Sárkányok tánca (118 page)

Clayton Suggs odalépett mellé.

– A vaspicsa élvezte az előadást? – Lehelete sörtől és hagymától bűzlött.
Malacszeme van,
gondolta Asha; illett hozzá, hiszen a pajzsán és a köpenyén is szárnyas malac volt. Suggs olyan közel tolta az arcát, hogy meg tudta volna számolni az orrán a fekete pöttyöket. – Még nagyobb lesz a tömeg, amikor te tekergőzöl a karón.

Igazat mondott. A farkasok nem kedvelték Ashát, mivel a vas szülötte volt és felelnie kellett népe bűneiért, a Cailin-árokért, Erdőmélyéért, Torrhen Mezejéért, a Kövespart több száz éve tartó fosztogatásáért, és mindazért, amit Theon tett Deresben.

– Engedj el, ser. – Minden alkalommal, amikor Suggs hozzá beszélt, a fejszéi után vágyakozott. Asha volt olyan jó ujjtáncos, mint a szigetek bármelyik férfija, ezt tíz meglévő ujja bizonyította.
Bárcsak táncolhatnék egyet ezzel!
Némelyik férfi arca szakállért kiáltott, Ser Claytoné inkább egy fejszéért a szeme közé. Csakhogy Asha nem tarthatta meg a fejszéit, így a legtöbb, amit tehetett, hogy megpróbált elhúzódni. Ettől azonban Ser Clayton még erősebben szorította, kesztyűs ujjai vaskarmokként mélyedtek a lány karjába.

– Úrnőm arra kért, engedd el – szólt rá Aly Mormont. – Hallgatnod kellene rá, ser. Asha úrnő nem fog égni.

– Dehogynem – bizonygatta Suggs. – Túl sokáig dédelgettük ezt a démonimádót! – Ennek ellenére elengedte Asha karját. A Nősténymedvét senki sem merte ok nélkül provokálni.

Justin Massey ekkor lépett oda hozzájuk.

– A királynak más tervei vannak legértékesebb foglyával – mondta könnyed mosollyal. Arca kipirult a hidegtől.

– A királynak vagy neked? – horkantotta megvetően Suggs. – Tervezgess, amit csak akarsz, Massey! A tűzé lesz, ő és a királyi vére. A királyi vérben hatalom rejlik, ezt mondta a vörös asszony. Hatalom, amivel urunk kedvében járhatunk.

– R’hllor elégedjen meg azzal a néggyel, akiket most küldtünk el neki.

– Négy alacsony származású bugris. Koldusnak való adomány. Az ilyen söpredék soha nem állítja el a hóesést. A lány igen.

– És ha megégetitek, de nem áll el a hó, akkor mi lesz? – kérdezte a Nősténymedve. – Kit küldtök máglyára következőnek? Engem?

Asha képtelen volt tovább tartani a száját.

– Miért nem Ser Claytont? R’hllor talán örülne a saját hívének. Egy hívő embernek, aki hálaimát zeng, miközben a lángok a farkát nyaldossák.

Ser Justin kacagott. Suggs már korántsem élvezte ennyire.

– Nevess csak, Massey. Ha a hó nem áll el, meglátjuk, ki nevet. – Jelentőségteljesen a cölöpökhöz kötött halottakra pillantott, elmosolyodott, majd sarkon fordult» és csatlakozott Ser Godryhoz és a királyné embereihez.

– A bajnokom – nézett Asha Massey-re. Ennyit legalább megérdemelt, bármilyenek is voltak a szándékai. Köszönöm, hogy megmentettél, ser.

– Ezzel nem szerzel magadnak barátokat a királyné emberei közt – mondta a Nősténymedve. – Csak nem elvesztetted a hitedet a vörös R’hyllorban?

– Annál sokkal több mindenben elvesztettem – felelte Massey fehér párafelhőt lehelve –, de a vacsorában még hiszek. Csatlakoztok hozzám, hölgyeim?

Aly Mormont a fejét rázta.

– Nincs étvágyam.

– Nekem sincs, de azért érdemes most legyűrni némi lóhúst, mert később megbánod, hogy nem tetted. Nyolcszáz lóval hagytuk el Erdőmélyét, múlt éjjel hatvannégyet számoltunk meg.

