Sárkányok tánca (65 page)

Csak azért, mert az isten háta mögötti koszfészkükben még sosem láttak törpét,
gondolta Tyrion.
A rohadt kis fattyak egy kétfejű kecskét is ugyanúgy követnének, ha felbukkanna a falujukban. Legalábbis amíg meg nem unnák a mekegését, mert akkor levágnák és megsütnék vacsorára.
De nem akarta újra megríkatni Krajcárt, ezért inkább azt mondta:

– Daenerys jószívű és nagylelkű királynő. – Hiszen a lány ezt akarta hallani. – Biztos vagyok benne, hogy talál neked helyet az udvarában. Egy biztonságos helyet, ahol a nővérem nem érhet el.

Krajcár odafordult hozzá.

– És te is ott leszel.

Kivéve, ha Daenerys
úgy dönt, szüksége van némi Lannister-vérre fizetségként a Targaryen-vérért, amit a bátyám kiontott.

– Ott.

A törpe lány ezután már jóval sűrűbben járt fel a fedélzetre. Tyrion másnap délután látta őt és tarka malacát a hajó középső részén, amikor a levegő meleg volt, a tenger pedig nyugodt.

– Csinosnak hívják – árulta el szégyenlősen Krajcár.

Csinos, a malac, és Krajcár, a lány. Valakinek volna miért felelni.
Krajcár adott Tyrionnak néhány makkot, és a törpe engedte, hogy a malac megegye a kezéből.
Ne gondold, hogy nem látom, mit művelsz, te lány,
gondolta, miközben a megtermett koca elégedett röfögéssel habzsolta a csemegét.

Hamarosan már együtt ettek. Volt olyan este, hogy csak ketten voltak, máskor Moqorro testőrei mellett szorongtak. Az ujjak, Tyrion így hívta őket; elvégre a Lángoló Kézben szolgáltak, és pontosan öten voltak. Krajcár nevetett, amikor meghallotta – kellemes nevetése volt, bár nem gyakran lehetett hallani. A sebe még túl friss volt, a gyásza túl mély.

Nemsokára már a lány is
Büdös Intézőnek
nevezte a hajót, bár kissé megharagudott Tyrionra, amikor Csinost
szalonnának
hívta. Tyrion vezeklésképpen megpróbálta megtanítani
cyvasse-
olni, de rá kellett jönnie, hogy vesztett üggyel kísérletezik.

– Nem – mondta el tucatnyi alkalommal –, a sárkány repül, nem az elefánt!

Ugyanaznap este a lány határozottan odalépett hozzá, és megkérdezte, lenne-e kedve viaskodni vele.

– Nem – felelte. Csak később jutott eszébe, hogy a
viaskodás
talán nem az, amire ő gondolt. Akkor is nemmel válaszolt volna, csak talán nem ilyen nyersen,

Jorah Mormonttal közös kabinjában még órákig forgolódott, időnként elszunnyadt, majd újra felriadt. Álma tele volt szürke, megkövesedett kezekkel, melyek érte nyúltak a ködből, és ismét látta az apjához vezető lépcsőt.

Végül nem is próbálkozott tovább az alvással, inkább felment a fedélzetre friss levegőt szívni. A
Selaesori Qhoran
nagy, csíkos vitorláját éjszakára bevonták, a fedélzet szinte teljesen néptelen volt. A hátsó felépítményen az egyik tiszt őrködött, középen pedig Moqorro ült a parázstartója mellett, a zsarátnokok körül még táncolt néhány lángnyelv.

Csak a legfényesebb csillagok látszottak, azok is csak nyugaton. Északkeleten véres horzsolásra emlékeztető tompa, vörös derengés izzott az égen. Tyrion még soha nem látta ekkorának a holdat. Hatalmas volt, puffadt, mintha lenyelte volna a napot, és belső láz hevítette volna. Ikertestvére a hajó másik oldalán, a láthatár mögött vörösen tükröződött minden hullámban.

– Hány óra van? – kérdezte Moqorrót. – Az nem lehet a napkelte, hacsak a kelet nem vándorolt el. Miért vörös az ég?

– Valyria fölött mindig vörös, Hegyi Hugor.

Végigfutott a hideg a hátán.

