Sárkányok tánca (103 page)

A Vén Gránátalma megérintette a sebhelyét. Ő maga is ott volt a Koponyák Hídjának védői között, amikor a Könnyező legutóbb megpróbálta átvágni magát a Toroknál.

– Parancsnok, ugye nem akarod átengedni azt... azt a démont is?

– Nem szívesen. – Jon még emlékezett a fejekre, melyeket a Könnyező hagyott neki hátra, szemük helyén a véres gödrökkel.
Fekete Jack Bulwer
,;
Szőrös Hal Szürketollú Garth. Nem tudom megbosszulni őket, de nem felejtem el a nevüket.
– De igen, uraim, akár őt is. Nem válogathatunk a szabad népből, és nem mondhatjuk, hogy az egyik átjöhet, a másik nem. A béke mindenkire nézve békét jelent.

A Norrey krákogott, és nagyot köpött.

– Békéljenek meg a farkasokkal és a dögevő varjakkal!

– A tömlöceimben béke van – tette hozzá az öreg Flint. – Add nekem a Könnyezőt!

– Hány felderítővel végzett a Könnyező? – kérdezte Othell Yarwyck. – Hány asszonyt rabolt el, erőszakolt és gyilkolt meg?

– Hármat a sajátjaim közül – felelte Flint. – És amelyik lány nem kell neki, azt megvakítja.

– Amikor egy ember felölti a feketét, minden bűne feledésbe merül – emlékeztette őket Jon. – Ha azt akarjuk, hogy a szabad nép mellettünk harcoljon, ugyanúgy meg kell bocsátanunk múltbéli bűneiket, ahogy a saját embereinkkel megtesszük.

– A Könnyező nem fogja elmondani a szavakat – jelentette ki Yarwyck. – Nem fogja a köpenyünket viselni. Még a többi portyázó sem bízik benne.

– Nem kell megbíznod valakiben ahhoz, hogy felhasználd. –
Különben hogyan használhatnálak titeket
? – Szükségünk van a Könnyezőre, és a hozzá hasonlókra is. Ki más ismerné jobban a vadont, mint a vadak? Ki ismeri jobban az ellenségeinket, mint az az ember, aki harcolt ellenük?

– A Könnyező csak az erőszakot és a gyilkolást ismeri – morogta Yarwyck.

– Ha átjönnek a falon, a vadak háromszor annyian lesznek, mint mi – mutatott rá Bowen Marsh. – És ez még csak Tormund serege. Ha a Könnyező emberei és a rideghoniak is csatlakoznak hozzájuk, egyetlen éjszaka alatt elsöpörhetik az Éjjeli őrséget.

– Csak a létszámmal nem lehet háborút nyerni. Ti nem láttátok őket. A fele két lábon járó halott.

– Én azt szeretném, ha inkább a földön fekve lennének halottak, ha meg nem sértelek, nagyuram – mondta Yarwyck.

– De
megsértesz! –
Jon hangja hideg volt, akár a köpenyüket tépkedő szél. – Abban a táborban gyermekek vannak, több százan, ezren. És asszonyok.

– Lándzsaasszonyok.

– Azok is. Valamint anyák és nagyanyák, özvegyek és szüzek... hajlandó lennél mindegyiket halálra ítélni, uram?

– A vita nem testvérek közé való – szólt közbe Cellador septon. – Térdeljünk le, és imádkozzunk a Vénasszonyhoz, hogy világítsa meg a bölcsességhez vezető utat.

– Havas nagyúr – szólalt meg a Norrey –, hová akarod tenni ezeket a vadakat? Remélem, nem az
én
földemre.

– Úgy ám – csatlakozott Flint is. – Ha átengeded nekik az Adományt, az a te bolondságod, de gondoskodj róla, hogy ne csatangoljanak el, mert visszaküldjük neked a fejüket. Közeleg a tél, nem akarok még több szájat etetni.

