Sárkányok tánca (121 page)

– Holnap átadom az embernek az ajándékot – jegyezte meg a lány reggeli közben.

– A Sokarcú elégedett lesz. – A kedves ember felállt. – A Csatornák Macskáját sokan ismerik. Ha meglátják, Brusco és a lányai is bajba kerülhetnek. Ideje arcot cserélned.

A lány nem mosolyodott el, de legbelül nagyon örült. Egyszer már elveszítette Macskát, és meg is gyászolta. Nem akarta újra elveszíteni.

– Hogy fogok kinézni?

– Csúf leszel. Az asszonyok elfordulnak, amikor rád néznek, a gyermekek bámulnak és ujjal mutogatnak. Az erős férfiak megsaj nálnak, néhányan talán még könnyet is hullatnak. Aki rád néz, nem felejt el egyhamar. Gyere.

A kedves ember leakasztotta a vaslámpást a kampóról, elvezette a lányt a mozdulatlan, fekete vizű kút és a sötét, néma istenek sora mellett, egészen a templom hátuljában lévő lépcsőig. Az árva csatlakozott hozzájuk, amint elindultak lefelé. Senki nem beszélt, az egyedüli neszt a lépcsőfokokon csosszanó papucsos lábak keltették. Tizennyolc lépcsőfok vezetett le a pincébe, ahonnan öt boltíves alagút ágazott szét, akár egy kéz ujjai. A lépcső itt már keskenyebb és meredekebb volt, de a lány már több ezerszer szaladt rajta föl és le, nem keltett benne félelmet. Újabb huszonkét lépcsőfok, és már az alsó pincében voltak. Az itteni alagutak összeszűkülve kanyarogtak, fekete féregjáratokként tekeregtek a szikla szívében. Az egyik járatot nehéz vasajtó zárta le. A pap felakasztotta a lámpát egy kampóra, belenyúlt a köpenyébe, és előhúzott egy díszes kulcsot.

A lány karján végigfutott a libabőr. A
szentély.
Még lejjebb fognak menni, le a harmadik szintre, a titkos kamrákba, ahová csak a papok mehetnek.

A kulcs háromszor kattant, nagyon halkan, ahogy a kedves ember elfordította a zárban. Az ajtó hangtalanul tárult ki olajozott forgópántjain. Újabb lépcső következett, ezúttal már a sziklából kifaragva. A pap újra leakasztotta a lámpást és előrement. A lány követte a fényt, lefelé menet számolta a lépcsőfokokat.
Négy, öt, hat, hét.
Már sajnálta, hogy nem hozta magával a botját.
Tíz, tizenegy, tizenkettő.
Tudta, hány lépcsőfok van a templom és a pince, a pince és az alsó pince között, még a padlástér szűk, kanyargós lépcsőfokait is megszámolta, valamint a tetőajtóhoz és a huzatos kakasülőhöz vezető meredek létra fokait.

Ezt a lépcsőt azonban nem ismerte, ami veszélyt rejtett.
Egy és húsz, kettő és húsz, három és húsz.
A levegő minden egyes lépéssel hidegebbnek tűnt. Amikor harminchoz ért, tudta, hogy már a csatornák szintje alatt járnak. Három és harminc, négy és harminc. Milyen mélyre mennek?

Ötvennégynél járt a számolásban, amikor a lépcső egy másik vasajtónál véget ért. Ez nem volt bezárva. A kedves ember kinyitotta, és belépett. A lány követte, mögötte jött az árva. Lépteik visszhangot vertek a sötétben. A kedves ember felemelte a lámpást és elhúzta az árnyékolót. Fény árasztotta el a falakat.

Ezernyi arc nézett le a lányra.

Ott lógtak a falakon, a lány előtt és mögött, magasan és alacsonyan, bárhová nézett, bárhová fordult. Látott öreg és fiatal arcokat, sápadt és sötét bőrű arcokat, sima és ráncos arcokat, szeplős és sebhelyes arcokat, jóképű és csúnyácska arcokat, férfiakat és nőket, fiúkat és lányokat, csecsemőket, mosolygó arcokat, komor arcokat, mohó, haragvó és vágyteli arcokat, csupasz és szőrös arcokat.
Maszkok, ezek csak maszkok,
de még a gondolat végére sem jutott máris tudta, hogy nem így van. Bőrök voltak.

– Megijesztenek, gyermek? – kérdezte a kedves ember. – Még nem túl késő itt hagyni minket. Biztosan ezt akarod?