– Olyan közel vagyunk?

– Közelebb, mint a legénység szeretné – felelte Moqorro mély hangján. – A Napnyugati Királyságotokban ismerik a történetét?

– A tengerészek azt állítják, aki megpillantja a partot, annak vége. – Ő maga nem hitte el ezeket a meséket, legalábbis nem jobban, mint a nagybátyja. Amikor Tyrion tizennyolc éves volt, Gerion Lannister elhajózott Valyriába, azzal a céllal, hogy visszaszerezze a Lannister-ház ősi, elveszett pengéjét, és bármilyen más kincset, ami túlélte a Végzetet. Tyrion nagyon szeretett volna vele tartani, de nemes atyja az „ostobák kalandjának” nevezte a vállalkozást, és megtiltotta, hogy részt vegyen benne.

Talán nem is tévedett. Majdnem egy évtized eltelt a
Nevető Oroszlán
kifutása óta, és Gerion soha nem tért haza. Az emberek, akiket Tywin nagyúr a megkeresésére küldött, Volantisig követték a nyomát, ahol megtudták, hogy a legénysége fele megszökött, és rabszolgákat vásárolt helyettük. Szabad ember nem jelentkezett önként egy olyan hajóra, amelyiknek a kapitánya nyíltan bevallja, hogy be akar hatolni a Füst-tengerre.

– Vagyis a Tizennégy Láng fényeit látjuk visszaverődni a felhőkről?

– Tizennégy vagy tizennégyezer. Ki merné megszámolni? Nem bölcs dolog halandó embernek belenézni azokba a lángokba, barátom. Azok Isten haragjának lángjai, semmilyen emberi tűz nem vetekedhet velük. Mi, emberek nagyon apró porszemek vagyunk.

– És vannak, akik apróbbak másoknál.

Valyria.
Megírták, hogy a Végzet napján ötszáz mérföldön belül minden hegy kettéhasadt, a levegő tűzzel, hamuval és füsttel telt meg, a lángok pedig olyan forrón és mohón lobogtak, hogy még az égen suhanó sárkányokat is elemésztették. Hatalmas hasadékok nyíltak a föld színén, elnyelve várakat, templomokat, egész városokat. A tavak elpárologtak vagy savvá váltak, a hegyek felrobbantak, a tűzgejzírek ezer láb magasra lövellték a megolvadt követ, a vörös felhőkből sárkányüveg és fekete démonvér záporozott, északon pedig a föld megrogyott és beomlott, és a résen beömlött a haragvó tenger. A világ legbüszkébb városa egyetlen pillanat alatt eltűnt a föld színéről, a mesebeli birodalom egy nap alatt megszűnt létezni, a Hosszú Nyár Földje felperzselődött, víz alá merült és romba dőlt.

Egy vérre és tűzre épített birodalom.
A
valyrok úgy arattak, ahogy vetettek.

– A kapitányunk ki akarja próbálni, működik-e az átok?

– A kapitányunk szeretne ötven mérfölddel távolabb lenni az elátkozott partoktól, de megparancsoltam neki, hogy válassza a rövidebb utat. Mások is keresik Daeneryst.

Griff az ifjú herceggel.
Vajon a történet az Arany Kompánia nyugatra hajózásáról csak a megtévesztést szolgálja? Tyrion mondani akart valamit, aztán meggondolta magát. Úgy tűnt, a vörös papokat mozgató próféciában csupán egyetlen hősnek jutott hely. Egy második Targaryen csak összezavarná őket.

– A többieket is láttad a tüzedben? – kérdezte óvatosan.

– Csak az árnyékukat – felelte Moqorro. – Legfőképpen az egyikét. Egy magas, torz alakot egyetlen, fekete szemmel és tíz hosszú karral, amint egy vértengeren hajózik.

Bran

A
fogyó hold sarlója keskeny volt, és éles, akár egy kés pengéje. A sápadt napkorong felkelt, lenyugodott, majd újra felkelt. Vörös levelek susogtak a szélben. Fekete felhők töltötték meg az eget, majd viharrá alakultak. Villámok csapdostak, morajlott az ég, és fekete kezű, világító kék szemű halottak gyűltek a hasadék bejárata köré, de belépni nem tudtak. A hegy alatt a nyomorék fiú varsafa trónon ült, hallgatta a suttogásokat a sötétben, miközben hollók lépdeltek fel-alá a karján.