– A vadak a falon maradnak – nyugtatta meg őket Jon. – A legtöbbjük az üresen álló várakban lesz elhelyezve. – Az Éjjeli őrségnek már voltak meglehetősen hiányos helyőrségei Jégvégen, Hosszúhanton, Szürkelesen és Mélytóban, de tíz erőd még mindig üresen, elhagyatottan állt. – Férfiak asszonyokkal és gyerekekkel, tíz év alatti árvákkal, öregek, özveggyé vált anyák és olyan nők, akik nem akarnak harcolni. A lándzsaasszonyokat elküldjük Hosszúhantra, a nővéreikhez, az egyedülálló férfiakat pedig az újonnan megnyitott várakba. Akik feketét öltenek, itt maradnak, vagy elküldöm őket a Keleti őrségbe és Árnyéktoronyba. Tormund székhelye Tölgyfapajzs lesz, hogy közelről szemmel tudjam tartani.

Bowen Marsh felsóhajtott.

– Ha nem ölnek meg minket a kardjukkal, akkor a szájukkal fognak. Parancsnok uram, hogy akarod etetni Tormund több ezer emberét?

Jon már várta a kérdést.

– A Keleti őrségen keresztül. Hajóval hozzuk az ennivalót, annyit, amennyire szükségünk lesz. A folyóvidékről, a viharvidékről és Arryn Völgyéből, Dorne-ból és a Keskeny-tenger másik oldaláról, a Szabad Városokból.

– Ezért az élelemért pedig... tulajdonképpen hogyan is fizetünk, ha szabad megkérdeznem?

A braavosi Vasbank aranyával
, felelhette volna Jon, de inkább azt mondta:

– Megegyeztem a szabad néppel, hogy a bőreiket és prémjeiket megtarthatják, azokra szükségük lesz télen, de minden más vagyonukat átadják. Aranyat és ezüstöt, borostyánt, ékköveket, faragásokat, mindent, ami értékes. Áthajózzuk az árut a Szabad Városokba, és ott eladjuk.

– A vadak minden vagyonát – gúnyolódott a Norrey. – Abból aztán vehetsz egy véka árpát, talán kettőt is.

– Parancsnok, miért nem követeled, hogy a vadak adják át a fegyvereiket is? – kérdezte Clydas.

Bőrös felnevetett.

– Azt akarjátok, hogy a szabad nép mellettetek harcoljon a közös ügyért. Hogyan tegyék ezt fegyverek nélkül? Hógolyóval dobáljuk tán a lidérceket? Vagy adtok botot, hogy azzal üssük őket?

A vadak, fegyverzete egyébként is jórészt botokból áll,
gondolta Jon. Husángok, kőbalták, pörölyök, tűzben edzett hegyű fadárdák, kések csontból, kőből és sárkányüvegből, vesszőből font pajzsok, csontpáncélzat, keményített bőr. A thennek bronzot öntöttek, a Könnyezőhöz hasonló portyázók pedig a holttestektől elszedett acélfejszékkel és kardokkal jártak... de még azok is régi holmik voltak, a sokéves használattól kicsorbultak, és foltokban megtelepedett rajtuk a rozsda.

– Óriásvész Tormund soha nem fogja önként lefegyverezni az embereit – mondta Jon. – Ő nem a Könnyező, de nem is gyáva. Ha ezt kérném tőle, vér folyna.

A Norrey a szakállát piszkálta.

– Elhelyezheted ezeket a vadakat a régi erődökben, Havas nagyúr, de mivel veszed rá őket, hogy ott is maradjanak? Mi gátolja meg őket abban, hogy a déli, melegebb földekre vándoroljanak?

– A
mi
földjeinkre – hangsúlyozta öreg Flint.

– Tormund a szavát adta, hogy tavaszig minket fognak szolgálni. A Könnyező és a többi kapitány ugyanilyen esküt tesz, különben nem engedjük át őket.

Öreg Flint a fejét csóválta.

– El fognak árulni minket.

– A Könnyező szava semmit nem ér – tette hozzá Yarwyck.

– Ezek istentelen vademberek – mondta Cellador septon. – A vadak kétszínűsége még a délvidéken is ismert.

Bőrös karba fonta a kezét.

