Sárkányok tánca (81 page)

A vihar kilencedik napjára a király sátrába belépő kapitányok és parancsnokok nedvesek és kimerültek voltak, és miután térdet hajtottak, rendszerint a veszteségeket kezdték sorolni.

– Egy ember meghalt, három eltűnt.

– Hat ló kimúlt, az egyik az enyém volt.

– Két halott, egyikük lovag. Négy ló lefeküdt Az egyiket sikerült felállítani, a többi kimúlt. Egy poroszka, a többi csatamén.

Fagyszám,
így nevezték el. A szekérkaraván szenvedte el a legsúlyosabb veszteségeket: elhullott lovak, megfagyott hajtók, felborult és összetört szekerek.

– A lovak elakadnak a hóban – számolt be a királynak Justin Massey. – Az emberek eltévednek, vagy egyszerűen csak leülnek meghalni.

– Az ő bajuk! – csattant fel a király. – Megyünk tovább!

Az északiak sokkal jobb állapotban voltak, szívós lovaiknak és medvemancsaiknak köszönhetően. Fekete Donnel Flint és féltestvére, Artos mindössze egy embert veszítettek. A Liddle-ök, a Wullok és a Norrey-k egyet sem. Morgan Liddle egyik öszvére elkóborolt, de ők úgy vélték, a Fiintek lopták el.

Háromszáz mérföld Erdőmélyétől Deresig, ahogy a holló repül Tizenöt nap.
Ám a menetelés tizenötödik napja is elérkezett, majd elmúlt, és a távolságnak még a felét sem tették meg. Összetört kordék és megfagyott holttestek jelezték útjukat, mélyen eltemetve a folyamatosan hulló hó alatt. A napot, a holdat és a csillagokat olyan régen nem látták, hogy Asha azt gondolta, talán csak álmodta őket.

A menetelés huszadik napján végre megszabadult láncaitól. Késő délután a szekerét húzó lovak egyike váratlanul összeesett és kimúlt. Nem találtak helyette másikat, a megmaradt lovakra szükség volt az élelmet és abrakot szállító szekerek vontatásához. Ser Justin Massey kiadta a parancsot, hogy darabolják fel a döglött állatot, és hasogassák szét a szekeret tűzifának. Aztán levette a bilincset Ash
a bokájáról, és megdörzsölte a lány elgémberedett lábát.

– Lovat nem tudok adni, úrnőm – mondta –, és ha megpróbálnálak felültetni magam mellé, az a hátasom életébe kerülne. Gyalogolnod kell.

Asha bokájába minden lépésnél belenyilallt a fájdalom.
A hideg nemsokára elzsibbasztja,
biztatta magát.
Egy óra, és már nem is fogom érezni.
Csak részben volt igaza; annyi sem kellett hozzá. Mire a sötétség megállította az oszlopot, már támolygott, és visszasírta mozgó börtöne kényelmét.
A vas elgyengített.
Vacsorára annyira kimerült, hogy elaludt az asztalnál.

A tizenöt napos menetelés huszonhatodik napján felélték zöldségkészletük maradékát A harminckettedik napon az abrak is elfogyott. Asha azon töprengett, vajon meddig képes kihúzni valaki nyers, félig megfagyott lóhúson.

– Branch azt állítja, mindössze három napra vagyunk Derestől – közölte Ser Richard Horpe aznap este a királlyal, a fagyszámok meghallgatása után.

–
Ha
hátrahagyjuk a leggyengébbeket – tette hozzá Corliss Penny.

– A leggyengébbeken már egyébként sem lehet segíteni – mondta Horpe. – Az erőseknek el kell érniük Derest, vagy ők is meghalnak.

– A Fény Ura a kezünkre juttatja a várat – jelentette ki magabiztosan Ser Godry Farring. – Ha Melisandre úrnő itt lenne velünk...

Végül, egy rémálomszerű nap után, amikor a menetoszlop alig egy mérföldet tett meg, és azért is tucatnyi ló és négy ember életével fizetett, Peasebury nagyúr kikelt az északiak ellen.

– Ez a menetelés őrültség! Mindennap egyre többen halnak meg, és miért? Valami lány miatt?

