Sárkányok tánca (86 page)

Az öregasszonynak nem volt erszénye, sem pénze, csak egy gyűrű az ujján. A jóképű férfinál négy westerosi aranysárkányt talált. Hüvelykujját végighúzta a legkopottabbon, megpróbálta megállapítani, melyik királyt ábrázolja, ám ekkor meghallotta, hogy a háta mögött halkan nyílik az ajtó.

– Ki van ott? – kérdezte.

– Senki – jött a válasz mély, rekedt, jeges hangon.

Mozgott. A lány gyorsan oldalra lépett megragadta a botját, és felrántotta, hogy védje az arcát. Fa csattant fán. Az ütés ereje csaknem kiverte a botot a kezéből. Erősebben ráfogott, visszaütött... de csak üres levegőt talált ott, ahol ellenfelének lennie kellett volna.

– Nem ott – mondta a hang. – Tán vak vagy?

Nem válaszolt. A beszéd csak elfojtaná a másik neszeit. Tudta, hogy ismét elmozdult.
Jobbra vagy balra
? Balra ugrott és jobbra sújtott, de most sem talált. Fájdalmas ütés érte hátulról a lábát.

– Tán süket vagy?

Megpördült, és bal kezében a bottal széles ívben lecsapott, de ismét elvétette. Balról nevetést hallott. Jobbra ütött

Ezúttal talált, a bot az ellenfél botján csattant Bizsergés futott végig a karján.

– Jó – mondta a hang.

A vak lány nem tudta, kié a hang. Az egyik akolitus lehetett. Nem emlékezett rá, hogy valaha is hallotta volna, de ki mondta, hogy a Sokarcú Isten szolgálói nem tudják ugyanolyan könnyen változtatni a hangjukat, mint az arcukat? Emellett a Fekete és Fehér Házában csupán két szolgáló, három akolitus, Umma, a szakács és a két pap lakott, akiket árvaként és kedves emberként ismert. A többiek jöttek-mentek, időnként titkos utakon, de más nem élt itt. Nemezise akármelyikük lehetett.

A lány oldalra lendült, megperdítette botját és amikor zajt hallott maga mögött, odavágott. Csak a levegőt találta. A következő pillanatban saját botja akadt a lába közé, amikor megpróbált megfordulni, és erősen beütötte a sípcsontját. Megbillent, és olyan erővel esett térdre, hogy beleharapott a nyelvébe.

Ebben a testtartásban maradt.
Mozdulatlan, akár a kő
.
Hol lehet
?

Nevetés harsant a háta mögött. A férfi először a fülére ütött, aztán a kézfejére, amikor megpróbált felállni. Botja csattanva hullott a padlóra. A lány dühösen sziszegett.

– Gyerünk, vedd fel! Ma már nem verlek tovább.

– Engem senki sem ver meg! – Négykézlábra ereszkedett, amíg meg nem találta a botot, majd rögtön talpra ugrott, mocskosan és tele zúzódásokkal. A terem üres volt és csendes. A férfi eltűnt. Eltűnt? Lehet, hogy ott áll mellette, és nem is tudja. Egy pillanatig még hallgatózott, aztán letette a botot, és folytatta a munkáját.
Ha meglenne a szemem, véresre vertem volna.
A kedves ember egy nap visszaadja, és akkor majd megmutatja nekik.

Az öregasszony teste mostanra kihűlt, a
bravóé
megmerevedett. A lány ehhez már hozzászokott. Általában több időt töltött holtak, mint élők társaságában. Hiányoztak a barátai abból az időszakból, amikor még a Csatornák Macskája volt; az öreg Brusco a fájós hátával, a lányai, Talea és Bra, a komédiások a Hajóról, Kedves és a szajhái a Boldog Kikötőből, a csavargók és a kikötői aljanép. Ám mind közül legjobban magát Macskát hiányolta, még jobban, mint a szemét. Szeretett Macska lenni, sokkal jobban, mint Sócska, Galamb, Menyét vagy Arry.
Megöltem Macskát, amikor megöltem azt az énekmondót.
A kedves ember elmondta neki, hogy egyébként is elvették volna a szemét, hogy megtanulja használni a többi érzékszervét de csak fél év múlva. A vak akolitusok látványa mindennaposnak számított a Fekete és Fehér Házában, de nem sokan voltak köztük olyan fiatalok, mint ő. A lány azonban ezt nem sajnálta. Dareon az Éjjeli őrség dezertőre volt, megérdemelte a halált.