– Emlékszel még a lenti csatára? Én a másik oldalon harcoltam, most pedig feketét hordok, és ölni tanítom a fiaitokat. Vannak, akik köpönyegforgatónak hívnak, talán joggal... de nem vagyok vadember, vagy ha igen, a varjak is azok. Vannak isteneink, ugyanazok az istenek, akiket Deresben is tiszteltek.

– Észak istenei, még a Fal előtti időkből – bólintott Jon. – Az istenek, akikre Tormund megesküdött. Meg fogja tartani a szavát. Ismerem őt, ahogy ismertem Mance Raydert is. Ha elfelejtettétek volna, egy ideig együtt vonultam velük.

– Én nem felejtettem el – morogta a főintéző.

Nem,
gondolta Jon.
Nem is hittem, hogy el fogod.

– Mance Rayder is esküt tett – mondta Marsh. – Megesküdött, hogy nem visel koronát, nem vesz feleséget, nem nemz fiakat. Aztán szépen köpönyeget fordított, megtette mindet, és félelmetes sereget vezetett a birodalom ellen. Annak a seregnek a maradványai várakoznak most a Falon túl.

– A megtört maradványai.

– Egy törött kardot is újjá lehet kovácsolni. És egy törött karddal is lehet ölni.

– A szabad népnek nincsenek urai és törvényei – mondta Jon –, viszont szeretik a gyermekeiket. Ennyit talán ti is elismerhettek

– Minket nem a gyermekeik zavarnak. Mi az apáktól félünk, nem a fiúktól.

– Akárcsak én. Ezért ragaszkodtam a túszokhoz. –
Nem vagyok az a könnyen rászedhető bolond, akinek nézel... és nem vagyok félig vad sem, akármit is hiszel
– Száz fiú, nyolc és tizenhat év közöttiek A főnökök és kapitányok fiai, a maradék
ot véletlenszerűen választottuk ki. A fiúk apródként és fegyverhordozóként fognak szolgálni, felszabadítják az embereinket rengeteg feladat alól. Talán egy nap néhányan feketét öltenek Ki tudja, történtek már furcsább dolgok is. A többiek nálunk maradnak túszként, hogy ezzel biztosítsuk atyáik hűségét

Az északiak összenéztek.

– Túszok – tűnődött a Norrey. – És Tormund ebbe beleegyezett?

Kénytelen volt, különben végignézhette volna az emberei pusztulását.

– A vérdíjamnak nevezte, de hajlandó kifizetni.

– Miért is ne? – öreg Flint rákoppantott a jégre a botjával. – Mi mindig gyámságnak neveztük, amikor Deres fiút követelt tőlünk, pedig valójában túszok voltak. Igaz, nem bántak rosszul velük

– Kivéve azokkal, akiknek az apja csalódást okozott a Tél Királyainak – mondta a Norrey. – Azok egy fejjel alacsonyabban tértek haza.

Mondd csak, fiam... ha ezek a vad barátaid csalárdnak bizonyulnak, megvan hozzá a gyomrod, hogy megtedd, amit kell?

Kérdezd meg Janos Slyntet.

– Óriásvész Tormund jobban ismer annál, semhogy próbára tegye a türelmemet. A ti szemetekben talán zöldfülű kölyöknek tűnök, Norrey nagyúr, de még mindig Eddard Stark fia vagyok.

A föintézőt szemlátomást még ez sem győzte meg.

– Azt mondod, azok a fiúk apródként fognak szolgálni. Parancsnok uram, ugye nem azt akarod mondani, hogy
fegyverforgatást
is tanulnak majd?

Jonnál elszakadt a cérna, dühösen csattant fel:

– Nem, nagyuram, azt akarom mondani, hogy csipkés alsóneműt fognak stoppolni! Persze, hogy fegyverforgatást tanulnak! Ezenkívül vajat köpülnek, tűzifát aprítanak, istállót takarítanak, éjjeliedényeket ürítenek és üzeneteket visznek... és amikor nem ezeket teszik, akkor dárdával, karddal és íjjal gyakorolnak!