– Soha többé nem fogsz járni – ígérte a háromszemű varjú –, de megtanulsz repülni.

Időnként egy dal hangjai szüremlettek fel odalentről.
Az erdő gyermekei
, mondta volna öreg Nan az énekesekre, de azok,
akik a föld dalát éneklik,
máshogy nevezték magukat az igaz nyelven, melyet ember nem érthetett. A hollók azonban beszélték. Apró, fekete szemük tele volt titokkal, és azonnal károgni kezdtek és a bőrébe csippentettek, amikor meghallották az éneket.

Telihold volt, csillagok ragyogtak a fekete égen. Eső esett, a cseppek megfagytak, faágak pattantak el a jég súlya alatt. Bran és Meera elnevezték azokat, akik a föld dalát énekelték: Hamu, Levél és Pikkely, Fekete Kés, Hófürt és Szén. Valódi nevük túlságosan hosszú lett volna az emberi nyelv számára, mondta Levél. Csak ő beszélte a közös nyelvet, így Bran nem tudhatta, a többiek mit gondolnak új nevükről.

A Falon túli vidék csontdermesztő hidege után a barlangok kifejezetten melegnek tűntek, és amikor a fagy előszivárgott a kövekből, az énekesek fáklyákat gyújtottak, hogy visszaűzzék a hideget. Idelent nem volt szél, hó vagy jég, nem próbálták megragadni halott lények, csak a pislákoló mécsesek léteztek, az álmok, a hollók csókjai. És persze a suttogások a sötétben.

Az utolsó zöldlátó,
az énekesek így nevezték, de Bran álmaiban még mindig háromszemű varjú volt. Amikor Meera Reed megkérdezte a valódi nevét, kísérteties hangot hallatott, ami akár kuncogás is lehetett.

– Amikor még gyors voltam, számos nevet viseltem, de anyám még csecsszopó koromban Bryndennek nevezett el.

– Van egy Brynden nevű nagybátyám – mondta Bran. – Vagyis igazából anyám nagybátyja. Fekete Hal Bryndennek hívják.

– Nagybátyádat valószínűleg utánam nevezték el. Néha még ma is adják ezt a nevet, de nem olyan gyakran, mint régen. Az emberek felejtenek. Csak a fák emlékeznek. – Olyan halkan beszélt, hogy Bran alig hallotta.

– Lénye nagy része már a fáé – magyarázta az énekes, akit Meera Levélnek hívott. – Ő jóval hosszabb ideje él, mint a halandók, de még kitart. Értünk, értetek, az emberek birodalmáért. Alig maradt valami erő a testében. Ezer és egy szeme van, de oly sok mindenre kell figyelni. Egy nap majd te is megtudod.

– Mit tudok meg? – kérdezte Bran a Reedeket később, amikor lobogó fáklyákkal a kezükben megjelentek, hogy visszakísérjék a kis barlangkamrába, ahol az énekesek fekhelyet készítettek elő nekik. – Mire emlékeznek a fák?

– A régi istenek titkaira – felelte Jojen Reed. Az étel, a tűz és a pihenés segített neki felépülni az utazás megpróbáltatásaiból, de azóta sokkal szomorúbbnak és fáradtabbnak tűnt, szemében űzött kifejezés ült. – Igazságok, melyeket az Elsők ismertek, és Deresben már megfeledkeztek róluk... de a nedves vadonban még nem. A lápokban és ingoványokban mi sokkal közelebb élünk a zöldhöz, és emlékezünk. Föld és víz, agyag és kő, tölgy és szil és fűz, ezek mind itt voltak már jóval előttünk, és itt lesznek, amikor mi már rég eltűntünk.

– Akárcsak te – tette hozzá Meera.

Ettől Bran elszomorodott.
Mi van, ha én sem akarok itt maradni, amikor ti elmentek
? – kérdezte meg majdnem, de végül inkább visszanyelte a szavakat. Már majdnem felnőtt férfi volt, és nem akarta, hogy Meera sírós csecsemőnek lássa.