Arya az ajkába harapott. Maga sem tudta pontosan, mit akar.
Ha távozom, hová mehetnék?
Megmosott és levetkőztetett vagy száz holttestet, a halott dolgok nem rémítették meg.
Idehozták őket, és levágták az arcukat. Na és
? Ő az éjfarkas, holmi bőrdaraboktól nem fog megijedni
Bőrcsuklyák, valójában azok, nem árthatnak nekem.

– Kezdjünk hozzá! – bukott ki belőle.

A férfi átvezette a termen, elhaladtak néhány mellékjárat előtt. A lámpás fénye bevilágított mindegyikbe. Az egyik alagút falát emberi csontok borították, a tetőt koponyákból rakott oszlopok tartották. Egy másik újabb kanyargós lépcsőhöz vezetett.
Hány pince lehet még ez alatt? Valahol véget érnek egyáltalán
?

– Ülj le – mondta a pap. Engedelmeskedett – Most hunyd be a szemed, gyermek. – Megtette. – Fájni fog – figyelmeztette –, de a fájdalom a hatalom ára. Ne mozogj!

Mozdulatlan, mint a kő,
gondolta. Moccanatlanul ült. A vágás gyors volt a penge éles. A fémet hidegnek kellett volna éreznie, de kifejezetten melegnek találta. Érezte, hogy vér csorog az arcán, vörös folyadék-függöny gördül le a homlokán, az arcán és az állán, és most már értette, miért kérte meg a pap, hogy hunyja be a szemét Amikor a vér elérte az ajkát az íze sós volt és rezes. Belenyalt és megborzongott

– Hozd az arcot – mondta a kedves ember. Az árva nem válaszolt, de a lány hallotta a papucsok csosszanását a kőpadlón. – Ezt idd meg. – A férfi egy kupát nyomott a kezébe. Egy hajtásra megitta. Nagyon savanyú volt, mintha citromba harapott volna. Ezer évvel ezelőtt ismert egy lányt, aki szerette a citromos süteményt
Nem, az nem én voltam, az Arya volt.

– A komédiások ügyesen változtatják meg az arcukat – mondta a kedves ember –, a varázslók pedig káprázatokat használnak, a fényt, az árnyékot és a vágyakat szövik, hogy a szemet megtévesztő illúziókat hozzanak létre. Azokat a művészeteket is meg lehet tanulni, de amit mi teszünk, az sokkal mélyebb dolog. A bölcs emberek átlátnak a maszkírozáson, az éles szem pedig a káprázaton, de az arc, amelyet itt magadra öltesz, ugyanolyan biztos lesz, mint amelyikkel születtél. Tartsd csukva a szemed. – Érezte, hogy a férfi ujjai hátrasöprik a haját – Maradj mozdulatlan. Furcsa érzés lesz. Lehet, hogy elszédülsz, de ne mozdulj.

Rántást érzett, és puha súrlódást, ahogy az új arc ráhúzódott a régire. A bőr szárazon és ráncosan gyűrődött össze a homlokán, de ahogy a vére beleivódott, megpuhult és hajlékonnyá vált. Kimelegedett az arca, vér áramlott bele. Hevesen vert a szive, és egy pillanatig nem kapott levegőt Ujjak szorultak össze a nyakán, keményen, akár a kő, fojtogatóan. Ő is felrántotta a kezét, hogy megszabaduljon támadójától, de csak a levegőt markolta. Magával ragadta a rémület és meghallott valamit egy ijesztő, csikorgó zajt amihez vakító fájdalom kapcsolódott. Egy arc lebegett a szeme elé, kövér, szakállas és kegyetlen, szája dühös vicsorgásra húzódott. Hallotta, hogy a pap azt mondja:

– Lélegezz, gyermek. Lélegezd ki a félelmet. Rázd le magadról az árnyakat. Halott. Már meghalt. A fajdalma megszűnt.
Lélegezz!

A lány vett egy mély, reszkető lélegzetet, és rájött, hogy csak képzelődött. Senki nem fojtogatta, senki nem bántotta. Ám a keze még így is remegett, ahogy az arcához emelte. Ujjhegyének érintésére megalvadt vérrögök peregtek le a bőréről, a lámpás fényében feketének látszottak. Végighúzta a kezét az arca előtt, felülről lefelé, ahogy egykor Jaqen H’ghartól látta Harrenhalban. Amikor a férfi csinálta, a bőre hullámzott, átalakult. Nála semmi nem történt.

