Sárkányok tánca (120 page)

Aznap éjjel a Vasflotta hatvan hajót számlált.

Yarostól északra egyre gyakoribbá váltak a szokatlan vitorlák. Yunkai közelében jártak, a Sárga Város és Meereen között pedig utánpótlást szállító és kereskedőhajók komoly forgalmára számíthattak, ezért Victarion kivezette a Vasflottát a nyílt tengerre, ahonnan már nem látszott a part. Ám még itt is találkozhattak más hajókkal.

– Egyik sem szökhet meg, hogy figyelmeztesse ellenségeinket – adta parancsba.

Nem is szöktek.

A tenger zöld, az ég pedig szürke volt aznap reggel, amikor a
Bánat,
a
Harcos Némber
és Victarion
Vasdiadal
a a Sárga Várostól északra elfogott egy yunkai rabszolgahajót A raktérben húsz parfümözött fiút és nyolcvan lányt találtak, akiket lysi örömházakba szántak. A legénység nem sejtette, hogy a baráti partokhoz ilyen közel ellenségbe botlanak, így a vas szülöttei nem ütköztek különösebb ellenállásba.

A hajó új neve
Készséges Szűz
lett.

Victarion kardélre hányta a rabszolgatartókat, majd leküldte az embereit, hogy szabadítsák ki a megláncoltakat.

– Mostantól nekem eveztek. Dolgozzatok keményen, és jól fogtok járni. – A lányokat elosztotta a kapitányai között. – A lysiek szajhát csináltak volna belőletek – mondta nekik –, de mi megmentettünk, így csak egyetlen férfinak kell a kedvére tennetek. Akikkel a kapitányok meg lesznek elégedve, azokat talán a sófeleségeikké teszik, ami megbecsült hely nálunk. – A parfümözött fiúkat összeláncolta és a tengerbe vetette. Természetellenes teremtmények voltak, és a hajó szaga is jobb lett, miután megszabadult tőlük.

Victarion saját magának a hét legszebb lányt választotta ki. Az egyik aranyvörös hajú volt, a mellén szeplőkkel, a másik mindenhol szőrtelenítette magát, a harmadik barna hajú, barna szemű és félénk volt, akár egy egér, a negyedik melléhez foghatót még sosem látott. Az ötödik aprócska teremtés volt egyenes szálú, fekete hajjal és aranyló bőrrel, szeme színe a borostyánt idézte. A hatodik, tejfehér lány rézkarikákat viselt alsó ajkában és mellbimbóiban. A hetedik pedig fekete volt, akár a tintahal tintája. A yunkai rabszolgamesterek kitanították őket a hét sóhaj művészetére, de Victarionnak nem kimondottan ezért kellettek. Sötét bőrű asszonya kielégítette férfiúi igényeit, amíg eléri Meereent, és megszerzi királynőjét. Az embernek nincs szüksége gyertyákra, amikor a nap vár rá.

A gályának a
Rabszolgasikoly
nevet adta. Vele együtt a Vasflotta már hatvanegy hajóból állt.

– Minden elfogott hajóval erősebbé válunk – mondta vasembereinek –, de innentől egyre nehezebb lesz a dolgunk. Holnap vagy holnapután valószínűleg már hadihajókkal is találkozunk. Meereen felségvizeire érünk, ahol ellenségeink flottái várnak ránk. Találkozni fogunk az összes rabszolgatartó város, Tolos, Elyria, Új-Ghis, még Qarth hajóival is. – Vigyázott, nehogy megemlítse Ó-Volantis zöld gályáit, amelyek bizonyosan valahol a Bánat-öbölben hajóznak. – Ezek a rabszolgatartók ügyetlen harcosok. Láttátok, hogy futottak előlünk
, hallottátok, hogyan sikoltoztak, amikor kardélre hánytuk őket. Bármelyikötök felér hússzal közülük, mert mi vasból vagyunk! Ez jusson eszetekbe, amikor legközelebb meglátjátok valamelyik rabszolgatartó hajójának vitorláját! Ne adjatok kegyelmet, de ne is várjátok el. Mire is mennénk vele? Mi a vas szülöttei vagyunk, és két isten vigyáz ránk! Megszerezzük a hajóikat, összezúzzuk reményeiket, és vérvörössé változtatjuk az öblüket!

