Sárkányok tánca (128 page)

– Kígyókat esznek – javította ki Ser Barristan. – A te vermed volt, a te páholyod, a te székeid. Édes bor és puha párnák, füge, dinnye és mézes sáska. Te készítettél elő mindent Te biztattad őfelségét, hogy kóstolja meg a sáskákat, de te magad nem ettél belőlük.

– Én... nem bírom az erős fűszereket. A feleségem volt, a királynőm! Miért akartam volna megmérgezni?

Azt mondta
, „volt”.
Halottnak hiszi.

– Erre csak te tudsz válaszolni, hatalmasság. Talán egy másik asszonyt akartál a helyére ültetni. – Ser Barristan a hálószobából kikandikáló lány felé intett a fejével. – Esetleg éppen őt?

A király idegesen nézett hátra.

– Hogy
őt?
Ő senki, csak egy ágyasrabszolga. – Felemelte a kezét. – Félrebeszélek, nem rabszolga. Szabad nő, örömszerzésre kiképezve. Még egy királynak is vannak igényei, és ő... ez nem a te dolgod, ser! Soha nem bántanám Daeneryst, soha!

– Kérted a királynőt, hogy kóstolja meg a sáskát. Hallottam.

– Azt hittem, ízleni fog neki. – Hizdahr még egy lépést hátrált –Egyszerre édes és csípős.

– Édes, csípős és mérgezett. A saját fülemmel hallottam, amikor parancsot adtál az embereidnek a veremben, hogy öljék meg Drogont. Ezt kiáltottad nekik.

Hizdahr megnyalta az ajkát.

– A szörnyeteg felfalta Barsenát! A sárkányok emberhúst esznek. Megölte és elégette...

–...elégette azokat az embereket, akik ártani akartak a királynődnek. Minden bizonnyal a Hárpia Fiait. A barátaidat.

– Nem a barátaim!

– Te ezt mondod, mégis, amikor szóltál nekik, hogy hagyják abba a gyilkolást, engedelmeskedtek. Miért tették volna, ha nem vagy közülük való?

Hizdahr a fejét rázta, de ezúttal nem válaszolt

– Mondd meg az igazat! – szólította fel Ser Barristan. – Szeretted őt valaha, akár egy kicsit is? Vagy csak a koronára vágytál?

– Vágy? Te mersz nekem
vágyról
beszélni? – A király ajka dühösen megrándult. – Igen, vágytam a koronára... de feleannyira sem, mint amennyire ő vágyott a zsoldosára. Talán az ő drágalátos kapitánya próbálta megmérgezni, amiért félreállította! És ha én is eszek a sáskából, annál jobb.

– Daario gyilkos, de nem méregkeverő. – Ser Barristan közelebb lépett a királyhoz. – Te vagy a Hárpia? – Ezúttal kardja markolatára helyezte a kezét. – Mondd el az igazat, és esküszöm, gyors, tiszta halálod lesz.

– Túl sokat gondolsz magadról, ser – mondta Hizdahr. – Végeztem a kérdéseiddel, és végeztem veled is! Elbocsátalak a szolgálatomból! Hagyd el Meereent azonnal, és megtarthatod az életedet!

– Ha nem te vagy a Hárpia, áruld el a nevét. – Selmy előhúzta a kardját, a fegyver éle narancs tűzzel lobbant fel a parázstartó tényében.

Hizdahr nem bírta tovább.

– Khrazz! – sikoltotta, és botladozva menekült vissza a hálószobájába. – Khrazz!
Khrazz!

Ser Barristan ajtó nyitódását hallotta valahol balra. Még időben fordult oda, hogy lássa Khrazzt előlépni egy faliszőttes mögül. A veremharcos lassan, álomittasan mozgott, de kedvenc fegyvere, a hosszú, íves dothraki
arakh
már ott volt a kezében. A vágófegyvert arra tervezték, hogy mély sebeket ejtsenek vele lóhátról.
Gyilkos penge félmeztelen ellenfelek ellen, a veremben és a harcmezőn egyaránt.
Itt azonban, a szűk helyen az
arakh
hosszúsága csak hátrányt jelent, Barristan Selmy pedig lemezpáncélt és láncinget viselt.

