Sárkányok tánca (129 page)

– Tudjuk – felelte Gerris.

– Fel kell készülnünk rájuk.

– Felkészültünk – nyugtatta meg Arch.

Quentyn gyomra görcsbe rándult. Nagyon szeretett volna elvonulni az árnyékszékre, de most nem tűnhet el.

– Erre! – Ritkán érezte magát ennyire kisfiúnak, mégis követték; Gerris és a nagy ember, Meris és Caggo, valamint a többi Szélfutta. Két zsoldos számszeríjakat szedett elő a szekér egyik rejtett zugából.

Az istállók mögött a Nagy Piramis alsó szintje labirintussá vált, de Quentyn Martell már járt itt a királynővel, és emlékezett az útra. Három hatalmas tégla boltív alatt mentek át, aztán egy meredek kőrámpán leereszkedtek a börtöncellákhoz és a kínzóhelyiségekhez, és elhaladtak két mély kőciszterna mellett. Lépteik kísértetiesen visszhangoztak a falak között, a kocsi ott zörgött mögöttük. A nagy ember leemelt egy fáklyát a falról, és a menet élére állt.

Végül odaértek egy nehéz, rozsdaette, masszív vasajtóhoz, melyet karnyi vastag szemekből álló lánccal zártak le. Az ajtó mérete és vastagsága elég volt hozzá, hogy Quentyn Martell hirtelen megkérdőjelezze döntése bölcsességét. Ráadásul mindkét ajtószárny meghajolt, látszott, hogy valami megpróbált kiszabadulni a túloldalról. A vaslemezek három helyen is megrepedtek és szétnyíltak, és a bal oldali szárny felső sarka részben megolvadt.

Az ajtót négy Bronz Bestia őrizte. Hárman hosszú dárdát tartottak, a negyedik – az őrmesterük – rövidkarddal és tőrrel fegyverkezett fel. Maszkját baziliszkuszfej formájúra kovácsolták, a többiek rovarálarcot viseltek.

Sáskák
ismerte fel Quentyn.

– Kutya – vakkantotta.

Az őrmester izmai megfeszültek.

Ennyi elég volt Quentyn számára, hogy rájöjjön, valami nincs rendben.

– Kapjátok el őket! – adta ki a parancsot, miközben a baziliszkusz a kardja után nyúlt.

Az őrmester nagyon gyors volt, de a nagy ember még gyorsabb. A fáklyát a legközelebb álló sáskához vágta, a válla fölött hátranyúlt, és előrelendítette csatapörölyét. A baziliszkusz pengéje alig hagyta el a hüvelyt, amikor a pöröly tüskéje a halántékába fúródott, átfúrva a vékony maszkot, majd alatta a húst és a csontot. Az őrmester fél lépést oldalra tántorodott, mielőtt a térde összecsuklott alatta, és groteszk módon rángatózó testtel elterült a földön.

Quentyn mozdulatlanná dermedve bámulta, felkavarodott a gyomra. Saját pengéje még a hüvelyében pihent meg sem próbálta előhúzni. Tekintete a lába előtt haldokló és rángatózó őrmesterre tapadt Az elejtett fáklya a földön heverve lobogott, az árnyékok ugráltak és tekergőztek, szörnyű gúnyt űzve a halott ember vonaglásából. A herceg meg sem látta a felé közeledő sáska dárdáját, amíg Gerris félre nem lökte a fegyver útjából. A dárdahegy éppen csak megkarcolta az oroszlánmaszkot, de a szúrásban akkora erő volt, hogy kis híján letépte a fejéről.
Ez egyenesen átment volna a torkomon,
gondolta kábán a herceg.

Gerris káromkodva figyelte a több irányból közeledő sáskákat Quentyn futó lábak dobogását hallotta, és a következő pillanatban előrontottak az árnyak közül a zsoldosok. Az egyik őr odapillantott, és ez elég volt Gerrisnek, hogy elsuhanjon a dárdája mellett. Kardja hegyét a bronzmaszk pereme alá döfte, át viselője torkán, miközben a másik őr a melléből kiálló számszeríjvesszőt markolászta.

Az utolsó sáska eldobta dárdáját.

– Megadom magam!

