Sárkányok tánca (85 page)

Eléggé nagy volt a hasonlóság ahhoz, hogy Jon egy pillanatra megtorpanjon. A magas, sovány, csupa könyök és térd lány barna haját vastag copfba fonták, és barna bőrszalagokkal kötötték meg. Hosszú arc, hegyes áll, apró fül.

Csakhogy túl idős, a kelleténél jóval idősebb.
Ez a lány majdnem egyko
rú velem.

– Evett? – kérdezte Jon Mullyt.

– Kenyeret és húslevest, uram. – Clydas felkelt a székéből. – Csak szép lassan, Aemon mester mindig ezt mondta. Ha többet eszik, nem tudja megemészteni.

Mully bólintott.

– Donnel megkínálta Hobb kolbászával, de hozzá sem nyúlt.

Jon nem tudta hibáztatni érte. Hobb kolbászai zsírból, sóból és egyéb dolgokból készültek, melyekre gondolni sem mert.

– Talán hagynunk kéne pihenni.

A lány hirtelen felült, és összehúzta a köpenyt apró, sápadt melle előtt Zavartnak tűnt.

– Hol...?

– A Fekete Várban, hölgyem.

– A Falon! – Könnyek gyűltek a szemébe. – Ideértem hát!

Clydas közelebb lépett

– Szegény gyermek. Milyen idős vagy?

– Tizenhat leszek a következő névnapomon. És nem vagyok gyermek, hanem felnőtt, kivirágzott nő! – Ásított, a köpennyel takarta el a száját Egyik meztelen térde kibukkant a ruha redői közül. – Nem viselsz láncot. Mester vagy?

– Nem – felelte Clydas –, de szolgáltam mestert

Valóban hasonlít Aryára,
gondolta Jon.
Kiéhezett és sovány, de a szeme és a haja ugyanolyan színű.

– Azt hallottam, utánam kérdezősködtél. A nevem...

–...Havas Jon. – A lány hátravetette copfját. – Házainkat a vér és becsület köteléke fűzi egymáshoz. Meg kell hallgatnod, rokon! Cregan nagybátyám a nyomomban jár, nem hagyhatod, hogy visszavigyen Karholdba!

Jon döbbenten meredt rá.
Én ismerem ezt a lányt!
Volt valami a szemében, a tartásában, a beszédében. Az emlék egy pillanatig kitért előle, de végül sikerült megfognia.

– Alys Karstark!

Sikerült halvány mosolyt csalnia a lány ajkára.

– Nem voltam biztos benne, hogy emlékezni fogsz. Amikor legutóbb láttál, még csak hatéves voltam.

– Atyáddal jöttél Deresbe. –
Azzal
,
akit Robb lefejezett.
– Már nem is tudom, miért

A lány elpirult.

– Hogy találkozzam a fivéreddel. Persze volt más indoka is, de ez a valódi. Majdnem egyidős voltam Robb-bal, és atyám úgy gondolta, illenénk egymáshoz. Volt egy lakoma, táncoltam veled és a fivéreddel is. Robb
nagyon
udvariasan viselkedett és azt mondta, gyönyörűen táncolok. Te mogorvának tűntél. Atyám azt mondta, egy fattyútól ez várható el

– Emlékszem. – Csak félig volt hazugság.

– Még mindig mogorva vagy, de elnézem, ha megmentesz a bácsikámtól.

– A bácsikád... Arnolf nagyúr?

