Sárkányok tánca (13 page)

Tyrion elaludt és felébredt, aztán megint elaludt, az éjszaka és a nappal váltakozása jelentéktelenné vált. A Bársony-hegység hatalmas csalódásnak bizonyult.

– A lannisrévi szajhák felének nagyobb csöcse van, mint ezek a dombok – morogta Illyriónak. – Bársonycsöcsöknek is nevezhetnétek őket.

Láttak egy menhirekből alkotott kört, amit Illyrio szerint óriások építettek, majd később egy mély tavat.

– Itt rablók éltek, és az erre járókat fosztogatták – mondta Illyrio. – Azt beszélik, még ma is lesben állnak a tó alatt, és aki kijön halászni, azt lerántják magukhoz és felfalják.

Másnap este hatalmas valyr szfinx mellett haladtak el. A lénynek sárkányteste és női feje volt.

– Egy sárkánykirálynő – jegyezte meg Tyrion. – Kedvező előjel.

– Viszont hiányzik a királya. – Illyrio a sima kőalapzatra mutatott, ahol egykor egy másik szfinx állt, de mostanra már moha és virágzó bokrok borították. – A lovasurak fakerekeket raktak alá, és elvontatták Vaes Dothrakba.

Ez is egy előjel,
gondolta Tyrion,
de korántsem olyan reménykeltő.

Aznap éjjel szokás szerint berúgott, és váratlanul dalra fakadt:

Csak vágtatott át a városon,

A dombjáról már leért,

Túl lépcsőkön, túl az udvaron Egy asszony sóhajáért.

Mert ő volt titkos kincse és Szégyen, a menny maga.

Mit ér lánc, eskü? Várja őt A nő csókja, sóhaja.

Mindössze ennyire emlékezett belőle, és persze a refrénre.
Mert az aranykéz oly hideg, de az asszony karja felhevít.
Shae kétségbeesetten csapkodta őt a kezével, miközben az aranykezek a torkába mélyedtek. Nem emlékezett rá, hogy meleg volt-e, vagy sem. Ahogy az erő kiszállt a szajha testéből, az ütései elgyengültek, végül mintha már csak lepkeszárnyak simogatták volna Tyrion arcát. Minden alkalommal, amikor csavart egyet a láncon, az aranykezek mind mélyebbre vájtak.
Mit ér lánc, eskü? Várja őt a nő csókja, sóhaja.
Vajon megcsókolta még utoljára, miután végzett vele? Nem emlékezett... bár az első csókjukra igen, a Zöld ág mellett felállított sátorban. Milyen édesnek érezte az ajkát!

Az első alkalomra Tyshánál is jól emlékezett.
Nem tudta, hogyan kell, mint ahogy én sem. Állandóan összeütöttük az orrunkat, de amikor a nyelvem az övéhez ért, megremegett.
Tyrion behunyta a szemét, hogy felidézze a lány arcát, de helyette az apját látta, amint az árnyékszéken ül, a dereka köré csavart hálóruhájában. „Ahová a szajhák mennek” – mondta, és a számszeríj megpendült.

A törpe átfordult a másik oldalára, csonka orrát mélyen belenyomta a párnákba. Az álom kútként nyílt meg alatta, ő pedig belevetette magát, és hagyta, hogy a sötétség magába nyelje.

A kereskedő szolgája

A
Kaland
bűzlött.

A hajó hatvan evezővel, egyetlen vitorlával és hosszú, karcsú testtel rendelkezett, ami nagy gyorsaságra utalt.
Kicsi, de megteszi,
gondolta Quentyn, amikor megpillantotta, de az még azelőtt volt, hogy a fedélzetre szállt és beleszagolt a levegőbe.
Disznók
– ez volt az első gondolata, de rövid szaglászás után megváltoztatta a véleményét. A disznóknak tisztább szaguk szokott lenni. Ez a bűz húgytól, rothadó hústól és ürüléktől származott, bomlásnak induló halottaktól, gennyező sebektől és üszkösödéstől. Olyan erős volt, hogy elnyomta a halak és a kikötő sós levegőjének szagát.

