Sárkányok tánca (108 page)

A reggeli nap vakító hullámokban verődött vissza a víztükörről. Victarion feje lüktetni kezdett, bár hogy a naptól, az időjárástól, fájó kezétől vagy a gyötrő kételyektől, azt nem tudta volna megmondani. Lement a kabinjába, ahol a levegő hűvösebb volt, és félhomály uralkodott. A sötét bőrű asszony tudta, mit akar, kérnie sem kellett. Ahogy elnyúlt a székében, a nő kivett egy puha, nedves ruhát a mosdótálból, és a homlokára terítette.

– Jó – mondta Victarion. – Nagyon jó. És most a kezem.

A sötét bőrű asszony nem felelt. Euron kivágta a nyelvét, mielőtt neki adta. Victarionnak kétsége sem volt afelől, hogy a Varjúszemű is ágyba vitte. Ez volt a fivére módszere.
Euron ajándékai mérgezettek
emlékeztette magát a kapitány azon a napon, amikor a sötét bőrű asszony a fedélzetre lépett
Nincs szükségem a megunt dolgaira
. Elhatározta, hogy átvágja a torkát és a vízbe veti, hogy véráldozatot mutasson be a Vízbe Fúlt Istennek, de valahogy soha nem tudta rávenni magát.

Azóta nagyon messzire jutottak. Victarion beszélt hozzá, de a sötét bőrű asszony soha nem próbált válaszolni.

– A
Bánat
az utolsó – mondta neki, miközben lefejtette róla a kesztyűjét. – A többi elveszett, késik vagy elsüllyedt. – Elfintorodott, amikor a nő a pajzstartó kezét borító véres kötés alá csúsztatta a tőr hegyét. – Némelyek azt mondják, nem kellett volna szétválasztanom a flottát. Az ostobák! Kilenc és kilencven hajónk volt... ennyi hajót egyszerre lehetetlen átterelni a világ másik felére. Ha együtt tartottam volna őket a leggyorsabb hajókat visszafogták volna a leglassabbak. És hol találtunk volna élelmet annyi éhes szájnak? Semmilyen kikötő nem lát szívesen a vizein egy ekkora flottát A viharok mindenképpen szétszórtak volna minket, mint a leveleket a Nyár-tengeren.

Inkább több részre osztotta a nagy flottát és mindegyiket más úton küldte a Rabszolga-öbölbe. A leggyorsabb hajókat Kőházi Vörös Ralfra bízta, hogy a kalózok útvonalán menjenek végig, Sothoryos északi partjai mentén. Minden tengerjáró tudta, hogy a tikkasztó partvidéken rothadó halott városokat nem szabad meglátogatni, de a Baziliszkusz-szigetek szökött rabszolgáktól, rabszolga-kereskedőktől, csalóktól, szajháktól, vadászoktól, tarka bőrű emberektől és egyéb szerzetektől hemzsegő, vér és sár városaiban mindig lehet készleteket szerezni, ha a vevő nem félt megfizetni az árat.

A nagyobb, nehezebb, lassabb hajók Lys felé indultak, hogy eladják a Pajzsoknál szerzett foglyokat, a Hewett nagyúr városában és a többi szigeten elfogott nőket és gyermekeket, valamint azokat, akik a halál helyett inkább a megadást választották. Victarion csak megvetést érzett az ilyen puhányok iránt, ám az üzlet így is rossz ízt hagyott a szájában. Egy férfit szolgává tenni, vagy egy nőt sófeleséggé, ebben semmi kivetnivalót nem talált, de az ember nem kecske vagy baromfi, hogy aranyért adják-vegyék. Örült, hogy Sánta Ralfra bízta ezt a feladatot, aki a pénzből feltöltheti a nagy hajók rakterét a hosszú, lassú keleti útra.

Saját hajói a Vitatott Földek partjait követték, élelmet és vizet vettek fel Volantisban, majd délnek fordultak, és megkerülték Valyriát. Ez volt a legismertebb út kelet felé, itt zajlott a legnagyobb forgalom, rengeteg zsákmánnyal és apró szigettel, ahol meghúzódhattak a viharok elől, elvégezhették a javításokat, és szükség esetén feltölthették a készleteiket.

