Sárkányok tánca (107 page)

– Beszélek Szürke Féreggel – mondta.

A vas kérő

A
Bánat
hajnalban egyedül bukkant fel, fekete vitorlái élesen rajzolódtak ki a rózsaszín reggeli égbolt előtt.

Ötvennégy,
gondolta keserűen Victarion, amikor felébresztették a hírrel,
és egyedül hajózik.
Magában átkozta a Viharistent rosszindulatáért, haragja fekete kődarabként ülte meg a gyomrát.
Hol vannak a hajóim
? Kilencvenhárom hajóval kelt útra a Pajzsoktól, az egykor száz hajót számláló Vasflotta nagyjával. A flotta nem egyetlen úré volt, hanem közvetlenül a Tengerkő Trónus alá tartozott, kapitányai és legénysége az összes szigetről verbuválódtak. Igaz, kisebb hajók voltak, mint a zöld földek hatalmas hadi dromondjai, de még így is háromszor akkorák, mint az átlagos hosszúhajók, mély törzzsel és öklelősarkantyúval. Még a királyi flottának is méltó ellenfelei lettek volna.

A Lépőköveken gabonát, húst és ivóvizet vételeztek, miután végighajóztak Dorne komor és kopár, örvényekkel és zátonyokkal teli partjai mentén. A
Vasdiadal
ott elfogott egy kövér kereskedőhajót, a
Nemes Hölgy
nevű nagy koggát, amely Óvárosba tartott Sirályváros, Alkonyvölgy és Királyvár érintésével, sózott tőkehallal, bálnaolajjal és pácolt heringgel megrakva. A zsákmánnyal feltöltötték készleteiket. A Redwyne-szorosban és a dorne-i partvidéken még öt hajót szereztek – három koggát, egy háromárbocos kereskedőhajót és egy gályát –, így a flotta létszáma kilencvenkilencre nőtt.

Kilencvenkilenc hajó hagyta el a Lépőköveket három büszke flottába rendeződve, azzal az utasítással, hogy a Cédrusok Szigetének déli sarkánál gyűljenek újra össze. Egyelőre negyvenöt érkezett meg a világ másik végére. Huszonkettő Victarion saját hajói közül, hármasával-négyesével, időnként egyedül; Sánta Ralf tizennégy hajója, es csupán kilenc Kőházi Vörös Ralf vitorlásai közül. Maga Vörös Ralf sem került elő. A flotta útközben kilenc zsákmányolt hajóval bővült, Így a végső szám ötvennégy lett... de az új szerzemények koggák voltak, és halászhajók, kereskedő– és rabszolgahajók, nem harcra valók. Csatában nem nagyon pótolhatták a Vasflotta hiányzó hajóit.

Az utolsó érkező a
Szüzek Réme
volt, három nappal ezelőtt. Egy nappal korábban három hajó érkezett egy csoportban dél felől... a zsákmányolt
Nemes Hölgy
a
Hollóetető és
a
Vascsók
között bukdácsolt. Előtte két napig azonban semmi, és korábban is csak a
Fejetlen Jeyne
és a
Félelem
két nap szünet után, azt követően, hogy Sánta Ralf befutott saját flottájának maradványaival. A
Quellon Nagyúr,
a
Fehér özvegy,
a
Panasz,
a
Gyász,
a
Leviatán,
a
Vas Úrnő,
a
Kaszás Szele és
a
Csatapöröly,
további hat hajóval, melyek közül kettőt vontatni kellett.

– A viharok – mormolta szomorúan Sánta Ralf, amikor jelentést tett Victarionnak. – Három nagy vihar kapott el minket, és azok között is gonosz szelek fújtak. Vörös szelek Valyria felől, hamutól és kénkőtől büzlők, és fekete szelek, melyek az átkozott partok felé sodortak műiket. Átok ül ezen az úton már a kezdetektől fogva. A Varjúszemű fél tőled, uram, máskülönben miért küldött volna ilyen messzire? Nem akarja, hogy visszatérjünk.