– Nem. Meghalsz. – Caggo
arakh
jának egyetlen suhintásával lecsapta az őr fejét, a valyriai acél úgy hatolt át húson, csonton és porcokon, mint a marhafaggyún. – Túl nagy zajt csaptunk – mormolta bosszúsan. – Akinek van füle, meghallotta.

– Kutya – tűnődött Quentyn. – Ez a napi jelszó. Miért nem engedtek át? Azt mondták...

– Azt mondták, a terved őrültség, vagy talán nem hallottad? – torkolta le Meris. – Tedd, amiért jöttél!

A sárkányok,
gondolta Quentyn herceg.
Igen. A sárkányokért jöttünk.
Rosszullét kerülgette.
Mit keresek én itt
?
Miért, apám
?
Négy ember meghalt egy szemvillanás alatt, és miért?

– Tüzért és vérért – suttogta –, vérért és tüzért! – A vér tócsába gyűlt a lábánál, beleivódott a téglapadlóba. A tűz ott volt az ajtó mögött. – A láncok... nincs kulcsunk...

– Itt a kulcs – mondta Arch, és villámgyorsan meglendítette csatapörölyét. Szikrák röppentek a zárból, aztán újra, újra és újra. Az ötödik ütésre a zár darabokra tört, és a lánc olyan hangos csörömpöléssel zuhant a földre, hogy Quentyn biztos volt benne, a fél piramis hallotta.

– Hozzátok a szekeret!

A sárkányok sokkal szelídebbek lesznek, miután ettek.
Hadd töltsék meg a hasukat sült hússal.

Archibald Yronwood megragadta az ajtószárnyakat, és kitárta. A rozsdás sarokvasak felsikoltottak, csak azok kedvéért, akik esetleg átaludták a zár letörését. A teremből váratlan hőhullám csapott ki, hamu, kénkő és égett hús szagát hordozva.

Odabent teljes sötétség uralkodott, élő, fenyegető és éhes sötétség. Quentyn érezte, hogy van odabent valami, és feszült figyelemmel várakozik.
Harcos, adj bátorságot!
– fohászkodott. Nem akarta ezt, de nem látott más módot.
Mi másért mutatta volna meg nekem Daenerys a sárkányokat? Azt akarja, hogy bizonyítsak előtte.
Gerris a kezébe nyomott egy fáklyát. Belépett a kapun.

A zöld Rhaegal, a fehér Viserion,
emlékeztette magát.
Használd a nevüket, adj nekik parancsot, beszélj velük nyugodt
,
de határozott
hangon. Urald őket, ahogy Daenerys uralta Drogont a veremben.
A lány egyedül volt, vékony selyembe öltözve, de nem félt.
Nem szabad félnem. Ő képes volt rá. Én is meg tudom tenni.
A legfontosabb az volt, hogy ne mutasson félelmet.
Az állatok megérzik a félelmet, a sárkányok pedig...
Mit tud ő a sárkányokról?
Mit tud bárki a sárkányokról? Több mint egy évszázada eltűntek a világból.

A verem pereme ott volt előtte. Quentyn lassan araszolt előre, jobbra-balra mozgatta a fáklyát A falak, a padló és a mennyezet elnyelték a fényt.
Megégtek,
jött rá.
A téglák feketére égtek, hamuvá porladtak.
A levegő minden lépéssel egyre melegebbé vált. Izzadni kezdett

Két szem villant fel előtte.

Bronzszínűek voltak, fényesebbek, mint a csiszolt pajzsok, saját hőjüktől izzottak, a sárkány orrnyílásaiból felszálló füst mögött égtek. Quentyn fáklyájának fénye végigfutott a sötétzöld, mohazöld és az alkonyi erdő zöldjét idéző pikkelyeken. Aztán a sárkány kitátotta a pofáját, és a fáklyafényben a feje is láthatóvá vált. Az éles, fekete fogak sora mögött megpillantotta az izzást, a fáklyájánál ezerszer fényesebb, alvó tűz csillogását. A sárkány feje nagyobb volt, mint egy lóé, a nyaka pedig csak tekergett és tekergett, akár valami zöld kígyó, ahogy felemelte a fejét, míg a fénylő bronz s
zempár végül már felülről nézett le a hercegre.

Zöld
, gondolta a herceg,
a pikkelyei zöldek.

– Rhaegal – szólalt meg. A szó a torkán akadt, a száját már csak elcsukló hörgés hagyta el.
Béka,
gondolta,
ismét Békává változom .
– Az ennivalót! – parancsolta rekedten. – Hozzátok a húst!