– Hizdahrért jöttem – mondta a lovag. – Dobd el a fegyveredet, állj félre, és nem esik bántódásod.

Khrazz nevetett

– Megeszem a szived, vénember! – Körülbelül egyforma magasak lehettek, de a sápadt bőrű, halott tekintetű, vörös-fekete hajú Khrazz majdnem harminc fonttal nehezebb, és negyven évvel fiatalabb volt a lovagnál.

– Akkor gyere – invitálta Bátor Barristan.

És Khrazz jött

Selmy a nap folyamán először bizonyosságot érzett.
Erre születtem,
gondolta.
A táncra, az édes acéldalra, karddal a kezemben, szemközt az ellenséggel.

A veremharcos gyors volt, elképesztően gyors, gyorsabb, mint bárki, akivel Ser Barristan eddig találkozott. A hatalmas kézben az
arakh
fütyülő, elmosódott folttá vált, olyan acélviharrá, amely egyszerre három irányból csapott le az öreg lovagra. A vágások többsége a fejét vette célba, Khrazz nem volt ostoba, pontosan tudta, hogy sisak nélkül Selmy legse
bezhetőbb pontja a nyaka.

Nyugodtan hárította a csapásokat kardja minden ütést fogadott és eltérített. A pengék újra és újra összecsaptak. Ser Barristan hátrált. Szeme sarkából látta, hogy a pohárnokok tyúktojás méretűre kerekedett szemmel figyelnek. Khrazz káromkodva váltott át felső támadásból alsóba, végre sikerült átjutnia Selmy védelmén, hogy aztán a vágása ártalmatlanul pattanjon le egy fehér lábvértről. Selmy vis-szatámadása megtalálta a veremharcos vállát széthasította a finom vászonruhát és elérte alatta a húst. A sárga tunika előbb rózsaszínre, majd vörösre színeződött.

– Csak a gyávák öltöznek acélba! – vicsorogta Khrazz Selmy körül körözve. A veremben senki nem viselt páncélt. A tömeg a vérért ment oda: halálért, lefejezésért, fájdalomsikolyokért, a skarlát homok muzsikájáért.

Ser Barristan vele együtt fordult.

– Ez a gyáva most meg fog ölni téged, ser. – Ellenfele nem volt lovag, de bátorsága megérdemelt egy udvarias gesztust. Khrazz nem tudta, hogyan kell páncélos ember ellen küzdeni. Ser Barristan látta a szemében a kételyt, a zavarodottságot, a kezdődő félelmet. A verem-harcos újra támadott, ezúttal üvöltve, mintha a hangjával meg tudná ölni ellenfelét, ha már az acéllal nem sikerül. Az
arakh
lent, fent, majd megint lent villant.

Selmy kivédte a fejére irányzott ütést, és hagyta, hogy a többit a páncélja állítsa meg, miközben saját pengéje felhasította a harcos arcát fültől szájig, majd vörös csíkot húzott a mellére. Khrazz sebeiből ömlött a vér, de ez csak tovább fokozta vadságát. Szabad kezével megragadta a parázstartót, és Selmy lábára döntötte a forró széndarabokat. Ser Barristan átugrotta az akadályt. Khrazz következő vágása eltalálta a karját, de csak a lakkréteget karcolta meg, mielőtt beleütközött az alatta lévő acélba.

– A veremben ez a karodba került volna, vénember.

– Nem a veremben vagyunk.

–
Vedd le azt a páncélt!

– Még nem késő eldobni a fegyvered. Add meg magad.

