Sárkányok tánca (125 page)

– Még semmi hír – hazudta. – Gyere, keresünk neked fegyvert és páncélt

A lány gyanakodva nézett rá.

– Fegyvert? Minek?

– A régi fegyvermesteremnek volt egy mondása: „Soha ne vonulj harcba meztelenül, kölyök.” Én pedig hallgatok a szavára. Emellett most, hogy már zsoldos vagyok, igazán dukál nekem egy kard. – Nem úgy tűnt, mintha Krajcár meg akarna mozdulni. Tyrion megragadta a karját, talpra rángatta, és az arcába nyomott egy halom ruhát. – Öltözz! Vedd fel a csuklyás köpenyt, és tartsd lehajtva a fejed. Úgy kell kinéznünk, mint két kölyöknek, hátha a rabszolgavadászok a közelben szimatolnak.

Kampós a szakácsok sátránál várakozott, szintén köpenyben és csuklyában, savanyúlevelet rágva.

– Azt hallottam, ti ketten velünk fogtok harcolni – mondta az őrmester. – Meereenben összehúgyozzák magukat, az már biztos, ölt már valamelyikőtök embert?

– Én igen – felelte Tyrion. – Lecsaptam őket, mint a legyet.

– Mivel?

– Fejszével, tőrrel, mikor mivel. De számszeríjjal vagyok a leghalálosabb.

Kampós kampója hegyével megvakarta borostás állát

– A számszeríj csúf holmi. Hány embert öltél meg vele?

– Kilencet, – Az apja biztosan ért annyit. Casterly-hegy ura, Nyugat őrzője, Lannisrév Pajzsa, a Király Segítője, férj, testvér, apa, apa, apa.

– Kilencet. – Kampós horkantott, és kiköpött egy adag vörös nyálat. Talán Tyrion csizmájának orrára célzott, de a térdét találta el. Láthatóan ez volt a véleménye a „kilencről”. Az őrmester ujjai vörösek voltak a savanyúlevél levétől. Betett még kettőt a szájába, és éleset füttyentett. –
Kem!
Gyere ide, te elbaszott húgyosvödör! Vidd Ördögfíóka nagyurat és úrnőt a szekerekhez, és Pöröly adjon nekik valami acélt a kompánia készletéből!

– Pöröly valószínűleg hullarészeg – figyelmeztette Kem.

– Akkor húgyozd képen, attól majd felébred. – Kampós visszafordult Tyrionhoz és Krajcárhoz. – Soha nem voltak nálunk átkozott törpék, fiúkból viszont nem szenvedünk hiányt. Ennek vagy annak a szajhának a kölke, a kis fattyak elszöknek otthonról kalandot keresni, fegyverhordozónak vagy küldöncnek állni, meg hasonlók. A holmijuk között biztos van olyan, ami illik az ördögfiókákra. Többnyire ezeket a szarokat viselték, amikor meghaltak, de tudom, hogy két ilyen ádáz harcost ez rohadtul nem zavar. Szóval kilenc? – A fejét csóválva távozott.

A Második Fiak fegyverraktára hat nagy szekér volt, melyeket a tábor közepéhez állítottak. Kem mutatta az utat, menet közben úgy hadonászott a dárdájával, mintha sétabot lenne.

– Hogy köt ki egy királyvári kölyök az egyik szabad kompániánál? – kérdezte Tyrion.

A fiú gyanakodva sandított rá.

– Ki mondta, hogy Királyvárból jöttem?

– Senki. –
Minden szavadból Bolhavég bűze árad.
– Az eszed árult el. Azt mondják, a királyvárinál nincs ravaszabb ember.

Szemlátomást sikerült megnyugtatnia.

– Ki mondja?

– Mindenki. –
Én.

– Mióta?

Mióta kitaláltam.

– Ősidők óta – hazudta. – Apám is állandóan ezt mondta Ismerted Tywin nagyurat, Kem?

– A Segítőt? Egyszer láttam fellovagolni a hegyre. Az emberei vörös köpenyt viseltek, és apró oroszlánt a sisakjukon. Tetszettek azok a sisakok. – összeszorította a száját. – A Segítőt viszont nem kedveltem. Lerombolta a várost, aztán a Feketevízen is legyőzött minket.

– Ott voltál?

– Stannis oldalán. Tywin nagyúr hátba támadott minket Renly szellemével, és felgöngyölítette a szárnyunkat. Eldobtam a dárdámat, és futottam, de a hajóknál egy rohadt lovag megkérdezte: „Hol a dárdád, fiam? Gyáváknak nincs hely!” Azzal otthagyott, és velem együtt még ezreket. Később azt hallottam, atyád a Falra küldi azokat, akik Stannisszel harcoltak, ezért inkább átkeltem a Keskeny-tengeren, és csatlakoztam a Második Fiakhoz.