– Ned lánya miatt – felelte Morgan Liddle. Ő volt a másodszülött a három fivér közül, ezért a többi farkas Középső Liddle-nek hívta. Morgan volt az, aki kis híján végzett Ashával az Erdőmélye melletti csatában. Később, a menetelés folyamán odajött bocsánatot kérni... amiért a harci dühtől elvakulva
picsának
hívta, nem azért, mert szét akarta hasítani a fejét a csatabárdjával.

– Ned lánya miatt – visszhangozta Nagy Csöbör Wull. – És már rég a kezünkben lenne a várral együtt, ha a páváskodó déli piperkőcök nem tojnák tele a szaténgatyájukat egy kis hó láttán.

– Egy
kis
hó? – Peasebury apró, kislányos szája haragos grimaszra húzódott. – A ti rossz tanácsotokra vágtunk bele ebbe a menetelésbe, Wull! Kezdek arra gyanakodni, hogy mindvégig Bolton oldalán álltatok! Így mennek errefelé a dolgok? Azért küldött hozzánk, hogy mérgezett szavakat suttogjatok a király fülébe?

Nagy Csöbör a képébe nevetett.

– Pisabáró nagyuram, ha igazi férfi volnál, ezért megölnélek, de a kardom túl jó acélból készült ahhoz, hogy gyávák vérével szennyezzem be. – Ivott a söréből, és megtörölte a száját – Igen, emberek halnak meg, és még többen fognak, mielőtt megpillantjuk Derest. És akkor? Ez háború. A háborúban általában vannak halottak, ez a dolgok rendje, mindig is ez volt.

Ser Corliss Penny hitetlenkedve nézett a klánfőnökre.

– Te
vágysz
a halálra, Wull?

Az északit szemlátomást mulattatta a kérdés.

– Örökké akarok élni egy olyan földön, ahol a nyár ezer esztendeig tart. Várkastélyt akarok a felhők között, ahonnan lenézhetek a világra. Újra húsz és hat éves akarok lenni. Amikor húsz és hat voltam, képes voltam egész nap harcolni, és egész éjjel dugni. Egyáltalán nem számít, hogy az ember mit akar. Nyakunkon a tél, fiam, és a tél a halált jelenti. Az embereim inkább halnak meg Ned lányáért harcolva, mint magányosan és éhesen a hóban, miközben könnyeik az arcukra fagynak. Aki így hal meg, arról nem szólnak énekek. Ami engem illet, én már öreg vagyok, ez lesz az utolsó telem. Hadd fürödjek meg a Boltonok vérében a halálom előtt. Érezni akarom, hogy az arcomba fröccsen, amikor a csatabárdom egy Bolton koponyájába mélyed. Le akarom nyalni az ajkamról, és az ízével a nyelvemen akarok távozni.

– Úgy van! – kiáltotta Morgan Liddle. –
Vér és harc!
– A következő pillanatban már az összes északi kiabált, kupáikkal és ivószaruikkal az asztalt csapkodták, pokoli hangzavarral töltve meg a király sátrát.

Asha Greyjoy maga is örömmel fogadta volna a harcot.
Egyetlen
csata, hogy vége legyen ennek a szenvedésnek. Acél az acélon, rózsaszín hó, törött pajzsok és levágott végtagok... és minden véget érne.

A király felderítői másnap találtak egy elhagyott kisbirtokot két tó között. Rideg és kihalt hely volt, mindössze néhány kunyhóból, egy közös épületből és egy őrtoronyból állt. Richard Horpe megállította a menetet, bár a hadsereg aznap még fél mérföldet sem haladt, és csak órák múlva sötétedett. A szekérkaraván és az utóvéd még így is jóval holdkelte után érkezett meg. Asha is velük jött.

– A tavakban vannak halak – mondta Horpe a királynak. – Vágunk lékeket a jégen, az északiak tudják, hogyan kell.

Stannis még hatalmas prémköpenyében és nehéz páncéljában is úgy festett, mint aki fél lábbal a sírban van. Erdőmélyén még volt némi hús magas, sovány testén, de mostanra az is eltűnt. Bőre alatt jól látszott koponyája formája, és olyan erővel szorította össze az állkapcsát, hogy Asha attól félt, kitörnek a fogai.

– Halásszatok hát – vakkantotta, minden szót élesen elharapva. – De hajnalban továbbmegyünk!