– Négy és ötven hajó túl kevés – mondta a sötét bőrű asszonynak –, de nem várhatok tovább. Csak akkor... – Felmordult, amikor a nő lefejtette a kötést, letépve vele a behegedt seb egy részét. A hús alatta zöld és fekete volt, ahol a kard megvágta. – Csak akkor sikerülhet, ha meglepem a rabszolgatartókat, ahogy egykor Lannisrévet. Lecsapok rájuk a tenger felől, és összezúzom őket, aztán fogom a lányt és elmenekülök, mielőtt a volantisiak megérkeznének. – Victarion nem volt gyáva ember, de ostoba sem; ötvennégy hajóval nem győzhet le háromszázat. – Ő lesz a feleségem, te pedig a szolgálója. – Egy nyelv nélküli szolgáló soha nem fecsegi ki a titkokat.

Többet is mondhatott volna, ám megérkezett a mester, és félénken kopogtatott az ajtón, akár egy egér.

– Gyere be! – szóit ki Victarion. – És zárd be magad mögött az ajtót. Tudod, miért vagy itt.

– Kapitány. – A mester úgy is nézett ki, mint egy egér, szürke köpenyével és apró, barna bajszával. – Megnézhetem a kezed?

Ostoba kérdés.
A mestereknek megvolt a maguk haszna, de Kerwin iránt Victarion csak megvetést érzett. Sima, rózsaszín arcával, puha kezével és barna fürtjeivel még a legtöbb lánynál is lányosabban festett. Amikor először lépett a
Vasdiadal
fedélzetére, még pimasz kis mosoly is játszott az ajkán, de egy éjjel a Lépőköveknél nem a megfelelő emberre mosolygott, és Szolga Burton kiverte négy fogát. Nem sokkal azután Kerwin elpanaszolta a kapitánynak, hogy négy embere levonszolta a raktérbe, ahol asszonyként használták.

– Ennek így tudsz véget vetni – mondta neki Victarion, és lecsapta a tőrét a kettejük közötti asztalra. Kerwin elvette a pengét (a kapitány szerint nem merte visszautasítani), de soha nem használta.

– A kezem itt van, annyit nézegeted, amennyit akarod.

Kerwin mester fél térdre ereszkedett, hogy szemügyre vegye a sebet. Még meg is szaglászta, mint egy kutya.

– Újra ki kell engednem a gennyet. A színe... kapitány uram, a vágás nem gyógyul. Lehet, hogy a végén le kell vágnom a kezed.

Erről korábban már beszéltek.

– Ha levágod a kezem, megöllek. De előbb kikötözlek a korláthoz, és az egész legénység kedvét lelheti a seggedben. Tedd a dolgod!

– Fájni fog.

– Mint mindig. –
Az élet fájdalom
,
te ostoba. Örömöt csak a Vízbe Fúlt Isten csarnokában találni.
– Csak csináld!

A fiú – egy ilyen rózsaszín puhányra nem volt könnyű férfiként gondolni – a kapitány tenyerére helyezte tőre pengéjét, és végighúzta rajta. Az előtörő genny sűrű volt, és sárga, akár a megromlott tej. A sötét bőrű asszony elfintorodott a szagra, a mester öklendezett, és még Victarion gyomra is felfordult.

– Vágj mélyebbre! Folyasd ki mind! Vért akarok látni!

Kerwin mester mélyebbre nyomta a tőrt. Ez már fájt, de a genny mellett vér is fakadt, olyan sötét, hogy a lámpás fényében szinte feketének látszott

A vér jó. Victarion helyeslően felmordult. Rezzenéstelen arccal tűrte, hogy a mester kinyomkodja az összes gennyet, majd ecetbe áztatott rongyokkal megtisztítsa a sebet. Mire végzett a tiszta víz a mosdótálban zavaros levessé változott. Már a látványa is rosszullétet okozott.

– Vidd ezt a mocskot, és tűnj el! – Victarion a sötét bőrű asszony felé biccentett. – Majd ő bekötöz.

A bűz még a mester távozása után is megmaradt. Mostanában nem lehetett elszökni előle. Kerwin azt javasolta, hogy a fedélzeten tisztítsák ki a sebet, a friss levegőn és a napfényen, de Victarion erről hallani sem akart. A legénységnek ezt nem szabad látnia. Egy fél világ választotta el őket az otthonuktól, nem láthatták, hogy vaskapitányuk rozsdásodni kezdett.

Bal keze még mindig lüktetett – tompa, de állandó fájdalom volt. Amikor ökölbe szorította, felerősödött, mintha tőrt döftek volna a karjába.
Nem is tőrt, inkább kardot. Egy kardot, amit egy szellem tart a kezében.
Serry, ez volt a neve. Egy lovag, Délpajzs örököse.
Végeztem vele, de még a sírból is megszúrt. A tüzes pokol szívéből, ahová küldtem őt, még beledöfte az acélját a kezembe, és csavart egyet rajta.