– Hiányzik Királyvár?

– Egy kicsit. Hiányzik az egyik fiú... a barátom volt. És a testvérem, Kennet is, de ő meghalt a hajók hídján.

– Sok jó ember halt meg aznap. – Tyrion forradása viszketni kezdett, megvakarta a körmével.

– És az étel is hiányzik – mondta Kem vágyakozva.

– Anyád főztje?

– Anyám főztjét a patkányok sem ették volna meg. Volt ott egy kis kifőzde, sehol nem készítettek olyan jó pörköltet, mint ott. Olyan sűrű volt, hogy megállt benne a kanál, mindenféle húsokból főzték. Ettél ott pörköltet, Félember?

– Egy-két alkalommal. Én dalnokragunak nevezem.

– Miért?

– Olyan jó íze volt, hogy legszívesebben dalra fakadtam volna.

Ez tetszett Kernnek.

– Dalnokragu. Legközelebb így kérem, ha visszajutok Bolhavégre. Neked mi hiányzik, Félember?

Jaime,
gondolta Tyrion.
Shae. Tysha. A feleségem, hiányzik a feleségem, akit alig ismertem.

– A bor, a szajhák és a gazdagság – felelte. – Különösen a gazdagság. Ha az megvan, vehetsz bort és szajhát. –
Valamint kardokat, és Kemeket, hogy forgassák őket.

– Igaz, hogy Casterly-hegyen aranyból vannak az éjjeliedények? – érdeklődött Kem.

– Nem kéne mindent elhinned, amit hallasz, különösen, ha az a Lannister-házzal kapcsolatos.

– Azt beszélik, minden Lannister álnok kígyó.

– Kígyó? – nevetett Tyrion. – Nemes atyám forog a sírjában, ha ezt hallja. Mi
oroszlánok
vagyunk, vagy legalábbis szeretjük ezt mondani. De mindez nem számít, Kem. Akár egy kígyóra, akár egy oroszlán farkára lépsz, mindenképpen holtan végzed.

Addigra odaértek a fegyverraktárhoz. A kovács, a legendás Pöröly a legfurcsább szerzet volt, akit valaha látott: az óriás termetű férfi bal karja kétszer olyan vastagnak tűnt, mint a jobb.

– Gyakrabban részeg, mint józan – mondta Kem.– Barna Bent nem érdekli, de egy nap szereznünk kell egy valódi fegyverkovácsot.

Pöröly inasa egy vékony, vörös hajú ifjú volt, aki a Szeg névre hallgatott
Hát persze, mi más lenne
? A kovács részegen hortyogott, amikor odaértek, ahogy Kem megjósolta, de Szeg nem emelt kifogást az ellen, hogy a két törpe felmásszon a szekerekre.

– A jó része ócskavas – figyelmeztette őket –, de ha találtok valamit, az a tiétek.

A hajlított fából és keményített bőrből kialakított tetők alatt a szekereket telehalmozták régi fegyverekkel és páncélokkal. Tyrion körülnézett, és keserves sóhajjal idézte fel az állványokba helyezett, fényesen csillogó kardokat, dárdákat és csatabárdokat a Lannisterek fegyverraktárában, Casterly-hegy mélyén.

– Ez eltarthat egy ideig – mondta.

– Van itt jó acél is, ha megtalálod – morogta egy mély hang. – Talán nem szép, de egy kardot megállít

Az egyik szekérről termetes lovag lépett le, tetőtől talpig a kompánia páncéljába öltözve. Bal lábvértje különbözött a jobbtól, nyakvédőjét rozsdafoltok pettyezték, ugyanakkor alkarvédője előkelő volt, és díszes, festett virágberakásokkal. Jobb kezén vörösacél kesztyűt viselt, a balon rozsdás, ujjatlan félkesztyűt Bordázott kialakítású páncéljának mellbimbójába valaki karikákat fűzött. Sisakját kosszarvak díszítették, bár az egyik törött volt.

Amikor levette a sisakot előtűnt alóla Jorah Mormont megviselt arca.