– Ugyanolyannak érzem.

– Te igen – bólintott a pap –, de nem ugyanúgy néz ki.

– Mások úgy látják, eltört az orrod és az állad – mondta az árva.

– Az arcod egyik fele behorpadt, ahol az arccsontod összetört, és a fogaid fele is hiányzik.

Gyorsan körbejáratta a nyelvét a szájüregében, de nem talált lyukakat vagy törött fogakat.
Varázslat,
gondolta.
Új arcom van. Egy csúf, idegen arc.

– Egy ideig rémálmaid lehetnek – figyelmeztette a kedves ember.

– Az apja sokat és kegyetlen módon verte őt, egy pillanatra sem tudott megszabadulni a félelemtől és a fájdalomtól, amíg el nem jön hozzánk

– Ti öltétek meg?

– Magának kérte az ajándékot, nem az apjának.

Pedig vele kellett volna végeznetek.

A férfi mintha olvasott volna a gondolataiban.

– A halál végül érte is eljött, mint minden emberért. Ahogy holnap is eljön egy bizonyos emberért. – Felemelte a lámpást. – Itt végeztünk.

Egyelőre.
Ahogy a lépcső felé indultak, a falra akasztott bőrök üres szemgödrei mintha követték volna tekintetükkel. Egy pillanatig szinte látta mozogni az ajkukat, amint sötét, édes titkokat osztanak meg egymással túl halk szavakkal ahhoz, hogy hallani lehessen.

Aznap éjjel nem jött könnyen az álom. Ágyneműjébe csavarodva hánykolódott a hideg, sötét szobában, de akármerre fordult, látta maga előtt az arcokat.
Nincs szemük, mégis látnak engem.
Apja arcát is látta a falon, mellette függött anyjáé, alattuk pedig sorban három fiútestvéréé.
Nem. Az egy másik lány volt. Én senki vagyok, és a testvéreim fekete-fehér köpenyt viselnek.
Mégis ott volt a fekete dalnok, az istállófiú, akit Tűvel ölt meg, a pattanásos fegyverhordozó a keresztúti fogadóból, valamint az őr, akinek elvágta a torkát, amikor ki akart jutni Harrenhalból. Ott lógott a Csikl
andozó arca is, a szemét helyettesítő sötét üregből rosszindulat sugárzott. A látványra újra felidézte magában az érzést amikor tőrét a hátába mélyesztette, újra és újra és újra.

Reggel szürke, sötét és borús nap virradt Braavosra. A lány ködben reménykedett ám az istenek – szokásuk szerint – most sem figyeltek imáira. A levegő tiszta volt és hideg, a szél kellemetlenül csípett.
Jó nap a halálra,
gondolta. A fohász akaratlanul tolult ajkára.
Ser Gregor, Dunsen, Nyájas Raff, Ser Ilyn, Ser Meryn, Cersei királyné.
Halkan ismételte a neveket. A Fekete és Fehér Házában sosem lehetett tudni, ki figyel.

A pincék tele voltak ruhákkal, azoktól szedték el, akik ellátogattak a Fekete és Fehér Házába, hogy békét nyerjenek a templom kútjából. A koldusrongyoktól az előkelő selymekig és bársonyokig mindent meg lehetett találni.
Egy csúf lány csúf ruhát hord,
döntötte el, ezért kiválasztott egy foszladozó szélű, barna, koszfoltos köpenyt, egy halszagú, dohos, zöld zubbonyt és egy pár nehéz csizmát. Végül elrejtette az ujjkését

Nem volt oka sietségre, ezért a hosszabbik utat választotta a Bíbor Kikötőbe. A hídon átkelt az Istenek Szigetére. A Csatornák Macskája az itteni templomok között rengeteg kagylót és rákot árult, amikor Taleára, Brusco lányára rájött a holdvérzés, és ágyban kellett maradnia. Félig-meddig számított rá, hogy megpillantja Taleát, talán a Vadaskert mellett, ahol az elfeledett istenek magányos, apró szentélyei álltak, ám hiába reménykedett. Túlságosan hideg volt, és Talea sosem szeretett korán kelni. A Lys Könnyező Úrnőjének kápolnája mellett álló szobor ezüstkönnyeket sírt, ahogy a csúf kislány elhaladt mellette. Gelenei Kertjében állt egy arannyal bevont, száz láb magas fa, melynek leveleit ezüstből kovácsolták. Fáklyák égtek az összhang Ura faépületének ólomüveg ablakai mögött, fényükben félszáz fajta, élénk színű lepke röpködött

A lány emlékezett rá, hogy a Tengerész Felesége egy alkalommal körbevezette a városban, és történeteket mondott neki az idegen istenekről.

