Sárkányok tánca (127 page)

Larraq és Tumco voltak a legjobb tanítványai. Utánuk következett a Ihazari, akit a többiek csak Vörös Báránynak neveztek, bár egyelőre még vadsággal próbálta pótolni a képzettséget. Esetleg még a testvérek jöhettek szóba, a három alacsony sorból származó ghisi, akiket apjuk adott el rabszolgának, hogy rendezze tartozását.

Összesen hatan.
Hat a huszonhétből.
Selmy többet remélt, de a hat is jó kezdet. A többiek jórészt még fiatalok, sokkal jobban ismerték a szövőszéket, az ekét és az éjjeliedényt, mint a kardot és a pajzsot, de keményen dolgoztak és gyorsan tanultak. Néhány év fegyverhordozóként, és hat újabb lovagot adhat át a királynőnek. Akik pedig soha nem lesznek alkalmasak... nos, nem minden fiúból lehet lovag.
A birodalomnak szüksége van gyertyaöntőkre, fogadósokra és páncél
-
kovácsokra is.
Ez ugyanúgy igaz Meereenben, mint Westeroson.

Miközben figyelte, ahogy gyakorolnak, Selmynek eszébe jutott, hogy talán ott helyben lovaggá kellene ütnie Tumcót és Larraqot, esetleg a Vörös Bárányt is. A lovaggá ütéshez egy másik lovag kell, és ha ma éjjel valami rosszul sikerül, a hajnal már holtan találhatja őt, vagy tömlöcbe zárva. Akkor ki gondoskodik a növendékeiről? Másrészt viszont a fiatal lovagok hírneve részben annak az embernek a becsületéből eredt, aki a lovagi címet adományozta nekik. A kölykök

nek nem tenne jót, ha egy árulótól kapnák meg a sarkantyúikat, sőt, talán rögtön be is dugnák őket a szomszédos cellákba.
Ennél jobbal érdemelnek. Jobb sokáig élni fegyverhordozóként, mint rövid ideig becsületét vesztett lovagként.

Amikor a délután estébe olvadt, szólt a tanítványainak, hogy tegyék le a fegyvereiket, és gyűljenek köré. Beszélt nekik arról, mit jelent lovagnak lenni.

– Az igazi lovagot nem a kard teszi, hanem az önzetlenség. Becsület nélkül a lovag nem több egyszerű gyilkosnál. Jobb becsülettel meghalni, mint anélkül élni.

A fiúk furcsán néztek rá, de egy nap majd ők is megértik.

Később, a piramis csúcsában rábukkant Missandeire, aki tekercsek és könyvek halmai közt olvasott.

– Ma éjjel maradj itt, gyermekem – mondta neki. – Bármi is történik, bármit látsz vagy hallasz, ne hagyd el a királynő lakosztályát

– Ez megértette – bólintott a lány. – Szabad megkérdeznem...

– Inkább ne. – Ser Barristan kilépett a teraszkertbe.
Én nem erre születtem,
gondolta, ahogy végignézett a városon. A piramisok sorban életre keltek, lámpások és fáklyák gyulladtak meg, miközben odalent az utcákon összegyűltek az árnyak.
Cselszövések, ármánykodások, suttogások, hazugságok, titkok a titkokban... és valahogy mégis a részévé váltam.

Mostanra talán már hozzászokhatott volna ezekhez a dolgokhoz. A Vörös Toronynak is voltak titkai.
Még Rhaegarnak is.
Sárkánykő hercege soha nem bízott benne annyira, mint Arthur Dayne-ben. Erre Harrenhal volt a bizonyíték.
A hamis tavasz éve.

Az emlék még mindig keserűséggel töltötte el. A vén Whent nagyúr nem sokkal azután hirdette meg a lovagi tornát, hogy fivére, Ser Oswell Whent, a Királyi Testőrség tagja látogatóba érkezett hozzá. Varys suttogása meggyőzte Aerys királyt arról, hogy fia el akarja távolítani a trónról, és hogy Whent tornája csak álca, hogy Rhaegar minél több nagyúrral találkozhasson. Aerys Alkonyvölgy óta nem hagyta el a Vörös tornyot, ám most hirtelen bejelentette, hogy csatlakozik Rhaegar herceghez Harrenhalban, és onnantól minden balul sült el.