Szavaira harsány üdvrivalgás csapott fel. A kapitány komor arccal bólintott, aztán a fedélzetre rendelte a hét lányt, a legszebbeket azok közül, akiket a
Készséges Szűzről
zsákmányoltak. Sorban mindegyiket arcon csókolta, és elmondta nekik, hogy nagy megtiszteltetésben lesz részük, bár egyetlen szavát sem értették. Aztán az elfogott halászhajóra parancsolta őket, elvágták a köteleket, és felgyújtották a bárkát.

– Az ártatlanság és szépség áldozatával tiszteljük meg mindkét istent! – jelentette ki, miközben a Vasflotta hadihajói elsuhantak az égő bárka mellett;– Hadd szülessenek újjá ezek a lányok a fényben, halandó bujaságtól mentesen, és ereszkedjenek le a Vízbe Fúlt Isten csarnokába, hogy lakomázzanak, táncoljanak és nevessenek, amíg a tengerek ki nem száradnak!

Mielőtt a füstölgő roncsot elnyelte a tenger, Victarion úgy hallotta, mintha a hét lány sikolyai éneklésbe csaptak volna át. Erős szél támadt, megtöltötte vitorláikat, és észak, kelet, majd újra észak felé hajtotta őket, Meereen és a sokszínű téglákból épített piramisok irányába.
Dalok szárnyán repülök hozzád
,
Daenerys
, gondolta a vaskapitány.

Aznap este első alkalommal hozta elő a sárkánykürtöt, melyet a Varjúszemű talált Valyria füstölgő romjai között. A göcsörtös holmi hat láb hosszú lehetett egyik végétől a másikig, feketén csillogott, vörös aranyból és sötét valyriai acélból kovácsolt gyűrűk díszítették.
Euron pokolkürtje.
Végigfuttatta rajta az ujjait A kürt érintésre ugyanolyan meleg volt, és selymes, mint a sötét bőrű asszony combja, és olyan fényes, hogy a mélyén látta saját eltorzult vonásait. A gyűrűkbe különös, mágikus betűket véstek.

– Valyr rúnák – mondta Moqorro.

Ennyit Victarion is tudott

– Mit jelentenek?

– Sokat, és még annál is többet. – A fekete pap az egyik aranygyűrűre mutatott. –
„A nevem Sárkánybilincs.”
Hallottad már, hogy szól?

– Egyszer. – Fivére egyik talpnyalója megszólaltatta a pokolkürtöt az ó-wyki királyválasztáson. Hatalmas, borotvált fejű emberszörnyeteg volt, izmoktól dagadó karján arany-, gagát- és jádekarikákkal, mellén karvalytetoválással. – A hangja valahogy... égetett. Mintha a csontjaim lángra gyúltak, és belülről égették volna a húsomat. A vésetek vörösen izzottak, aztán fehéren, még rájuk nézni is fájdalmat okozott. A hang mintha soha nem akart volna véget érni, olyan volt, mint egy hosszú sikoly. Vagy inkább ezer sikoly egybeolvadva.

– És mi történt azzal, aki megfújta a kürtöt?

– Meghalt. Az ajka felhólyagosodott, és még a madara is vérzett – A kapitány megveregette az ujjával a mellkasát. – A karvaly, itt Minden tollából vér csöpögött. Azt hallottam, a szerencsétlen belülről égett el, de lehet, hogy ez csak valami mese.

– Igaz mese. – Moqorro a pokolkürtre nézett, a második aranygyűrűbe vésett jeleket tanulmányozta. – Itt az áll:
„Halandó ember nem éli túl ha megszólaltat.”

Victarion keserűen gondolt fivérei álnokságára.
Euron ajándékai mindig mérgezettek.

– A Varjúszemű megesküdött, hogy ez a kürt az akaratom alá hajtja a sárkányokat. De hogyan szolgálhatna engem, ha halál az ára?

