Sárkányok tánca (117 page)

– Stannis Robert fivére, ugyanaz a vérvonal, amelyik a Targaryen-ház bukását okozta – emlékeztette Connington. – Ráadásul több ezer mérföldre jár jelentéktelen haderejével. Egy teljes birodalom terül el közöttünk. Fél év kellene csak ahhoz, hogy elérjük, és akkor sem tudna sok mindent felajánlani nekünk.

– Ha Viharvég olyan bevehetetlen, hogy akarod elfoglalni? – kérdezte Malo.

– Csellel.

– Várnunk kellene – ellenkezett Hontalan Harry Strickland.

– Fogunk is. – Connington felállt – Tíz napot, nem többet. Annyi idő kell az előkészületekhez. A tizenegyedik nap reggelén elindulunk Viharvégbe.

A herceg négy nap múlva érkezett meg egy száz lovasból álló oszlop élén, leghátul három elefánttal. Vele jött Lemore úrnő is, immár újra fehér septaköpenyében. Legelöl lovagolt Ser Kacsamezei Rolly, vállán hófehér köpennyel.

Igaz és megbízható ember,
gondolta Connington a nyeregből leszálló Kacsamezeit figyelve,
de nem méltó a Királyi Testőrséghez.
Megpróbálta meggyőzni a herceget, hogy ne adja neki a köpenyt, győzködte, hogy ezt a megtiszteltetést tartogassa a legnagyobb harcosoknak, akiknek a hírneve további követőket toborozhat ügyüknek, valamint a híres nagyurak fiatalabb fiainak, akiknek a támogatása létfontosságú lesz az elkövetkező küzdelemben, de a fiú nem hallgatott rá.

– Kacsa meghal értem, ha kell – felelte –, és ez az, amit elvárok a Királyi Testőrségtől. A Királyölő is neves harcos volt, egy hires nagyúr fia.

Legalább arról sikerült meggyőznöm
,
hogy a másik hat helyet hagyja üresen
,
különben most ott totyogna Kacsa után hat fióka, rátermettebbnél rátermettebbek.

– Kísérjétek őfelségét a toronyszobámba – adta ki az utasítást.

Ám Aegon Targaryen herceg már korántsem volt olyan engedelmes kölyök, mint az Ifjú Griff. Beletelt vagy egy óra, mire Kacsával az oldalán belépett a helyiségbe.

– Connington nagyúr, tetszik a várad – közölte.

„Atyád birtoka csodálatos”,
mondta. Ezüsthaja lobogott a szélben, szeme sötét ibolyaszínű volt, sötétebb, mint ezé a fiúé.

– Ahogy nekem is, felség. Kérlek, foglalj helyet. Ser Rolly, egyelőre nincs rád szükségünk.

– Szeretném, ha Kacsa itt maradna – mondta a herceg. – Beszéltünk Stricklanddel és Virágossal, elmondták, hogy Viharvég megtámadását tervezed.

Jon Connington nem hagyta, hogy a düh kiüljön az arcára.

– És Hontalan Harry megpróbált rávenni, hogy késleltesd a támadást?

– Valóban így történt – bólintott a herceg –, de nem fogom ezt tenni. Harry már vén csont, nem igaz? Tökéletesen igazat adok neked. Támogatom a tervet, egyetlen változtatással. Én akarom vezetni a támadást.

Az áldozat

A
királyné emberei a falu melletti mezőn gyújtották meg a máglyát

Vagy inkább hómezőn? A hó mindenhol térdig ért, ahol az emberek nem hordták el, hogy lyukakat ássanak a fagyott földbe fejszékkel, ásókkal és csákányokkal. A szél kavarogva fújt nyugat felől, még több havat hozott magával a befagyott tavak jegén át.

– Ezt nem akarod végignézni – mondta Aly Mormont.