– Ő nem nagyúr – felelte megvetően Alys. – Harry bátyám a jog szerinti úr, és én vagyok az örököse. A lány mindig a nagybácsi előtt következik. Arnolf nagybátyám csupán várnagy. Igazából nem is a közvetlen nagybátyám, hanem atyám nagybátyja, és Cregan az ő fia. Valójában a kuzinom, de valamiért mindig nagybácsinak szólítottuk. És most arra akarnak kényszeríteni, hogy férjemnek hívjam őt. – Ökölbe szorította a kezét. – A háború előtt eljegyeztek Daryn Hornwooddal, már csak arra vártunk, hogy ki virágozzak, de a Királyölő végzett Darynnal a Suttogó Erdőben. Atyám azt írta, keres nekem egy déli nagyurat, akihez hozzámehetek, de erre sosem került sor. Robb öcséd lefejezte, amiért Lannistereket ölt. – Megrándult a szája széle. – Pedig azt hittem, azért mentek délre, hogy megöljenek néhány Lannistert.

– Ez... nem ilyen egyszerű. Karstark nagyúr két foglyot mészárolt le, úrnőm. Fegyvertelen fiúkat, apródokat, akiket egy cellában őriztek.

A lány nem lepődött meg.

– Atyám soha nem üvöltözött úgy, mint a Hordó, de haragjában ugyanolyan veszélyes tudott lenni. Most már ő is halott, akárcsak a fivéred. Te viszont itt vagy, és élsz. Van köztünk vérviszály, Havas nagyúr?

– Amikor az ember feketét ölt, minden viszályt maga mögött hagy. Az Éjjeli őrségnek nincs vitája veled, sem Karholddal.

– Jó, már attól féltem... könyörögtem atyámnak, hogy az egyik testvéremet hagyja ott várnagynak, de egyikük sem akart kimaradni a délen megszerezhető dicsőségből és zsákmányból. Torr és Edd halottak. Harry fogoly volt Szűztóban, amikor legutóbb hallottam róla, de annak már majdnem egy éve. Lehet, hogy azóta ő is meghalt. Nem tudtam, ki máshoz fordulhatnék, mint Eddard Stark utolsó fiához.

– Miért nem a királyhoz? Karhold hűséget esküdött Stannisnek.

– A
nagybátyám
esküdött hűséget Stannisnek, abban a reményben, hogy a Lannisterek bosszúból lefejezik szegény Harryt. Ha a bátyám meghalna, Karhold rám szállna, de a nagybátyáim maguknak akarják az örökösödési jogomat. Ha gyereket szülök Cregannak, már nem lesz rám szükségük. Két feleségét már eltemette. – Dühösen kitörölte a szeméből a könnyeket, ahogy Arya tette volna. – Segítesz nekem?

– A házasságok és öröklések a király hatáskörébe tartoznak, úrnőm. Írok Stannisnek az érdekedben, de...

Alys Karstark felnevetett, de ebbe a nevetésbe keserűség vegyült.

– Írj, de ne várj tőle választ. Stannis halott lesz, mire odaér az üzeneted. A nagybátyám erről gondoskodik.

– Mit akarsz ezzel mondani?

– Arnolf Deresbe tart ez igaz, de csak hogy hátba szúrja a királyodat. Már hosszú ideje eladta magát Roose Boltonnak... aranyért a bűnbocsánat ígéretéért és szegény Harry fejéért. Stannis nagyúr a halálába menetel, így nem segíthet és akkor sem segítene, ha tudna. – Alys letérdelt elé, és megragadta Jon fekete köpenyét – Te vagy az egyetlen reményem, Havas nagyúr. Atyád nevére könyörgöm, védj meg!

A vak lány

É
jszakáit távoli csillagok világították meg, és a havon csillanó holdfény, de minden reggel sötétségre ébredt

Kinyitotta a szemét, és vakon bámult az őt körülvevő feketeségbe, miközben az álomkép máris halványulni kezdett.
Annyira gyönyörű!
Megnyalta az ajkát, emlékezett. A bárány bégetése, a juhász szemében a félelem, a kutyák hangjai, ahogy sorban végzett velük, saját falkájának vicsorgása. Ritkább lett a zsákmány, mióta leesett a hó, de múlt éjjel lakmároztak. Bárány, kutya és ürü, valamint emberhús. Kisebb, szürke rokonai közül sokan féltek az embertől, még a halottaktól is, de ő nem. A hús az hús, az ember pedig préda, ő az éjfarkas.