– A fivéred nem maga szólaltatta meg a kürtöt. Neked sem kell ezt tenned. – Moqorro az acélgyűrűre mutatott. – „
Vért a tűzért, tüzet a vérért.”
Nem számít, ki fújja meg a kürtöt, a sárkányok a kürt mesteréhez jönnek. Magadhoz kell
kötnöd
a kürtöt. Vérrel.

A csúf kislány

A
znap éjjel a Sokarcú Isten tizenegy szolgálója gyűlt össze a templom alatt, többen, mint amennyit valaha együtt látott. Csak a fiatal úrfi és a kövér ember érkezett a főbejáraton; a többiek titkos utakon jöttek, rejtett járatokon és alagutakon. Fekete-fehér köpenyüket viselték, de amikor helyet foglaltak, mindannyian hátravetették a csuklyájukat, hogy megmutassák az arcot, amit aznapra választottak. Magas széküket ébenfából és varsafából faragták, akárcsak a templom ajtaját odafent. Az ébenfa székek támláját varsafa arcok díszítették, a varsafa székeken ébenfából faragták ki az arcokat.

Egy másik akolitus a helyiség túlsó végében állt, kezében egy kancsó sötétvörös borral. Ő maga a vizet tartotta. Amikor valamelyik szolgáló megszomjazott, felemelte a tekintetét, esetleg intett az ujjával, és egyikük vagy mindketten odamentek megtölteni a kupáját. De többnyire csak álltak egy helyben, és várták a pillantásokat, amelyek nem nagyon jöttek.
Kőből faragtak,
emlékeztette magát.
Szobor vagyok, mint a Tengerurak a Hősök Csatornája mentén.
A víz nehéz volt, de a karja megerősödött.

A papok Braavos nyelvét használták, bár egy alkalommal néhány percre heves szócsata alakult ki nemes valyr nyelven. A lány a szavak többségét értette, de jobbára halkan beszélgettek, és nem mindig hallotta, mit mondanak.

– Ismerem ezt az embert – hallotta a papot, aki egy járvány áldozatának arcát viselte.

– Ismerem ezt az embert – visszhangozta a kövér férfi, miközben a lány töltött neki

A jóképű viszont azt mondta:

– Én nem ismerem, megadom neki az ajándékot.

Később a kancsal is ugyanezt mondta valaki másra.

Háromórányi beszélgetés és borozgatás után a papok távoztak... kivéve a kedves embert, az árvát és azt, akinek az arca a járvány nyomait viselte. Bőrét nedvedző kelések borították, haja kihullott Egyik orrlyukából vér szivárgott, szeme sarkába váladék gyűlt

– Testvérünk szeretne szót váltani veled, gyermek – mondta a kedves ember. – Ülj le, ha gondolod.

A lány helyet foglalt az egyik ébenarcú varsafa széken. A véres kelések nem rémítették meg. Túl régóta volt már a Fekete és Fehér Házában ahhoz, hogy megijedjen egy álarctól.

– Ki vagy? – kérdezte a keléses arcú férfi, miután egyedül maradtak.

– Senki.

– Nem. Arya vagy a Stark-házból, aki az ajkát harapdálja, és nem tud hazudni.

– Az voltam. Most nem az vagyok.

– Miért vagy itt, hazug lány?

– Szolgálni. Tanulni. Megváltoztatni az arcomat.

– Először a szívedet változtasd meg. A Sokarcú Isten ajándéka nem gyermekeknek való játékszer. Saját céljaid, saját vágyaid miatt öltél. Tagadod?

Az ajkába harapott.

– Én...

A férfi pofon vágta.

Az ütés után égett az arca, de tudta, hogy megérdemelte.

– Köszönöm. – Ha elég pofont kap, leszokik az ajakharapdálásról. Ez
Arya
szokása volt, nem az éjfarkasé.

– Tagadom.

– Hazudsz. Látom a szemedben az igazságot. Farkasszemed van, és vérre szomjazol.

Ser Gregor,
jutott eszébe önkéntelenül is a mantrája.
Dunsen, Nyájas Raff, Ser Ilyn, Ser Meryn, Cersei királyné.
Ha beszél, hazudnia kell, és a férfi azt meglátja. Inkább hallgatott.