– Nem, de fogom. – Asha Greyjoy a kraken lánya volt, nem holmi elkényeztetett szűz, aki nem bírja a visszataszító látványt.

Sötét, hideg és éhezéssel teli nap volt, akárcsak az előző és az azelőtti. Az idő nagy részét kint töltötték a jégen, a két lék mellett reszketve, melyeket ők vágtak a kisebbik tó jegén, fagyott kezükben horgászzsinórt szorongatva. Az első napokban fejenként egy-két halat fogtak, mialatt a gyakorlott farkaserdei emberek négyet-ötöt is kiszedtek. Asha ma üres kézzel, csontig átfagyva tért vissza. Aly sem járt nagyobb szerencsével. Már három napja nem fogtak semmit.

A Nősténymedve újra próbálkozott.

–
Én
sem akarom ezt végignézni.

A
királyné emberei nem téged akarnak megégetni.

– Akkor menj. Esküszöm, nem futok el. Hová mennék? Deresbe? – Asha nevetett. – Azt mondják, csak háromnapi lovaglásra van.

A királyné hat embere vastag fenyőcölöpöket dugott le a lyukakba, melyeket másik hat ember vájt a földbe. Ashának nem kellett megkérdeznie, mi célból. Tudta.
Karók.
Nemsokára itt az este, és a vörös istent etetni kell.
Vér– és tűzáldozat,
mondták a királyné emberei,
hogy a Fény Ura felénk fordítsa lángoló tekintetét, és elolvassza ezt a háromszor is elátkozott havat.

– A Fény Ura még itt, a félelem és sötétség birodalmában is védelmez minket – mondta Ser Godry Farring az embereknek, akik odagyűltek nézni, ahogy a karókat leverik a lyukakba.

– Mit tudna tenni a ti déli istenetek a
hóval? –
kérdezte gúnyosan Artos Flint. Fekete szakállába belefagyott a hó. – Az ősi istenek haragja sújtott le ránk, az ő kedvükre kellene tennünk.

– Úgy van – helyeselt Nagy Csöbör Wull. – A Vörös Rilló itt semmit sem jelent. Csak feldühítitek az ősi isteneket. A szigetükről figyelnek minket.

A falu a két tó között helyezkedett el, a nagyobbikből apró, erdős szigetek emelkedtek ki szétszórtan, mint egy vízbe fúlt óriás öklei. Az egyik ilyen szigeten göcsörtös, ősöreg varsafa nőtt, törzse és ágai ugyanolyan fehérek voltak, mint a környező hó. Asha nyolc nappal korábban elsétált oda Aly Mormonttal, hogy közelebbről is megnézze a ferde szempárt és a véres szájat.
Ez csak a fa nedve
, mondta magának,
a növény belsejében keringő nedv.
Ám saját magát sem sikerült teljesen meggyőznie; a szeme úgy gondolta, megdermedt vért lát

– Ti, északiak hoztátok ránk a havat – makacskodott Corliss Penny. – Ti és a démonfáitok. R’hllor majd megment minket!

– R’hllor a végzetünket okozza – morogta Artos Flint.

A fene essen mindkettőtök isteneibe! –
gondolta Asha Greyjoy.

Ser Godry, az Óriásölő megszemlélte a karókat, az egyiket meg is lökdöste, hogy biztos legyen benne, szilárdan áll.

– Helyes, helyes. Jók lesznek. Ser Clayton, hozd az áldozatot!

Ser Clayton Suggs volt Godry erős jobb keze.
Vagy inkább erőtlen, elfonnyadt keze?
Asha nem kedvelte Ser Claytont Míg Farring szemlátomást ádáz elkötelezettséggel szolgálta vörös istenét, Suggs egyszerűen csak gonosznak és kegyetlennek tűnt. Többször is látta az éjszakai máglyánál, amint résnyire nyílt szájjal, csillogó szemmel figyeli a lángokat.
Nem az istent szereti, hanem a tüzet,
vonta le a következtetést. Amikor megkérdezte Ser Justint, hogy Suggs mindig ilyen volt-e, a lovag elfintorodott.