– Meghalsz! – köpte Khrazz... ám ahogy felemelte az
arakh
ot
,
a fegyver hegye beleakadt az egyik fali szőttesbe. Ser Barristannak ennyi elég volt. Felnyitotta a veremharcos gyomrát, és már védte is a kiszabaduló arakh csapását, majd egy gyors szívdöféssel végzett ellenfelével, miközben Khrazz belei olajos angolnákként omlottak a padlóra.

Vér és belsőségek szennyezték a király selyemszőnyegeit Selmy hátralépett. A kezében tartott kard a feléig vörös volt. A szőnyeg néhány helyen füstölögni kezdett, ahol a szétszóródott széndarabok megállapodtak. Hallotta Qezza szipogását.

– Ne féljetek – mondta a lovag a gyermekeknek. – Nem bántalak titeket, csak a királyt akarom.

Az egyik függönyben tisztára törölte a kardját, és besétált a hálószobába, ahol megtalálta Hizdahr zo Loraq-ot (tizennegyediket ezen a nemes néven). Az uralkodó az egyik szőttes mögött kuporgott halkan nyüszítve.

– Könyörülj! – siránkozott. – Nem akarok meghalni!

– Kevesen akarnak. Mégis mindenki meghal. – Ser Barristan eltette a kardját, és talpra állította Hizdahr zo Loraqot. – Gyere, elkísérlek egy cellába. – A Bronz Bestiáknak mostanra le kellett fegyverezniük Acélbőrt. – A királynő visszatéréséig fogoly leszel. Ha semmit nem tudunk rád bizonyítani, nem esik bántódásod, erre lovagi becsületszavamat adom. – Megfogta a király karját, és kivezette a hálószobából. Furcsán mámorosnak érezte magát, mintha ivott volna.
A Királyi Testőrség tagja voltam. Most mi vagyok?

Miklaz és Draqaz időközben visszatértek Hizdahr borával. A nyitott ajtóban álltak, a kancsókat a mellükhöz szorítva, és tágra nyílt szemmel meredtek Khrazz holttestére. Qezza még mindig sírt, de megjelent Jezhene is, hogy megnyugtassa. Átölelte a fiatalabb lányt, a haját simogatta. A többi pohárnok is megérkezett.

– Hatalmasság – szólalt meg Miklaz –, a nemes Reznak mo Reznak azt ü-üzeni, jöjj azonnal.

A fiú úgy beszélt az uralkodóhoz, mintha Ser Barristan ott sem lett volna, és nem heverne a szőnyegen egy halott teste, amelyből még mindig szivárog a vér, vörösre festve a selymet.
Skahaznak le kellett volna fognia Reznakot, amíg meg nem bizonyosodunk a hűségéről. Valami balul sikerült volna?

– Hová menjen? – kérdezte Selmy a fiút. – Mit mondott az udvarnagy, hová kell mennie őfelségének?

– Ki. – Miklaz mintha csak most vette volna észre, hogy ő is ott van. – Ki, ser. A t-teraszra. Hogy lássa.

– Mit lásson?

– A s-s-sárkányokat. Valaki elengedte őket, ser.

A Hét könyörüljön rajtunk,
gondolta az öreg lovag.

A sárkányszelídítő

A
z éjszaka lassú, fekete lábon vánszorgott. A denevér órája át adta helyét az angolna órájának, az angolna órája pedig a szellemek órájának. A herceg az ágyán feküdt, a mennyezetet bámulta, alvás nélkül álmodott, emlékezett, képzelgett, forgolódott vászontakaróján, gondolatait betöltötte a tűz és a vér.

Végül, amikor már végképp lemondott az alvásról, átment a másik szobába, ahol töltött magának egy kupa bort, és a sötétben megitta. Az íz édes megnyugvás volt a nyelvének, ezért gyertyát gyújtott, és töltött még egy adagot.
A bor segít elaludni,
mondogatta magának, de tudta, hogy ez hazugság.