De csak amikor álmodott.

A vak lány az oldalára fordult, felült, majd talpra ugrott és nagyot nyújtózkodott. Ágya rongyokkal kitömött derékalj volt egy hideg kőperemen, így minden reggel elgémberedve ébredt. Apró, csupasz, bőrkeményedéses talpán halkan, akár az árnyék, odalépdelt a teknőhöz, hideg vizet fröcskölt az arcára, és megtörölgette magát.
Ser Gregor,
gondolta.
Dunsen, Nyájas Raff, Ser Ilyn, Ser Meryn, Cersei királyné.
A reggeli imája. Valóban?
Nem, nem az enyém. Én senki vagyok. Ez az éjfarkas imája. Egy nap majd megtalálja és elkapja őket, megízleli a félelmüket, majd a vérüket. Egy nap.

Alsóruházatát egy kupacban találta. A szaguk alapján megbizonyosodott róla, hogy még elég tiszták a viseléshez, és a sötétben felöltözködött. Szolgálói öltözéke ugyanott volt, ahová akasztotta – egy festetlen, durva szövésű, szúrós gyapjútunika. Megrázta, és egyetlen sima, gyakorlott mozdulattal áthúzta a fején. A harisnyák jöttek utoljára. Egy fekete, egy fehér. A fekete szegélye le volt varrva, a fehéré nem; mindig érezte, melyik melyik, és ügyelt rá, hogy mindkettőt a megfelelő lábára húzza. Csontos lába volt, de erős és inas, és minden

nappal egyre hosszabbra nőtt. Ennek örült. Egy víztáncosnak jó, erős lábak kellenek. Vak Beth ugyan nem víztáncos, de nem is lesz örökké Beth.

Ismerte az utat a konyhába, de az orra mindenképpen odavezette volna.
Erős paprika és sült hal,
állapította meg a folyosó levegőjébe szimatolva,
és friss kenyér Umma kemencéjéből.
Az illatoktól megkordult a gyomra. Az éjfarkas lakmározott, de a vak lány gyomrát ez nem töltötte meg. Álomhússal nem lakhat jól, ezt már nagyon korán megtanulta.

Szardíniát és paprikaolajban sült burgonyaszeleteket reggelizett, olyan forrón, hogy megégette az ujjait. Umma kenyerének letört sarkával kitörölgette a megmaradt olajat, és leöblítette egy kupa vizezett borral. Hosszan elidőzött az ízeknél és illatoknál, a morzsák durva tapintásánál az ujjai alatt. Az olaj csúszósságánál, az erős paprika csípős érzésénél, amikor véletlenül hozzáért a kézfején lévő, félig behegedt sebhez.
Hallás, szaglás, ízlelés, tapintás,
emlékeztette magát.
Számos módja van a külvilág érzékelésének azok számára is, akik nem látnak.

Valaki belépett a helyiségbe a háta mögött a puha, párnázott papucsok halkan neszeztek, akár egy egér. A lány orrlyuka kitágult.
A kedves ember.
A férfiaknak más szaguk volt mint a nőknek, és enyhe narancsillat is érződött a levegőben. A pap előszeretettel rágcsált narancshéjat, hogy megédesítse a leheletét.

– És ma reggel ki vagy? – kérdezte a férfi, miközben helyet foglalt az asztalfőn.
Kopp
,
kopp
, majd halk reccsenés.
Feltörte az első tojást.

– Senki – felelte.

– Hazudsz. Ismerlek. Te vagy az a vak kolduslány.

– Beth. – Ismert egyszer egy Betht még Deresben, amikor Arya Starknak hívták. Talán ezért választotta ezt a nevet. Vagy mert rövid volt mint a
„vak”.

– Szegény gyermek – mondta a kedves ember. – Szeretnéd visszakapni a szemed? Csak kérd, és újra láthatsz.