Ezt elmondta a kedves embernek is.

– És te isten vagy, hogy eldöntsd, ki élhet és kinek kell meghalnia? – kérdezte a férfi. – Mi megadjuk az ajándékot azoknak, akiket a Sokarcú Isten megjelölt, de csak a megfelelő imák és áldozatok után. Így van ez már a kezdetektől. Meséltem neked rendünk alapításáról, arról, hogy alapítónk miként válaszolt a halált kívánó rabszolgák imáira. Az ajándékot kezdetben csak azoknak adta át, akik vágytak rá... ám egy nap hallotta, hogy egy rabszolga nem saját, hanem a gazdája haláláért imádkozik. Olyan heves volt a vágy benne, hogy hajlandó lett volna mindenét feláldozni, ezért az imája meghallgatásra talált. Alapítónk úgy találta, áldozata kedvére való lesz a Sokarcú Istennek, ezért még aznap éjjel eleget tett a kérésnek. Aztán odament a rab szolgához, és azt mondta neki: „Mindenedet felajánlottad ennek az embernek a haláláért, de a rabszolgáknak az életükön kívül semmijük sincs. Az isten ezért azt kívánja tőled, hogy hátralévő napjaidban, életed végéig őt szolgáld.” És attól a pillanattól fogva már ketten voltak. – Keze erősen, mégsem durván a lány karjára szorult.

– Mindenkinek meg kell halnia. Mi csupán a halál eszközei vagyunk, nem maga a halál. Amikor megölted azt az énekmondót, isten hatalmát követelted a magadénak. Embereket ölünk, de nem vesszük a bátorságot, hogy ítélkezzünk felettük. Megértetted?

Nem, gondolta.

– Igen – felelte.

– Hazudsz. És ezért kell most a sötétben járnod, amíg meg nem látod az utat. Kivéve persze, ha el akarsz hagyni minket. Csak kérned kell, és visszakapod a szemed.

Nem
, gondolta.

– Nem – felelte.

Aznap este vacsora, majd egy rövid hazudós játék után a vak lány szövetcsíkot kötött a fejére, hogy elrejtse világtalan szemét megkereste a koldustálját, és megkérte az árvát hogy segítsen neki felölteni Beth arcát. Az árva leborotválta a fejét, amikor elvették a szemét; komédiásviselet, így hívta, mert sok komédiás cselekedett hasonlóképpen, hogy könnyebben fel tudják tenni a parókákat. De a koldusoknak is megfelelt mert segített távol tartani a tetveket és bolhákat Egy parókánál azonban többre volt szüksége.

– El tudlak borítani gennyedző sebekkel – mondta az árva –, de akkor a kocsmárosok és fogadósok elkergetnek az ajtajukból. – Ehelyett inkább himlőhelyeket rakott az arcára, és egy hatalmas, szőrös anyajegyet.

– Nagyon csúf? – kérdezte a vak lány.

– Nem túl szép.

– Helyes. – Sosem törődött vele, hogy szép legyen, még akkor sem, amikor az az ostoba Arya Stark volt. Csak az apja mondta rá, hogy csinos, Ő
, és néha Havas Jon.
Anyja mindig azt mondta,
lehetne
csinos, ha megmosná és megfésülné a haját, és többet törődne az öltözködésével, ahogy a nővére. Nővérének, nővére barátainak és a többieknek ő mindig csak Lóarcú Arya volt. Csakhogy mostanra mind meghaltak, még Arya is, mindenki, kivéve a féltestvérét, Jont. A Rongyszedők Kikötőjének kocsmáiban és bordélyaiban időnként hallotta, hogy róla
beszélnek. A Fal Fekete Fattya, egy férfi így nevezte.
Fogadni mernék, hogy még Havas Jon sem ismerné fel Vak Betht.
Ettől elszomorodott.

Ruhája kifakult, szakadozott rongyokból állt, de legalább tiszta volt, és meleg. Három kést is elrejtett benne – egyet a csizmájában, egyet a zubbonya ujjában, egyet pedig a derekára szíjazott tokban, a hátánál. A braavosiak általában kedves emberek voltak, inkább segítettek a szegény kolduslánynak, minthogy ártsanak neki, de mindig akadtak néhányan, akik úgy tekintettek rá, mint valakire, akit ki lehet rabolni, esetleg megerőszakolni. A pengéket nekik tartogatta, bár a vak lány eddig még nem kényszerült a használatukra. A ruhát repedt fa koldustál és kenderkötél öv egészítette ki.

