Sárkányok tánca (131 page)

Főleg, ha a szabad népről volt szó, akik iránt zsigeri ellenszenvet éreztek. Amikor Jon letelepítette Kőkapun Pajzstörő Sorent, Yarwyck amiatt panaszkodott, hogy túlságosan el vannak szigetelve. Honnan fogják tudni, ha Soren valami rosszban sántikál a dombok között? Amikor Óriásvész Tormundot Tölgyfapajzsba, Fehérmaszk Mornát pedig a Királyné Kapujához küldte, Marsh rámutatott, hogy a Fekete Várat most mindkét oldalról ellenség fogja közre, akik könnyen elvághatják őket a Fal többi részétől. Ami Borroqot illeti, Othell Yarwyck azt állította, Kőkaputól északra az erdő tele van vadkanokkal Ki akadályozza meg a bőrváltót abban, hogy saját disznósereget állítson fel?

Zúzmarahegyen és Dérkapun még mindig nem volt helyőrség, ezért Jon megkérdezte tőlük, véleményük szerint a szabad nép itt maradt főnökei és hadurai közül melyiket kéne odaküldenie.

– Itt van Brogg, Kereskedő Gavin, a Nagy Rozmár... Tormund szerint Vándor Howd magányos fajta, de marad még Vadász Harle, Jóképű Harle, Vak Doss... öregapó Ygon saját egységnek parancsol, de a tagjai jórészt a fiai és az unokái. Tizennyolc felesége volt, a felét portyázásokon rabolta el. Ezek közül melyik...

– Egyik sem – vágott közbe Marsh. – A tetteikről ismerem ezeket az embereket. Hurok kellene nekik, nem várkastély.

– Pontosan – értett egyet Othell Yarwyck. – Nem jó, amikor rossz, még rosszabb és legrosszabb közül választhatunk. Nagyuram átad nekünk egy falkányi farkast, és megkérdezi, melyik tépje szét a torkunkat.

Rideghon kérdésében is hasonló álláspontot képviseltek. Miközben Selyem töltött nekik, Jon beszámolt a királynénál tett látogatásáról. Marsh a forralt borra ügyet sem vetve, feszülten ügyelt, míg Yarwyck egyik kupával döntötte le a másik után.

– Őfelsége bölcs – jegyezte meg a főintézö, amint Jon befejezte. – Hagyd őket meghalni.

Jon hátradőlt a székén.

– Ez az egyetlen tanács, amivel szolgálni tudsz, uram? Tormund nyolcvan embert hoz. Mennyit küldjünk el? Szóljunk az óriásoknak? A hosszúhanti lándzsaasszonyoknak? Ha asszonyok is vannak velünk, az talán megnyugtatja Vakond Anya embereit.

– Akkor küldj asszonyokat, óriásokat vagy csecsszopókat. Ezt szeretnéd hallani? – Bowen Marsh megdörzsölte a Koponyák Hídján szerzett sebhelyet – Küldd el mind. Minél több embert veszítünk, annál kevesebb szájat kell etetni.

Yarwyck sem nyújtott több segítséget

– Ha a rideghoni vadaknak segítségre van szükségük, menjenek a vadak segíteni nekik. Tormund ismeri az utat Rideghonba. A beszéde alapján egymaga is meg tudná menteni őket a hatalmas szerszámával.

Ennek így semmi értelme
, gondolta Jon.
Értelmetlen
,
kilátástalan
,
reménytelen.

– Köszönöm a tanácsokat, uraim.

Selyem felsegítette rájuk a köpenyüket Amikor kisétáltak a kovácsműhelyből, Szellem felemelt farokkal megszaglászta őket.
A testvéreim.
Az Éjjeli őrségnek olyan vezetőkre lett volna szüksége, akik Aemon mester bölcsességével, Samwell Tarly tanulékonyságával, Félkezű Qhorin bátorságával, a Vén Medve makacs erejével és Donal Noye könyörületességével bírnak. Ehelyett neki ők jutottak.

A hó már sűrűn hullott odakint.

– Déli szél fúj – jegyezte meg Yarwyck. – Egyenesen a Falhoz hordja a havat, látod?

Igaza volt. A lépcsőt már majdnem az első pihenőig betemette, a jégcellák és a raktárak ajtói eltűntek a fehér hófal mögött.

– Hány ember van a jégcellákban? – kérdezte Bowen Marsh.

– Négy élő és két halott.