– Azt mondják, macska voltál. A sikátorokat jártad halszagúan, kagylót és osztrigát árultál pénzért. Jelentéktelen élet, illik egy ilyen jelentéktelen kislányhoz. Csak kérd, és visszaadjuk neked. Told a taligádat, áruld a kagylódat, légy elégedett. A szíved túl lágy ahhoz, hogy közénk tartozz.

El akar küldeni.

– Nincs szívem, csak egy lyuk a helyén. Sok embert megöltem, téged is meg tudnálak, ha akarnám.

– Jó érzés volna?

Nem tudta a helyes választ.

– Talán.

– Akkor nem ide tartozol. A halál nem jó érzés ebben a házban. Mi nem vagyunk harcosok, katonák, sem büszkeségtől dagadó mellű
bravó
k. Nem azért ölünk, mert egy nagyurat szolgálunk, nem azért, hogy megtöltsük az erszényünket, nem azért, hogy a hiúságunkat tápláljuk. Soha nem azért adjuk az ajándékot, hogy örömet okozzunk magunknak. Nem is mi választjuk ki, kit ölünk meg. Mi csak a Sokarcú Isten szolgálói vagyunk.

–
Valar dohaeris.
–
Minden embernek szolgálnia kell

– Ismered a szavakat, de túl büszke vagy ahhoz, hogy szolgálj. Egy szolgálónak alázatosnak és engedelmesnek kell lennie.

– Engedelmeskedem. Alázatosabb vagyok bárkinél

A férfi ezen kuncogott.

– Biztos vagyok benne, te magad vagy az alázatosság istennője. De vajon meg tudod fizetni az árat?

– Mi az ár?

– Az ár te magad vagy. Az ár mindened, ami van, és minden, amiben valaha reménykedtél, hogy a tiéd lesz. Elvettük a szemed, aztán visszaadtuk. Legközelebb elvesszük a füled, és a csendben fogsz létezni. Odaadod nekünk a lábad, és mászni fogsz. Nem leszel senki lánya, senki felesége, senki anyja. A neved hazugság lesz, és az arc sem lesz a tiéd, amit viselsz.

Kis híján újra az ajkába harapott, de ezúttal még időben észbe kapott.
Az arcom sötét tó, mindent elrejt, nem mutat semmit.
Átgondolta az addig viselt neveit: Arry, Menyét, Galamb, Csatornák Macskája. Eszébe jutott az az ostoba kislány Deresből, Lóarcú Arya. A nevek nem számítottak.

– Meg tudom fizetni az árat. Adj nekem egy arcot.

– Az arcokat ki kell érdemelni.

– Mondd el, hogyan!

– Adj egy bizonyos embernek egy bizonyos ajándékot. Képes vagy rá?

– Miféle ember?

– Valaki, akit nem ismersz.

– Sok embert nem ismerek.

– Ő is egy közülük. Egy idegen. Nem szereted, nem gyűlölöd, nem is ismered. Megölöd?

– Igen.

– Akkor holnap légy újra a Csatornák Macskája. Viseld azt az arcot, figyelj, engedelmeskedj. Meglátjuk, valóban méltó vagy-e rá, hogy a Sokarcút szolgáld.

Másnap visszatért Bruscóhoz és a lányaihoz, a csatorna partján álló házba. Brusco szeme elkerekedett, amikor meglátta, Breának pedig elállt a lélegzete.

–
Valar morghulis
– köszönt Macska.

–
Valar dohaeris
– felelte Brusco.

És ezzel minden olyan lett, mintha soha nem is ment volna el.

A férfit, akit meg kellett ölnie, aznap délelőtt pillantotta meg először, amikor a Bíbor Kikötő előtti kövezeten végigtolta kordéját. öregember volt, jóval túl járt az ötvenen.
Túl sokáig élt,
próbálta győzködni magát.
Miért van neki olyan sok éve, amikor apámnak annyira kevés adatott meg
? Ám a Csatornák Macskájának nem volt apja, ezért megtartotta magának a gondolatot

–
Szívkagyló, éti kagyló, óriáskagyló!
– hirdette fennhangon menet közben. –
Osztriga, garnélarák, szép, zöld éti kagyló! –
Még rá is mosolygott a férfira. Néha csak egy mosoly kell, hogy megálljának és vásároljanak. Az öregember nem mosolygott vissza, csak mogorván nézett rá, és gázolt tovább a pocsolyákban. A víz a lány lábára fröcscsent.

