Sárkányok tánca (64 page)

Az este legjobb része mindennap a vacsora volt. Az ételt nem lehetett jónak nevezni, de legalább bőségesen adtak, ezért a törpe most is oda indult. A hajókonyha, ahol megkapta a vacsoráját, zsúfolt és kényelmetlen helyiség volt, olyan alacsony mennyezettel, hogy a magasabb utasok állandóan beverték a fejüket, és úgy tűnt, erre a Lángoló Kéz megtermett rabszolgaharcosai különösen hajlamosak. Bármilyen jól mulatott is Tyrion a látványon, az ételét szerette egyedül elkölteni. Hamar unalmassá vált a zsúfolt asztalnál ülni olyan emberekkel, akikkel nem beszélt közös nyelvet, hallgatni a társalgásukat és a tréfáikat, amiből egy szót sem értett – különösen, mivel gyakran gondolt arra, hogy a tréfák egy része róla szól.

A hajó könyveit is a konyhán tartották. A kapitány különösen olvasott ember volt, mivel három könyvet is birtokolt – egy tengerészvers-gyűjteményt, tele rosszabbnál rosszabb művekkel, egy sokat forgatott kötetet egy fiatal rabszolgalány érzéki kalandjairól egy lysi párnásházban, valamint a
Belicho triarka élete
negyedik, utolsó kötetét. A triarka híres volantisi hazafi volt, akinek hódításokból és diadalokból álló győzelmi sorozata csak akkor szakadt félbe meglehetősen váratlan módon, amikor felfalták az óriások. Tyrion a harmadik nap végére mindet kiolvasta, majd egyéb olvasnivaló híján újrakezdte őket. A rabszolgalány története volt a legpocsékabb módon megírva, mégis az kötötte le legjobban, és ma este is azt vette magához, hogy a vajas répából, hideg halraguból és kétszersültből – ez utóbbi olyan kemény volt, hogy be lehetett volna vele verni egy szeget – álló étke elfogyasztása közben olvasgassa.

Éppen ott tartott a beszámolóban, amikor a lányt és a húgát elrabolták a rabszolga-kereskedők, amikor Krajcár belépett a konyhába.

– Én azt hittem... nem akartalak megzavarni, uram, én...

– Nem zavarsz. Remélem, nem próbálsz újra megölni.

– Nem. – Krajcár pirulva kapta el a tekintetét.

– Ebben az esetben örülnék egy kis társaságnak. Ezen a hajón nem nagyon van részem benne. – Tyrion becsukta a könyvet. – Gyere, ülj le és egyél. – A lány az étel jó részét általában érintetlenül hagyta a kabinja ajtaja előtt. Biztosan éhes lehetett. – A ragu szinte már ehető, de legalább a hal friss benne.

– Nem, én... egyszer majdnem megfulladtam egy szálkától, nem eszem halat

– Akkor igyál egy kis bort – Tyrion megtöltött egy kupát, és odatolta elé. – A kapitányunk nagylelkűségének köszönhetjük. Igazság szerint közelebb áll a húgyhoz, mint az arbori aranyhoz, de még a húgy is finomabb, mint az a fekete kátrányrum, amit a tengerészek vedelnek. Segít az alvásban is.

A lány nem nyúlt a kupa után.

– Köszönöm, uram, de nem. – Elhúzódott. – Nem kellene itt lennem.

– Úgy érted, az egész életedet meneküléssel akarod tölteni? – kérdezte gyorsan Tyrion, mielőtt Krajcár kisurranhatott volna az ajtón.

Ezzel sikerült megállítania. A lány arca elvörösödött, és Tyrion attól tartott, ismét elsírja magát, ehelyett azonban dacosan előreszegezte az állát.

– Te is menekülsz!

– Így van, de én
valahová
menekülök, te pedig
valahonnan,
és a kettő között óriási a különbség.

– Ha te nem vagy, egyáltalán nem kéne menekülnöm.

Kellett némi bátorság hozzá, hogy ezt a képembe vágja.

– Királyvárra vagy Volantisra gondolsz?

– Mindkettőre. – Krajcár szemében könny csillant. – Mindenre. Miért nem jöttél vívni velünk, ahogy a király parancsolta? Nem lett volna semmi bajod! Mibe került volna felülni a kutyánkra, és párbajozni egyet, hogy kedvére tégy a fiúnak? Csak tréfa volt az egész! Nevettek volna rajtad egyet, és kész.