A szám nem érte váratlanul Ashát. Majdnem az összes nagy testű csatamén elpusztult, köztük Massey lova is. A poroszkák hasonlóan jártak. Még az északiak szívós, apró termetű hátasai sem bírták az élelem hiányát. De mire is kellettek volna nekik a lovak? Stannis már nem ment sehová. A nap, a hold és a csillagok olyan régen eltűntek, hogy Asha már azon gondolkodott, talán csak álmodta a létezésüket

– Én eszem.

– Rám bízhatod Asha úrnőt – mondta Ser Justin. – Szavamat adom, nem hagyom megszökni.

A Nősténymedve mogorván beleegyezett, ügyet sem vetve a férfi gúnyos hangjára. Aly saját sátrába vonult vissza, Asha és Justin Massey pedig a közös épületbe mentek. Nem volt messze, de a mély hóban és az erős szélben jégdarabnak érezték a lábukat. Asha bokájába minden lépésnél belenyilallt a fájdalom.

A közös épület volt a falu legnagyobb háza, így a nemesek és kapitányok kisajátították maguknak, míg Stannis a tóparton álló őrtoronyban rendezkedett be. Az ajtó mellett őrök posztoltak dárdájukra támaszkodva. Az egyik kinyitotta nekik az ajtót, és Ser Justin bevezette Ashát az áldott melegbe.

A helyiség falai mentén padok és kecskelábú asztalok álltak, akár ötven ember is elfért mellettük kényelmesen... bár jelenleg legalább kétszer annyian szorongtak odabent. A földpadlóba tűzgödröt ástak, a tetőn füsteresztő lyukak sorakoztak. A farkasok a gödör egyik oldalán ültek, a lovagok és déli urak a másikon.

A déliek szánalmas látványt nyújtottak – véznák voltak, és beesett arcúak, néhányan sápadtak és betegek, mások bőrét vörösre csípte a hideg. Hozzájuk képest a bőrbe és vasba öltözött nagydarab, pirospozsgás, bozontos szakállú északiak tökéletesen egészségesnek tűntek. Biztosan ők is éheztek és fáztak, de jobban bírták a menetelést apró lovaikkal és medvemancsaikkal.

Asha lehúzta bőrkesztyűjét, és fintorogva hajlította be ujjait. Fájdalom futott végig a lábán, ahogy a félig megfagyott végtag elkezdett felolvadni. Az előző lakók jó sok tőzeget hagytak hátra, így a levegőt betöltötte a füst és az égő tőzegtéglák erős, földes szaga. Felakasztotta a köpenyét egy szegre az ajtó mellett, miután lerázta róla a havat

Ser Justin keresett maguknak helyet az egyik asztalnál, és hozott ennivalót – sört és kívül feketére sült, belül véres lóhúst. Az adag kisebb volt, mint legutóbb, de a gyomra már az illatára is megkordult.

– Köszönöm, ser – mondta, miközben a zsír és a vér végigcsorgott az állán.

– Justin. Ragaszkodom hozzá. – Massey feldarabolta a saját adagját, és egyet a tőrére szúrt.

Az asztal másik végében Will Foxglove azt magyarázta a körülötte ülőknek, hogy Stannis három nap múlva tovább akar indulni. Állítólag az egyik lovásztól hallotta, aki a király hátasait gondozza.

– Őfelsége győzelmet lát a lángokban – mondta Foxglove –, mégpedig olyan diadalt, melyről ezer éven át fognak énekelni nem csak a nagyurak kastélyaiban, de még a parasztkunyhókban is.

Justin Massey felnézett az ételéből.

– Tegnap éjjel a fagyszám elérte a nyolcvanat. – Kipiszkált egy mócsingot a fogai közül, és odadobta a legközelebbi kutyának. – Ha elindulunk, százasával fognak meghalni az emberek.

– Ha itt maradunk, akkor meg ezresével – vitatkozott Ser Humfrey Clifton. – Én azt mondom, menetelés vagy halál.

– Én meg erre azt felelem, menetelés
és
halál. És mi lesz, ha elérjük Derest? Hogyan foglaljuk el? Az embereink fele olyan gyenge, hogy a lábát is alig tudja egymás elé rakni. Fel akarod küldeni őket a fialakra? Építsenek ostromtornyokat?