Nincs benne semmi udvariasság,
gondolta a távozó férfi után nézve.
Az arca komor és fenyegető.
Az öregember orra keskeny volt, és hegyes, ajka vékony, szeme kicsi és közel ülő. Haja már őszült, de apró, hegyes szakálla még feketén csillogott. Macska úgy gondolta, festi, és elgondolkodott, hogy a hajával miért nem teszi ugyanezt. Az egyik válla magasabban állt, mint a másik, amitől kissé görnyedtnek tűnt.

– Gonosz ember – közölte aznap este, amikor visszatért a Fekete és Fehér Házába. – Az ajka kegyetlen, a tekintete fenyegető, és gonosz szakálla van.

A kedves ember kuncogott.

– Olyan, akár a többi ember, van benne sötétség és világosság. Nem a te dolgod megítélni őt.

Ezen elgondolkodott.

– Az istenek ítélkeznek fölötte?

– Némelyik talán igen. Mire valók az istenek, ha nem arra, hogy megítéljék az embereket? A Sokarcú Isten azonban nem teszi mérlegre az emberek lelkét. Nem az ő dolga ítélkezni. Ő csak átadja az ajándékot a legrosszabb embereknek ugyanúgy, mint a legjobbaknak. Máskülönben a jók örökké élnének.

Az öregembernek a keze a legrosszabb, állapította meg másnap, amikor a taliga mögül figyelte. Az ujjai hosszúak voltak, és csontosak, állandóan mozogtak, a szakállát vakarták, a fülét turkálták, az asztalon doboltak, rángatóztak, rángatóztak, rángatóztak.
Mint két fehér pók.
Minél többet nézte a kezét, annál jobban gyűlölte őket.

– Túl sokat mozgatja a kezét – mondta aznap este a templomban. – Biztosan tele van félelemmel. Az ajándék majd megnyugvást hoz neki.

– Az ajándék mindenkinek megnyugvást hoz.

– Amikor megölöm, a szemembe fog nézni, és megköszöni.

– Ha ezt teszi, kudarcot vallottál. Legjobb lenne, ha nem is tudna rólad.

Az öregember valamiféle kereskedő lehet, állapította meg Macska néhány napos megfigyelés után. A mestersége a tengerhez köti, bár a lány sosem látta hajóra szállni. Egész nap egy kifőzdében ült a Bíbor Kikötő mellett, a könyökénél egy tál hagymaleves hűlt, miközben papírokat rendezgetett, pecséteket nyomott, és éles hangon beszélt az elé járuló kapitányokkal, hajótulajdonosokkal és más kereskedőkkel, akik szemlátomást nem nagyon kedvelték.

Mégis hoztak neki pénzt, arannyal, ezüsttel és Braavos szögletes érméivel teli bőrerszényeket. Az öregember mindegyiket gondosan megszámolta, oszlopokba rendezte az érméket, hasonlókat a hasonlókkal. Soha nem nézett a pénzre, inkább csak megharapta, mindig a szája bal oldalával, ahol az összes foga megvolt. Időről időre az egyik érmét megpörgette az asztalon, és hallgatta, ahogy csilingelve megáll.

És amikor minden pénzt megszámolt és megízlelt, az összeget felírta egy pergamenre, lepecsételte viasszal, és odaadta a kapitánynak. Máskor a fejét csóválta, és visszadobta a pénzt az asztalra. Amikor ezt tette, a másik ember elvörösödött dühében, vagy elsápadt és ijedtnek tűnt

Macska ezt nem értette.

– Aranyat és ezüstöt fizetnek neki, de csak írást ad értük. Ezek az emberek ostobák?

– Némelyik talán igen. A legtöbben egyszerűen csak óvatosak. Néhányan megpróbálják becsapni, de ő nem az az ember, akit könnyü rászedni.