– Nevettek volna rajtam – bólintott Tyrion.
Ehelyett tettem róla, hogy Joffon nevessenek. Micsoda ravasz húzás volt
,
igaz?

– A bátyám azt mondta, jó dolog megnevettetni az embereket.
Nemes
és tiszteletre méltó dolog. A bátyám... ő... – A könnyek végigcsorogtak az arcán.

– Sajnálom a testvéredet. – Tyrion ugyanezt mondta neki Volantisban, de Krajcár akkor még olyan mélyen volt a gyászban, hogy talán meg sem hallotta.

Most viszont igen.

– Sajnálod. Sajnálod őt; – Ajka remegett, arca nedvessé vált, szeme ismét kivörösödött. – Még aznap éjjel távoztunk Királyvárból. A bátyám azt mondta, ez a legjobb, amit tehetünk, mielőtt valakinek eszébe jutna, hogy talán közünk volt a király halálához, és úgy döntenének, kínzással próbálják kideríteni az igazságot. Először Tyroshba mentünk. A bátyám azt hitte, az elég távoli hely lesz, de nem lett igaza. Ismertünk ott egy zsonglőrt. Évek óta mindennap a Részeges Isten kútjánál szórakoztatta a járókelőket, öreg volt már, a keze nem olyan biztos, mint régen, időnként elejtette a labdáit, és a téren kergette őket, de a tyroshiak nevettek, és pénzt dobáltak neki még így is. Aztán egy reggel hallottuk, hogy megtalálták a testét Trios templománál. A háromfejű Trios óriásszobra a templom bejárata mellett áll. Az öreget háromfelé vágták, és a részeit beletömködték Trios szájaiba. Csak később derült ki, amikor összevarrták a részeket, hogy a feje hiányzik.

– Ajándék az én drága nővérkémnek, ő is törpe volt.

– Igen, egy kis ember. Akárcsak te vagy Oppo. Negyedréz. A zsonglőrt is sajnálod?

– Eddig a pillanatig nem is tudtam a létezéséről... de igen, sajnálom, hogy meghalt.

– Miattad halt meg. A vére a te kezeden szárad.

A vád fájó pontot érintett, és különösen nagy volt a hatása Jorah Mormont szavai után.

– A vére a nővérem kezén szárad, és azokén a vadállatokén, akik végeztek vele. Az én kezem... – Tyrion gondosan megvizsgálta az említett testrészt, megfordította, ökölbe szorította. – Igen, az enyémen is van némi régi vér. Hívj rokongyilkosnak, és akkor nem tévedsz. A királygyilkosságot is vállalom, öltem anyákat, apákat, unokaöcsöket, szeretőket, férfiakat és nőket, királyokat és szajhákat. Egy énekmondó egyszer felbosszantott, ezért lassú tűzön megfőztem a fattyút. De soha nem öltem meg semmilyen zsonglőrt, sem törpét, én nem vállalom a felelősséget azért, ami az átkozott bátyáddal történt!

Krajcár felkapta a kupát, és Tyrion arcába löttyintette a bort.
Akár az én kedves nővérem.
Hallotta bevágódni a konyha ajtaját, de nem látta a lány távozását A bor marta a szemét, az egész világ elmosódott.
Ennyit a barátkozásról.

Tyrion Lannisternek nem sok tapasztalata volt más törpékkel. Nemes atyja nem szerette, ha fia torzságára emlékeztetik, és a törpéket is alkalmazó mutatványosok hamar megtanulták, hogy elkerüljék Lannisrévet és Casterly-hegyet, ha nem akarták Tywin nagyúr haragját kockáztatni. Tyrion később hallott egy törpe udvari bolondról a dorne-i Fowler nagyúrnál, egy törpe mesterről az Ujjakon, és egy törpe nőről a csendes nővérek között de soha nem érezte a késztetést hogy felkeresse őket. Kevésbé megbízható történetek is eljutottak a füléig, például egy törpe boszorkányról, aki a folyóvidék dombjai között kísértett, valamint egy törpe szajháról Királyvárban, aki kutyákkal párzott. Ez utóbbit a nővére mesélte neki, még azt is felajánlotta, hogy szerez egy tüzelő szukát, amennyiben szükségét érzi. Amikor udvariasan megkérdezte tőle, vajon saját magára gondolt-e, Cersei az arcába öntött egy kupa bort.
Ha jól emlékszem, az vörös volt, ez pedig arany.
Ruhája ujjával megtörölte az arcát. A szeme még mindig égett.