Akkor indult el, amikor napkeltekor a Titán üvöltött, számolta a lépcsőfokokat a templom ajtajától, aztán rátért a hídra, amelyik átvitte a csatornán az Istenek Szigetére. Meg tudta állapítani, hogy sűrű köd van, mert a ruhája ragacsosan tapadt a testéhez, és érezte a levegő nedvességét csupasz bőrén. Már rájött, hogy a braavosi köd furcsa dolgokat képes művelni a hangokkal.
Ma éjjel a város jó része félig vak lesz.

Ahogy elsétált a templomok mellett, hallotta a Ragyogó Bölcsesség Kultusza akolitusait kiáltótornyukban, amint a csillagoknak énekelnek. A levegőben illatos füst érződött, végigcsalogatva őt a kanyargós ösvényen oda, ahol a vörös papok a Fény Urának temploma mellett, hatalmas parázstartókban táplálták a tüzet. Hamarosan már a hőhullámokat is érezte, a vörös R’hllor szolgálói pedig fennhangon kántálták:

–
Az éj sötét, és tele van iszonyattal!

De nem nekem.
Az ő éjszakái holdfényben fürödtek, és megtöltötte őket falkája éneke, a csontról leszaggatott vörös hús íze, szürke testvéreinek meleg, ismerős szaga. Csak nappal volt vak és magányos.

Jól ismerte a partot. Macska korábban állandóan a Rongyszedők Kikötőjének sikátorait és mólóit járta, Brusco kagylóit és osztrigáit árulta. Rongyaival, kopaszra borotvált fejével és anyajegyével nem hasonlított akkori önmagára, de a biztonság kedvéért távol maradt a Hajótól, a Boldog Kikötőtől és a többi helytől, ahol gyakran látták Macskát

A szagáról felismerte a kocsmákat és fogadókat. A Fekete Dereglyés sós szagot árasztott. Pynto kocsmája savanyú bortól bűzlött, erjedt sajttól és magától Pyntótól, aki soha nem váltott ruhát, és nem mosta a haját. A Vitorlafoltozóban a füstös levegőt mindig a sülő hús illata fűszerezte. A Hét Lámpás Házában füstölőket égettek, a Szatén-palotában azoknak a fiatal, csinos lányoknak a parfümje érződött, akik arról álmodoztak, hogy egyszer ők is kurtizánok lesznek.

Mindegyik helynek megvoltak a maga jellegzetes hangjai is. Moroggo kocsmájában és a Zöld Angolna Fogadóban majdnem minden éjjel énekesek daloltak. A Számkivetettben maguk a vendégek énekeltek, részegen és félszáz nyelven. A Ködház melletti terület mindig tele volt a kígyóhajók evezőseivel, akik istenekről, kurtizánokról és a Tengerúr ostobaságáról vagy józan eszéről vitatkoztak. A Szaténpalota már jóval csendesebb hely volt, elsuttogott becézgetésekkel, selyemruhák halk suhogásával, lányok kuncogásával.

Beth minden este máshol koldult. Hamar megtanulta, hogy a kocsmárosok és fogadósok sokkal könnyebben elfogadják, ha nem mindennap jelenik meg. Múlt éjjel a Zöld Angolna Fogadó mellett kéregetett, ezért ma a Vérhíd után nem balra, hanem jobbra fordult, és a Pynto felé indult a Rongyszedők Kikötőjének túlsó végén, közvetlenül a Víziváros határánál. A nagyhangú Pynto koszos ruhái és durva viselkedése mögött érző szív lapult. Ha nem voltak túl sokan, gyakran beengedte a lányt a helyiségbe, és időnként még egy kupa sört és némi ételt is adott neki, miközben a történeteivel traktálta. Saját elmondása szerint fiatalabb korában ő volt a Lépőkövek leghírhedtebb kalóza, és semmit nem szeretett jobban, mint hosszasan mesélni tetteiről.

Bethnek ma este szerencséje volt. A kocsmában alig tartózkodtak, és sikerült elfoglalnia egy csendes zugot, nem messze a tűztől. Nem sokkal azután, hogy letelepedett, valami hozzádörgölőzött a combjához.