– Itt kellene maradnunk, amíg meg nem javul az idő – vélekedett Ser Ormund Wyide, egy hullaszínű, öreg lovag. Asha azt hallotta, az emberek fogadásokat kötnek, melyik lovag vagy nagyúr fog elhalálozni legközelebb, és Ser Ormund toronymagasan vezetett.
Vajon rám mennyi pénzt tettek? Talán ideje lenne nekem is fogadnom.
– Itt legalább van némi menedék, és hal a tavakban.

– Túl kevés a hal, túl sok a halász – mondta komoran Peasebury nagyúr. Jó oka volt a borúra, Ser Godry az imént éppen az ő embereit égette meg, és voltak néhányan a teremben, akik azt állították, Peaseburynek mindenről tudnia kellett, sőt, talán még részt is vett a lakomában.

– Van benne valami – morogta Ned Woods, az egyik erdőmélyei felderítő. Orrnélküli Nednek is hívták, mert két téllel ezelőtt lefagyott az orra hegye. Nála jobban senki nem ismerte a Farkaserdőt, szavára még a király legkevélyebb nagyurai is figyeltek – Ismerem ezeket a tavakat. Úgy hemzsegtek rajta százával, akár a férgek a tetemen. Amennyi lyukat fúrtatok a jégbe, átkozott csoda, hogy még nem szakadt be az egész. A szigetek mellett van néhány hely, amelyik leginkább sajtra hasonlít. – Megrázta a fejét. – A tavaknak vége, lehalásztátok őket.

– Annál inkább el kellene indulni – makacskodott Humfrey Clifton. – Ha már mindenképpen halál vár ránk, legalább karddal a kezünkben haljunk meg!

Ugyanez a vita folyt előző este, és azelőtt is.
Továbbindulás és halál, maradás és halál, visszavonulás és halál

– Te úgy halsz meg, ahogy akarsz, Humfrey – mondta Justin Massey –, én viszont szeretném megérni a következő tavaszt.

– Ezt egyesek gyávaságnak hívnák – vágott vissza Peasebury nagyúr.

– Inkább vagyok gyáva, mint kannibál.

Peasebury arca elborult.

– Te...

– A halál a háború része, Justin. – Ser Richard Horpe állt az ajtóban, sötét haja nedves volt a megolvadt hótól. – Akik velünk menetelnek, azok részesülnek a zsákmányból, amit Boltontól és a fattyától szedünk el, az örök dicsőségről nem is beszélve. Akik gyengék a meneteléshez, azoknak magukról kell gondoskodniuk De ígérem, amint elfoglaltuk Derest, azonnal küldünk élelmet.

–
Soha nem foglaljátok el Derest!

– Dehogynem – hallatszott a halk nevetés attól az asztaltól ahol Arnolf Karstark ült Arthor fiával és három unokájával. Arnolf nagyúr úgy emelkedett fel, akár egy keselyű a prédájáról, egyik májfoltos kezével fia vállára támaszkodott. – Elfoglaljuk, Nedért és a lányáért. Igen, és az Ifjú Farkasért, akit oly kegyetlenül lemészároltak. Én és az enyéim majd mutatjuk az utat, ha szükséges. Ezt mondtam őfelségének is.
Meneteljünk!
És mielőtt a hold megfordul, mindannyian Freyek és Boltonok vérében fogunk fürdeni!

Az emberek a lábukkal dobogtak a padlón, és az asztalt csapkodták öklükkel. Asha figyelmét nem kerülte el, hogy szinte csak az északiak lelkesednek. A tüzgödör másik oldalán a déli urak csendben ültek asztaluknál.

Justin Massey megvárta, hogy elüljön a hangzavar.

– Bátorságod dicséretre méltó, Karstark nagyúr, de a bátorság önmagában még nem töri át Deres falait. Könyörgöm, áruld el nekem, hogyan szándékoztok bevenni a várat? Hógolyókkal?

Arnolf nagyúr egyik unokája válaszolt.

– Kivágunk néhány fát faltörő kosoknak, és azokkal zúzzuk be a kaput.

– És meg is haltok.

Egy másik unoka is bekapcsolódott:

– Létrákat készítünk, és megmásszuk a falakat.

– És meghaltok.

Következett Arthor Karstark, Arnolf nagyúr fiatalabb fia.

– Ostromtornyokat építünk.

– És meghaltok, és meghaltok, és meghaltok – Justin a szemét forgatta. – Az istenekre, hát minden Karstark őrült?