Ám a reggeli fényben a tábort hó és csend borította. Az ég feketéből fehérbe fordult, de igazi világosságot nem adott. Asha Greyjoy zsibbadtan és fázva ébredt a prémek alatt, hallotta a Nősténymedve horkolását. Soha nem gondolta volna, hogy egy nő képes ilyen hangosan horkolni, de a menetelés folyamán hozzászokott, és mostanra már némi megnyugvást is lelt benne. Leginkább a csend zavarta. Nem szóltak trombiták, hogy felébresszék az embereket, nem kellett lóra szállni, alakzatba rendeződni, felkészülni a menetelésre. Az északiak harci kürtjei sem szóltak.
Valami baj történt.

Asha kimászott a bőrök alól, és az éjszaka hullott havat félretúrva elhagyta a sátrat. Bilincsei megcsörrentek, ahogy felegyenesedett, és belélegezte a fagyos reggeli levegőt. A hó továbbra is hullott, még annál is jobban, mint amikor lefeküdt aludni. A tavak eltűntek, a fák is. Látta néhány másik sátor alakját a hó alatt, és a jelzőtűz ködös, narancssárga izzását az őrtorony tetején, de magát a tornyot nem. A többit elnyelte a vihar.

Valahol előrébb Roose Bolton vár rájuk Deres falai mögött, de Stannis Baratheon serege mozdulatlanul vesztegel a hó és a jég fogságában, vacogva és éhezve.

Daenerys

A
gyertya majdnem leégett. Alig egyhüvelyknyi állt ki az olvadt, meleg viasztócsából, fényét a királynő ágyára vetette. A láng már elkezdett pislákolni.

Nemsokára kialszik,
gondolta Daenerys,
de addigra véget ér egy újabb éjszaka.

A hajnal mindig túl korán érkezett

Nem aludt, nem tudott aludni, nem aludhatott. Még a szemét sem merte behunyni, mert attól félt, hogy amikor kinyitja, megint reggel lesz. Ha hatalmában állt volna, örökre elnyújtja éjszakáikat, de így mindössze annyit tehetett, hogy ébren maradt, és élvezte az utolsó édes pillanatokat, mielőtt a beköszöntő hajnal halvány emlékekké változtatja őket.

Mellette Daario Naharis olyan édesdeden aludt, akár egy újszülött csecsemő. Jellegzetes, pimasz mosolyával mindig azzal kérkedett, milyen jól tud aludni. Mint mondta, odakint gyakran aludt a nyeregben, hogy a harc kezdetére kipihent legyen. Tűző nap vagy vihar, nem számított.

– Amelyik harcos nem tud gyorsan elaludni, annak nem lesz elég ereje a harchoz – mondta. Rémálmok sem gyötörték soha. Amikor Dany elmesélte neki, hogy Tükörpajzsú Serwynt mindig a megölt lovagok szellemei kísértették, Daario csak nevetett. – Ha az én áldozataim eljönnek bosszantani, újra megölöm őket.

A lelkiismerete egy zsoldosé,
emlékeztette magát Dany.
Vagyis egyáltalán nincs neki.

Daario a hasán feküdt, a vékony vászontakaró hosszú lába köré tekeredett, arcát félig a párnákba fúrta.

Dany végigfuttatta ujjait a hátán, követte gerince vonalát. A férfi bőre sima volt érintése alatt, szinte teljesen szőrtelen.
Selyem és szatén.
Szerette érezni az ujjaival
.
Szeretett beletúrni a hajába, kimasszírozni a görcsöt a lábszárából az egész napos lovaglás után, szerette megfogni férfiasságát, és érezni, ahogy megkeményedik a tenyerében.

Ha Dany olyan lett volna, mint bármelyik másik asszony, boldogan töltötte volna egész életét azzal, hogy Daariót simogatja, megérinti a forradásait, és meghallgatja a történeteit arról, hogyan szerezte őket.
Feladnám a koronám, ha kérné,
gondolta... de nem kérte, és soha nem is fogja. Daario ugyan szerelmes szavakat sugdosott a fülébe, amikor eggyé váltak, de Dany tudta, hogy csak a sárkánykirálynőt szereti.
Ha megválnék a koronámtól, már nem érdekelném.
Emellett azok a királyok, akik elvesztették a koronájukat, gyakran a fejüket is elvesztették vele együtt, és nem hitte volna, hogy ez másként lenne a királynők esetében.