– Ez itt a Nagy Pásztor háza. Ott, az a háromágú torony a háromfejű Triosé. Az első fej felfalja a holtakat és az újjászületettek a harmadikból lépnek elő. Hogy a középsőnek mi a dolga, nem tudom. Azok ott a Csendes Isten Kövei, ott pedig a Mintaszövő Labirintusának bejárata. Csak azok találnak rá az igazi bölcsességre, akik hibátlanul végig tudnak menni rajta, állítják a Minta papjai. Mögötte, a csatorna partján áll Aquan, a Vörös Bika temploma. Papjai minden tizenharmadik napon elvágják egy fehér borjú nyakát, és tálakban adják a vérét a koldusoknak.

Úgy tűnt, ma nem a tizenharmadik nap van; a Vörös Bika lépcsői üresen álltak. Semosh és Selloso, a testvéristenek a Fekete-csatorna túlsó partján álmodtak ikertemplomaikban. A lány átkelt a vízen, és végigsétált a dokkok mentén, majd átvágott a Rongyszedők Kikötőjén, és maga mögött hagyta a Víziváros félig elsüllyedt tornyait és kupoláit

A Boldog Kikötő felől részeg lysi tengerészek közeledtek imbolygó léptekkel, de a lány sehol sem látta a szajhákat. A Hajó zárva volt, a komédiások még biztosan alszanak. Ám valamivel távolabb, egy ibbeni bálnahalász melletti mólón megpillantotta Macska régi barátját Tagganarót, aki éppen labdázott Cassóval, a Fókák Királyával, miközben zsebmetszője a nézőket fosztogatta. Amikor megállt egy kicsit, Tagganaro odanézett, de nem ismerte fel, Casso viszont hangos vakkantásokkal csapta össze uszonyait.
Tudja, ki vagyok,
gondolta a lány,
vagy csak a halszagot érzi.
Gyorsan továbbindult

Mire elérte a Bíbor Kikötőt, az öregember már elhelyezkedett a kifőzdében, szokásos asztalánál, és a hajóskapitányoktól kapott erszények tartalmát számolta. A magas, sovány őr vigyázott rá, a másik az ajtó mellett ült, ahonnan jól látott minden belépőt. Nem számított. A lány nem akart bemenni, inkább letelepedett egy harminclépésnyire lévő faállványzatra. A szél szellemujjaival cibálta a köpenyét.

A kikötőben még egy ilyen hideg, szürke napon is zajlott az élet. Tengerészek kutattak szajhák után, és szajhák tengerészek után. Két részeg
bravo
érkezett gyűrött cicomában, egymásra támaszkodva támolyogtak végig a dokkok mellett, kardjuk hangosan csörgött az oldalukon. Egy vörös pap sietett a dolgára, karmazsin és skarlát köpenye csapkodott a szélben.

Már majdnem dél volt, amikor megpillantotta az embert, akit keresett, egy gazdag hajótulajdonost, akit három alkalommal is látott az öreggel üzletelni. A megtermett, kopasz, izmos férfi vastag, barna, prémmel szegélyezett bársonyköpenyt viselt, valamint holdakkal és csillagokkal díszített derékövet. Bal lábára valamiért sántított, ezért lassan sétált, és egy botra támaszkodott.

A csúf kislány úgy döntött, ő is ugyanúgy megfelel, mint bárki más, sőt a többségnél még jobban is. Leugrott az állványról, és a hajótulajdonos után sietett. Tucatnyi lépéssel már ott is volt mögötte, és előkészítette ujjkését. Az erszény a férfi csípőjének jobb oldalán lógott, de a köpenye takarta. Egy gyors és könnyed mozdulat, a penge megvillant, a bársony széthasadt, és az áldozat semmit nem érzékelt. Vörös Roggo mosolygott volna, ha látja. Becsúsztatta a kezét a résen, az ujjkéssel felvágta az erszényt, belemarkolt az aranyba...

A nagy ember megfordult.

– Mi a...

A mozdulattól a lány keze beragadt a redők közé, amikor megpróbálta kirántani a résből. Pénzérmék záporoztak a lábához.