Marsh még a szokásosnál is jobban elvörösödött.

– Bocsáss meg az őszinteségemért, parancsnok, de ennél finomabban nem tudom magam kifejezni. Amit javasolsz, az egész egyszerűen árulás. Az Éjjeli őrség tagjai nyolcezer esztendőn át álltak a Falon, és harcoltak a vadak ellen. Most pedig egyszerűen átengeded őket, menedéket adsz nekik a várainkban, élelmet és ruhát juttatsz nekik, és még harcolni is megtanítod őket. Talán én emlékeztesselek rá, Havas parancsnok?
Esküt tettél!

– Pontosan tudom, mire esküdtem! – vágott vissza Jon. –
Kard vagyok a sötétségben. A falak őre vagyok. A tűz vagyok, amely elűzi a hideget, a fény, amely elhozza a hajnalt, a kürt, amely felébreszti az alvókat, a pajzs, amely az emberek birodalmát védelmezi.
Ezek ugyanazok a szavak, amelyeket te is elmondtál, amikor letetted az esküdet?

– Azok, ezt parancsnok uram is jói tudja.

– Biztos vagy benne, hogy nem felejtettem ki valamit? Esetleg a királyról és a törvényeiről, meg arról, hogy ennek a földnek minden talpalatnyi részét védenünk kell, és tartanunk az összes romba dőlt várat? Hogy is szól ez a rész? – Jon várta a választ, ám az nem jött. –
A pajzs, amely az emberek birodalmát védelmezi.
Ezek azok a szavak Mondd meg nekem, nagyuram: mik ezek a vadak, ha nem emberek?

Bowen Marsh kinyitotta a száját, de nem jött ki hang belőle. Nyakán pír kúszott fel az arcára.

Havas Jon elfordult tôle. A nap utolsó fényei már halványulni kezdtek. Figyelte, ahogy a fal repedései vörösről szürkére, majd feketére változnak, a tűzcsíkok fekete jégfolyamokká alakulnak. Odalent Melisandre úrnő kántált a tüze mellett
Fény Ura, óvj meg minket, mert az éj sötét, és tele van iszonyattal

– Közeleg a tél – mondta végül, megtörve a kényelmeden csendet –, és vele a Mások. A Fal az a hely, ahol meg tudjuk állítani őket. A Fal
azért készült,
hogy megállítsuk őket. De a Falra emberek kellenek. Ezzel a vitát lezártuk, rengeteg a tennivalónk a kapu kinyitása előtt. Tormund embereinek ételt, ruhát és szállást kell adnunk. Sokan közülük betegek, ápolásra van szükségük. Ez a te feladatot lesz, Clydas. Ments meg annyit, amennyit csak tudsz.

Clydas ködös, rózsaszín szemével pislantott.

– Megteszem, ami tőlem telik, Jon. Úgy értem, parancsnok

– Szükségünk lesz minden szekérre és kordéra, hogy a szabad népet új lakhelyeikre szállítsuk. Othell, erről te gondoskodsz.

Yarwyck elfintorodott.

– Értem, parancsnok.

– Bowen uram, te gyűjtöd be a zsákmányt. Aranyat, ezüstöt borostyánt türkizt, karkötőket, nyakláncokat. Mindent írj össze, számolj meg, és gondoskodj róla, hogy biztonságban odaérjenek a Keleti őrségbe.

– Igenis, parancsnok!

Jég,
gondolta Jon,
és tőrök a sötétben. Keményre fagyott, vörös vér és meztelen acél.
Kardtartó keze megfeszült. Feltámadt a szél.

Cersei

M
inden éjszaka hidegebbnek tűnt az előzőnél.

A cellában nem volt sem kandalló, sem parázstartó. Az egyetlen ablak túl magasan helyezkedett el ahhoz, hogy kilásson börtönéből, és a keskenysége miatt át sem fért volna rajta, viszont ahhoz elég nagy volt, hogy a kinti hideg beférkőzzön az apró helyiségbe. Cersei a fogvatartóitól kapott első ruhát széttépte, és követelte, hogy adják vissza a sajátját, így egy ideig meztelenül kellett dideregnie. Amikor hoztak neki egy új ruhát, engedelmesen belebújt, és még meg is köszönte, bár a szavak majdnem a torkán akadtak.