Minden reggel ugyanazt a kérdést tette fel.

– Majd holnap szeretném. Ma nem. – Arca nyugodt víztükör volt, mindent elrejtett nem mutatott meg semmit

– Ahogy kívánod. – Hallotta, ahogy meghámozza a tojást aztán a halk, ezüstös
klinket
, ahogy felvette a sószóró kanalat. A pap jó sósan szerette a tojást. – Múlt éjjel hol koldult az én szegény, vak lánykám?

– A Zöld Angolna Fogadóban.

– És milyen három új dolgot tanultál, amit nem tudtál, mielőtt elindultál innen?

– A Tengerúr még mindig beteg.

– Ez nem újdonság. A Tengerúr tegnap is beteg volt, és holnap is az lesz.

– Vagy halott.

– Ha meghal, az újdonság lesz.

Ha meghal választás lesz, és a kések kirajzanak.
Braavosban ez volt a dolgok rendje. Westeroson a halott királyt a fía követte a trónon, de a braavosiaknak nem volt királyuk.

– Tormo Fregar lesz az új Tengerúr.

– Ezt beszélik a Zöld Angolna Fogadóban?

– Igen.

A kedves ember beleharapott a tojásba. A lány hallotta, ahogy rág. Soha nem beszélt tele szájjal. Lenyelte a falatot, csak aztán szólalt meg:

– Egyesek azt mondják, a borban bölcsesség lakozik. Azok az emberek bolondok. A többi fogadóban egészen más nevek forognak közszájon, ebben biztos lehetsz. – Újabb falat tojás, rágás, nyelés. – Milyen három dolgot
tudsz
, amit nem tudtál azelőtt?

– Tudom, hogy bizonyos emberek azt
mondják
Tormo Fregar lesz az új Tengerúr – felelte. – Bizonyos részeg emberek.

– Így jobb. És mit tudsz még?

Westeroson, a folyóvidéken havazik,
mondta ki majdnem. De akkor a férfi megkérdezte volna, honnan tudja, és nem hitte, hogy a papnak tetszene a válasza. Az ajkába harapott, visszagondolt az elmúlt éjszakára.

– Syrone, a szajha gyermeket vár. Az apában nem biztos, de lehetségesnek tartja, hogy a tyroshi zsoldos az, akit megölt.

– Ezt jó tudni. Mi van még?

– A Szirénkirálynő új sellőt választott a megfulladt helyére. Egy Prestayn szolgáló lányát. Tizenhárom éves és nincstelen, de nagyon szép.

– Kezdetben mind azok – mondta a pap –, de nem tudhatod, hogy szép, csak ha a saját szemeddel láttad, márpedig neked nincs szemed. Ki vagy, gyermek?

– Senki.

– Én Vak Betht, a kolduslányt látom. Egy megrögzött hazudozót. Most menj a dolgodra.
Valar morghulis.

–
Valar dohaeris.
– Kezébe gyűjtötte tálját, kupáját, kését, kanalát, és felállt. Végül megfogta a botot, öt láb hosszú volt, vékony és erős, a felső végét egy láb hosszon bőr borította.
Jobb, mint a szem, ha megtanulod használni,
mondta neki az árva.

Ez persze hazugság volt. Gyakran hazudtak neki, hogy próbára tegyék. Semmilyen bot nem lehet jobb a szemnél. Ám mégis jó hasznát vette, ezért mindig a közelben tartotta. Umma el is nevezte Botnak, de a nevek nem számítottak. Az övé volt.
Vagyis senkié. Senki vagyok. Csak egy vak lány, a Sokarcú Isten szolgálója.

Az árva minden este, vacsoraidőben hozott neki egy kupa tejet, és utasította, hogy igya meg. Furcsa, keserű íze volt, a vak lány hamar megtanulta gyűlölni. Még a kóstolás előtt érzett halvány, figyelmeztető illattól is felfordult a gyomra, mégis minden alkalommal felhajtotta.