Minden ízében zsoldosnak látszik, alig hasonlít arra az emberroncsra, akit kihoztunk Yezzan ketrecéből,
gondolta Tyrion. Mostanra a véraláfutások jó része elhalványult, a duzzanatok lelohadtak, így Mormont ismét emberre kezdett emlékeztetni... bár alig lehetett ráismerni. A démonmaszk, amit a rabszolga-kereskedők égettek a jobb arcába, hogy így jelöljék meg a veszélyes és engedetlen foglyot, örökre ott fog maradni. Ser Jorah-t soha nem lehetett jóképűnek nevezni, de a bélyeg kifejezetten ijesztővé tette az arcát.

Tyrion elvigyorodott.

– Amíg én nézek ki jobban kettőnk közül, boldog vagyok. – Krajcárhoz fordult. – Tiéd az a szekér, én itt kezdem.

– Gyorsabb, ha együtt keresünk. – A lány felemelt egy rozsdás félsisakot, a fejébe nyomta, és halkan felkuncogott. – Félelmetes vagyok?

Úgy nézel ki, mint egy komédiáslány, lábossal a fején.

– Az egy félsisak. Olyan kell, ami az egész fejet takarja. – Talált egyet, és kicserélte őket.

– Túl nagy. – Krajcár hangja mély visszhangot vert az acél belsejében. – Nem látok ki. – Levette a sisakot és félredobta. – Mi a baj a félsisakkal?

– Az, hogy szabadon hagyja az arcot. – Tyrion megérintette a saját orrát. – Szívesen nézem az orrodat Szeretném, ha megtartanád.

Krajcár szeme elkerekedett.

– Tetszik az orrom?

Ó, a Hét, irgalmazzon!
Tyrion elfordult, és kutakodni kezdett a szekér hátuljába halmozott régi páncélok között.

– Van még olyan részem, ami tetszik? – érdeklődött tovább Krajcár.

Talán azt hitte, játékosnak tűnik a hangja, de sokkal inkább volt szomorú.

– Minden részedet kedvelem – felelte Tyrion abban a reményben, hogy ezzel sikerül lezárnia a témát. – De még jobban kedvelem a sajátjaimat.

– Miért van szükségünk páncélra? Mi csak
tettetni
szoktuk a harcot

– Tettetésben nagyon jó vagy. – Tyrion szemügyre vett egy lyukakkal teli, szinte már molyrágottnak tűnő páncélinget.
Miféle moly eszik
láncinget?
– A csata túlélésének egyik módja, ha halottnak tetteted magad. A másik a jó páncél –
Bár attól tartok, itt abból nem sokat találunk.
A Zöldágnál a Lefford nagyúr szekeréről összeszedett felemás páncélzatban küzdött, csúcsos sisakban, amelyik úgy nézett ki, mintha valaki a fejébe húzott volna egy éjjeliedényt. A kompánia felszerelése még annál is rosszabb volt. Nemcsak régi és elméretezett, de horpadt, repedt, mocskos is.
Ez vajon rászáradt vér vagy csak rozsda
? Megszagolta, de nem tudta megállapítani.

– Itt egy számszeríj. – Krajcár felemelte a fegyvert

Tyrion odapillantott.

– Nem tudok felhúzókengyelt használni, nem elég hosszú a lábam. Egy kézikaros megoldású jobb lenne. – Bár igazság szerint nem akart számszeríjat. Túl sokáig tartott újratölteni. Még ha a latrináknál ólálkodik is arra várva, hogy valamelyik ellenség odamenjen, és lekuporodjon elvégezni a dolgát, nem szerette volna, ha egynél több vesszőt kell kilőnie.

Inkább kézbe vett egy csatacsillagot, kipróbálta, majd letette. Túl
nehéz.
Megnézett egy csatapörölyt (túl hosszú), egy szöges buzogányt (szintén túl nehéz) és fél tucat kardot, mire végre talált egy hosszú, háromszög alakú pengével rendelkező tört.

– Ez megteszi. – A pengén volt némi rozsda, de ettől még fenyegetőbbnek látszott. Keresett neki egy fából és bőrből készített hüvelyt is.

– Kis embernek kis kard? – tréfálkozott Krajcár.

– Ez egy nagy embernek készült tőrkard. – Tyrion odadobott a lánynak egy régi kardot. – Ezt hívják kardnak. Próbáld ki.

Krajcár elkapta, suhintott vele egyet, a homlokát ráncolta.

– Túl nehéz.

– Az acél nehezebb a fánál. Viszont ha ezzel vágod le valakinek a fejét, nem változik dinnyévé. – Visszakérte a kardot, és alaposan szemügyre vette. – Olcsó acél, és csorba is. Itt, látod? Visszavonom, amit az előbb mondtam. Ennél jobb penge kell, ha valakinek le akarod vágni a fejét

– Én
nem
akarok fejeket levágni!