Az ablakon át a hangok is beszüremlettek, a királynő csak innen tudhatta, mi történik a városban. Az ételt hozó septák soha nem beszéltek hozzá.

Gyűlölte a helyzetét. Jaime biztosan eljön érte, de honnan fogja tudni, hogy megérkezett? Cersei csak abban reménykedett, hogy ikertestvére nem lesz olyan ostoba, hogy hadsereg nélkül vonuljon a templomhoz. Minden kardra szüksége lehet az épületet körbevevő Szegény Bajtársak ellen. Gyakran kérdezősködött testvére után, de börtönének őrei nem válaszoltak. Ser Lorasról is kérdezett. Legutolsó értesülései szerint a Viráglovag haldoklott, súlyos sebet kapott Sárkánykő bevétele közben.
Haljon csak meg,
gondolta Cersei,
de minél gyorsabban.
A fiú halálával üresedés támadna a Királyi Testőrségben, ami az ő megváltását jelenthetné. Ám a septák ugyanúgy hallgattak Loras Tyrellről, mint Jaimeről.

Qyburn nagyúr volt a legutóbbi és egyetlen látogatója. Cersei világa négy emberre szűkült: saját magára és három ájtatos, hajthatatlan börtönőrére. Unella septa erős csontozatú, férfias kinézetű nő volt, kérges tenyérrel és egyszerű, szigorú vonásokkal. A fehér hajú Moelle septa apró, ijesztő szeme gyakran szűkült össze gyanakodva ráncos,

baltaélű arcában. A széles csípőjű, alacsony, hatalmas keblű és olajbarna bőrű Scolera septa savanyú szagot árasztott, amely hasonlított a romlásnak induló tejéhez, ők hozták az élelmet és a vizet, ürítették az éjjeliedényét, és vitték el mosni a ruháját néhány naponként Ilyenkor meztelenül reszketett a takarók alatt, amíg vissza nem hozták. Scolera időnként felolvasott neki a
Hétágú csillag
ból vagy a
Szent imakönyv
ből, de ettől eltekintve egyikük sem beszélt vele, és nem válaszoltak a kérdéseire.

Gyűlölte és megvetette mind a hármat majdnem annyira, mint azokat az embereket akik elárulták.

Hamis barátok, áruló szolgálók, férfiak, akik örök szerelmükről biztosították, még saját vérei is... mindegyik cserbenhagyta a szükség órájában. Osney Kettleblack, az a puhány megtört az ostorcsapások alatt, és olyan titkokat susogott a Főveréb fülébe, amelyekkel megásta a saját sírját. Fivérei, az utca söpredéke, akiket ő emelt fel maga mellé, csak ültek a kezükön, és nem tettek semmit. Vizes Aurane, az admirálisa kimenekült a tengerre azokkal a dromondokkal, amelyeket ő építtetett neki. Orton Merryweather visszafutott Hosszúasztalra, és magával vitte feleségét Taenát is, aki a királynő egyetlen barátja volt ezekben a nehéz időkben. Harys Swyft és Pycelle nagymester semmit nem tettek, hogy kiszabadítsák, sőt átadták a birodalom vezetését annak az embernek, aki összeesküvést szőtt ellene. Meryn Trant és Boros Blount, a király felesküdött védelmezői egyszerűen eltűntek. Még Lancel kuzinja, aki egyszer azt állította, szereti őt, még ő is a vádlójává vált. Nagybátyja nem volt hajlandó segíteni neki uralkodni, pedig a Király Segítőjévé tette volna.

Jaime pedig...