Victarionnak is ugyanez jutott eszébe, amikor Ó-Volantistól egynapi hajóútra belefutottak az első viharba.
Az istenek gyűlölik a rokongyilkosokat,
merengett,
máskülönben Varjúszemű Euron már tucatnyi halált halt volna a kezem által.
Ahogy a tenger tombolt körülöttük, és a fedélzet hánykolódott a lába alatt, látta, hogy a
Dagon lakomája
és a
Vörös Ár
olyan erővel csapódnak egymásnak, hogy mindkét hajó apró darabokra hullott.
A fivérem műve,
gondolta. Ez volt az első két hajó, amit elveszített a saját flottájából. De nem az utolsó.

Lekevert két hatalmas pofont a Sántának.

– Az elsőt az elveszített hajókért kaptad, a másodikat az átokról szóló szavaidért. Ha még egyszer meghallom tőled, az árbochoz szegezem a nyelved! Ha a Varjúszemű képes megnémítani embereket, nekem is menni fog! – Bal kezének fájdalmas lüktetése a kelleténél sokkal durvábbá tette szavait, de komolyan gondolta, amit mondott. – Újabb hajók fognak érkezni. A vihar elvonult, összeszedem a flottámat

Egy majom az egyik árbocon jókedvűen huhogott szinte mintha élvezte volna a kapitány tehetetlen dühét.
Büdös, zajos dög.
Felküldhetett volna érte egy embert, de a majmok mintha élvezték volna a játékot, és sokkal ügyesebben mozogtak a tengerészeknél. A zajongás azonban továbbra is ott visszhangzott a fülében, még elviselhetetlenebbé téve keze sajgását

– Ötvennégy – mormolta. Egy ilyen hosszá utazás után nem is reménykedhetett a Vasflotta teljes erejének megőrzésében... de a Vízbe Fúlt Isten igazán visszaadhatott volna neki hetven vagy nyolcvan hajót.
Jó lett volna magunkkal hozni a Hínárhajút vagy egy másik papot
Victarion indulás előtt áldozatot mutatott be, majd a Lépőköveknél, a flotta háromfelé választása előtt megint, de talán nem a megfelelő imákat mondta el.
Vagy a Vízbe Fúlt Istennek itt már nincs hatalma.
Egyre inkább tartott tőle, hogy túlságosan messzire hajóztak, távoli vizekre, ahol az istenek is idegenek voltak... ám ezeket a kételyeket megtartotta sötét bőrű asszonyának, aki nyelv híján nem tudta továbbadni őket.

Amikor a
Bánat
feltűnt Victarion magához hívatta Egyfülű Wulfe-ot.

– Beszélni akarok a Pocokkal. Szólj Sánta Ralfnak, Vértelen Tomnak és a Fekete Pásztornak. Minden portyázó csapatot hívjanak vissza, kora reggel tábort bontunk a parton. Rakodjanak be minden gyümölcsöt, amit összeszedtek, és hajtsák fel a disznókat a hajókra. Majd akkor vágjuk le őket, ha szükség lesz rá. A
Cápa
itt marad, hogy elmondja a lemaradozóknak, hová mentünk. – A hajónak egyébként is javításra volt szüksége, a vihar alaposan megtépázta. Így csak ötvenhárom hajója marad, de nem volt mit tennie. – A flotta a holnap esti dagállyal kifut.

– Ahogy kívánod – bólintott Wulfe –, de egy újabb nap talán újabb hajót jelent kapitány.

– Igen, tíz nap pedig talán tíz hajót, vagy éppen egyet sem. Így is túl sok időt töltöttünk a vitorlák figyelésével. A diadalunk annál édesebb lesz, minél kevesebb hajóval aratjuk. –
És még a volantisiak előtt oda kell érnem a sárkánykirálynőhöz.

Volantisban látta, hogy készleteket rakodnak fel a gályákra. Mintha az egész város részeg lett volna. A tengerészek, katonák és üstfoltozók nemesekkel és kövér kereskedőkkel táncoltak az utcákon, minden kocsmában és fogadóban pohárköszöntőt mondtak az új triarkákra. Mindenki az aranyról, a drágakövekről és a rabszolgákról beszélt, melyek özönleni fognak a városba a sárkánykirálynő halála után. Victarion Greyjoy gyomra ezt egy napnál tovább nem bírta; bár szégyellte magát érte, arannyal fizetett az élelemért és a vízért, majd újra kihajózott a tengerre.