– Mennyi ideig kell vaknak lennem? – kérdezte.

– Amíg a sötétség olyan édes nem lesz számodra, mint a fény – felelte az árva –, vagy amíg vissza nem kéred tőlünk a szemed. Csak kérd, és máris láthatsz.

És utána elküldtök.
Akkor már jobb vaknak lenni. Nem fogják rávenni, hogy feladja.

Azon a napon, amikor világtalanul ébredt, az árva kézen fogta, és végigvezette a sziklatermeken és alagutakon, melyekre a Fekete és Fehér Háza épült, majd fel három lépcsőfokon a templom belsejébe.

– Számold a lépcsőfokokat – mondta neki. – Az ujjaiddal érintsd meg a falat. Vannak ott jelek, a szem számára láthatatlanok, de érintéssel könnyen felfedezhetők.

Ez volt az első lecke. Utána még sok követte.

A délután a mérgeké és gyógyitaloké volt. Szagolnia, érintenie és ízlelnie kellett őket, de a tapintás és az ízlelés veszélyes lehetett, amikor mérgeket vizsgált, és az árva mérgező keverékei közül némelyiknek alig volt illata. Az égett, vörös ujjhegyek és a felhólyagosodott ajak megszokottá vált számára, és egyszer olyan rosszul lett, hogy napokig nem maradt meg benne semmilyen ennivaló.

Vacsoraidőben került sor a nyelvtanulásra. A vak lány megértette a braavosit, és elég jól beszélte is, még barbár akcentusa jó részétől is megszabadult, de a kedves ember ezzel nem elégedett meg. Ragaszkodott hozzá, hogy fejlessze nemes valyr tudását, és megtanulja Lys, valamint Pentos nyelvét is.

Esténként hazudós játékot játszott az árvával, de szem nélkül egészen más volt a játék. Néha csak a szavak hangsúlya és megválasztása alapján indulhatott el; más alkalmakkor az árva hagyta, hogy kezével megérintse az arcát. A játék először sokkal, sokkal nehezebb volt, mint korábban, aztán szinte lehetetlenné vált... de amikor már eljutott arra a pontra, hogy legszívesebben sikoltozott volna tehetetlenségében, hirtelen megint könnyebb lett. Megtanulta
hallani
a hazugságot, érezni a szem és a száj körüli izmok játékában.

Feladatai nagyrészt ugyanazok maradtak, azzal a különbséggel, hogy állandóan átesett berendezési tárgyakon, nekiment a falaknak, elejtette a tálakat, és reménytelenül eltévedt a templomban. Egy alkalommal kis híján legurult a lépcsőn, de Syrio Forel egy másik életben, amikor ő még egy Arya nevű kislány volt, megtanította, hogyan őrizze meg az egyensúlyát, és így sikerült elkerülnie a bajt.

Esténként néha álomba sírta volna magát, ha még ő Arry, Menyét vagy Macska, esetleg Arya a Stark-házból... de Senkinek nem voltak könnyei. Szem nélkül még a legegyszerűbb feladatokkal is kínlódott. Tucatnyi alkalommal égette meg magát, amikor Ummával dolgozott a konyhában. Egyszer hagymaszeletelés közben csontig belevágott az ujjába. Két alkalommal nem talált vissza a szobájába, és a lépcső aljában kellett aludnia. A rengeteg falmélyedés és beugró nehézzé tette a tájékozódást a templomban, még azután is, hogy megtanulta használni a fülét; léptei nesze visszaverődött a mennyezetről, és sokáig visszhangzott a harminc láb magas kőistenek körül, olyan érzést keltve, mintha a falak is mozognának, a mozdulatlan, fekete víztükrű tó pedig szintén különös visszhangot vert.

– Öt érzéked van – mondta a kedves ember. – Tanuld meg használni a másik négyet, ha kevesebb vágást és zúzódást akarsz.