A vihar napjáig nem is látta újra Krajcárt.

A sós levegő mozdulatlanul és súlyosan nehezedett rájuk aznap reggel, de a nyugati égbolt égővörösen izzott, a felhőcsíkok pedig a Lannisterek karmazsinjában tündököltek. A tengerészek deszkákkal fedték le a fedélzeti nyílásokat, köteleket feszítettek ki, és mindent rögzítettek, ami eddig nem volt rögzítve.

– Gonosz szél jön – figyelmeztette egyikük Tyriont. – Orrnélkülinek le kellene mennie.

Tyrion nem felejtette el, milyen viharba kerültek, amikor átkeltek a Keskeny-tengeren, hogy hogyan imbolygott és ugrált a fedélzet a lába alatt, és milyen félelmetes hangokat adott ki a hajó, de a bor és a hányás ízét is fel tudta idézni.

– Orrnélküli idefent marad. – Ha az istenek őt akarják, inkább fullad meg vízben, mint a saját hányásában.

A kogga vászonvitorlája lassan hullámzott, akár egy hosszú álomból ébredező állat bundája, aztán egy hirtelen, éles csattanással megfeszült Mindenki odakapta a tekintetét.

A szél hajtotta őket, messze letérítve a hajót kijelölt útjáról. A hátuk mögött fekete felhők rétegződtek egymásra a vérvörös égen. A délelőtt közepén már látták a villámokat nyugaton, és hallották a távoli égzengést. A tenger egyre nyugtalanabbá vált, sötét hullámok ostromolták a
Büdös Intéző
törzsét. A legénység ekkor kezdte bevonni a vitorlát. Tyrion csak láb alatt volt a hajó közepén, ezért felmászott az első felépítményre, ott összekuporodott, és megízlelte az arcát csapkodó hideg eső ízét. A kogga fel-le bukdácsolt, sokkal vadabbul dobálta magát, mint bármelyik ló, amin eddig ült; sorra felkapaszkodott a hullámokra, aztán lezúdult a közöttük lévő völgybe, a csontja velejéig összerázva a törpét. Ám még így is jobb volt idefent, ahol legalább látott valamit, mint a fedélzet alatt, egy levegőtlen kabinban.

Mire kitört a vihar, leszállt az este, és Tyrion Lannister bőrig ázott, mégis valamiféle felszabadultságot érzett... és később még inkább, amikor a kabinban ráakadt a részeg Jorah Mormontra saját hányadéktócsájának közepén.

Vacsora után a hajókonyhán időzött, megmenekülését megünneplendő bedobott néhány kátrányrumot a szakáccsal, egy megtermett, zsíros volantisival, aki a közös nyelven csupán egyetlen szót ismert
(baszás),
viszont ádáz
cyvasse-
játékos volt, különösen, amikor berúgott. Aznap éjjel három menetet játszottak. Tyrion megnyerte az elsőt, de a másik kettőben veszített. Végül úgy döntött, elég volt mára, és visszatámolygott a fedélzetre, hogy kiszellőztesse a fejéből a rumot és az elefántokat.

Krajcárt az első felépítményen találta, ahol általában Ser Jorah szokott álldogálni, a kogga rémisztő, félig elkorhadt orrszobra mellett nézte a sötét hullámokat. Hátulról aprónak és sebezhetőnek tűnt, akár egy gyermek.

Tyrion arra gondolt talán jobb, ha békén hagyja, de elkésett. A lány meghallotta.

– Hegyi Hugor.

– Ha úgy tetszik. –
Úgyis mindketten tudjuk. –
Elnézést, ha megzavartalak. Vissza is megyek.

– Ne! – Krajcár arca sápadt volt, és szomorú, de nem látszottak rajta sírás nyomai. – Én is bocsánatot kérek. A bor miatt. Nem te ölted meg a bátyámat sem azt a szegény öregembert Tyroshban.

– Szerepet játszottam benne, ha nem is akarattal.

– Annyira hiányzik. A bátyám. Én...

– Megértem. – Eszébe jutott Jaime.
Tekintsd magad szerencsésnek. A te bátyád meghalt, mielőtt elárulhatott volna téged.

– Úgy éreztem, meg akarok halni – vallotta be a lány –, de amikor kitört a vihar, és azt hittem, elsüllyed a hajó, én... én...