– Elhányom magam – mondta Gerris Drinkwaternek A hajó kapitányára vártak az izzasztó hőségben, miközben odalentről egyre csak áradt a gyomorforgató bűz.

– Ha a kapitány is úgy szaglik, mint a hajója, parfümnek fogja nézni a gyomrod tartalmát – felelte Gerris.

Quentyn már éppen javasolni akarta, hogy próbálkozzanak meg egy másik hajóval, amikor végre előkerült a kapitány, oldalán két ijesztő külsejű evezőssel. Gerris mosolyogva köszöntötte. Bár nem beszélt olyan jól a volantisiak nyelvén, mint Quentyn, az álcájuk miatt neki kellett szólnia mindkettejük nevében. Palánkvárosban még ő alakította a borkereskedőt, de a szerep kezdett megkopni, ezért amikor a dorne-iak hajót váltottak Lysben, új álcát is öltöttek A
Pityer
fedélzetén Cletus Yronwood volt a kereskedő, Quentyn pedig a szolga; Volantisban Gerris vette át a kereskedő szerepét, mivel Cletust megölték.

A magas, világos bőrű, zöldeskék szemű és napszítta hajú, karcsú és jóképű Gerris Drinkwater fontoskodva beszélt, magabiztos viselkedése már-már az arrogancia határát súrolta. Sosem jött zavarba, és még akkor is sikerült megértetnie magát, ha nem beszélte a nyelvet. Hozzá képest Quentyn szánalmas látványt nyújtott rövid lábával, zömök testével és a frissen felásott föld barnájára emlékeztető hajával. Homloka túlságosan magas volt, az állkapcsa túl szögletes, az orra túl széles.
Becsületes arc,
mondta egyszer egy lány,
de többet kellene mosolyognod.

A mosoly soha nem jött könnyen Quentyn Martellnek, ebben az apjára hasonlított

– Milyen gyors a
Kaland
? – kérdezte Gerris pocsék kiejtéssel.

A
Kaland
kapitánya felismerte az akcentust, és nemes valyr helyett Westeros közös nyelvén válaszolt.

– Nincs nála gyorsabb, uram. Ez a hajó még a szelet is lehagyja! Csak mondd meg, hová akarsz menni, én pedig a lehető leggyorsabban odaviszlek.

– Két szolgálómmal szeretnék átkelni Meereenbe.

A kapitány mintha meghökkent volna.

– Nem vagyok idegen Meereenben... igen, odatalálok a városba, de... miért? Meereenben nincsenek rabszolgák, ott nem lehet pénzt keresni. Az ezüstkirálynő véget vetett az üzletnek. Még a küzdővermeket is bezáratta, így a szegény matrózember nem tud szórakozni, amíg a rakodásra vár. Mondd csak, westerosi barátom, mi van Meereenben, ami miatt oda akarsz menni?

A világ leggyönyörűbb hölgye,
gondolta Quentyn.
A menyasszonyom, ha az istenek is úgy akarják.
Éjszakánként néha éberen feküdt, maga elé képzelte arcát és alakját, és azon gondolkodott, hogy egy ilyen gyönyörű nő miért pont őt választaná a világ összes hercege közül.
Én vagyok Dorne,
gondolta,
ő pedig Dorne
-t
akarja.

Gerris az előre kitalált mesét adta be.

– A mi családunk borral foglalkozik. Apámnak kiterjedt szőlő-ültetvényei vannak Dorne-ban, és nekem kell új piacokat keresni számára. Reménykedik benne, hogy Meereen népe örömmel fogadja majd a portékámat

– Bort?
Dorne-i
bort? – A kapitány szemlátomást kételkedett. – A rabszolgavárosok háborúban állnak, vagy erről nem tudtál?