A tetemek.
Jon kis híján megfeledkezett róluk. Remélte, hogy megtud valami a varsafaligetből visszahozott testekről, de a halottak makacsul halottak maradtak.

– Ki kell ásnunk a cellákat.

– Tíz intéző és tíz lapát elég lesz – mondta Marsh.

– Használjátok Wun Wunt is.

– Ahogy kívánod.

Tíz intéző és egy óriás hamar elhordta a havat, de Jon még akkor sem volt elégedett, amikor az ajtók szabaddá váltak.

– Holnap reggelre megint betemeti őket a hó. Jobb lesz kihozni a foglyokat, mielőtt megfagynak.

– Karstarkot is, uram? – kérdezte Bolha Fulk. – Nem hagyhatnánk ott reszketni tavaszig?

– Bárcsak megtehetnénk! – Cregan Karstark mostanában üvöltött éjszakánként, és fagyott ürülékkel dobált meg mindenkit, aki ételt vitt neki. Az őrök ettől nem kedvelték meg. – Vigyétek a Parancsnok tornyába, a pincében jó helye lesz. – Bár részben összeomlott, a Vén Medve egykori lakhelye még mindig melegebb volt a jégcelláknál, és a pincerész jobbára sértetlen maradt

Cregan megpróbálta megrúgni az őröket, amikor beléptek az ajtón, tekergett és kapálózott a szorításukban, még harapni is próbált. Ám a hideg legyengítette, Jon emberei pedig nagyobbak, fiatalabbak és erősebbek voltak. Egyszerűen felkapták, és a combig érő hóban új otthonába vonszolták.

– Mit tegyünk a holttestekkel? – kérdezte Marsh az élők eltávolítása után.

– Hagyjátok ott őket – Ha a vihar betemeti a cellákat, nem baj. Egy idő után úgyis el kell égetnie őket, de egyelőre láncra verve hevertek az apró kamrákban. Halott voltuk, valamint a bilincsek gondoskodnak róla, hogy ne árthassanak senkinek.

Óriásvész Tormund tökéletesen időzítette érkezését, a lapátolás végére futott be embereivel. Mindössze ötvenen jöttek, nem nyolcvanan, ahogy Toregg ígérte Bőrösnek, de Tormundot nem véletlenül hívták Nagyot Szólónak. A vad vezér vörös arccal csörtetett be a várba, egy szaru sört és valami forró ételt követelve. Szakállába és bajuszába jégszilánkok fagytak.

Valaki már szólt a Viharöklűnek Királyvér Gerrickről és új pozíciójáról.

– A vadak királya? – bömbölte Tormund kacagva. – Har! Sokkal inkább a Szőrös Segglyukam Királya!

– Királyi megjelenése van – mondta Jon. – Kis vörös pöcse, a hajához illő, az van neki. Vörösszakállú Raymund és fiai meghaltak a Hosszú-tónál, köszönhetően az átkozott Starkjaidnak és a Részeges Óriásnak. Az öccse bezzeg életben maradt. Elgondolkodtál már rajta, miért hívták Vörös Hollónak? – Tormund szája foghíjas vigyorra húzódott. – Mert elsőként menekült el a harcból, szinte repült Még éneket is költöttek róla. A dalnok nem talált megfelelő rímet arra, hogy
beszaró,
hát ezért... – Megdörzsölte az orrát. – Ha a királynéd lovagjai annyira akarják a lányokat, csak vigyék őket.

–
Lányok!
– rikoltotta Mormont hollója. –
Lányok!

Tormund ismét nevetett.

– Tessék, itt egy okos madár. Mennyit kérsz érte, Havas? Adtam neked egy fiút, a legkevesebb, hogy nekem ajándékozod az átkozott madaradat.

– Lehetne róla szó – felelte Jon –, de nagy a valószínűsége, hogy megennéd.

Tormund ezen is harsányan kacagott.

– Étel – közölte gyászosan a madár, és meglebbentette fekete szárnyát. –
Kukorica? Kukorica? Kukorica?

– Beszélnünk kell a felderítésről – mondta Jon. – Azt akarom, hogy a Pajzsteremben azonos véleményen legyünk, ezért meg kell... – Elhallgatott, mert Mully dugta be az orrát az ajtón, és komor arccal jelentette, hogy Clydas levelet hozott.

– Mondd meg neki, hogy hagyja nálad. Később elolvasom.