– Sárkánykőn a kínzómesterekkel kockázott, és időnként segített nekik a foglyok kihallgatásában, főleg, ha azok fiatal nők voltak.

Ashát ez nem lepte meg. Nem kétséges, Suggs az ő megégetésében is különös élvezetet lelne.
Kivéve, ha a vihar elvonul.

Tizenkilenc napja vesztegeltek Derestől háromnapi lovaglásra.
Háromszáz mérföld Erdőmélyétől Deresig, ahogy a holló repül.
Csakhogy egyikük sem volt holló, és a vihar nem hagyott alább. Asha minden reggel abban a reményben ébredt, hogy végre meglátja a napot, de csak havazott tovább rendületlenül. A vihar mocskos hó alá temette az összes kunyhót és pajtát, és a buckák nemsokára már a közös épületet is befedték.

Ráadásul az elhullott lovak, illetve a tavakból kifogott, egyre kisebb mennyiségű hal kivételével nem volt ennivalójuk, és a gyűjtögető csapatok is alig találtak élelmet a hideg, halott erdőben. Mivel a lóhús legnagyobb részét a király lovagjai és nemesei ették meg, a katonáknak nem sok minden maradt. Nem csoda hát, hogy egy idő után saját halottaikat kezdték enni.

Asha ugyanúgy elborzadt, mint a többiek, amikor a Nősténymedve közölte, hogy rajtakaptak négy Peasebury katonát, amint Fell nagyúr egyik elhunyt emberét darabolják. Húsdarabokat vágtak le a combjából és a hátsójából, az egyik alkarját pedig nyársra tűzték. Elborzadt, de nem lepődött meg. Biztos volt benne, hogy nem ők voltak az elsők, akik ezen az úton emberhúst kóstoltak – csak ők buktak le leghamarabb.

Peasebury katonái a király rendelete szerint életükkel fizetnek a lakomáért... és a királyné emberei szerint a megégetésük véget vethet a viharnak. Asha Greyjoy nem hitt vörös istenükben, mégis imádkozott, hogy igazuk legyen. Mert ha nem, újabb máglyák épülnek, és Ser Clayton Suggs talán teljesítheti szíve vágyát.

A négy emberevő meztelen volt, amikor Ser Clayton kihajtotta őket a szabadba, csuklójukat a hátuk mögött bőrszíjakkal kötözték össze. A legfiatalabb zokogva botladozott a hóban, két másik úgy lépdelt, mintha máris halottak volnának, a földre szegezték tekintetüket. Asha meglepődött, mennyire átlagosnak néznek ki.
Nem szörnyetegek
gondolta,
csupán egyszerű emberek

A négy közül a legidősebb volt az őrmesterük. Egyedül ő tanúsított ellenállást, folyamatosan szidalmazta a királyné embereit, akik a dárdájukkal bökdösve hajtották maguk előtt.

– Basszátok meg mind, basszátok meg a vörös isteneteket! – vicsorogta. – Hallod, Farring?
Óriásölő
? Röhögtem, amikor a rohadt kuzinod meghalt, Godry! Őt is meg kellett volna ennünk, jó illata volt, amikor sütötték! A fiú húsa biztosan puha volt, és omlós, ízletes! – Egy dárdanyél ütésétől a földre zuhant, de ez sem csendesítette el. Amikor felállt, kiköpött némi vért, egy fogdarabot, és folytatta. – A farka a legízletesebb, amikor nyársra húzzuk! Egy kövér kis kolbász! – Még akkor sem hagyta abba, amikor rátekerték a láncokat.

– Corliss Penny, gyere ide! Miféle név az a Penny? Ennyit fizettek anyádért? És te, Suggs, te átkozott fattyú, te...