– Úgy hallottuk, csak Yunkai és Astapor között dúlnak a harcok. Meereen nem vesz részt bennük.

– Most még nem, de hamarosan csatlakozik. A Sárga Város követe jelen pillanatban is Volantisban tartózkodik, és zsoldosokat bérel fel. A Hosszú Lándzsák már elindultak Yunkai felé, a Szélfútták és a Macska Kompániája pedig hamarosan követi őket, amint feltöltötték soraikat. Az Arany Kompánia szintén kelet felé menetel. Mindez tudott.

– Ha te mondod. Én borral foglalkozom, nem háborúval. A ghisi bor gyenge minőségű, ebben mindenki egyetért. A meereeniek jó pénzt fognak fizetni az én kiváló dorne-i nedűimért.

– A halott embereket nem érdekli, milyen bort isznak. – A
Kaland
kapitánya beletúrt a szakállába. – Azt hiszem, nem én vagyok az első, akit megkerestetek. Nem is a tizedik.

– Nem – ismerte el Gerris.

– Akkor hányadik? Századik?

Közel jár,
gondolta Quentyn. A volantisiak szerettek azzal kérkedni, hogy a kikötőjük Braavos száz szigetét is nyom nélkül elnyelné. Quentyn sosem járt Braavosban, de el tudta hinni. Az egyszerre gazdag, pezsgő és romlott Volantis úgy terült el a Rhoyne torkolata körül, mint egy meleg, nedves csók, a folyó mindkét oldalán lefedve a dombokat és a mocsarakat. Mindenhol hajók hemzsegtek, a folyón ereszkedtek lefelé, vagy éppen a nyílt tengerre indultak, összetömörültek a mólóknál és rakpartoknál, árut rakodtak ki vagy vettek fel. Hadihajók, bálnavadászok, kereskedőgályák, karakkok és szkiffek, koggék és nagy koggék, hosszúhajók, hattyúhajók, lysi, tyroshi és pentosi hajók. Kastély méretű quarti fűszerszállítók, Tolosból és Yunkaiból érkezett hajók, és persze a baziliszkuszok. Olyan sok volt belőlük, hogy amikor Quentyn első alkalommal látta meg a kikötőt a
Pityer
fedélzetéről, azt mondta barátainak, három napnál tovább nem maradnak itt.

Mégis eltelt húsz nap, és még mindig nem találtak maguknak hajót. A
Melantine,
a
Triarka Lánya
és a
Sellőcsók
kapitánya elutasította őket, a
Bátor Utazó
első tisztje az arcukba nevetett. A
Delfin
kapitánya lehordta őket, amiért vesztegetik az idejét, a
Hetedik Fiú
tulajdonosa pedig kalózkodással vádolta meg őket. És mindez az első napon történt.

Egyedül az
Őz
kapitánya indokolta meg elutasítását.

– Igaz, hogy kelet felé hajózom – mondta nekik vizezett borát iszogatva –, délről megkerülöm Valyriát, és célba veszem a napkeltét. Új-Ghisben vizet és élelmet vételezek, azután Qarth és a Jade Kapu felé veszem az irányt, ahogy csak az evezők bírják. Minden utazásnak megvannak a veszélyei, a hosszabbaknak sokkal nagyobbak. Miért kockáztatnék még többet azzal, hogy behajózom a Rabszolga-öbölbe? Az
Őz
jelenti a megélhetésemet. Nem fogom kockára tenni csak azért, hogy három őrült dorne-it bevigyek a háborúba.

Quentyn kezdte azt gondolni, jobban jártak volna, ha vesznek maguknak egy hajót Palánkvárosban. Azzal azonban nem kívánt figyelmet vontak volna magukra. A Póknak mindenhol voltak ügynökei, még Napdárda csarnokaiban is.