– Ahogy parancsolod, uram, de... Clydas nem fest valami jól... inkább fehér, mint rózsaszín, ha érted, mire gondolok... és reszket

– Sötét szárnyak, sötét szavak – dörmögte Tormund. – Nem így mondjátok ti, térdeplők?

– Azt is mondjuk, hogy
a meghűlés ellenség, a láz barát
– felelte Jon. – És hogy
sose igyál dorne-ival, amikor telihold van.
Sok mindent mondunk.

Mully is hozzátette a magáét.

– Idős nagyanyám mindig azt mondta,
a nyári barátok elolvadnak, akár a nyári hó, de a téli barátok örökre barátok maradnak.

– Azt hiszem, elég volt mára a bölcsességekből. Kérlek, bocsásd be Clydast.

Mully nem túlzott; az öreg intéző
valóban
reszketett arca olyan sápadt volt, mint a kinti hó.

– Lehet, hogy ostoba vagyok, parancsnok, de... ez a levél megrémít. Tessék.

Fattyú,
ez az egy szó állt a tekercs külső oldalán. Semmi
Havas nagyúr
; Havas
Jon
vagy
parancsnok.
Egyszerűen csak
Fattyú.
A levelet kemény, rózsaszín viasszal zárták le.

– Jói tetted, hogy rögtön idehoztad – mondta Jon.
És jól tetted, hogy megijedtél,
Feltörte a pecsétet, kisimította a pergament, és olvasni kezdett.

A hamis királyod halott, fattyú, őt és a seregét hétnapos csatában megsemmisítettük. Nálam van a mágikus kardja, megmondhatod a vörös szajhájának.

Hamis királyod barátai szintén halottak, fejük Deres falait díszítik. Gyere és nézd meg, fattyú. A hamis királyod hazudott, akárcsak te. Azt mondtátok a világnak, elégettétek a Falon Túli Királyt. Ehelyett elküldtétek Deresbe, hogy elrabolja a feleségemet.

Vissza fogom őt szerezni. Ha Mance Raydert akarod, gyere és vedd el. Ketrecben tartom, hogy egész Észak láthassa hazugságod bizonyságaként. A ketrecben hideg van, de készítettem neki meleg köpenyt a hat szajha bőréből, akik vele együtt jöttek Deresbe.

Vissza akarom kapni a feleségemet. Ezenkívül a hamis király hitvesét akarom, valamint a lányát, a vörös boszorkányát és a vad hercegnőt. És persze a kis herceget, a vad csecsemőt. Meg az én Bűzösömet. Küldd el nekem őket, fattyú, és nem fogok gondot okozni neked vagy a fekete varjaidnak. Ha megtagadod, kivágom a fattyú szívedet, és felfalom.

Alá is volt írva.

Ramsay Bolton,

Deres jog szerinti ura

– Havas? – nézett rá óriásvész Tormund. – Úgy festesz, mintha apád véres feje gurult volna ki abból a papírból.

Jon nem válaszolt azonnal.

– Mully, kísérd vissza Clydast a szállására. Az éj sötét, és csúszós az út. Selyem, menj te is velük! – Odaadta Tormundnak a levelet. – Tessék, olvasd el te is.

A vad vezér vetett egy gyanakvó pillantást az üzenetre, aztán visszaadta a papírt.

– Gonosznak látszik... de Viharöklű Tormundnak jobb dolga is akadt, mint megtanulni szóra bírni a papírokat. Soha semmi jót nem mondanak, nem igaz?

– Nem sűrűn – ismerte el Havas Jon.
Sötét szárnyak sötét szavak.
Talán több igazság volt ezekben az ősi szavakban, mint hitte. – Havas Ramsay küldte, felolvasom neked.

Amikor végzett, Tormund füttyentett.

– Har! Eléggé dühös, efelől semmi kétség. Mi ez a dolog Mance-szel kapcsolatban? Valóban egy ketrecben tartja? Hogy lehet az, amikor több százan látták, hogy a vörös boszorkányotok megégeti?

Az Zörgővért volt,
mondta majdnem Jon.
Varázslat. Káprázat, ahogy ő nevezte.

– Melisandre... azt mondta,
nézz az égre.
– Letette a levelet. – Holló a viharban. Látta, hogy jönni fog. –
Amikor megvannak a válaszok keress fel.

– Lehet, hogy az egész csak hazugság – vakarta meg az állát Tormund. – Ha lenne egy jó lúdtollam és egy üvegcse mestertintám, leírhatnám, hogy a szerszámom olyan hosszú és vastag, mint a karom... már ha nem lenne pont olyan.