Ser Clayton nem felelt Egyetlen gyors vágással felnyitotta az őrmester torkát, a férfi vére a mellkasára ömlött

A zokogó katona folytatta a sírást, miközben egész testében remegett. Olyan sovány volt, hogy Asha minden bordáját meg tudta számolni.

– Ne! – könyörgött. – Kérlek... már halott volt, halott, mi pedig éhesek,
könyörgöm...

– Az őrmesternek volt esze – mondta Asha Aly Mormontnak.

– Addig hergelte Suggsot, amíg megölte. – Azon töprengett, vajon ugyanaz a trükk beválik-e még egyszer, ha rákerül a sor.

A négy áldozatot háttal egymáshoz láncolták, mindegyik cölöphöz kettőt. Ott lógtak, három élő és egy halott, miközben a Fény Urának fanatikusai fahasábokat és ágakat halmoztak a lábukhoz, és az egészet leöntötték lámpaolajjal. Gyorsan kellett dolgozniuk, mert szakadt a hó, és a fa hamar átázott.

– Hol a király? – kérdezte Ser Corliss Penny.

Négy nappal korábban a király egyik fegyverhordozója, Ser Godry rokona, egy Bryen Farring nevű fiú meghalt a hidegtől és az éhezéstől. Stannis Baratheon komor arccal állt a halotti máglya mellett, miközben a fiú testét elemésztették a lángok. A király utána visszavonult az őrtoronyba, és azóta sem jött elő... bár időnként megpillantották a tetőn, az éjjel-nappal égő jelzőtűz előtt.
A vörös istennel beszél
mondták egyesek.
Melisandre úrnőt hívja
, állították mások Akárhogy is, Asha Greyjoy számára úgy tűnt, a király kétségbeesett, és megpróbál segítséget szerezni.

– Canty, szólj a királynak, hogy készen állunk – szólt oda Ser Godry a legközelebb álló katonának.

– A király itt van – felelte Richard Horpe.

Ser Richard mellvértje fölött párnázott zekét viselt, ráhímezve hamu- és csontmezőn három halálfejes lepkével. Mellette lépdelt Stannis király, mögöttük pedig, nehézkesen tartva a lépést Arnolf Karstark botladozott galagonyabotjára támaszkodva. Arnolf nagyúr nyolc nappal ezelőtt talált rájuk. Az északi nemes magával hozta az egyik fiát, három unokáját, négyszáz dárdást, kétszer húsz íjászt, tucatnyi lándzsást, egy mestert és egy ketrecre való hollót... de csak annyi élelmet, amennyi a sajátjainak elég volt.

Asha megtudta, hogy Karstark valójában nem is nagyúr, csupán Karhold várnagya, amíg az igazi úr a Lannisterek fogságában van. A szikár, hajlott hátú, aszott férfi bal válla fél lábbal magasabban volt a jobbnál, amihez inas nyak, sanda, szürke szem és sárga fogak társultak. A kopaszságtól mindössze néhány fehér hajszál választotta el; villás szakállában szürke keveredett a fehérrel. Ashának nem tetszett a mosolya. Ám ha igaz, amit hallott, Karstark fogja tartani Derest, miután sikerül elfoglalniuk. Valamikor a távoli múltban a Karstark-ház a Stark-házból származott le, Arnolf nagyúr pedig az első volt Eddard Stark zászlóhordozói közül, aki hűségesküt tett Stannisnek.

Amennyire Asha tudta, a Karstarkok istenei észak ősi istenei voltak, ugyanazt a hitet követték, mint a Wullok, a Norrey-k, a Flintek és más hegyi klánok Vajon Arnolf nagyúr a király óhajára jött le megnézni az égetést, hogy saját szemével győződjön meg a vörös isten hatalmáról?

Stannis láttán a karókhoz kötözött foglyok közül ketten kegyelemért kezdtek rimánkodni. A király némán, megfeszült állal hallgatta őket, majd odaszólt Godry Farringnak:

– Kezdheted.