– Dorne vérezni fog, ha fény derül a küldetésedre – figyelmeztette apja, miközben a Vízkertekben figyelte a kutaknál és tavaknál játszadozó gyermekeket. – Amit teszünk, az árulás, ezt egy percre se téveszd szem elől. Csak az útitársaidban bízz, és tégy meg mindent, hogy elkerüld a feltűnést.

Gerris Drinkwater ezért a leglefegyverzőbb mosolyát villantotta a
Kaland
kapitányára.

– Igazság szerint nem számoltam a gyáva férgeket, akik visszautasítottak minket, de a Kereskedőházban azt mondták, te bátor lélek vagy, az a fajta, aki elegendő aranyért bármilyen kockázatot vállal.

Csempész,
gondolta Quentyn. A Kereskedőházban a többi hajós pontosan ezzel a szóval jellemezte a
Kaland
kapitányát.

– Csempész és rabszolga-kereskedő, félig kalóz, félig kerítő, de lehet, hogy ő az egyetlen reményetek – mondta nekik a kocsmáros.

A kapitány összedörzsölte hüvelyk- és mutatóujját.

– És hány aranyat tartanátok megfelelő fizetségnek egy ilyen útért?

– Háromszor annyit, mint egy szokványos útért a Rabszolgaöbölbe.

– Mindegyikőtökért? – A kapitány kivillantotta a fogait; valószínűleg mosolyogni akart, de a grimasz még ijesztőbbé tette keskeny arcát. – Talán lehet róla szó. Valóban bátrabb vagyok a legtöbb hajósnál. Mikor akartok indulni?

– Holnap reggel még nem lenne túl késő?

– Rendben. Gyertek vissza napkelte előtt egy órával, a barátaitokkal és a borral együtt. Jobb lesz útra kelni, amíg Volantis még alszik, hogy senki ne tegyen fel kényelmetlen kérdéseket.

– Ahogy kívánod. Egy órával napkelte előtt.

A kapitány mosolya kiszélesedett.

– Örülök, hogy segíthetek. Jó kis utunk lesz, nem igaz?

– Ebben teljesen biztos vagyok – bólintott Gerris.

A kapitány sörért kiáltott, és ittak a megegyezésre.

– Kedves ember – jegyezte meg Gerris később, miközben lefelé sétáltak a pallón a mólóra, ahol a felbérelt
hathay
várakozott. A levegő forró volt, és nehéz, a nap olyan fényesen sütött, hogy mindketten hunyorogtak.

– Az egész város az – értett egyet Quentyn.
Olyan édes, hogy a fog kirohad tőle.
Errefelé mindenhol édesrépa termett, és szinte minden étkezés mellé járt néhány darab. A volantisiak hideg levest készítettek belőle, valamint sűrű, zamatos, bíborszínű mézet. A boraik is édesek voltak. – Azonban attól tartok, a mi kellemes utazásunk nagyon rövid lesz. Ez a kedves ember nem akar minket elvinni Meereenbe, ahhoz túlságosan gyorsan elfogadta az ajánlatunkat. Elfogadja a háromszoros pénzt, aztán amikor eltávolodtunk a parttól, átvágja a torkunkat, és elveszi a maradék aranyunkat is.

– Vagy hozzáláncol minket az evezőkhöz, a szerencsétlenek mellé, akiknek a szagát éreztük. Azt hiszem, találnunk kell egy becsületesebb csempészt.

A hajtó a
hathay
mellett várt rájuk. Westeroson a szerkezetet ökrös szekérnek nevezték volna, bár ez sokkal díszesebb volt, mint bármelyik szekér, amit Dorne-ban látott, és nem is ökör húzta. A
hathay
elé törpe elefántot fogtak, melynek bőre a koszos hóra emlékeztette Quentynt. Volantis óvárosának utcái tele voltak ilyenekkel.