Nem, ezt nem hiszi, nem hiheti! Jaime azonnal idejön, amint hírt kap a történtekről.
Jöjj azonnal –
írta neki. –
Segíts. Ments meg. Szükségem van rád, ahogy ezelőtt még soha nem volt. Szeretlek. Szeretlek. Szeretlek. Jöjj azonnal!”
Qyburn megesküdött rá, hogy eljuttatja a levelet testvéréhez, aki hadseregével a folyóvidéken vándorolt. Qyburn azonban azóta sem tért vissza. Amennyire tudta, akár meg is halhatott, és a fejét kitűzhették az erőd falára. Vagy talán a Vörös Torony alatti fekete cellákban henyél, és még mindig nem küldte el a levelet. A királynő vagy száz alkalommal érdeklődött felőle, de fogvatartói nem beszéltek vele. Csak annyit tudott biztosan, hogy Jaime nem érkezett meg.

Még nem
, biztatta magát.
De nemsokára itt lesz. És ha megjön, a Főveréb és a szajhái egészen másként fognak dalolni.

Gyűlölte a tehetetlenséget.

Fenyegetőzött, de fenyegetései rezzenéstelen arcokra és süket fülekre találtak. Parancsolt, de parancsait figyelmen kívül hagyták. Az Anya kegyelmét kérte, a nők egymás iránti együttérzésére próbált építeni, de a három aszott septa félrerakta női voltát, amikor letették esküjüket. Próbálta elbűvölni őket, kedvesen beszélt hozzájuk, minden újabb sértést szelíden fogadott. Meg sem inogtak. Jutalmat ígért nekik, megbocsátást, elismerést, aranyat, pozíciót, de mindezt ugyanúgy fogadták, mint a fenyegetéseit.

Még imádkozott is. Ó, mennyit imádkozott! Imát akartak, hát szolgált nekik vele, térden állva, mintha holmi koszos utcai lotyó lenne, nem pedig a Szikla lánya. Imádkozott szabadulásért, szenvedései enyhüléséért, Jaimeért. Hangosan arra kérte az isteneket, hogy óvják meg őt ártatlanságában; magában vádlói mielőbbi és fájdalmas haláláért fohászkodott. Imádkozott, amíg ki nem sebesedett a térde, amíg akkorára nem dagadt a nyelve, hogy már alig kapott tőle levegőt. A cellában minden, lány korában tanult ima eszébe jutott, és szükség szerint talált ki újakat is, szólt az Anyához és a Szűzhöz, az Atyához és a Harcoshoz, a Vénasszonyhoz és a Kovácshoz. Még az Idegenhez is imádkozott.
Bármelyik haragos istenhez.
A Hét azonban ugyanolyan süketnek bizonyult, mint e világi szolgálói. Cersei különféle szavakkal illette őket, de könnyeket nem adott nekik.
Azt sosem fognak kapni tőlem,
fogadkozott magában.

Gyűlölt gyengének lenni.

Ha az istenek adtak volna neki annyi erőt, amennyit Jaimenek vagy annak a részeges, félkegyelmű Robertnek, gondoskodik saját szökéséről.
Bárcsak lenne egy kardom, és a forgatásához szükséges tudásom!
Egy harcos szíve lakozott benne, de az istenek vak rosszindulatukban egy asszony törékeny testét adták neki. A királynő kezdetben megpróbált küzdeni, de a septák legyűrték. Túl sokan voltak, és erősebbnek bizonyultak, mint a kinézetük alapján sejteni lehetett. Csúf öregasszonyok, de a rengeteg imádkozás, súrolás és a novíciák pálcával ütlegelése gyökér szívósságúvá tette őket.

És pihenni sem hagyták. Éjszaka vagy nappal, amikor a királynő lehunyta a szemét, hogy aludjon, azonnal megjelent az egyik őre, hogy felszólítsa, vallja be bűneit. Házasságtöréssel, fajtalankodással,

felségárulással, még gyilkossággal is vádolták, mert Osney Kettleblack bevallotta, hogy az ő parancsára fojtotta meg az előző főseptont

– Azért jöttem, hogy meghallgassam a vallomásodat a gyilkosságokról és a paráználkodásokról – mormolta Unella septa, amikor ő ébresztette.

Moelle septa azt állította, a bűnei miatt nem tud aludni.