A viharok talán a volantisi flottát is szétszórták, ugyanúgy, ahogy az övét. Ha a szerencse rámosolyog, számos hajójuk elsüllyedt vagy megfeneklett. De biztosan nem mind. Az istenek nem ennyire jóságosak, és a megmaradt zöld gályák mostanra megkerülhették Valyriát. A rabszolgakatonákkal megrakott nagy hadidromondok valószínűleg már északnak fordultak, Meereen és Yunkai felé. Ha a Viharisten megkímélte őket, már a Bánat-öbölben járhatnak.
Háromszáz hajó, vagy talán ötszáz is.
Szövetségeseik már megérkeztek Meereenhez: yunkaik és astaporiak, új-ghisiek, qarthiak és tolosiak, és a Viharisten a tudója, ki mások... még Meereen saját hadihajói is, melyek elmenekültek a város eleste előtt. Victarion négy és ötven hajót sorakoztathat fel ellenük. Pontosabban három és ötvenet, mert a
Cápa
itt marad.

A Varjúszemű behajózta a fél világot, végigfosztogatta a partokat Qarthtól a Magas Fák Városáig, elátkozott kikötőkbe futott be, ahová csak az őrültek merészkednek. Még a Füst-tengerrel is megpróbálkozott, és túlélte, hogy mesélhessen róla.
Mindezt egyetlen hajóval. Ha ő képes gúnyt űzni az istenekből, akkor én is!

– Értettem, kapitány – felelte Egyfülű Wulfe. Feleannyit sem ért, mint Borbély Nute, de őt a Varjúszemű ellopta tőle. Azzal, hogy Tölgyfapajzs urává nevezte ki, Euron a sajátjává tette Victarion legjobb emberét. – Továbbra is Meereen a terv?

– Mi más lenne? A sárkánykirálynő ott vár rám. –
A világ legszebb asszonya, ha hihetek a fivéremnek. Haja arany-ezüst, szeme ametiszt.

Vajon felelőtlenség volna abban reménykednie, hogy Euron ez egyszer igazat beszélt?
Talán.
Lehet, hogy a lány valami himlőhelyes némber, akinek a melle a térdét verdesi, a „sárkányai” pedig csupán mintás gyíkok Sothoryos mocsaraiból.
Ha viszont valóban az, akinek Euron mondja...
A Lépőkövek kalózaitól és Ó-Volantis kövér kereskedőitől hallottak Daenerys Targaryen szépségéről. Talán igazat beszéltek. Egyébként is, Euron nem ajándéknak szánta a lányt Victarionnak; a Varjúszemű magának akarta megszerezni.
Elküldött engem érte, mint valami szolgálót. Hogy fog üvölteni, amikor a magaménak nyilvánítom a lányt.
Hadd morogjanak az emberek. Már túl messzire hajóztak, és túl sokat vesztettek ahhoz, hogy zsákmány nélkül forduljanak vissza nyugatnak.

A vaskapitány ökölbe szorította ép kezét.

– Gondoskodj róla, hogy teljesítsék a parancsaimat. Aztán keresd meg a mestert, akárhol is bujkáljon, és küldd a kabinomba.

– Értettem. – Wulfe távozott.

Victarion Greyjoy visszafordult az orr felé, tekintete végigvándorolt a flottáján. Hosszúhajók töltötték meg a tengert, feltekert vitorlákkal és bevont evezőkkel vesztegelve a vízen, vagy a parti homokra kifuttatva.
A Cédrusok Szigete.
Hol vannak azok a cédrusok? Úgy tűnt, négyszáz esztendővel ezelőtt vízbe fúltak. Victarion tucatnyi alkalommal járt a parton vadászni, friss húst szerezni, de egyetlen cédrust sem látott.