Ha jobb lovag lettem volna... ha kivetem a nyeregből a herceget abban az utolsó összecsapásban, ahogy előtte oly sokakat, én választhattam volna meg a szerelem és szépség királynőjét
...

Rhaegar a deresi Lyanna Starkot választotta. Barristan Selmy mást

választott volna. Nem a királynőt, aki nem is volt jelen. Nem Dorne-i Eliát, bár kedves és szép lány volt; pedig az ő választásával sok harc és gyász elkerülhető lett volna. Hanem egy fiatal szüzet, aki nem olyan rég tartozott az udvarhoz, Elia egyik társalkodónőjét... bár Ashara Dayne mellett a dorne-i hercegnő holmi konyhai szolgálólánynak tűnt

Ser Barristan még ennyi év után is emlékezett Ashara mosolyára, nevetésének hangjára. Csak le kellett hunynia a szemét, hogy lássa maga előtt, vállára omló hosszú haját, csábító, lilás szemét.
Daenerysnek van ilyen szeme.
Néha, amikor a királynő ránézett, úgy érezte, mintha Ashara lánya volna...

Csakhogy Ashara lánya halva született, az ő szépséges hölgye pedig nem sokkal azután levetette magát egy toronyból, mert beleőrült a gyászba – és talán a férfi miatt is, aki szégyent hozott rá Harrenhalban. Sosem tudta meg, hogy Ser Barristan szerette.
Honnon is tudhatta volna?
A Királyi Testőrség lovagjaként cölibátust fogadott. Semmi jó nem származott volna belőle, ha elmondja neki az érzéseit
A hallgatásból sem származott semmi jó. Ha legyőztem volna Rhaegart,
és Asharát koronázom a szerelem és a szépség királynőjévé, talán inkább rám figyelt volna Stark helyett
?

Sosem tudja meg. Ám az összes kudarca közül egyik sem kísértette úgy Barristant, mint ez.

Az ég borús volt, a levegő forró, nyomasztó, mégis érzett benne valamit, amitől bizsergett a gerince.
Eső,
gondolta.
Vihar közeledik. Ha nem ma, akkor holnap.
Vajon megéri a holnapot, hogy lássa?
Ha Hizdahrnak is van saját Pókja, akkor már halottnak is tekinthetem magam.
Ha arra kerül a sor, úgy akar meghalni, ahogy élt: kardjával a kezében.

Amikor nyugaton az utolsó fény is kihunyt a Rabszolga-öbölben hemzsegő hajók vitorlái mögött, Ser Barristan besétált a teraszról, hívott két szolgálót, és utasította őket, hogy melegítsenek fürdővizet. A délutáni gyakorlástól izzadtnak és koszosnak érezte magát.

A víz csak langyos volt, de Selmy addig hevert benne, amíg teljesen ki nem hűlt, és közben tisztára súrolta a bőrét. Makulátlanul állt fel, megszárította magát, és fehérbe öltözött. Harisnya, alsóruha, selyemtunika, párnázott zeke, mindegyik tisztán és kifehérítve várt rá. Legfölülre azt a páncélt öltötte, melyet a királynőtől kapott megbecsülése jeléül. Az aranyozott láncszemeket gondos munkával ki

kovácsolták, és a hajlékonysága egy jó bőrvértével vetekedett. A lakkozott mellvért kemény volt, akár a jég, és csillogott, mint a frissen hullott hó. A tőr került az egyik oldalra, a kard a másikra, mindkettő aranyszegekkel kivert, fehér bőrövön függött. Végül hosszú, fehér köpenyét is magára kanyarította, és a vállánál összekapcsolta.

A sisakot a kampón hagyta. A keskeny szemnyílás korlátozta látását, márpedig most szüksége lesz rá, hogy mindent lásson. A piramis folyosói éjszaka sötétek, az ellenség bármelyik irányból érkezhet. Emellett a sárkányszárny dísze szép látványt nyújt ugyan, de nagyon könnyen beleakadhat a fejsze vagy a kard. Majd a következő lovagi tornán felveszi, ha a Hét megadja neki a lehetőséget.

