megégetni! A vörös asszony! Ha nem kapja meg Daliáét, az enyémet égeti meg!

– A te fiadban nem folyik királyi vér, Melisandre semmit sem nyer vele, ha a tűznek adja. Stannis azt akarja, hogy a szabad nép érte harcoljon, ezért jó ok nélkül nem éget meg egy ártatlant. A fiad biztonságban lesz. Keresek neki egy szoptatós dajkát, és itt fog felnőni a Fekete Várban, az én védelmem alatt. Megtanul lovagolni és vadászni, karddal, fejszével és íjjal harcolni. Arról is gondoskodom, hogy tudjon írni és olvasni. – Samnek tetszeni fog az ötlet. – És ha elég idős lesz, megtudhatja az igazságot a származásáról. Ha akar, megkereshet téged.

– Varjút csinálsz belőle. – A lány apró, fehér kezével a szemét törölgette. – Nem, nem vagyok rá képes!

Öld meg a fiút!
– gondolta Jon.

– De igen. Különben ígérem, azon a napon, amikor megégetik Dalla fiát, a tiéd is meghal!

–
Meghal!
– kárálta a Vén Medve hollója. –
Meghal, meghal, meghal!

Szegfű magába roskadva ült, a gyertyalángot bámulta, szemében könnyek csillogtak. Végül Jon törte meg a csendet:

– Most mehetsz. Ne beszélj erről senkinek, de állj készen az indulásra egy órával hajnal előtt. Az embereim érted mennek.

Szegfű felállt. Sápadtan, egyetlen szó nélkül távozott, vissza sem nézett. Jon hallotta a lépteit, ahogy átsiet a kovácsműhelyen. Majdnem futott.

Odasétált az ajtóhoz, és látta, hogy Szellem az üllő alatt kuporogva egy ökör csontját nyalogatja. A nagy, fehér rémfarkas felnézett gazdájára.

– Épp ideje volt visszajönnöd. – Jon visszatért a székéhez, és újra elolvasta Aemon mester levelét.

Hamarosan megérkezett Samwell Tarly, hóna alatt egy köteg könyvvel. Amint belépett, Mormont hollója odaszállt mellé, és kukoricát követelt. A kövér fiú sietett eleget tenni az óhajának, az ajtó melletti zsákból kivett egy marék gabonát. A holló megpróbálta kicsipegetni a tenyeréből. Sam üvöltött, a madár felrebbent, a kukorica szétszóródott

– Megsebesített ez a nyomorult? – érdeklődött Jon.

Sam óvatosan lefejtette a kesztyűjét.

– Igen...
vérzik!

– Mindannyian a vérünket ontjuk az őrségért. Hordj vastagabb kesztyűt – Jon a lábával barátja felé lökött egy széket. – Ülj le, és olvasd el ezt. – Átadta Samnek a pergament.

– Mi ez?

– Egy papírpajzs.

Sam lassan olvasta.

– Levél Tommen királynak?

– Deresben Tommen fakarddal harcolt Bran öcsém ellen – emlékezett vissza Jon. – Úgy kipárnázták, hogy leginkább egy tömött libára hasonlított. – Az ablakhoz lépett, és kitárta a zsalukat. A levegő odakint hideg volt, és friss, bár az ég tompa szürkébe öltözött. – Bran most mégis halott, a dundi, rózsaszín képű Tommen pedig a Vastrónon ül, koronával aranyfürtjein.

Sam különös tekintettel nézett rá, és egy pillanatra úgy tűnt, mintha mondani akarna valamit, de végül csak nyelt egy nagyot, és visszatért az olvasáshoz.

– Nem írtad alá a levelet.

Jon a fejét rázta.

– A Vén Medve vagy százszor könyörgött segítségért a Vastrónnak, mire ők ideküldték Janos Slyntet. Nincs levél, amitől a Lannisterek jobban kedvelnének minket. Főleg nem akkor, ha megtudják, hogy segítettünk Stannisnek.

– Csak a Fal megvédésében, nem a lázadásban. A levélben is ez áll.

– A különbség nem nagyon fogja érdekelni Tywin nagyurat – Jon visszavette a levelet. – Miért segítene most? Eddig sem tette.

– Nem hagyhatja, hogy azt mondják, Stannis sietett a birodalom segítségére, amíg Tommen otthon játszadozott. Akkor mindenki megvetéssel nézne a Lannister-házra.

– Én halált és pusztulást kívánok a Lannister-háznak, nem megvetést. – Jon felolvasott egy részletet a levélből. –
„Az Éjjeli Őrség nem vesz részt a Hét Királyság háborúiban. Eskünk a birodalomhoz köt minket, és a birodalmat most halálos veszély fenyegeti. Stannis Baratheon segít nekünk a Falon túli ellenségeinkkel szemben, de nem állunk a szolgálatában...”

Sam kényelmetlenül fészkelődött a széken.

– Nos,
valóban
nem. Vagy igen?

– Ételt és menedéket adtam Stannisnek, valamint Éjvárat, ezenkívül engedélyeztem a vadak letelepedését az Adomány területén. Ez minden.

– Tywin nagyúr ezt túl soknak fogja tartani.

– Stannis szerint viszont még ez is kevés. Minél többet adsz egy királynak, annál többet akar. Vékony jéghídon egyensúlyozunk, és mindkét oldalon ott a feneketlen mélység. Egy király kedvében járni sem könnyű dolog, de kettőében szinte lehetetlen.