Victarion úgy emlékezett a harcra, mintha csak tegnap történt volna. Pajzsa darabokra tört, használhatatlanul lógott a karjáról, ezért amikor Serry kardja lezúdult, puszta kézzel fogta meg a pengét. Az ifjú erősebb volt, mint gondolta; pengéje áthatolt a kapitány kesztyűjének acélján, a szövetbélésen, és elérte tenyerének bőrét.
Egy kismacska karmolása,
gondolta Victarion a harc után. Kimosta a vágást, forralt ecetet öntött rá, bekötözte, és utána nem is nagyon foglalkozott vele – bízott benne, hogy a fájdalom alábbhagy, és a seb idővel magától begyógyul.

A seb azonban elfertőződött, Victarionnak még az is eszébe jutott, hogy Serry pengéje talán mérgezett volt. Máskülönben miért ne gyógyulna be a seb? A gondolat feldühítette. Igazi férfi nem öl méreggel. A Cailin-ároknál a lápi ördögök mérgezett nyílvesszőket lövöldöztek az embereire, de az ilyen korcs népségtől nem is várt mást Serry viszont lovag volt, nemesi családból származott. A méreg a gyávák, az asszonyok és a dorne-iak eszköze.

– De ha nem Serry volt, akkor ki? – kérdezte a sötét bőrű asszonyt – Lehet, hogy annak az egér külsejű mesternek a műve? A mesterek ismernek varázslatokat és más trükköket Lehet, hogy beadott nekem valami mérget abban a reményben, hogy engedem levágni a kezem. – Minél többet gondolkodott rajta, annál valószínűbbnek tűnt – A Varjúszemű adta őt nekem, az a gazember! – Euron Zöldpajzsban ejtette foglyul Kerwint, ahol addig Chester nagyúr szolgálatában állt gondozta a hollókat tanította a gyermekeket. És hogy visongott a kisegér, amikor Euron egyik némája a
Vasdiadal
fedélzetére vonszolta a nyakába tett láncnál fogva. – Ha ez bosszú, akkor valamit nagyon félreértett. Euron ragaszkodott hozzá, hogy tartsuk távol a madaraitól, nehogy valami ravaszságot kövessen el velük – Fivére három ketrec hollót is rábízott hogy Kerwin hírt adhasson az utazásukról, de Victarion eddig megtiltotta a használatukat.
Hadd főjön a Varjúszemű a saját levében.

A sötét bőrű asszony tiszta kötést tett a kezére, és hatodszor tekerte körbe a tenyerén, amikor Hosszúvíz Pyke kopogtatott a hírrel, hogy a
Bánat
kapitánya megérkezett egy fogollyal.

– Azt mondja, hozott nekünk egy varázslót, kapitány. Állítólag a tengerből halászta ki.

– Egy varázslót? – Lehet, hogy a Vízbe Fúlt Isten ajándékot küldött neki, itt, a világ másik végén? Aeron fivére biztosan tudná, de Aeron már látta a Vízbe Fúlt Isten királyi csarnokát mielőtt visszatért az életbe. Victarion egészséges félelmet táplált az istenséggel szemben, ahogy minden értelmes ember, de acéllal szolgálta a hitét. Fájdalmas grimasszal megfeszítette sebesült kezét, és felhúzta rá a kesztyűt.

– Mutasd meg nekem azt a varázslót.

A
Bánat
kapitánya a fedélzeten várt rá. Alacsony férfi volt legalább olyan szőrös, mint amennyire csúnya. A Sparr-ház szülötte, az emberei Pocoknak nevezték.

– Kapitány uram – mondta, amikor meglátta Victariont –, ő Moqorro, a Vízbe Fúlt Isten ajándéka.

A
varázsló valóságos szörnyeteg volt, legalább olyan magas, mint Victarion, de kétszer olyan széles, gömbölyű sziklára emlékeztető hassal és gubancos, csontfehér hajjal, amely oroszlánsörényként vette körül arcát. A bőre fekete volt. Nem a nyár-szigetekiek mogyoróbarnája, nem is a dothraki lovasurak vörösesbarnája vagy a sötét bőrű asszony faszén– és földszíne, hanem
fekete.
Feketébb a szénnél, feketébb a gagátnál, feketébb még a holló szárnyánál is.
Olyan, mint akit tűzben sütögettek amíg a húsa el nem feketedett, össze nem zsugorodott
,
és el nem füstölt a csontjairól,
gondolta Victarion. A varázslót megégető lángnyelvek még mindig ott táncoltak az arcán és a homlokán, apró szeme a megfagyott tűzből nézett kifelé.
Rabszolga-tetoválás
, ismerte fel a kapitány.
A gonosz jele.