Hosszú ideig bámulta a gyertyát, végül letette a kupáját, és tenyerét a láng fölé tartotta. Minden csepp akaraterejére szüksége volt, hogy addig mozgassa lefelé a kezét, amíg a láng hozzá nem ér a bőréhez. Akkor fájdalmas kiáltással rántotta vissza.

– Quentyn, megőrültél?

Nem, csak félek. Nem akarok megégni.

– Gerris?

– Hallottam, hogy mozgolódsz.

– Nem tudok aludni.

– És a megégés arra jó gyógyír? Némi meleg tej és egy altatódal jobb szolgálatot tenne. Vagy elvihetlek a Kegyek Templomába, és keresek neked egy lányt.

– Úgy érted, egy szajhát.

– Itt Kegyeknek hívják őket. Különféle színűek vannak, de csak a vörösök dugnak. – Gerris leült vele szemben az asztalhoz. – Ha engem kérdezel, az otthoni septák is átvehetnék ezt a szokást. Észrevetted, hogy az öreg septák mindig úgy néznek ki, mint az aszalt szilva? Ezt teszi az önmegtartóztató élet.

Quentyn kinézett a teraszra, ahol az éj árnyai vastagon ültek a fák között. Hallotta a vízcseppek halk kopogását.

– Esik az eső? A szajháid ilyen időben eltűnnek.

– Nem mind. A gyönyörkertekben vannak barátságos kis zugok, ott várnak minden éjjel, amíg egy férfi ki nem választja őket. Akiket senki nem választ, ott maradnak napkeltéig, magányosan és elfeledve. Esetleg vigaszt nyújthatnánk nekik.

– Úgy érted, talán ők vigaszt nyújthatnának nekem.

– Azt is.

– Én nem ilyen vigaszra vágyom.

– Nem értek egyet. Daenerys Targaryen nem az egyetlen asszony a világon. Szűzként akarsz meghalni?

Quentyn egyáltalán nem akart meghalni.
Vissza akarok menni Yronwoodba, megcsókolni mindkét húgodat, elvenni Gwyneth Yronwoodot, figyelni, ahogy igazi szépséggé virágzik és megszüli a fiunkat. Lovagi tornákon akarok vívni, solymászni és vadászni, meglátogatni anyámat Norvosban, elolvasni a könyveket, melyeket atyám küld nekem. Azt akarom, hogy Cletus, Will és Kedry mester újra éljenek.

– Szerinted Daenerys örülne, ha meghallaná, hogy ágyba vittem valami szajhát?

– Lehetséges. A férfiak talán szeretik a szüzeket, a nők viszont olyan emberre vágynak, aki tudja, mihez kezdjen a hálószobában. Ez is egyfajta bajvívás, sok gyakorlás kell a tökéletesítéséhez.

A gúnyolódás érzékeny pontra tapintott Quentyn még soha nem érezte magát annyira kisfiúnak, mint amikor Daenerys Targaryen előtt állt, és a kezéért könyőrgött. A gondolat, hogy ágyba vigye, majdnem ugyanúgy megrémítette, mint a sárkányai. Mi van, ha nem sikerül a kedvére tennie?

– Daenerysnek van ágyasa – védekezett. – Atyám nem azért küldött ide, hogy a hálószobában szórakoztassam a királynőt. Tudod, miért jöttünk.

– Nem veheted feleségül, van férje.

– Nem szereti Hizdahr zo Loraqot.

– Mi köze a szerelemnek a házassághoz? Egy hercegnek ennél okosabbnak kellene lennie. Azt beszélik, atyád szerelemből házasodott. Mennyi öröme lett benne?

Kevés, és még annál is kevesebb.
Doran Martell és norvosi felesége a házasságuk felét egymástól távol, a másik felét veszekedéssel töltötték. Egyesek szerint ez volt az egyetlen elhamarkodott dolog, amit apja valaha elkövetett, az egyetlen alkalom, amikor az esze helyett a szivére hallgatott, és nagyon meg is bánta.