– Megint te vagy? – kérdezte a vak lány. Megvakarta a macska füle tövét, mire az állat dorombolva felugrott az ölébe. Braavosban hemzsegtek a macskák, de sehol sem volt annyi belőlük, mint Pyntónál. A vén kalóz úgy vélte, szerencsét hoznak, és távol tartják a kocsmájától a rágcsálókat. – Ismersz engem, igaz? – suttogta. A macskákat nem csapta be az anyajeggyel, ők emlékeztek a Csatornák Macskájára.

A vak lánynak szerencsés estéje volt. Pyntót jó kedvében találta, a kocsmáros adott neki egy korsó vizezett bort, egy szelet bűzös sajtot és egy fél angolnás lepényt.

– Pynto jó ember! – jelentette ki a férfi, azzal letelepedett mellé, és elmesélte neki azt a tucatszor hallott történetet, amikor elfoglalt egy fűszerszállító hajót

Ahogy múltak az órák, lassan megtelt a kocsma. Pyntónak hamarosan elég dolga akadt, így nem tudott a lánnyal foglalkozni, de több törzsvendég is dobált pénzt a táljába. Más asztaloknál idegenek ültek: ibbeni bálnavadászok, akik bűzlöttek a vértől és a bálnazsírtól, két
bravo,
illatos olajokkal bekent hajjal, egy kövér férfi Lorathból, aki amiatt panaszkodott, hogy nem fér be a hasa Pynto asztalai mögé. Később három lysi tengerész érkezett a
Jószív
nevű viharvert gályáról, amelyik múlt éjjel vánszorgott be Braavos kikötőjébe, és a Tengerár katonái ma reggel szállták meg.

A lysiek a tűzhöz legközelebb eső asztalhoz telepedtek, és halkan beszélgettek egy korsó fekete kátrányrum fölött, vigyázva, hogy senki ne hallja őket. A lány senki volt mégis hallott majdnem minden szót. És egy idő után mintha már látta is volna őket az ölében doromboló macska sárga szemén át. Az egyik férfi idős volt, a másik fiatal, a harmadiknak pedig hiányzott az egyik füle, de mindhárman magukon viselték a lysiek jellemző vonásait: világosszőke haj és sima, sápadt bőr – arrafelé még erős volt az erekben a régi Birtok vére.

Másnap reggel, amikor a kedves ember megkérdezte tőle, milyen három új dolgot tudott meg, amit előtte nem ismert már készen állt a válasszal.

– Tudom, honnan jöttek a rabszolgák. Westerosi vadak, egy Rideghon nevű, elátkozott romvárosból érkeztek. – öreg Nan Deresben mesélt neki Rideghonról, amikor még az Arya Stark nevet viselte. – A nagy csata után, ahol a Falon Túli Királyt megölték, a vadak elmenekültek, és az erdei boszorkányuk azt mondta nekik, hogy ha követik őt Rideghonba, hajók érkeznek, és elviszik őket egy meleg helyre. Azonban csak két kalózhajó jött, a
Jószív
és az
Elefánt,
melyeket a vihar űzött északra. Horgonyt vetettek Rideghonnál, hogy elvégezzék a javításokat, és meglátták a vadakat, de azok több ezren voltak, és nem jutott hely mindenkinek a raktérben, ezért azt mondták nekik, csak a nőket és a gyermekeket viszik el. A vadaknak nem volt mit enniük, ezért a férfiak a fedélzetre küldték asszonyaikat és gyermekeiket, de amint kifutottak a tengerre, a lysiek a fenékbe zárták és megkötözték őket. Lysben akartak túladni rajtuk, de belefutottak egy újabb viharba, és a hajók elszakadtak egymástól. A
Jószív
olyan súlyos sérüléseket szenvedett, hogy a kapitánynak nem maradt más választása, mint kikötni itt, de az
Elefánt
talán visszajutott Lysbe. A lysiek Pyntónál úgy vélték, még több hajóval fognak visszatérni. A rabszolgák ára emelkedik, és még több ezer nő és gyermek maradt Rideghonnál.

– Ezt jó tudni, és rögtön két új dolog. Van harmadik is?

– Igen. Tudom, hogy te ütöttél meg. – Botja megvillant, lecsapott a férfi ujjaira, és ezúttal a pap botja koppant a padlón.

A kedves ember összerándult, és elrántotta a kezét.

– És egy vak lány ezt honnan tudja?