Mostanra megtanulta érezni a levegő mozgását a bőrén. A szag alapján odatalált a konyhába, és meg tudta különböztetni a férfiakat a nőktől. Felismerte Ummát, a szolgálókat és az akolitusokat lépteik ritmusáról, meg tudta különböztetni őket egymástól, még mielőtt elég közel értek volna, hogy megérezze a szagukat (de a kedves embert és az árvát nem, ők szinte semmilyen neszt nem csaptak, csak ha akartak).

A templomban égő gyertyáknak is jellegzetes illatuk volt; még a szagtalanok kanócából is felszabadult némi füst. Szinte kiabáltak neki, miután megtanulta használni az orrát.

A halott emberek szagát is felismerte. Feladatai közé tartozott megkeresni őket a templomban minden reggel, akárhol is választották ki a helyet, ahol lehunyhatják szemüket, miután ittak a kút vizéből.

Ezen a reggelen kettőt talált.

Az egyik az Idegen lábánál halt meg, egyetlen gyertya égett fölötte. A lány érezte a melegségét, füstje csiklandozta az orrát. Tudta, hogy a gyertya sötétvörös lánggal ég; akiknek volt szemük, azok számára a holttest vöröses derengésbe borult volna. Mielőtt hívta a szolgálókat, hogy elvigyék, letérdelt mellé, megtapogatta az arcát, álla vonalát, végighúzta ujjait az orrán és a száján, megérintette a haját.
Sűrű, göndör haj. Jóképű, ránctalan arc. Fiatal volt.
Vajon mi hozhatta ide, hogy a halál ajándékát keresse? A haldokló
bravó
k gyakran látogatták meg a Fekete és Fehér Házát, hogy siettessék a véget, de ezen az emberen nem talált sebet.

A második holttest egy öregasszonyé volt. Az egyik álompárnán aludt el, egy rejtett alkóvban, ahol különleges gyertyákkal szeretett és elveszett dolgok képét lehetett megidézni. Édes és puha halál, szokta mondani a kedves ember. Ujjai elárulták, hogy a nő mosollyal az arcán halt meg. Nem lehetett halott hosszú ideje, teste még meleg volt.
Annyira puha a bőre, mint a régi
,
elvékonyodott állatbőr,
melyet több ezerszer összehajtogattak és meggyűrtek.

Amikor a szolgálók megérkeztek, hogy elvigyék a holttestet, a vak lány követte őket. Hagyta, hogy lépteik hangja legyen a vezetője, de amikor elindultak lefelé, számolni kezdett. A szívével érezte a léptek számát A templom alatt termek és folyosók labirintusa húzódott, ahol még két jó szemmel is könnyen el lehetett tévedni, de a vak lány már ismerte minden hüvelykjét, és a botja segített neki megtalálni az utat amennyiben az emlékezete mégis cserbenhagyta volna.

A holttesteket az egyik teremben fektették le. A vak lány munkához látott a sötétben; megszabadította a holtakat a cipőjüktől, ruhájuktól és más tárgyaiktól, kiürítette erszényüket, és megszámolta pénzüket. Az érmék megkülönböztetése tapintással az egyik legelső dolog volt amit az árva megtanított neki, miután elvették a szemét. A braavosi pénzek régi barátai voltak, csak végig kellett húzni az ujja hegyét az egyik oldalukon, hogy felismerje őket. A más földekről származó érmék felismerése már nehezebben ment, különösen, ha nagyon messziről származtak. A volantisi pénzek voltak a leggyakoribbak, krajcárnyi érmék, egyik oldalukon koronával, a másikon koponyával. Lysben meztelen nőt ábrázoló, ovális pénzt használtak. Más érmékre hajót, elefántot vagy kecskét nyomtak. A westerosi pénzek a király fejét ábrázolták az egyik oldalon, sárkányt a másikon.