Az öreg lovag talpig fegyverben és páncélban üldögélt a királynő lakosztálya melletti kis szobában. A sötétben megjelent előtte az összes király arca, akit eddig védett, és azoké a testvéreié is, akikkel együtt szolgált a Királyi Testőrségben. Vajon közülük hányan tették volna meg azt, amire most készül?
Néhányan biztosan. De nem mindegyik. Némelyikük nem habozott volna lecsapni Skahazra, árulás vádjával.
A piramison kívül eleredt az eső. Ser Barristan csak ült a sötétben, figyelt.
Mintha könnycseppek hullanának,
gondolta.
Mintha halott királyok sírnának.

Elérkezett az indulás ideje.

Meereen Nagy Piramisa a ghisi Nagy Piramis mintájára épült, melynek gigantikus romjait Hosszúléptű Lomas egy alkalommal meglátogatta. Akárcsak ősi elődje, melynek vörös márványcsarnokai ma denevéreknek és pókoknak adtak otthont, a meereeni piramis is három és harminc szinttel büszkélkedhetett, mert ez a szám valamiért szent volt a ghisi istenek szemében. Ser Barristan magányosan kezdte meg hosszú ereszkedését, fehér köpenye örvénylett a háta mögött. Nem a széles, erezett márványlépcsőt használta, hanem a szolgálók útvonalát, a téglafalak közé rejtett keskeny, meredek lejárót.

Húsz szinttel lejjebb már várt rá a Tarfejű, durva vonásait a reggel is viselt vérszívódenevér-maszk mögé rejtette. Hat Bronz Bestia volt vele, ők teljesen azonos rovarmaszkot hordtak.

Sáskák,
ismerte fel Selmy.

– Groleo – mormolta.

– Groleo – felelte az egyik sáska.

– Van több sáskám is, ha szükséged van rájuk – mondta Skahaz.

– Hat elég lesz. Mi van az ajtóknál álló őrökkel?

– Az én embereim. Nem lesz problémád.

Ser Barristan megragadta a Tarfejű karját.

– Ne legyen vérontás, csak ha szükséges. Reggel összeül a tanács, és közli a várossal, mit tettünk és miért.

– Ahogy akarod. Sok szerencsét, vénember.

Mindegyikük ment a dolgára. A Bronz Bestiák követték lefelé Ser Barristant.

A királyi lakosztály a piramis szívében helyezkedett el, a tizenhatodik és tizenhetedik szinten. Amikor Selmy elérte a megfelelő emeletet, a piramis belsejébe vezető ajtót bezárva és leláncolva találta, és az átjárót két Bronz Bestia őrizte. A köpeny csuklyája alatt az egyik patkány, a másik bika álarcot viselt.

– Groleo – mondta Selmy.

– Groleo – felelte a bika. – A harmadik folyosó jobbra.

A patkány kinyitotta a láncot, Ser Barristan és kísérete beléptek egy keskeny, fáklyafényes, vörös és fekete téglákból rakott szolgafolyosóra. Lépteik visszhangoztak a padlón, ahogy elhaladtak két folyosó mellett, és befordultak a harmadikon.

A király lakosztályának faragott keményfa ajtaja előtt Acélbőr őrködött, egy fiatal veremharcos, aki még nem tartozott a legjobbak közé. Arcát és homlokát bonyolult, zöld-fekete tetoválás borította, ősi valyr varázslójelek, melyek rendeltetése az lett volna, hogy acélkeménnyé tegyék húsát és bőrét. Hasonló jeleket tetováltak a mellére és karjára is, bár hogy ezek valóban megállították-e a kardot vagy a fejszét, az még nem derült ki.

Acélbőr ezek nélkül is figyelemre méltó jelenség volt, a karcsú, inas harcos fél fejjel emelkedett Ser Barristan fölé.

– Ki jön? – kérdezte, és oldalra tolta hosszú nyelű csatabárdját, hogy eltorlaszolja az utat. Amikor meglátta Selmyt, és mögötte a bronz sáskákat, visszaeresztette a fegyvert – Öreg ser.

– Ha a királynak is megfelel, szeretnék szót váltani vele.

– Késő van.

– Késő van, de sürgős a dolog.

– Megkérdem. – Acélbőr fegyverének nyelével megkopogtatta az ajtót Félrecsúszott egy kémlelőnyílás fedele, és egy gyermek nézett ki a folyosóra. Gyermeki hang kérdezett valamit Acélbőr válaszolt. Ser Barristan hallotta, ahogy félrehúznak egy nehéz reteszt. Az ajtó kitárult

– Csak te – mondta Acélbór. – A Bestiák itt várnak.