Quentyn jobban szeretett volna gyalogolni, de mérföldekre voltak a fogadójuktól. Emellett a Kereskedőház kocsmárosa figyelmeztette őket, hogy a gyalogos közlekedéssel megbélyegzik magukat, a külhoni és a volantisi kapitányok szemében egyaránt. Magára valamit is adó ember csak gyaloghintóval vagy
hathayon
utazott... és mint kiderült, a csaposnak véletlenül volt egy unokatestvére, aki birtokolt néhány ilyen járművet, és boldogan állt rendelkezésükre.

Hajtójuk az unokatestvér egyik rabszolgája volt, apró termetű ember, arcán keréktetoválással; ágyékkötőn és szandálon kívül semmit sem viselt. Bőre a teakfa színét idézte, szemei apró kavicsok. Miután felsegítette őket a párnázott ülésre a kocsi két hatalmas fakereke közé, ő is felkapaszkodott az elefánt hátára.

– A Kereskedőházba – mondta neki Quentyn –, de a mólók mentén!

A házak között, ahol nem fújt a tengerparti szellő, Volantis városa olyan forró volt, hogy az ember megfulladt saját verejtékében, legalábbis a folyónak ezen az oldalán.

A hajtó valamit odakiáltott az elefántjának a helyi nyelven. Az állat mozgásba lendült, ormánya jobbra-balra ingott. A kocsi elindult, a hajtó hangos kiáltásokkal jelezte a tengerészeknek és a rabszolgáknak, hogy húzódjanak félre az útból. Könnyű volt őket megkülönböztetni egymástól. A rabszolgák mindegyike tetoválást viselt: kék tollakból álló maszkot, állkapocstól a homlokig húzódó villámjelet, pénzérmét az arcon, leopárdfoltokat, koponyát, korsót. Kedry mester azt mondta, Volantisban minden szabad emberre öt rabszolga jut, bár nem élt addig, hogy saját szemével győződhessen meg állítása igazáról. Azon a reggelen halt meg, amikor a kalózok elözönlötték a
Pityer
fedélzetét.

Quentyn azon a napon két másik barátot is elveszített: a szeplős, töredezett fogú Willam Wellst, aki félelmetesen jól bánt a lándzsával, és Cletus Yronwoodot, a zabolátlan, rengeteget kacagó harcost, akit szembetegsége ellenére is jóképűnek tartottak. Cletus Quentyn legjobb barátja volt már nagyon régóta, a testvérének tekintette, bár vér nem kötötte össze őket.

– Csókold meg helyettem a menyasszonyodat! – suttogta a halála előtt.

A kalózok a hajnal előtti sötétben támadtak, amikor a
Pityer
a Vitatott Földek partjai mellett horgonyzott. A legénység visszaverte őket, de ez tizenkét ember életébe került. A tengerészek később megfosztották csizmájuktól, övüktől és fegyverüktől a halott kalózokat, szétosztották erszényeik tartalmát, és elvették ékköves fülbevalóikat, gyűrűiket. Az egyik tetem olyan kövér volt, hogy a hajó szakácsának le kellett vágnia az ujjait egy bárddal, mert csak így juthatott hozzá a gyűrűkhöz. Három tengerészre volt szükség, hogy a tengerbe lökjék a holttestet. A többi kalóz is hasonló sorsra jutott, bármiféle ima vagy ceremónia nélkül.

Saját halottaikkal, sokkal figyelmesebben bántak. A tengerészek vitorlavászonba varrták a testeket, és ballasztként köveket tettek melléjük, hogy gyorsabban elsüllyedjenek. A
Pityer
kapitányának vezetésével a legénység imát mondott megölt bajtársaik leikéért. A kapitány azután az utasokhoz fordult, a három dorne-ihoz, akik életben maradtak a hatból. Még a nagy ember is előbukkant a hajó gyomrából, sápadtan, betegen és imbolygó léptekkel, hogy végső tiszteletét tegye.