A gyertya egy utolsó lobbanással kihunyt, belefulladt saját viaszába. Sötétség borult a tollágyra és a benne fekvőkre, megtöltötte a helyiség minden sarkát. Dany átölelte kapitányát, és a hátához bújt. Beitta illatát, ízlelgette melegét, bőre érintését a sajátján.
Emlékezz!
– mondta magának.
Emlékezz, milyen érzés volt neki!
Megcsókolta a vállát.

Daario nyitott szemmel szembefordult vele.

– Daenerys – mosolygott lustán. Ez is jellemző volt rá: azonnal felébredt, akár egy macska. – Hajnal van?

– Még nem. Van egy kis időnk.

– Hazug. Látom a szemeden. – Daario lerúgta magáról a takarót, és felült. – Világosodik. Nemsokára itt a nappal.

– Nem akarom, hogy véget érjen ez az éjszaka.

– Nem? És miért nem, királynőm?

– Te is tudod.

– Az esküvő? – Nevetett. – Válassz inkább engem!

– Tudod, hogy nem tehetem.

– Te vagy a királynő. Azt teszel, amit akarsz. – Végigsimított a lány lábán. – Hány éjszakánk maradt még?

Kettő. Csak kettő.

– Ezt is ugyanolyan jól tudod, mint én. – Ez az éjszaka és a következő, és ennek is mindjárt vége.

– Gyere hozzám, és miénk lesz az összes éjszaka.

Megtenném, ha tudnám.
Khal Drogo volt napja és csillaga, de már olyan rég meghalt, hogy Daenerys csaknem elfelejtette, milyen érzés volt, ha szeretik, és ha ő is szeret. Daario segített neki emlékezni.
Halott voltam
,
és ő hozott vissza az életbe. Aludtam, és ő ébresztett fel. Az én bátor kapitányom.
Ám még ezzel együtt is túlságosan felbátorodott mostanában. Azon a napon, amikor visszatért a legutóbbi felderítéséből, egy yunkai nagyúr fejét dobta a lába elé, és a nagyteremben csókolta meg, az egész világ szeme láttára, amíg Barristan Selmy szét nem választotta őket. Ser Nagyapa annyira dühös volt, hogy Dany attól félt, vér fog folyni.

– Nem házasodhatunk össze, szerelmem. Te is tudod, miért.

A férfi kimászott az ágyból.

– Akkor menj hozzá Hizdahrhoz. Adok neki néhány szép szarvat nászajándékként. A ghisiek egyébként is szeretnek szarvakban parádézni. Saját hajukból készítik el őket, fésűvel, viasszal és vassal. – Daario megtalálta és felhúzta a nadrágját. Az alsóruhával nem vesztegette az időt.

– Amint férjhez mentem, felségárulásnak fog számítani, ha valaki megkíván engem. – Dany felhúzta a mellére a takarót.

– Ez esetben áruló leszek. – Daario belebújt a lila selyemtunikába, és ujjaival eligazgatta szakálla fonatait. Frissen festette be őket Dany kedvéért, liláról újra kékre, mint amikor először találkoztak. – Érzem az illatodat – szaglászta meg az ujjait vigyorogva.

Dany szerette, ahogy megcsillan az aranyfoga, amikor nevet. Szerette a finom szőrzetet a mellkasán. Szerette karja erejét, nevetése hangját, ahogy mindig a szemébe nézett és a nevét mondta, amikor beléhatolt.

– Olyan gyönyörű vagy! – bukott ki belőle, miközben figyelte, ahogy felveszi lovaglócsizmáját, és megköti rajta a szíjakat. A férfi néha engedte neki, hogy ő csinálja, de ma nem.
Annak is vége.

– Nem elég gyönyörű a házassághoz. – Daario leakasztotta a szegről kardövét.

– Hová mész?

– Ki, a városodba. Megiszom egy-két sört, és verekedést provokálok. Régóta nem öltem meg senkit. Talán felkeresem a vőlegényedet.

Dany hozzávágott egy párnát.

– Hagyd békén Hizdahrt!

– Ahogy királynőm parancsolja. Ma is tartasz meghallgatást?

– Nem. Holnap reggel férjhez megyek, és Hizdahr lesz a király. Hadd tartsa ő a meghallgatásokat, elvégre az ő népe.

– Egy része az övé, egy része a tiéd. Akiket felszabadítottál.

– Ezt vegyem dorgálásnak?

– Akiket a gyermekeidnek nevezel, ők az anyjukat akarják.