– Csak az ártatlanok ismerik a zavartalan alvás békéjét. Valld be bűneidet, és úgy fogsz aludni, akár egy újszülött gyermek

Ébredés, alvás, majd újra ébredés; minden éjszakáját kínzói durva kezei tördelték darabokra, és minden éjszaka egyre hidegebb és mostohább volt, mint az előző. A bagoly órája, a farkas órája, a fülemüle órája, napkelte és napnyugta, alkonyat és pirkadat, vég nélküli sorban vonultak el előtte. Hány óra lehet? Milyen nap van? Hol tartják fogva egyáltalán? Álom ez, vagy már felébredt? Az apró álomtöredékek, melyeket engedélyeztek neki, éles pengékké változtak, a józan eszét szabdalták darabokra. Napról napra egyre tompábbá vált, kimerült és belázasodott. Már nem tudta, mennyi ideje tartják fogva a cellában, Baelor Nagytemplomának egyik tornyában a hét közül.
Itt fogok megöregedni és meghalni,
gondolta elkeseredetten.

Ezt nem engedheti meg. A fiának szüksége van rá. A birodalomnak szüksége van rá. Ki kell szabadítania magát, akármilyen kockázattal is járjon. Világa leszűkült a hatszor hat láb területű cellára, egy éjjeliedényre, valamint egy leheletvékony, barna gyapjútakaróra, amitől viszketett a bőre, de még mindig Tywin nagyúr lánya volt, a Szikla gyermeke.

Az alvástól kimerülten, a toronycellába minden éjjel belopódzó hidegtől reszketve, lázasan és éhesen Cersei Lannister végül úgy döntött, gyónnia kell.

Aznap este, amikor Unella septa eljött, hogy felverje álmából, már térden állva találta a királynőt.

– Vétkeztem – mondta Cersei. Nyelve megduzzadt a szájában, ajka kiszáradt és megrepedezett. – Súlyos bűnöket követtem el, most már látom. Hogy lehettem ennyire vak ilyen hosszú ideig? Magasra emelt lámpásával eljött hozzám a Vénasszony, és szent fényénél megláttam az utat, amelyet követnem kell. Szeretnék újra tiszta lenni, nem akarok mást, csak feloldozást. Kérlek, jó septa, könyörgöm, vigyél a főseptonhoz, hogy meggyónhassam neki bűneimet és paráznaságomat!

– Megmondom neki, felség – bólintott Unella septa. – őszentsége örülni fog. Halhatatlan lelkünket csak beismerés és megbánás útján lehet megmenteni.

És a hosszú éjszaka hátralévő részében már hagyták aludni. Soksok óra áldott alvás. A bagoly, a farkas és a fülemüle ez egyszer észrevétlenül és számolatlanul repült el, miközben Cersei álmában Jaime volt a férje, és a fiuk még élt.

Másnap reggel a királynő mintha újjászületett volna, majdnem a réginek érezte magát Amikor fogvatartói eljöttek érte, bűnbánó hangon közölte velük, mennyire szeretné meggyónni bűneit és bocsánatot nyerni mindazért amit tett

– Ezt megkönnyebbüléssel halljuk – mondta Moelle septa.

– Nagy súlytól szabadul meg a lelked – tette hozzá Scolera septa. – Utána sokkal jobban fogod érezni magad, felség.

Felség.
Ez az egyszerű szó bizakodással töltötte el. Hosszú raboskodása alatt börtönőrei még ezt az egyszerű udvariassági gesztust sem adták meg neki.

– Őszentsége már vár – mondta Unella septa.

Cersei engedelmesen és alázatosan hajtotta le a fejét.

– Megfürödhetnék előbb? Nem vagyok olyan állapotban, hogy megjelenjek előtte.

– Majd később megfürdesz, ha őszentsége engedélyezi – felelte Unella septa. – Most inkább halhatatlan lelked tisztasága, ne a hús múló örömei miatt aggódj.

A septák levezették a toronylépcsőn – Unella ment előtte, a másik kettő mögötte, mintha attól tartanának, hogy megpróbál elszökni.