– Ahogy kívánod. – Ser Barristan bólintott a sáskáknak. Egyikük viszonozta a biccentést. Selmy egyedül lépett be az ajtón.

A sötét, ablaktalan, minden oldalról nyolc láb vastag téglafallal körbevett lakosztály, amit a király kiválasztott magának, nagy volt, és gazdagon berendezett. A magas mennyezetet vastag, fekete tölgyfa oszlopok tartották, a padlót qarthi selyemszőnyegek borították A falakon felbecsülhetetlen értékű szőttesek lógtak, az ősi és kifakult szöveteken Ghis ősi birodalmának dicsősége elevenedett meg. A legnagyobb azt ábrázolta, amint a legyőzött valyr hadsereg utolsó túlélőit megláncolják. A királyi hálószobába vezető átjárót szantálfából kifaragott, simára csiszolt, beolajozott szerelmespár vigyázta Ser Barristan gusztustalannak találta őket, bár vágykeltő hatásukat nem vitathatta.
Minél előbb elmegyünk erről a helyről, annál jobb.

A fényt magányos vas parázstartó szolgáltatta, mellette ott állt a királynő két pohárnoka, Draqaz és Qezza.

– Miklaz elment felkelteni a királyt – mondta Qezza. – Hozhatunk neked bort, ser?

– Nem, köszönöm.

– Foglalj helyet – mutatott egy padra Draqaz.

– Inkább állnék. – A hálószobába vezető ajtó mögül hangokat hallott. Az egyik a királyé volt.

Hosszú időbe telt, mire Hizdahr zo Loraq király – tizennegyedik ezen a nemes néven – ásítozva, köntöse övével bajlódva előbukkant. A ruhadarab zöld szaténból készült, igazgyöngyök és ezüstszálak díszítették. Alatta a király teljesen meztelen volt. Ez jó. A meztelen emberek sokkal sebezhetőbbnek érzik magukat, és kevésbé hajlamosak öngyilkos hősiességre.

A nő, akit Ser Barristan az ajtót takaró függöny félrehúzódásakor megpillantott, szintén meztelen volt, mellét és csípőjét csak részben takarta vékony selyem.

– Ser Barristan – ásította Hizdahr. – Melyik órában járunk? Híreket hoztál az én drága királynőmről?

– Nem, felség.

Hizdahr sóhajtott.

–
Hatalmasság
ha kérhetlek. Bár ebben az órában az „álmosság” talán jobban illene rám. – A király az egyik kis szekrényhez lépett, hogy töltsön magának egy kupa bort, de a kancsó alján alig lötyögött valami. Ingerültség suhant át az arcán. – Miklaz, hozz bort, tüstént!

– Igenis, méltóság.

– Vidd magaddal Draqazt is. Egy kancsó arborit és egyet abból az édes vörösből. A mi sárga pisánk nem kell, köszönöm. És ha legközelebb üresen találom a kancsót, kapsz egyet a csinos, rózsaszín kis arcocskádra. – A fiú sietve távozott, a király pedig Selmyhez fordult. – Azt álmodtam, megtaláltad Daeneryst.

– Az álmok néha hazudnak, felség.

– A „fényesség” is megteszi. Mi hozott ide ilyen késői órán, ser? Történt valami a városban?

– A városban nyugalom van.

– Valóban? – Hizdahr zavartnak tűnt. – Akkor miért jöttél?

– Feltenni egy kérdést. Hatalmasság, te vagy a Hárpia?

Hizdahr ujjai közül kicsúszott a kupa, leesett a szőnyegre és elgurult

– Eljössz a hálótermembe éjnek évadján, és ezt kérdezed? Netán elment az eszed? – A király csak most vette észre, hogy Ser Barristan páncélt és láncinget visel. – Mi a... miért... hogy merészelsz...

– A méreg a te műved volt, hatalmasság?

Hizdahr király hátrált egy lépést.

– A sáskák? Azt... azt a dorne-iak tették! Quentyn, az az úgynevezett herceg! Kérdezd meg Reznakot, ha nekem nem hiszel!

– Van rá bizonyítékod? És Reznaknak?

– Nincs, máskülönben már őrizetbe vetettem volna őket. Talán így is meg kellene tennem. Marghaz majd kihúzza belőlük a vallomást, ez nem kétséges. Ezek a dorne-iak mind méregkeverők. Reznak szerint kígyókat imádnak