– Igen, te most
dorgálsz
engem!

– Csak egy kicsit, fénylő szív. Tehát tartasz meghallgatást?

– Talán a házasságkötés után. A béke után.

– Az az idő sosem jön el. Ragaszkodnod kéne a meghallgatásokhoz. Az embereim nem fogják elhinni, hogy valóban létezel... mármint azok, akik a Szélfuttáktól álltak át. A legtöbbjük Westeroson fogant és született, rengeteg mesét hallottak a Targaryenekről. Szeretnének látni egyet a saját szemükkel. A Békának ajándéka is van számodra.

– Béka? – kuncogott Dany. – Ki az?

A férfi megvonta a vállát.

– Valami dorne-i kölyök. Egy Zöldzsigernek nevezett lovag fegyvernöke. Mondtam neki, hogy adja oda az ajándékot, és majd én továbbítom, de nem akarta.

– Ó, egy ravasz béka.
„Add nekem az ajándékot.
„ – Egy másik párnával is megdobta Daariót. – Látni fogom valaha azt az ajándékot?

Daario megsimogatta aranyozott bajuszát.

– Ellopjam az én drága királynőmnek? Ha valóban hozzád méltó ajándék, saját magam szeretném puha kezedbe adni.

– Szerelmed bizonyítékaként?

– Ezt nem fogom megmondani neki, de már közöltem vele, hogy odaadhatja neked. Csak nem akarod hazuggá tenni Daario Naharist?

Dany ezt nem tudta visszautasítani.

– Ahogy akarod. Hozd el azt a békát a holnapi meghallgatásra. És a többieket is, a westerosiakat. – Jó érzés lett volna hallani a közös nyelvet valakitől, aki nem Ser Barristan.

– Ahogy királynőm parancsolja. – Daario mélyen meghajolt, és vigyorogva elhagyta a helyiséget, hosszú köpenye örvénylett utána.

Dany a gyűrött ágyneműbe burkolózva ült karjával átkarolva térdét, olyan nyomorultan, hogy még azt sem hallotta, amikor a kenyeret, tejet és fügét hozó Missandei halkan belépett.

– Felség, nem érzed jól magad? A fekete éjszakában ez hallotta, hogy sikoltasz.

Dany elvett egy fügét. Fekete volt, és vaskos, még nedves a hajnali párától.
Hizdahrnak vajon fogok valaha sikoltani?

– Csak a szelet hallhattad. – Beleharapott a gyümölcsbe, de most, hogy Daario elment, elvesztette minden ízét. Sóhajtva felkelt kiszólt Irrinek, hogy hozza a köpenyét, majd kisétált a teraszra.

Mindenfelől ellenségek vették körül. A part mentén mindig legalább tucatnyi hajó cirkált. Bizonyos napokon akár százan is voltak, amikor partra tették a katonákat. A yunkaik még fát is hoztak magukkal tengeri úton. Az árkok mögött katapultokat, skorpiókat, magas ostromgépeket építettek. A csendesebb éjszakákon hallotta a pörölyök csattogását a meleg, száraz levegőben.
Ostromtornyaik még nincsenek
,
sem faltörő kosaik.
Nem próbálják lerohanni Meereent Várakoznak az ostromvonalaik mögött, és kövekkel dobálják, amíg a betegség és az éhség térdre nem kényszeríti népét.

Hizdahr majd békét hoz nekem. Muszáj lesz!

A szakácsok aznap éjjel gödölyét sütöttek neki datolyával és sárgarépával, de Dany egy falatot sem tudott enni belőle. Kimerítette a gondolat hogy még egyszer meg kell küzdenie Meereenért. Nehezen jött álom a szemére, még azután is, hogy Daario visszajött, olyan részegen, hogy alig tudott megállni a lábán. A királynő csak forgolódott a takaró alatt, arról álmodott, hogy Hizdahr megcsókolja... de a férfi ajka kék volt, és sebes, és amikor beléhatolt, a férfiasságát jéghidegnek érezte. Összekuszálódott hajjal, gyűrött hálóruhában riadt fel. Kapitánya ott aludt mellette, mégis egyedül érezte magát Szerette volna megrázni, felébreszteni, hogy megölelje, hogy meghágja, hogy segítsen felejteni, de tudta, a férfi csak ásítana egyet, és mosolyogva mondaná:

– Csak egy álom volt, királynőm. Próbálj aludni.