– Nem minden kockáztatás vezet romláshoz – vitatkozott – Ez a kötelességem. A végzetem. –
Úgy tudom, a barátom vagy, Gerris. Miért kell gúnyolódnod a reményeimen? Elég kétely van bennem anélkül is, hogy olajat öntenél félelmem tüzére.
– Ez lesz az én nagy kalandom.

– Az emberek a nagy kalandokba halnak bele.

Nem tévedett, ez is benne volt a történetekben. A hős elindul barátaival és társaival. Veszélyekkel néz szembe, és diadalmasan tér haza. Csakhogy néhány bajtársa soha nem megy vissza.
A hős viszont sosem hal meg. Én vagyok az a hős.

– Mindössze bátorságra van szükségem. Azt szeretnéd, ha Dorne a kudarcomra emlékezne?

– Dorne egyikünkre sem fog sokáig emlékezni.

Quentyn a tenyerén lévő égett foltot szopogatta.

– Dorne emlékszik Aegonra és húgaira. A sárkányokat sem felejtik el könnyen. Emlékezni fognak Daenerysre is.

– Nem, ha meghalt.

– Él. –
Élnie kell!
– Elveszett, de én meg tudom találni. –
És ha megtalálom, úgy fog rám nézni, ahogy arra a zsoldosra nézett. Amint bizonyítottam, hogy méltó vagyok hozzá.

– Sárkányháton?

– Hatéves korom óta lovagolok.

– És jó néhányszor le is estél

– Ami soha nem akadályozott meg benne, hogy újra nyeregbe szálljak.

– Talán mert nem ezer láb magasról estél le – mutatott rá Gerris. – És a lovak ritkán változtatják hamuvá és megperzselt csontokká a lovasukat

Tisztában vagyok a veszélyekkel.

– Elég ebből! Mondtam, hogy elmehetsz. Keress egy hajót, és menj haza, Gerris. – A herceg felállt, elfújta a gyertyát, és visszabotorkált fekhelyéhez és átizzadt ágyneműjéhez.
Meg kellett volna csókolnom valamelyik Drinkwater ikert, esetleg mindkettőt. Meg kellett volna csókolnom, amíg volt rá módom. El kellett volna mennem Norvosba,
meglátogatni anyámat és a helyet, ahol született, hogy tudja, nem felejtettem el.
Hallotta odakintról a téglákat verő eső kopogását.

Mire eljött a farkas órája, az eső már hideg örvényléssel zuhogott, ami hamarosan folyóvá változtatta Meereen téglákkal kirakott utcáit. A három dorne-i a hajnal előtti hűvösben elfogyasztotta egyszerű, gyümölcsből, kenyérből és sajtból álló reggelijét, melyhez kecsketejet ittak. Amikor Gerris tölteni akart magának egy kupa bort, Quentyn megakadályozta.

– Bort ne. Utána bőven lesz időnk inni.

A nagy ember kinézett a teraszra.

– Tudtam, hogy esni fog – jegyezte meg gyászos hangon. – A csontjaim sajogtak múlt éjjel. Mindig sajognak eső előtt. A sárkányoknak ez nem fog tetszeni. A tűz és a víz nem jönnek ki jól egymással, ezt mindenki tudja. Raksz egy jó tábortüzet, aztán elkezd esni az eső, a fád átázik, és a tüzed elhal.

Gerris kuncogott

– A sárkányok nem fából vannak, Arch.

– Némelyik igen. Az a vén kéjenc Aegon király fasárkányokat épített, hogy azokkal hódítson meg minket. Rossz vége lett.

Lehet, hogy ennek is az lesz,
gondolta a herceg. Méltatlan Aegon ostobaságai és kudarcai nem érdekelték, de még így is tele volt kételyekkel és félelmekkel. Barátai finom élcelődése pedig csak fejfájást okozott.
Lehet, hogy ők is dorne-iak, de én magam vagyok Dorne. Évek múltán, amikor már halott leszek, ezt a dalt fogják rólam énekelni.
Hirtelen mozdulattal felállt

– Itt az idő.