– Talán ti is lehetnétek zöldlátók – vetette fel inkább.

– Nem, Bran. – Most Meera tűnt szomorúnak.

– Csak nagyon keveseknek adatik meg, hogy még halandóként igyanak a zöld forrásból, hogy hallják a levelek susogását, és úgy lássanak, ahogy a fák és az istenek látnak – mondta Jojen. – A legtöbben nem ilyen szerencsések. Az istenek nekem csak zöldálmokat adtak. Az én feladatom az volt, hogy idehozzalak, a szerepem ezzel véget ért.

A hold fekete lyuk volt az égen. Farkasok üvöltöttek az erdőben, halott dolgok után kutattak a ritkás hószitálásban. A hegyoldalról hollóraj rebbent fel éles rikoltozással, fekete szárnyak csapdostak a fehér világ fölött. A vörös nap felkelt, lenyugodott, majd újra felkelt, a rózsaszín és a vörös különféle árnyalataira festve a havat. A hegy alatt Jojen komoran merengett, Meera bosszankodott, Hodor pedig az alagutakat járta jobb kezében karddal, a balban fáklyával. Vagy Bran volt az, aki barangolt?

Soha senkinek nem kell megtudnia.

A feneketlen mélységre nyíló nagy barlangcsarnok fekete volt, akár az éjszaka, fekete, mint a szurok, feketébb a hollótollnál is. Fény itt csak átutazóban járt, nem várt és nem kívánt vendég volt, és mindig gyorsan tovább is állt: a tüzek, gyertyák és fáklyák rövid ideig égtek, majd életük végéhez érve kialudtak.

Az énekesek készítettek Brannek saját trónszéket, hasonlót Brynden nagyúréhoz, vörössel erezett fehér varsafából, ahol a halott ágakat élő gyökerek fonták körbe. A nagy csarnokban helyezték el, a szakadék mellett, ahol a feketeségben halk visszhangot vert a lent zubogó folyó. Az ülőrészt puha, szürke mohával párnázták ki. Amint beleült, meleg prémeket terítettek rá.

Ott kuporgott, és hallgatta tanítója érdes suttogását.

– Sose félj a sötétségtől, Bran. – A nagyúr szavaihoz halk fa- és levélsusogás társult, ahogy apró mozdulatot tett a fejével. – A legerősebb fák gyökere a föld sötét mélyéig nyúlik. A sötétség lesz a köpenyed, a pajzsod, az anyatejed. A sötétség tesz erőssé.

A fogyó hold sarlója keskeny volt, és éles, akár egy kés pengéje. Hópelyhek hullottak hangtalanul, fehérbe öltöztetve a katonafenyőket és őrfákat. A hóréteg olyan vastag lett, hogy elfedte a barlang bejáratát, Nyárnak úgy kellett kiásnia magát a fehér falon át, hogy csatlakozhasson a tálkájához, és együtt vadászhassanak. Mostanában Bran ritkán tartott velük, de volt, amikor felülről ügyelte őket.

A repülés még a mászásnál is élvezetesebb volt.

Belebújni Nyár bőrébe olyan könnyűvé vált, mint belelépni egy bejáratott cipőbe, még mielőtt eltört volna a gerince. Lecserélni saját bőrét egy holló éjfekete tollaira már jóval nehezebbnek bizonyult, de nem annyira, mint várta, és nem
ezekkel
a hollókkal.

– Egy vad csődör ugrál és dobálja magát, amikor az ember megpróbál a hátára ülni, és meg akarja harapni a kezet, amelyik az ennivalót adja neki – mondta Brynden nagyúr –, de ha egy ló elfogadott egy lovast, akkor elfogad egy másikat is. Fiatalok vagy öregek, ezek a hollók már mind be vannak törve. Válassz ki egyet, és repülj.