Inkább felkapta csuklyás köpenyét és kisétált a teraszra. A mellvédhez lépett, és lenézett a városra, ahogy már több száz alkalommal tette.
Sosem lesz az én városom. Sosem lesz az otthonom.

A hajnal sápadt rózsaszín fénye még mindig ott találta, a fűszőnyegen aludt, és finom páraréteggel takarózott.

– Megígértem Daariónak, hogy ma meghallgatást tartok – mondta szolgálóinak, amikor felébresztették. – Segítsetek megkeresni a koronámat. Ó, és hozzatok ruhát is, valami könnyűt és szellőset.

Egy óra múlva lesétált a nagyterembe.

–
Térdeljetek le Viharbanszületett Daenerys
,
a Tűzjáró, Meereen
királynője, az andalok, a rhoyne-iak és az Elsők királynője, a Nagy Fűtenger
Khaleesije,
a Bilincsek Letörője, a Sárkányok Anyja előtt!
– jelentette be jöttét Missandei.

Reznak mo Reznak sugárzó mosollyal hajolt meg.

– Hatalmasság, minden nappal egyre gyönyörűbb vagy! Azt hiszem, a házasság közelsége megszépít. Az én ragyogó királynőm!

Dany sóhajtott

– Hívd az első kérelmezőt.

Olyan régen tartott meghallgatást, hogy a kérelmek súlya szinte maga alá temette. A terem végében tömött sorokban álltak az emberek, és azonnal kirobbant a vita, nem tudták eldönteni, ki legyen az első. Végül Galazza Galare lépett előre felszegett fejjel, arcát csillogó, zöld selyemfátyol takarta.

– Fényesség, jobb lenne, ha négyszemközt beszélnénk.

– Bárcsak volna rá időm! – felelte ártatlanul Dany. – Holnap ugyanis férjhez kell mennem. – Legutóbbi találkozása a Zöld Keggyel nem alakult valami jól – Miért jöttél?

Vajon el meri mondani mindenki előtt?
Danyben lángolt a harag.
A bátorság biztosan nem hiányzik belőle, de ha azt hiszi, hajlandó vagyok eltűrni még egy leckéztetést
,
nem is tévedhetne nagyobbat.

– Egy bizonyos zsoldos kapitánnyal kapcsolatos feltételezésről szeretnék szót váltani veled.

– Barna Ben Plumm árulása mindannyiunkat megrázott, de a figyelmeztetésed túl későn érkezett. Ha jól sejtem, mielőbb vissza kellene térned a templomodba, békéért imádkozni.

A Zöld Kegy meghajolt

– Érted is imádkozom majd.

Újabb pofon
, gondolta Dany elvörösödve.

A többi a már jól ismert unalom volt. Dany ült a párnáin, figyelt, miközben egyik lábával idegesen dobolt. Délben Jhiqui hozott neki egy tál fügét és sonkát A kérelmezők sorának mintha soha nem akart volna vége szakadni. Minden kettőre, aki mosolyogva távozott jutott egy, aki vörös szemmel, magában mormogva hagyta el a termet.

Már közeledett a napnyugta, amikor Daario Naharis megjelent új Viharvarjaival, a westerosiakkal, akik a Szélfúttáktól álltak át hozzá. Dany a kérelmezők hallgatása közben gyakran pillantott feléjük.
Az én népem. Én vagyok a jogszerinti királynőjük.
Ápolatlan társaságnak tűntek, de a zsoldosoktól nem is lehetett mást várni. A legfiatalabb talán egy évvel volt idősebb nála, a legidősebb biztosan megérte már hatvanadik névnapját. Néhányukon drága ékszereket látott: arany karkötőket, selyemtunikákat, ezüsttel kivert kardöveket.
Zsákmány.
A legtöbben azonban egyszerű, viseltes ruhát hordtak.

Amikor Daario előrevezette őket, látta, hogy az egyikük egy megtermett, szőke, vértezetbe öltözött nő.

– Szép Meris – mutatta be a kapitánya, bár a
szép
volt a legutolsó jelző, amit Dany ráaggatott volna. Hat láb magas lehetett, mindkét füle hiányzott, orra keskeny hasíték volt csupán, arcán mély forradások éktelenkedtek, és ilyen hideg tekintetet a királynő még sosem látott. Ami a többieket illeti...