– Nála van a Fényhozó, és fejekről ír Deres falán. Tud a lándzsaasszonyokról, és hogy hányan voltak. –
Tud Mance RayderrőL –
Nem, ebben van igazság.

– Nem mondom, hogy nincs igazad. Mit akarsz most tenni, varjú?

Jon ökölbe szorította kardforgató kezét.
Az Éjjeli Őrség nem vállal

szerepet.
Újra szétnyitotta ujjait.
Amit javasolsz, az közönséges árulás.
Robbra gondolt, az olvadó hópelyhekre a hajában,
öld meg a fiút, és hagyd megszületni a férfit.
Branre gondolt, ahogy majom ügyességgel mászik fel a torony falán. Rickon önfeledt kacagására. Sansára, ahogy farkasa bundáját fésülve magában énekel.
Nem tudsz te semmit, Havas Jon.
Aryára gondolt, madárfészekhez hasonlatos, gubancos hajára.
Készítettem neki meleg köpenyt a hat szajha bőréből, akik vele
együtt jöttek Deresbe
...
vissza akarom kapni a feleségemet... vissza akarom kapni a feleségemet... vissza akarom kapni a feleségemet.

– Azt hiszem, meg kell változtatnunk a tervet – mondta végül.

Csaknem két órán keresztül beszélgettek.

Őségváltáskor Ló és Rory foglalták el Fulk és Mully helyét az ajtónál.

– Gyertek velem – mondta nekik Jon, amikor elérkezett az idő. Szellem is velük akart tartani, de Jon megragadta a bundáját a nyakán, és visszatoloncolta a műhelybe. Lehet, hogy Borroq is ott lesz a Pajzsteremben. Most legkevésbé arra volt szüksége, hogy a farkasa nekiugorjon a bőrváltó vadkanjának.

A Pajzsterem a Fekete Vár egyik legrégebbi része volt, sötét kőből épült hosszú, huzatos lovagterem, melynek tölgyfa tartógerendái feketére fustölődtek az évszázadok folyamán. Amikor az Éjjeli őrség még jóval több tagot számlált, a falakon színes fapajzsok lógtak. Ha egy lovag feketét öltött, a hagyomány előírta, hogy félretegye családi címerét, és a testvériség egyszínű, fekete pajzsát használja. Az így eldobott pajzsok díszítették a pajzstermet.

Több száz lovag több száz pajzsot jelentett. Karvalyok és sólymok, sárkányok és griffek, napok és szarvasok, farkasok és sárkánygyíkok, mantikorok, bikák, fák és virágok, hárfák, dárdák, rákok és krakenek, vörös, arany és pepita oroszlánok, baglyok, bárányok, női és férfisellők, csődörök, csillagok, vödrök és csatok, nyúzott emberek, akasztott emberek és megégetett emberek, fejszék, kardok, teknősök, unikomisok, medvék, lúdtollak, pókok, kígyók és skorpiók, valamint száz másik címer sorakozott a Pajzsterem falán, jóval több színben, mint amiről bármelyik szivárvány álmodhat.

Ám amikor egy lovag meghalt, levették a pajzsát is, hogy azzal együtt temessék vagy égessék el, és az évszázadok során egyre kevesebb és kevesebb lovag öltötte fel a feketét. Eljött a nap, amikor a Fekete Vár lovagjai már nem jöttek le ide étkezni. A Pajzsterem elhagyatottá vált, az utóbbi száz évben alig használták. Étkezőként hagyott kívánnivalót maga után, mivel a pincét ellepték a patkányok, a vastag gerendákat megrágták a férgek és belepték a pókhálók.

Viszont elég nagy helyiség volt ahhoz, hogy ülve elférjenek benne kétszázan, szorongva pedig akár másfélszer annyian is. Amikor Jon és Tormund beléptek, a termet halk zsongás töltötte be. A kevés fekete köpeny alapján a vadak körülbelül ötször annyian lehettek, mint a varjak. A falakon alig tucatnyi pajzs árválkodott, szomorú, szürke holmik megfakult festékkel, hosszú repedésekkel. A vas falikarokban viszont új fáklyák égtek, és Jon utasította az intézőket, hogy hordjanak be padokat és asztalokat. A kényelmesen ülő emberek jobban figyelnek, mondta neki egy alkalommal Aemon mester, míg az állók hajlamosak kiabálni.