– Hosszú ideje nem jött látogatóm – mormolta halkan Cersei ereszkedés közben. – A király jól van? Mint a gyermekéért aggódó anya kérdem.

– Őfelsége jó egészségnek örvend – felelte Scolera septa –, és megfelelő védelmet élvez éjjel és nappal. A királynő folyamatosan ott van mellette.

Én vagyok a királynő!
Nagyot nyelt és mosolyogva mondta:

– Ezt jó tudni Tommen annyira szereti őt. Sosem hittem azt a sok szörnyűséget, amit mondtak róla. – Tehát Margaery Tyrellnek valahogy sikerült kibújnia a paráználkodás, házasságtörés és felségárulás vádja alól? – Volt tárgyalás?

– Nemsokára – válaszolta Scolera septa –, de a testvére...

–
Csend!
– csattant fel Unella, és a válla fölött metsző pillantást vetett Scolerára. – Túl sokat beszélsz, te ostoba vénasszony! Nem a mi dolgunk, hogy ilyesmiről csevegjünk!

Scolera lehajtotta a fejét.

– Kérlek, bocsáss meg.

Ezután már néma csendben folytatták az utat

A Főveréb a saját szentélyében fogadta, egy rideg, hétszögletű kamrában, ahol a Hét durván faragott arcai bámultak le Cerseire a kőfalakról, majdnem olyan savanyú és helytelenítő kifejezéssel, mint maga őszentsége. Amikor belépett, a férfi egy egyszerű asztalnál ülve írt valamit. A fősepton nem sokat változott legutóbbi találkozásuk óta, amikor elfogták és bebörtönözték. Még mindig ugyanaz az östövér, szürke hajú ember volt sovány, kemény és éhező külsővel, éles vonásokkal, mély barázdákkal az arcán, gyanakvó tekintettel. Elődei díszes köpenye helyett színezetlen gyapjúból készült formátlan tunikát viselt, amely egészen a bokájáig leért.

– Felség – szólalt meg köszöntésképpen –, úgy hallottam, gyónni kívánsz.

Cersei fél térdre ereszkedett.

– Igen, szentséges uram. A Vénasszony eljött hozzám álmomban, magasra emelt lámpással...

– Minden bizonnyal. Unella, te maradj itt, és jegyezd fel őfelsége szavait. Scolera, Moelle, ti elmehettek. – Összeérintette ujjhegyeit, ahogy Cersei az apjától is látta több ezer alkalommal.

Unella septa helyet foglalt a háta mögött, kigöngyölt egy pergament, és mestertintába mártott egy tollat. Cerseibe tőrdöfésként hasított a rémület.

– Ha mindent megvallottam, engedélyt kapok, hogy...

– Felségeddel a bűnei szerint fogunk bánni.

Ez az ember hajthatatlan,
jött rá újra. Megpróbálta összeszedni magát

– Akkor az Anya könyörüljön rajtam. Férfiakkal feküdtem össze a házasság kötelékén kívül. Bevallom.

– Kivel? – a fősepton tekintete az övébe mélyedt.

Cersei hallotta, hogy Unella ír a háta mögött, a toll halk, kaparó hangot adott.

– Lancel Lannisterrel, a rokonommal. És Osney Kettleblackkel. – Mindketten bevallották, hogy vele háltak, nem lett volna értelme tagadni. – És a fivéreivel is, mindkettővel. – Nem tudhatta, mennyit mondott el Osfryd és Osmund. Biztonságosabb volt túl sokat bevallani, mint túl keveset. – Ez nem ment fel a bűnöm alól, szentséges uram, de magányos voltam, és féltem. Az istenek elvették tőlem Robert királyt, szerelmemet és védelmezőmet. Egyedül voltam, körbevéve cselszövőkkel, hamis barátokkal és árulókkal, akik gyermekeim megölését tervezgették. Nem tudtam, kiben bízhatok, ezért... az egyetlen módszert használtam, ami rendelkezésemre állt, hogy magamhoz kössem a Kettleblackeket.