Barátai is követték példáját Ser Archibald megitta maradék kecsketejét, és hatalmas kézfejével letörölte felső ajkáról a fehér bajuszt.

– Hozom a jelmezeinket.

Azzal a csomaggal tért vissza, melyet a Rongyos Hercegtől kaptak második találkozásukkor. Három hosszú, csuklyás köpeny volt benne számtalan kis szövetdarabból összevarrva, három husáng, három rövidkard és három csiszolt bronzmaszk: egy oroszlán, egy bika és egy gorilla.

Mindegyiküknek Bronz Bestiává kellett válnia.

– Lehet, hogy jelszót fognak kérdezni – figyelmeztette őket a Rongyos Herceg a felszerelés átadásakor. – A jelszó
kutya.

– Biztos vagy benne? – kérdezte Gerris.

– Elég biztos ahhoz, hogy kockáztassak érte egy életet

A herceg figyelmét nem kerülte el a válasz kétértelműsége.

– Az én életemet.

– Én is arra gondoltam.

– Honnan tudtad meg a jelszót?

– Véletlenül találkoztunk néhány Bronz Bestiával, és Szép Meris kedvesen megkérte őket, hogy árulják el. Egy hercegnek több eszének kellene lennie annál, semhogy ilyen kérdést feltegyen, dorne-i. Pentosban van erre egy mondásunk: sose kérdezd a péket, mit tett a lepénybe. Csak edd meg.

Csak edd meg.
Bölcs mondásnak tűnt.

– Én leszek a bika – jelentette ki Arch.

Quentyn odaadta neki a maszkot.

– Az oroszlán az enyém.

– Vagyis nekem jut a majom. – Gerris az arca elé emelte a gorilla-álarcot. – Hogyan lélegeznek ezekben?

– Csak tedd fel. – A herceg nem volt tréfás kedvében.

A csomag egy korbácsot is tartalmazott – régi bőrből készült, réz-és csontnyelű, csúf szerszámot, mellyel egy ökör bőrét is le lehetett nyúzni.

– Az minek? – kérdezte Arch.

– Daenerys korbáccsal szelídítette meg a fekete szörnyeteget. – Quentyn az övére akasztotta a fegyvert. – Arch, hozd a pörölyödet is. Lehet, hogy szükségünk lesz rá.

Nem volt könnyű dolog éjszaka bejutni Meereen Nagy Piramisába. A kapukat minden napnyugtakor becsukták és elreteszelték, és egészen hajnalig úgy is maradtak. Minden bejárathoz őröket állítottak, és az alsó teraszokon is folyamatosan járőröztek, ahonnan le lehetett látni az utcákra. Ezek az őrök korábban Makulátlanok voltak, de a Bronz Bestiák átvették a helyüket. Quentyn reménykedett benne, hogy ez a segítségükre lehet.

Az őröket napkeltekor váltották, de a hajnaltól még fél óra választotta el őket, amikor a három dorne-i elindult lefelé a szolgálók lépcsőjén. A falakat félszáz különböző színárnyalatú tégla alkotta, de az árnyak mindegyiket szürkévé változtatták, amíg meg nem érintette őket a Gerris kezében tartott fáklya fénye. Hosszú ereszkedésük során senkivel sem találkoztak, az egyedüli zajt a kopott lépcsőn csosszanó lábak keltették.

A piramis főkapuja Meereen központi terére nézett, de a dorne-iak az egyik sikátorra nyíló mellékbejáratot vették célba. Régen ezt használták a mestereik ügyeit intéző rabszolgák, és itt közlekedtek a közemberek és a kereskedők is.