Kiválasztott egyet, aztán még egyet sikertelenül, de a harmadik holló ránézett ravasz, fekete szemével, oldalra billentette a fejét, halkan károgott egyet, és a következő pillanatban már nem a fiú nézte a madarat, hanem a madár a fiút. A folyó robaja hirtelen felerősödött, a fáklyák valamivel fényesebben lobogtak, mint előtte, és a levegő megtelt különös szagokkal. Amikor megpróbált beszélni, csak éles károgásra futotta, és első próbálkozása azzal ért véget, hogy belerepült a falba, és újra saját nyomorék testében találta magát. A holló nem sérült meg. Odarepült hozzá, letelepedett a karjára, Bran pedig megsimogatta a fekete tollakat, és újra próbálkozott. Hamarosan már körbe-körbe repkedett a barlangcsarnokban, kerülgette a mennyezetről lelógó hosszú kőfogakat, még a hasadék fölé is kimerészkedett, és belemerült a hideg, fekete mélységbe.

Rájött, hogy nincs egyedül.

– Valaki más is volt a hollóban – mondta Brynden nagyúrnak, amint visszatért saját bőrébe. – Egy lány. Éreztem.

– Egy asszony a föld dalát éneklők közül – felelte tanítója. – Hosszú ideje halott, egy része mégis itt maradt, ahogy belőled is maradna egy rész Nyárban, amennyiben fiútested holnap meghalna. Egy árnyék a lelken. Nem fog bántani.

– Mindegyik madárban vannak énekesek?

– Mindegyikben. Az énekesek tanították meg az Elsőket arra, hogy hollókkal küldjenek üzeneteket... de akkor még a madarak ki tudták mondani a szavakat. A fák emlékeznek, de az emberek felejtenek, ezért ma már pergamenre írják az üzeneteket, és hozzákötözik olyan madarak lábához, amelyek sosem osztoztak senkivel a bőrükön.

Öreg Nan is mesélte neki ezt a történetet, de amikor megkérdezte Robbot, hogy igaz-e, bátyja csak nevetett, és visszakérdezett, hogy vajon a grumkinokban is hisz-e. Jó lett volna, ha most Robb is itt van vele.
Megmondanám neki
,
hogy tudok repülni
,
de ő nem hinné, ezért meg kellene mutatnom. Biztos vagyok benne, hogy ő is megtanulhatna
,
és Arya meg Sansa, még a kis Rickon és Havas Jon is. Mindannyian hollók lehetnénk
,
és Luwin mester ketrecében élnénk.

Ez azonban csak egy újabb buta ábránd volt. Bran időnként elgondolkodott, hogy ez az egész nem csak álom-e. Talán elaludt odakint a havon, és egy biztonságos, meleg helyre álmodta magát.
Fel kell ébredned,
mondogatta ilyenkor magának,
azonnal fel kell ébredned, különben a halálba álmodod magad!
Egyszer-kétszer erősen bele is csípett a karjába, de csak annyit ért el vele, hogy megfájdult a helye. Kezdetben megpróbálta számolni a napokat a felkeléshez és a lefekvéshez igazítva, de a föld alatt a kettő valahogy egybefolyt. Az álmok leckékké váltak, a leckék álmokká, a dolgok egyszerre történtek, vagy éppen meg sem estek. Vajon megtett valamit, vagy csupán álmodta?

– Ezer emberből mindössze egy születik bőrváltónak – árulta el Brynden nagyúr egy nap, miután Bran már megtanult repülni –, és ezer bőrváltóból egy lehet zöldlátó.

– Én azt hittem, a zöldlátók a gyermekek varázslói. Mármint az énekeseké.

– Bizonyos értelemben. Akiket ti az erdő gyermekeinek hívtok, a napra emlékeztető aranyszemmel születnek, de időnként születik közöttük valaki, akinek a szeme vörös, akár a vér, vagy zöld, mint a moha az erdő szívében. Az istenek így jelölik meg azokat, akiket kiválasztottak az adományra. A kiválasztottak nem erős testalkatúak, és kevés gyors évet érnek meg a föld színén, mert minden dalban meg kell lennie az egyensúlynak. Ám a fához megtérve nagyon sokáig élnek. Ezernyi szem, száz bőr és olyan mély bölcsesség, ameddig az ősi fák gyökerei nyúlnak.
Zöldlátók.

Bran nem értette, ezért megkérdezte a Reedeket.

– Szeretsz könyveket olvasni, Bran? – kérdezte Jojen.