– Nem is kell, inkább a térd alá célozz. Lábikra, inak, boka... még az óriások is eldőlnek, ha levágod a lábukat. És ha már a földön vannak, nem nagyobbak nálad.

Krajcár úgy festett, mint aki mindjárt elsírja magát

– Múlt éjjel azt álmodtam, hogy a bátyám még él. Egy uraság előtt vívtunk meg Csinos Malacon és Ropogtatón, és az emberek rózsákat dobáltak nekünk. Annyira boldogok voltunk...

Tyrion pofon ütötte.

Gyenge legyintés volt csupán, apró csuklómozdulat, szinte semmi erőt nem adott bele. Még csak nyomot sem hagyott a lány arcán, de annak így is könnyes lett a szeme.

– Ha álmodozni akarsz, menj vissza aludni! – förmedt rá Tyrion. – De amikor felébredsz, szökött rabszolga leszel egy ostromtábor közepén! Ropogtató elpusztult, és valószínűleg a malac is. Keress magadnak valami páncélt, és ne törődj vele, hol szorít. A komédiának vége! Harcolj, bújj el vagy szard össze magad, ahogy tetszik, de acélba öltözve tedd!

Krajcár megérintette az ütés nyomát.

– Nem kellett volna elmenekülnünk. Mi nem vagyunk zsoldosok, nem vagyunk harcosok! Nem volt olyan rossz Yezzannál, egyáltalán nem. Dajka néha gonoszkodott, de Yezzan soha. Mi voltunk a kedvencei, az ő... azó...

–
Rabszolgái.
A szó, amit keresel a
rabszolgái.

– Rabszolgái – vörösödött el a lány. – Az ő
különleges
rabszolgái. Mint Édes. A kincsei.

A
háziállatai,
gondolta Tyrion.
Annyira szeretett minket, hogy beküldött a verembe az oroszlánok elé.

Persze részben Krajcárnak is igaza volt. Yezzan rabszolgái jobb elbánásban részesültek, mint a Hét Királyság sok jobbágya, és nem kellett attól félniük, hogy télen éhen halnak. Igen, a rabszolgák tulajdontárgyak voltak, adni és venni lehetett őket, vagy akár tenyészteni is. Ebből a szempontból inkább a lovakhoz és a kutyákhoz lehetett őket hasonlítani. Ám a legtöbb nagyúr vigyázott a lovaira és a kutyáira. A büszkébb emberek hangoztatták, hogy inkább halnak meg szabadon, mint hogy rabszolgaként éljenek, de a büszkeség olcsó árucikknek számított Amikor csattant a lánc, az ilyen emberek ritkák voltak, akár a sárkányfog, máskülönben a világ nem lett volna tele rabszolgákkal.
Nem volt még olyan rabszolga, aki ne maga döntött volna a sorsáról
, gondolta Tyrion.
Lehet, hogy csak a halál és a lánc között tudott választani, de a választás lehetősége mindig ott volt.

Tyrion Lannister saját magát sem tekintette kivételnek ez alól. A nyelve miatt kezdetben kiérdemelt néhány véres csíkot a hátára, de hamar megtanulta, hogy érdemes Dajka és a nemes Yezzan kedvében járni. Jorah Mormont hosszabban és keményebben küzdött, de a végén ő is ugyanoda jutott volna.

Krajcár pedig...

Krajcár új mestert keresett, amióta a bátyja, Negyedréz elvesztette a fejét.
Azt akarja, hogy valaki gondoskodjon róla, hogy valaki megmondja neki, mit kell tennie.

Ezt azonban kegyetlenség lett volna a szemébe mondani. Inkább így felelt:

– Yezzan különleges rabszolgái sem menekültek meg a fakó kanca elől. A többségük ugyanúgy halott. Édes ment el elsőként. – Mamut méretű mesterük Barna Ben Plumm elmondása szerint a szökésük napján halt meg. Sem ő, sem Kasporio, sem a többi zsoldos nem ismerték Yezzan groteszk házi kedvenceinek sorsát... de ha Krajcárnak hazugságra volt szüksége ahhoz, hogy abbahagyja az álmodozást, akkor hazugságot kap. – Ha újra rabszolga akarsz lenni, keresek neked egy kedves mestert, és eladlak neki annyi aranyért, amennyiből hazajuthatok. Egy jó yunkait, aki tesz rád egy másik csinos arany nyakörvet, apró csengettyűkkel, hadd csilingeljenek, akárhová mész. Először azonban túl kell élned, ami most jön. Halott komédiásokat senki nem vásárol.