Az ajtószárnyak tömör bronzból készültek, és egy vastag vasrúd biztosította őket. A bejáratnál két Bronz Bestia posztolt husánggal, dárdával és rövid karddal felfegyverkezve. A fáklyafény megcsillant csiszolt bronzmaszkjukon – egy patkány és egy róka. Quentyn intett a nagy embernek, hogy húzódjon be az árnyékba, ő pedig Gerrisszel előrelépett.

– Korán jöttetek – mondta a róka.

Quentyn megvonta a vállát.

– El is mehetünk, ha akarod. Szívesen átadjuk nektek az őrségünket. – Tudta, hogy a kiejtése nem ghisi, de a Bronz Bestiák fele felszabadított rabszolga volt, különféle anyanyelvekkel és nyelvjárásokkal, így az akcentusa nem keltett feltűnést.

– Még csak az kéne – horkantott a patkány.

– Kérjük a jelszót – mondta a róka.

– Kutya – felelte a dorne-i.

A két Bronz Bestia összenézett. Quentyn három hosszú szívverésnyi ideig attól tartott, valami félresikerült, hogy Szép Meris és a Rongyos Herceg nem jó jelszót szereztek. Aztán a róka felmordult:

– Kutya, úgy van. Tiétek a kapu.

Távozásuk után a herceg fellélegzett.

Nem késlekedhettek. A valódi váltás hamarosan megérkezik.

– Arch! – szólt hátra, és a nagy ember máris odalépett a csillogó bikamaszkban. – A reteszt, gyorsan!

A vasrúd vastag volt, és nehéz, de jól beolajozták, Ser Archibaldnak nem okozott gondot félrehúzni. Quentyn azonnal kitárta a kapuszárnyakat, Gerris pedig a fáklyát lengetve kilépett az utcára.

– Gyertek, gyorsan!

A szekér odakint várakozott az utcán. A hajtó elindította az öszvért, és a kocsi begördült a kapun, vasalt kerekei hangosan zörögtek a téglaburkolaton. A szekérágyon egy négybe vágott ökör és két bárány teteme feküdt. Fél tucatnyian érkeztek a szekér mögött, öten a Bronz Bestiák köpenyét és maszkját viselték, de Szép Meris nem törődött az álcázással.

– Hol az urad? – kérdezte Quentyn a nőt

– Nekem nincs
uram
– felelte Meris. – Ha a hercegtársadra gondolsz, a közelben várakozik ötven emberrel. Hozd ki a sárkányodat, és biztonságba visz titeket, ahogy megígérte. Itt Caggo a parancsnok.

Ser Archibald gyanakodva szemlélte a szekeret.

– Elég nagy ez, hogy elbírjon egy sárkányt? – kérdezte.

– Elégnek kell lennie. Két ökröt elbír. – A Hullaölő is Bronz Bestiának öltözött, forradásos arcát kobramaszk mögé rejtette, de az oldalán lógó ismerős, fekete
arakh
elárulta. – Azt mondták, ezek a szörnyetegek kisebbek, mint a királynőé.

– A verem lelassította a fejlődésüket. – Quentyn olvasmányaiban az állt, hogy ugyanez történt a Hét Királyságban is. A királyvári Sárkányveremben tartott sárkányok mérete soha nem érte el Vhagarét vagy Meraxesét, és meg sem közelítette a Fekete Iszonyatét, Aegon király hátasáét – Hoztatok elég láncot?

– Hány sárkányod van? – kérdezte Szép Meris. – A láncaink elegendőek tízhez is, a húsok alá rejtettük őket.

– Nagyon jó. – Quentyn megszédült, az egész olyan valószínűtlennek látszott Az egyik pillanatban még játéknak tűnt, a másikban pedig már rémképnek, akár egy rossz álomban, ahol kinyit egy sötét ajtót, pedig tudja, hogy a másik oldalán iszonyat és halál vár rá, mégsem tudja benne megakadályozni magát Tenyere nyirkossá vált az izzadságtól, beletörölte a nadrágjába. – A verem mellett is vannak őrök