A nagy ember meghallotta, két lábánál fogva leemelte a szekérről az egyik birkát, és lendületet véve bedobta a gödörbe.

Rhaegal még a levegőben elkapta. A feje elcsavarodott, állkapcsai közül kavargó, narancs és sárga, zölddel erezett tűzfolyam lövellt elő. A birka megsült, mielőtt zuhanni kezdett. Mire a füstölgő tetem a tégláknak csapódott volna, a sárkány fogai összezárultak rajta. A testen itt-ott még lángnyelvek táncoltak, a levegőt betöltötte az égő gyapjú és a kénkő szaga.
Sárkánybűz.

– Azt hittem, kettő van – jegyezte meg a nagy ember.

Viserion. Igen. Hol van Viserion
? A herceg leengedte a fáklyát, hogy jusson egy kis fény a lenti homályba. Látta a füstölgő tetemen lakomázó zöld sárkányt, farka ide-oda mozgott evés közben. Nyakán vastag vasgyűrűt vett észre, melyről három láb hosszú lánc csüngött.

A verem talaján, a csontok között törött láncszemek hevertek... megcsavarodott, részben megolvadt vasdarabok.
Amikor legutóbb itt voltam, Rhaegal még a falhoz és a talajhoz volt láncolva, de Viserion a mennyezetről lógott.
Hátralépett, és a nyakát csavargatva a magasba emelte a fáklyát.

Egy pillanatig csak a megfeketedett, sárkánylángtól perzselődött téglaboltíveket látta odafent. Hamu szóródott a szemébe, de meglátta a mozgást. Valami sápadt, rejtőző dolog moccant a magasban.
Készített magának egy üreget,
jött rá a herceg.
Egy lyukat a téglafalban.
A meereeni Nagy Piramis alapja vastag és masszív volt, hogy meg tudja tartani a hatalmas építmény súlyát; még a belső falakat is háromszor olyan vastagra építették, mint bármelyik várkastély védőfalait. Ám Viserion karommal és lánggal akkora lyukat ásott bele, amelyben kényelmesen alhatott.

És mi most felébresztettük.
Látta, hogy egy hatalmas, fehér kígyó tekeredik ki a falból, azon a ponton, ahol a mennyezet íve elkezdődött. Újabb adag hamu szóródott le, és jött vele néhány tégladarab is. A kígyó nyakká és farokká változott, aztán megjelent a sárkány hosszú, szarvas feje, és felizzott az aranyszínű szempár. A szárny megmoccant, lassan kitárult

Quentyn egyetlen pillanat alatt megfeledkezett minden tervéről. Hallotta, hogy Hullaölő Caggo a zsoldosainak kiált valamit.
A láncok, a láncokért küldi őket
, gondolta. A terv az volt, hogy megetetik a szörnyetegeket, és megláncolják őket, amíg jóllakottan szunyókálnak, ahogy a királynő is tette. Ha lehet, mindkettőt, de legalább az egyiket.

– Még húst! – szólt hátra.
Ha tele a hasuk, lomhává válnak.
A dorne-i kígyóknál legalábbis így volt, de ezek a bestiák... – Hozzátok... hozzátok...

Viserion elrugaszkodott a mennyezetről, a sápadt bőrszárnyak kitárultak. A nyakáról lógó törött lánc vadul tekergett. Halvány aranyszínű, vörössel és naranccsal erezett lángja bevilágította a vermet, az állott levegő forró hamu- és kénfelhővé lobbant, ahogy a fehér szárnyak újra és újra meglendültek.

Egy kéz ragadta meg Quentyn vállát. A fáklya kiesett a kezéből, megpattant, és belezuhant a verembe, bár nem aludt el. Egy rézgorillával találta szemközt magát.
Gerris.

– Quent, ez nem fog menni. Túlságosan vadak, ezek...

A sárkány a dorne-iak és a kapu között ereszkedett le olyan üvöltéssel, amitől száz oroszlán is riadtan menekült volna. Feje jobbra-balra mozgott, ahogy szemügyre vette a betolakodókat – a dorne-iakat, a Szélfúttákat, Caggót. Leghosszabb ideig Szép Merist bámulta, és közben szimatolt.
A nő,
jött rá Quentyn.
Daeneryst keresi. Az anyját akarja, és nem érti, miért nincs itt.