– Egy törött árbocba kapaszkodott, amikor rátaláltunk – jelentette a Pocok. – Tíz napig hánykolódott a vízen, miután a hajója elsüllyedt.

– Ha tíz napot töltött volna a vízben, már halott lenne, vagy megőrült volna a tengervíztől. – A sós víz szent dolog volt; Hínárhajú Aeron és a többi pap azzal áldottak meg embereket, sőt, időnként ittak is belőle néhány kortyot, hogy megerősítsék hitüket de halandó ember nem maradhatott életben, miután napokig a tenger vizét itta.

– Tehát azt állítod, varázsló vagy? – kérdezte Victarion a foglyot.

– Nem, kapitány – felelte a fekete ember a közös nyelven. Hangja olyan mély volt, mintha a tenger fenekéről jött volna. – Csupán R’hllornak, a Fény Urának alázatos szolgája vagyok.

R’hllor. Vagyis egy vörös pap.
Victarion már látott ilyen embereket idegen városokban, amint szent tüzeiket táplálják. Azok selyemből, bársonyból és gyapjúból varrt, égővörös köpenyt viseltek, a fogolyról viszont csupán kifakult, sómarta rongyok lógtak, rátekeredve a lábára és a derekára... ám amikor a kapitány tüzetesebben szemügyre vezette azokat a rongyokat, látta, hogy egykor azok is vörösek lehettek

– Egy rózsaszín pap – mondta.

– Egy démonpap – köpött a fedélzetre Egyfülű Wulfe.

– Talán meggyulladt a köpenye, azért ugrott a vízbe – találgatott Hosszúvíz Pyke. Általános nevetés fogadta szavait Még a majmok is mulattak. Harsányan makogtak odafent, az egyik ledobálta saját ürülékét.

Victarion Greyjoy nem szerette a nevetést. Mindig az a kellemetlen érzése támadt tőle, hogy ő az áldozata valamilyen tréfának, amit nem ért. Kölyökkorukban Varjúszemű Euron gyakran gúnyolódott rajta, akárcsak Aeron, amikor még nem volt Hínárhajú. Gúnyolódásukat sokszor álcázták dicséretnek, Victarion gyakran fel sem fogta, hogy rajta élcelődnek, csak amikor meghallotta a nevetést. Aztán jött a düh, felgyűlt a torkában, míg a végén már fulladozott tőle. Ugyanígy érzett a majmokkal kapcsolatban is. Mutatványaik soha nem csaltak mosolyt a kapitány arcára, bár a legénység harsányan nevetett és füttyögött.

– Küldjük le a Vízbe Fúlt Istenhez, mielőtt átkot idéz ránk – tanácsolta Szolga Burton.

– Egy hajó elsüllyedt, és csak ő kapaszkodott a roncsokba – mondta Egyszemü Wulfe. – Hol a legénység? Démonokat idézett, hogy elnyeljék őket? Mi történt a hajóval?

– Vihar volt. – Moqorro összefonta a karját a melle előtt. Egyáltalán nem tűnt ijedtnek, bár körülötte mindenki a halálát kívánta. Mintha még a majmok sem kedvelték volna a varázslót, sikoltozva ugráltak egyik kötélről a másikra.

Victarion bizonytalan volt A
tengerből érkezett. Miért vetette volna ki a Vízbe Fúlt Isten, ha nem az volt a célja, hogy rátaláljunk
? Euron fivérének is voltak házi varázslói.
A Vízbe Fúlt Isten talán azt akarta, hogy nekem is legyen egy.

– Miért mondtad, hogy ez az ember varázsló? – kérdezte a Pockot. – Én csak egy toprongyos vörös papot látok.

– Magam is így gondoltam, kapitány... de a fickó
tud
dolgokat. Tudta, hogy a Rabszolga-öbölbe tartunk, mielőtt bárki mondhatta volna neki, és azt is, hogy itt leszel, a sziget mellett – A kis ember tétovázott. – Kapitány, azt mondta... azt mondta, egészen biztosan meghalsz, ha nem hozzuk őt ide.