– Rájöttél, hogy mégis inkább élni akarsz.
– Én is jártam ott. Ezek szerint van még valami, ami közös bennünk.

Krajcár foga töredezett volt ezért nem nagyon szerette mutogatni, ám most elmosolyodott.

– Valóban megfőztél egy énekmondót?

– Ki, én? Dehogy, nem is tudok főzni.

A lány kuncogott, most nagyon fiatalnak tűnt, talán mert az is volt... tizenhét vagy tizennyolc, de nem több tizenkilencnél.

– Mit tett az énekmondó?

– Írt rólam egy dalt. –
Mert ő volt titkos kincse és szégyen, a menny maga. Mit ér lánc, eskü
?
Várja őt a nő csókja, sóhaja.
Különös, milyen gyorsan eszébe jutottak a sorok. Talán soha nem is felejtette el őket
Mert az aranykéz oly hideg, de az asszony karja felhevít.

– Nagyon rossz dal lehetett.

– Nem igazán. Nem egy „Castamere-i esők”, gondolhatod, de bizonyos részei... nos...

– Hogy szól?

Tyrion elnevette magát.

– Nem.
Nem
akarsz engem énekelni hallani.

– Anyám mindig énekelt nekünk, amikor még gyerekek voltunk. Azt mondta, nem számít, milyen hangod van, amíg szereted a dalt.

– Ő is...

–...kis ember volt? Nem, de az apánk igen. Őt hároméves korában eladta az apja egy rabszolga-kereskedőnek, de olyan híres mutatványos lett belőle, hogy meg tudta vásárolni a szabadságát. Beutazta a Szabad Városokat és Westerost. Óvárosban Ugróbabnak hívták.

Hát persze.
Tyrion megpróbált nem elfintorodni.

– Már nem él – folytatta Krajcár. – Ahogy anyám sem. Oppo... ő volt az utolsó családtagom, és most ő is elment – Elfordította a fejét kinézett a tengerre. – Mihez kezdjek? Hová menjek? Nem értek semmihez, csak a párbajelőadáshoz, és ahhoz is két ember kell.

Nem,
gondolta Tyrion.
Az nem olyan hely, ahová menni akarsz, te lány. Ne is kérd tőlem. Még csak ne is gondolj rá.

– Keress magadnak egy alkalmas árvát – javasolta.

Krajcár mintha meg sem hallotta volna.

– Az egész apám ötlete volt. Ő tanította be az első malacot de addigra túl beteg lett, hogy lovagoljon rajta, ezért Oppo foglalta el a helyét. Mindig én ültem a kutyán. Egy alkalommal Braavos Tengerurának adtuk elő a műsort, és olyan jól szórakozott, hogy utána mindkettőnknek egy... hatalmas ajándékot adott.

– Ott talált rátok a nővérem? Braavosban?

– A nővéred? – nézett rá értetlenül a lány.

– Cersei királynő.

Krajcár a fejét rázta.

– Ó, nem... egy férfi keresett fel minket Pentosban. Osmund. Nem, Oswald! Vagy valami hasonló. Oppo beszélt vele, nem én, ő intézett el mindent. A bátyám mindig tudta, mihez kezdjünk, hová menjünk.

– Mi most Meereenbe megyünk.

A lány meglepődött.

– Úgy érted, Qarthba, nem? Új-Ghis érintésével Qarthba tartunk.

– Meereenbe. Meglovagolhatod a kutyádat a sárkánykirálynő előtt, és a saját súlyodat kapod aranyban. Legjobb, ha máris elkezdesz enni, hogy szép kövér legyél, amikor őfelsége előtt sorompóba szállsz.

Krajcár nem viszonozta a mosolyát.

– Egymagam legfeljebb körbe-körbe lovagolhatok. És ha a királynő nevet is, hová megyek utána? Soha nem maradtunk hosszabb ideig egy helyen. Első alkalommal, amikor látnak minket, mindig nevetnek, de negyedszerre vagy ötödszörre már előre tudják, mi következik. Aztán már nem nevetnek, így tovább kell állnunk. A legtöbb pénzt a nagyvárosokban keressük, de én jobban szeretem a kisebb településeket. Az ilyen helyeken az embereknek nincs pénzük, inkább megetetnek minket a saját asztaluknál, és a gyerekek mindenhová elkísérnek.