– Bizonyos fajtákat. Szeretem a harcos történeteket. Sansa nővérem a csókolózós történeteket kedveli, de azok buták.

– Egy olvasó ezernyi életet megél, mielőtt meghal – mondta Jojen. – Az az ember, aki nem olvas, csak egyet. Az erdő énekeseinek nincsenek könyveik. Nincs tintájuk, pergamenjük, írott nyelvük. Ehelyett vannak fáik, és mindenekelőtt a varsafák. Amikor meghalnak, megtérnek a fához, beleolvadnak annak gyökerébe, ágaiba és leveleibe, és a fák emlékeznek. Minden énekükre és varázslatukra, történetükre és imájukra, mindenre, amit erről a világról tudnak. A mesterek is elmondhatnák, hogy a varsafák szentek a régi istenek szemében. Az énekesek hiszik, hogy valójában
a fák
a régi istenek. Amikor az énekesek meghalnak, részévé válnak ennek az istenségnek.

Bran szeme elkerekedett.

– Meg fognak
ölni?

– Nem – felelte Meera. – Jojen, csak megrémíted!

– Nem ő az, akinek félnie kell.

A hold kerek volt, és kövér. Nyár a néma erdőben lopakodott, hosszú, szürke árnyék, amely minden vadászat után még soványabbá vált, mert nem talált élő prédát. A varázslat a barlang szájánál kitartott; halottak nem léphettek be. A hó a többségüket újra betemette, de ott voltak, elrejtve, összefagyva, és várakoztak. Újabb halottak csatlakoztak hozzájuk, lények, melyek egykor férfiak és asszonyok voltak, esetleg gyermekek. Halott hollók ültek a csupasz, barna ágakon, szárnyukat jég borította. Egy hómedve csörtetett át a bozóton, hatalmas, csontvázszerű alak, fél fejéről hiányzott a hús, kilátszott alóla a koponyája. Nyár és a falkája megtámadták, darabokra tépték. Aztán lakmároztak, bár a hús rothadt volt, és félig fagyott, és még a szájukban is mozgott.

A hegy alatt még bőven volt táplálék. Vagy száz gombafaj szaporodott a sötétben. A fekete folyóban vak, fehér halak úszkáltak, de megsütve az ízük ugyanolyan jó volt, mint látó rokonaiké. Az énekesek barlangjain osztozó kecskék sajtot és tejet adtak, a hosszú nyárról maradt még némi zab, árpa és szárított gyümölcs is. Majdnem mindennap vérpörköltet ettek árpával, hagymával és húsdarabokkal besűrítve. Jojen úgy vélte, mókushús van benne, Meera pedig patkányra gyanakodott. Brant nem érdekelte. Hús volt, és jóízű. A főzéstől omlóssá vált.

A barlangrendszer időtlen volt, hatalmas és csendes. Több mint három tucat éneklő élt itt, a több ezer halott csontjai mellett, és a járatok mélyen benyúltak a hegy alá.

– Az embereknek nem tanácsos itt barangolniuk – figyelmeztette őket Levél. – A folyó gyors és sötét, a nap nélküli tengerbe ömlik. És vannak járatok, melyek még mélyebbre érnek, feneketlen vermek és függőleges tárnák, a föld közepéig vivő elfeledett utak. Még az én népem sem fedezte fel mindegyiket, pedig ezer és ezer éve élünk itt, emberi években számolva.

Bár a Hét Királyság lakói az
erdő gyermekeinek
nevezték őket. Levél és a többiek egyáltalán nem hasonlítottak a gyermekekre.
Az
erdő kicsi, bölcs emberei
elnevezés találóbb lett volna. Az emberekhez képest persze kicsik voltak, ahogy egy farkas is eltörpül egy rémfarkas mellett, de ettől még nem lesz kölyök. Mogyoróbarna bőrüket világosabb foltok tarkították, akár az őzekét, és hatalmas fülükkel az emberek számára nem létező dolgokat is meghallottak. A szemük is nagy volt, aranyló macskaszemek, melyekkel kiválóan tájékozódtak az alagutakban, ahol egy gyermek csak a sötétséget látta volna. Kezükön mindössze három ujj volt a hüvelyk mellett, körmök helyett pedig éles, fekete karmokat növesztettek.