Az óriásölő mindkét karját felemelte.

–
Fény Ura, hallgass meg minket!

–
Fény Ura, védj meg minket
– kántálták a királyné emberei –,
mert az éj sötét, és tele van iszonyattal.

Ser Godry a sötétedő égre nézve folytatta:

–
Köszönjük neked a napot, amely melegít minket, és imádkozunk, hogy add vissza nekünk, ó, urunk, hogy megvilágítsa utunkat ellenségeidhez!
– A lehulló hópelyhek elolvadtak az arcán. –
Köszönjük neked a csillagokat, melyek örködnek felettünk éjszakánként, és imádkozunk, hogy vond félre a fátylat, amely elrejti őket előlünk, hogy újra gyönyörködhessünk látványukban!

–
Fény Ura, óvj meg minket
– fohászkodtak a királyné emberei –,
és tartsd távol az ádáz sötétséget!

Ser Corliss Penny két kézre fogta a fáklyát, előrelépett, és meglengette a feje fölött, felszítva a lángot. Az egyik fogoly nyüszíteni kezdett.

–
R’hllor
– kántálta Ser Godry –,
négy gonosz embert nyújtunk át
neked. Igaz és tiszta szívvel adjuk őket tisztító tüzednek, hogy lelkük sötétsége elhamvadjon. Hagyd
,
hogy gonosz húsuk megperzselődjön és elfeketedjen, hogy szellemük szabadon és tisztán szárnyalhasson a világosságba. Fogadd el vérüket
,
ó, uram, és olvaszd el a jeges láncokat, melyek megkötik szolgálóidat! Halld fájdalmukat, és adj erőt karunknak, hogy ellenségeid vérét onthassuk! Fogadd el ezt az áldozatot, és mutasd meg nekünk az utat Deresbe, hogy legyőzhessük a hitetleneket!

–
Fény Ura, fogadd el az áldozatot!
– visszhangozta száz hang.

Ser Corliss meggyújtotta az első máglyát, majd a másodikra rádobta

a fáklyát. Fehér füstpamacsok emelkedtek fel, a foglyok köhögtek. Felcsaptak az első lángnyelvek, először csak szégyenlősen táncoltak egyik hasábról a másikra, de a karókat perceken belül elborították a lángok

–
Halott volt!
– üvöltötte a zokogó fiú, ahogy a tűz megérintette a lábát – Holtan találtuk... könyörgöm...
éhesek
voltunk... – A lángok már az ágyékát nyalogatták, és ahogy a szőrzete meggyulladt a lába között, könyörgése egyetlen hosszú, artikulálatlan sikolyba csapott át

Asha Greyjoy keserű epét érzett a torkában. A Vas-szigeteken látta, amikor saját népének papjai elvágják jobbágyaik torkát, és a tengernek adják testüket, hogy így hódoljanak a Vízbe Fúlt Isten előtt. Az is brutális szertartás volt, de ennek a közelébe sem ért.

Hunyd le a szemed! Csukd be a füled! Fordulj el! Nem kell végignézned!
A királyné emberei dicsőítő éneket daloltak a vörös R’hllornak, de a sikolyok miatt nem értette a szavakat. A lángok hője megcsapta az arcát, de még így is didergett. A levegőt megtöltötte a füst és az égő hús bűze, az egyik test még mindig rángatózott a vörösen izzó láncokban.

A sikolyok egy idő után elhaltak.

Stannis király egyetlen szó nélkül visszavonult őrtornya magányába.
Vissza a jelzőtüzéhez, hogy a lángokban keressen választ.
Arnolf Karstark utánabicegett volna, de Ser Richard Horpe karon fogta, és elvezette a közös épület felé. A bámészkodók szétszéledtek, mindenki visszatért saját tüzéhez és a kevéske élelemhez, amit sikerült szereznie.