Kiszabadította magát Gerris szorításából.

– Viserion! – kiáltotta.
A fehér Viserion.
Egy pillanatra megijedt, hogy rosszul tudja. – Viserion! – ismételte az övén lógó korbáccsal bajlódva.
Korbáccsal szelídítette meg a feketét. Nekem is ezt kell tennem.

A sárkány hallgatott a nevére. Feje elfordult, tekintete három hosszú szívdobbanásig megpihent a dome-i hercegen. Fogainak fénylő, fekete tőrei mögött sápadt tűz izzott. Szeme olvadt aranytó volt, orrlyukából füst tört elő.

– Le! – kiáltott rá Quentyn. Köhögnie kellett, majd újra.

A levegőt megtöltötte a füst, a kéngőz fojtogatta.

Viserion elvesztette az érdeklődését. Visszafordult a Szélfuttákhoz, és az ajtó felé lendült. Talán megérezte a halott őrök vérét, vagy a húst a szekéren. De az is lehet, hogy felfogta, szabad az út kifelé.

Quentyn hallotta a zsoldosok kiabálását. Caggo a láncokért kiáltott, Szép Meris ráüvöltött valakire, hogy álljon félre. A sárkány nehézkesen mozgott a földön, mint amikor egy ember négykézláb mászik, de még így is gyorsabb volt, mint a dorne-i herceg gondolta volna. Amikor a Szélfútta nem tért ki időben előle, Viserion megeresztett egy újabb üvöltést. Quentyn hallotta a lánc csörgését, majd egy számszeríj húrjának mély pendülését.

– Ne! – kiáltotta. – Ne,
ne!
– De elkésett. Az ostobának éppen csak arra maradt ideje, hogy felfogja, a lövedék lepattant Viserion nyakáról, és eltűnt a homályban. Tűzcsíkot húzott maga után – aranyban és vörösben izzó sárkány vért.

A számszeríjász újabb vesszőt akart elővenni, amikor a sárkány fogai összezárultak a nyakán. A férfi a Bronz Bestiák maszkját viselte, egy tigris félelmetes ábrázatát. Amikor eldobta a fegyverét, hogy megpróbálja szétfeszíteni Viserion állkapcsát, tűz lövellt ki a tigris száján. A zsoldos szeme halk pukkanással robbant szét, és a bronz elkezdett megolvadni. A sárkány kitépett belőle egy darabot, a férfi nyakának jó részét, és egyetlen nyeléssel eltüntette, miközben a holttest a földre zuhant

A többi Szélfútta menekülőre fogta. Ezt még Szép Meris gyomra sem bírta. Viserion szarvas feje ide-oda ingott, figyelme megoszlott köztük és áldozata között, de végül megfeledkezett a zsoldosokról, és meghajlította a nyakát, hogy újabb darabot tépjen ki a halottból. Ezúttal a lábszárát.

Quentyn hagyta kibomlani a korbácsot.

– Viserion! – kiáltotta ismét, ezúttal hangosabban. Képes rá, véghezviszi, az apja ezért küldte ide, a világ túlsó végére, és nem fog neki csalódást okozni. –
VISERION!
– Csattintott az korbáccsal, a durranás hosszan visszhangzott a megfeketedett falak között

A sápadt fej felemelkedett, a hatalmas arany szempár összeszűkült. Az orrlyukakból keskeny füstcsík tekergett fölfelé.

– Le! – utasította a herceg.
Nem szabad, hogy megérezze a félelmedet.
– Le,
le, le!
– Meglendítette a korbácsot, és végigvágott vele a sárkány pofáján. Viserion felszisszent.

A herceget a következő pillanatban forró szél ölelte körül, bőrszárnyak csattanását hallotta, a levegő megtelt hamuval és parázzsal. A harsány üvöltés visszaverődött a megperzselt téglákról, és Quentyn érzékelte, hogy a barátai neki kiáltoznak. Gerris ismételgette a nevét újra és újra, a nagy ember pedig azt üvöltötte:

– Mögötted, mögötted,
mögötted!

Quentyn megfordult, és bal karját az arca elé kapta, hogy védje a szemét a forró légáramlattól.
Rhaegal,
emlékeztette magát,
a zöld neve Rhaegal.