–
Istenekre
? – csattant fel Richard Horpe. – Megfeledkezel magadról, Justin! Nekünk csak egy istenünk van, ebben a társaságban ne beszélj démonokról! Rajtunk egyedül csak a Fény Ura segíthet, vagy tán nem értesz egyet? – Kezét kardja markolatára csúsztatta, mintegy hangsúlyt adva szavainak, de a szemét nem vette le Justin Massey arcáról.

Ser Justin behódolt a szigorú tekintet előtt.

– A Fény Ura... igen. Ugyanolyan mély a hitem, mint a tiéd, Richard, ezt te is tudod.

– Én a bátorságodat kérdőjelezem meg, Justin, nem a hitedet. Mióta kilovagoltunk Erdőmélyéről, egyfolytában csak a vereségről prédikálsz. Néha elgondolkodom, melyik oldalon is állsz.

Massey nyakán pír kúszott fel.

– Nem maradok tovább, csak hogy sértegessenek! – Olyan hevesen kapta le a falról köpenyét, hogy Asha hallotta az elszakadó szövet reccsenését, majd Horpe mellett kirobogott az ajtón. Hideg fuvallat söpört végig a termen, felkavarva a tűzgödör hamuját, és felszította a lángokat.

Ez gyorsan megtört,
gondolta Asha. A
lovagomat birkafaggyúból gyúrták.
Ser Justin még így is azon kevesek közé tartozott, akik tiltakoztak volna, ha a királyné emberei meg akarják égetni, ezért ő is felállt, magához vette köpenyét, és követte a férfit a hóviharba.

Eltévedt, mielőtt húsz lépést tett volna. Látta a jelzőtüzet az őrtorony tetején, a halvány narancsfényt a levegőben, de a falu eltűnt. Egyedül maradt a hó és a csend fehér világában, elveszetten gázolt a combig érő hóban.

–
Justin!
– kiáltotta.

Nem jött válasz. Valahol balra ló nyerített
Szegény, rémültnek tűnik. Talán tudja, hogy ő lesz a holnapi ebéd.
Szorosabbra vonta magán a köpenyt.

Valahogy visszajutott a falu melletti mezőre. A fenyőcölöpök még álltak, megperzselődtek és elfeketedtek, de nem emésztette el őket a tűz. A holtak köré tekert láncok mostanra lehűltek, de továbbra is erősen tartották a holttesteket vasölelésükben. Az egyik tetem fején holló gubbasztott, az elfeketedett koponyáról lógó húsdarabokat csipegette. A hó már betemette a máglya alján a hamut és egészen a halott bokájáig tornyosult.
Az ősi istenek el akarják temetni,
gondolta Asha.
Ez nem az ő művük volt.

– Jól nézd meg, picsa – szólalt meg mögötte Clayton Suggs mély hangja. – Te is éppen ilyen csinos leszel, ha ropogósra sültél. Mondd csak, a tintahalak is tudnak sikoltozni?

Atyáim istene
,
ha hallasz engem víz alatti csarnokodban, csak egy kis dobófejszét adj nekem!
A Vízbe Fúlt isten azonban nem válaszolt. Ritkán tette. Ez volt a baj az istenekkel.

– Nem láttad Ser Justint?

– Azt az ostoba piperkőcöt? Mit akarsz tőle, picsa? Ha baszásra vágysz, én sokkal inkább vagyok férfi, mint Massey.

Már megint picsa
? Különösnek találta, hogy a Suggshoz hasonló férfiak ezt a szót használják a nők megalázására, miközben ez az egyetlen rész, amit kedvelnek belőlük. De Suggs még Középső Liddle-nél is rosszabb volt.
Amikor ő mondja, komolyan is gondolja.

– A király kasztrálja az erőszakoskodókat – emlékeztette a lovagot.

Ser Clayton kuncogott.

– A király félig vak, annyit bámul a tűzbe. De nem kell félned, picsa, nem erőszakollak meg. Utána meg kellene, hogy öljelek, de én látni akarom, ahogy égsz.

Megint az a ló.

– Hallottad?

– Mit?

– Egy ló. Nem, több ló. Egynél biztosan több. – Megfordult, hallgatózott. A hó különös dolgokat művelt a hangokkal, nem lehetett tudni, merről érkeznek

– Ez valami tintahal játék? Nem hallok... – Suggs hirtelen elhallgatott. – A pokolba is, lovasok! – A kardövéhez kapott, ügyetlenül kotorászott prém és bőr kesztyűjében, míg végül sikerült előhúznia a kardját.