– Igen, de... ha a Lannisterek uralmon maradnak, és Tywin nagyúr úgy dönt, hogy Stannis megsegítésével elárultuk a királyt, az az Éjjeli őrség végét jelentheti. Mögötte állnak a Tyrellek Égikert teljes haderejével. És a Feketevíznél már legyőzte Stannis nagyurat.

– A Feketevíz csupán egyetlen csata volt. Robb minden csatáját megnyerte, mégis elvesztette a fejét. Ha Stannis fel tudja sorakoztatni Északot...

Sam rövid habozás után szólalt meg.

– A Lannistereknek is vannak északi szövetségeseik. Bolton nagyúr és a fattya.

– Stannisnek pedig a Karstarkok. Ha meg tudná nyerni Fehérrévet...

– Ha – hangsúlyozta Sam. – Ha viszont nem... még egy papírpajzs is jobb a semminél.

– Lehetséges. – Ő
és Aemon is így gondolják.
Valamiért abban reménykedett, hogy Sam Tarlynak talán más lesz a véleménye.
Ez csak pergamen és tinta.
Beletörődve kézbe vette a tollat, és aláírta. – Add a pecsétviaszt. –
Mielőtt meggondolom magam.
Sam sietve engedelmeskedett. Jon rányomta a viaszra a parancsnoki pecsétet, és átadta barátjának a levelet. – Amikor mész, vidd el ezt Aemon mesternek, és mondd meg neki, hogy küldje el egy madárral Királyvárba.

– Úgy lesz – felelte Sam megkönnyebbülten. – Parancsnok, ha megkérdezhetem... láttam Szegfűt távozni. Majdnem sírt.

– Val küldte, hogy megint Mance életéért könyörögjön – hazudta Jon, és a következő percekben Mance-ről, Stannisről és asshai Melisandréról beszélgettek, amíg a holló meg nem ette az utolsó szem kukoricát is, és felkárogott:

–
Vér!

– Elküldöm Szegfűt – közölte Jon. – Őt és a fiút. Találnunk kell egy másik szoptatós dajkát a tejtestvérének.

– Amíg nem sikerül, a kecsketej is megteszi. Sokkal jobb a csecsemőknek, mint a tehéntej. – Sam láthatóan zavarba jött, amikor a szoptatás került szóba, és hirtelen témát váltva inkább a történelemről kezdett beszélni, valamint a többi ifjú parancsnokról, akik több száz évvel korábban éltek és haltak meg. Jon egy idő után türelmetlenül félbeszakította:

– Mondj nekem valami használhatót. Mesélj az ellenségről.

– A Mások. – Sam megnyalta az ajkát. – A krónikákban említik őket, bár nem olyan gyakran, mint vártam volna. Legalábbis azokban nem, amelyeket átolvastam. Tudom, hogy van még rengeteg, amit nem találtam meg. A régebbi könyvek egyszerűen darabokra hullnak, a lapok szétmorzsolódnak, amikor hozzájuk érek. Az
igazán
ősi könyvek pedig... már vagy szétmállottak, vagy olyan mélyre vannak temetve, ahol még nem leltem rájuk, vagy... nos, lehet, hogy ilyen könyvek soha nem is léteztek. A legrégebbi történetek azután íródtak, hogy az andalok átjöttek Westerosra. Az Elsők csupán romokat és sziklákat hagytak ránk, így minden, amit a Hősök Koráról, a Hajnal Koráról és a Hosszú Éjszakáról tudunk, az évezredekkel később élt septonok leírásaiból származik. A Fellegvárban vannak főmesterek, akik az egészet megkérdőjelezik. A régi történetek tele vannak több száz évig uralkodó királyokkal, és lovagokat emlegetnek több ezer évvel azelőtt, hogy egyáltalán
léteztek
volna lovagok. Te is ismered a meséket... Építő Brandon, Csillagszemű Symeon, az Éjkirály... azt mondjuk, te vagy az Éjjeli őrség kilencszázkilencvennyolcadik parancsnoka, de a legrégebbi listán is csak hatszázhetvennégy parancsnok szerepel, ami arra utal, hogy a lista készítése körülbelül...

– Hosszú idővel ezelőttre tehető – vágott közbe Jon. – Mi van a Másokkal?

– Találtam említést a sárkányüvegről. Az erdő gyermekei régen, a Hősök Korában minden évben száz obszidiántőrt ajándékoztak az Éjjeli őrségnek. A Mások mindig hidegben jönnek, ebben minden forrás egyetért. Vagy azért lesz hideg, mert jönnek! Néha hóviharban jelennek meg, és elolvadnak, amikor az idő kiderül. Rejtőznek a nap fénye elől, és éjszaka bukkannak elő... vagy leszáll az éjszaka, amikor előbukkannak. Némelyik történet szerint halott állatok tetemén lovagolnak. Medvéken, rémfarkasokon, mamutokon, lovakon, a lényeg, hogy az állat halott legyen. A Kicsi Pault megölő Más egy halott lovon ült, tehát ebben lehet valami igazság. Némelyik beszámoló óriási jégpókokat is említ, de nem tudom, mik lehetnek azok. A Mások elleni harcban elesett embereket el kell égetni, különben a halottak a szolgáikként élednek újjá.