A nőies mester szerint, akit Euron erőszakolt rá még Westeroson, ezt a helyet egykor a „Száz Csata szigeteként” emlegették, de az emberek, akik részt vettek azokban a csatákban, már évszázadokkal ezelőtt elporladtak.
Hívhatnák akár Majmok szigetének is.
Éltek ott malacok is: a legnagyobb, legfeketébb vaddisznók, amit a vasemberek valaha láttak, és rengeteg visongó kismalac a bozótosban, bátor kis állatok, nem féltek az emberektől.
Most megtanulták.
A Vasflotta rakterei megteltek füstölt sonkával, sózott disznóhússal és szalonnával.

A majmok viszont... a majmok rosszabbak voltak egy járványnál is. Victarion megtiltotta az embereinek, hogy a fedélzetre hozzák a démoni teremtményeket, ám ennek ellenére mostanra a fél flottát megfertőzték, még saját
Vasdiadal
ára is jutottak. Most is látott néhányat, kötélről kötélre, hajóról hajóra lendültek.
Bárcsak volna egy számszeríjam!

Victarion nem szerette ezt a tengert, ezt a végtelen, felhőtlen eget, a kíméletlenül tűző napot, melynek sugarai úgy fölforrósították a fedélzet deszkáit, hogy a végén már égették a lábat. Nem szerette ezeket a semmiből támadó viharokat Pyke körül gyakran volt viharos a tenger, de ott legalább meg lehetett érezni a levegőben. Ezek a déli viharok ugyanolyan kiszámíthatatlanok voltak, mint az asszonyok. Még a víz színe sem volt megfelelő – a part közelében csillogó türkiz, beljebb pedig egészen sötétkék, szinte már fekete. Victarion hiányolta az otthoni vizek szürkészöldjét, a tajtékos hullámokat

A Cédrusok Szigetét sem kedvelte. Vad bőségesen akadt ugyan, de az erdő túlságosan zöld volt és nyugodt, tele csavart törzsú fákkal és különös, élénk színű virágokkal, amilyenekhez hasonlót az emberei még soha nem láttak, és a flottától félmérföldnyire északra, a vízbe fúlt Velos összeomlott szobrai és romos palotai között ismeretlen rémségek leselkedtek rájuk. A legutóbbi alkalommal, amikor Victarion a parton töltött egy éjszakát, sötét és nyugtalanító álmok gyötörték, és amikor felébredt, a szája tele volt vérrel. A mester azt mondta, biztosan ráharapott a nyelvére álmában, Ő azonban a Vízbe Fúlt Isten jelének vélte, figyelmeztetésnek arra vonatkozóan, hogy ha túl sok ideig vesztegel itt, a saját vérében fog megfulladni.

Állítólag azon a napon, amikor a Végzet meglátogatta Valyriát, háromszáz láb magas vízfal söpört végig a szigeten, megölve több százezer férfit, nőt és gyermeket, és egyetlen túlélőt sem hagyott, aki beszámolhatott volna az eseményekről, kivéve néhány halászt, akik éppen a vízen tartózkodtak, és egy maroknyi velosi dárdást, akik a sziget legmagasabb pontján, egy kőtoronyban teljesítettek szolgálatot, és végignézték, amint a dombok és a völgyek alattuk tomboló tengerré változnak. A szépséges Velos cédrusból és rózsaszín márványból épített palotáival egyetlen pillanat alatt lett az enyészeté. A sziget északi végében az ősi téglafalak és Ghozai rabszolgakikötőjének lépcsős piramisai hasonló sorsra jutottak.

Ennyi megfulladt ember, a Vízbe Fúlt Isten itt biztosan nagyon erős, gondolta Victarion, amikor ezt a szigetet jelölte ki a három flotta találkozóhelyeként. Azonban ő nem pap. Mi van, ha valamit félreértelmezett? Lehet, hogy a Vízbe Fúlt Isten haragjában pusztította el a szigetet. Aeron fivére biztosan tudná, de a Hínárhajú ott maradt a Vas-szigeteken, hogy a Varjúszemű és uralma ellen prédikáljon.
Istentelen ember nem ülhet a Tengerkő Trónusra.
A kapitányok és a tengerészek azonban Euron nevét kiáltották a királyválasztó gyűlésen, őt éltették Victarion és a többi istenfélő ember helyett.