– De
mit ad el
nekik?

– Mindegyiknek ír egy szerződést. Ha a hajójuk elveszik a viharban, vagy elfoglalják a kalózok, kifizeti a hajó és a teljes rakomány árát

– Ez olyan, mint valami fogadás?

– Hasonló. Egy fogadás, amit minden kapitány szeretne elveszíteni.

– Igen, de ha megnyerik...

–...akkor elveszítik a hajójukat, időnként az életüket is. A tengerek veszélyesek, de ősszel még veszélyesebbek. Nem kétséges, hogy a viharokban elsüllyedő hajók kapitányai nem sok vigaszt lelnek abban a tudatban, hogy Braavosban fizetnek az özvegyüknek és a gyermekeiknek, nem hagyják éhen halni őket. – A pap szomorúan elmosolyodott. – Azonban egy dolog megírni egy ilyen szerződést, és egy másik be is tartani.

Macska értette.
Valaki biztosan gyűlöli őt. Valaki eljött a Fekete és Fehér Házába
,
és istenhez imádkozott a haláláért.
Szerette volna megtudni, ki volt az, de a kedves ember úgysem árulta volna el.

– Nem a te dolgod ilyesmiket tudni – mondta. – Ki vagy?

– Senki.

– Senki nem tesz fel kérdéseket. – Megfogta a lány kezét. – Ha nem vagy képes megtenni, csak mondanod kell. Nincs abban semmi szégyellnivaló. Vannak, akik szolgálják a Sokarcú Istent, és vannak, akik nem. Szólj, és felmentelek a feladat alól.

– Megteszem. Mondtam, hogy megteszem, és meg is fogom.

De hogyan?
Ez már nehezebb kérdés volt.

A férfinak voltak testőrei is, mégpedig ketten: egy magas vékony, és egy alacsony köpcös. Követték mindenhová, onnantól, hogy reggel elhagyta a házát, egészen estig, amíg haza nem tért. Gondoskodtak róla, hogy engedély nélkül senki ne mehessen az öregember közelébe. Egyszer egy részeg majdnem nekitántorodott, amikor hazafelé tartott a kifőzdéből, de a magas testőr közéjük lépett, és egy durva lökéssel a földre teremtette. A kifőzdében az alacsony mindig előre megkóstolta a hagymalevest. Az öregember megvárta, hogy az étel kihűljön, csak utána kezdett enni – ennyi idő alatt meggyőződött róla, hogy emberének nincs semmi baja.

– Fél – állapította meg –, vagy tudja, hogy valaki meg akarja ölni.

– Nem tudja – felelte a kedves ember –, de gyanakszik.

– Az őrök akkor is vele tartanak, amikor kimegy elvégezni a dolgát, viszont ha ők mennek, a férfi nem követi őket. A magas a gyorsabb. Megvárom, hogy kimenjen, besétálok a kifőzdébe, és szemen szúrom a vénembert

– És a másik őr?

– Ő lassú és buta. Őt is meg tudom ölni.

– Te valami harctéri mészáros vagy, aki mindenkit levág az útjában?

– Nem.

– Reméltem is, hogy nem. Te a Sokarcú Isten szolgálója vagy, és mi, akik őt szolgáljuk, csak azoknak adunk ajándékot, akiket kiválasztottunk és megjelöltünk.

Megértette.
Öld meg. Csak őt öld meg.

További három nap megfigyelés kellett, mire megtalálta a megoldást, és még egy nap gyakorlás az ujjkésével. Vörös Roggo tanította meg a használatára, de utoljára akkor használta erszények felnyitására, mielőtt elvették a szemét, és biztos akart lenni benne, hogy még mindig tudja, hogyan kell használni.
Simán és gyorsan
,
ez a módja, semmi ügyetlenkedés,
mondta magának, miközben újra és újra és újra elővarázsolta az apró pengét zubbonya ujjából. Amikor meg volt elégedve, addig élezte az acélt egy fenőkövön, míg a fém ezüstös-kéken villogott a gyertyafényben. A terv másik része már nem volt ilyen egyszerű, de az árva szerencsére tudott segíteni.