Sárkányok tánca (102 page)

Az út hátralévő részében csendben lovagoltak, Szellem mindvégig ott loholt a nyomukban. Mormont hollója a kapuig követte őket, aztán felrepült a magasba, miközben Jonék leszálltak a nyeregből. Ló előrement egy égő fahasábbal, hogy meggyújtsa a fáklyákat a jégalagútban.

A kijáratnál fekete testvérek kisebb csoportja várta őket amikor előbukkantak a Fal alól. Királyerdei Ulmer is ott volt közöttük, és végül az öreg íjász szólalt meg a többiek nevében.

– Bocsáss meg, nagyuram, de a fiúk kíváncsiak. Béke lesz, vagy vér és vas?

– Béke – felelte Jon. – Óriásvész Tormund három nap múlva átvezeti az embereit a Falon. Barátként nem ellenségként. Néhányan talán beállnak a soraink közé. A mi dolgunk, hogy jó szívvel fogadjuk őket. Most pedig mindenki menjen a dolgára. – Jon átadta a lova kantárszálát Selyemnek – Beszélnem kell Selyse királynéval. – Őfelsége sértésnek fogja venni, ha nem keresi fel azonnal. – Utána meg kell írnom néhány levelet. Vigyél pergament és tollat a szállásomra, és egy üvegcsével a mester fekete tintájából. Utána szólj Marshnak, Yarwycnak, Cellador septonnak és Clydasnak – Cellador természetesen félrészeg lesz, Clydas pedig legfeljebb gyenge utánzata lehet egy valódi mesternek, de vele kell beérnie.
Amíg Sam vissza nem tér. –
Küldd hozzám az északiakat is, Flintet és a Norrey-t Bőrös, te is légy ott

– Hobb hagymás lepényt süt – mondta Selyem. – Esetleg megmondjam nekik, hogy vacsorára menjenek hozzád?

Jon megfontolta.

– Nem. Inkább naplementekor találkozzunk a Fal tetején. –Valhoz fordult – Úrnőm, fáradj velem, ha nincs ellenedre.

– A varjú parancsol, a fogoly engedelmeskedik – telelte a lány játékosan. – Ez a te királynőd ádáz teremtés lehet, ha felnőtt férfiaknak is elgyengül a térdük, amikor találkoznak vele. Talán vasba kellett volna öltöznöm bőrök és prémek helyett. Ezeket a ruhákat Dallától kaptam, nem szívesen vérezném össze őket.

– Ha a szavakkal vért lehet ontani, valóban van okod félni. Szerintem elég biztonságosak a ruháid, úrnőm.

A koszos hóban frissen kiásott ösvényen közelítették meg a Király Tornyát

– Azt hallottam, a királynődnek dús, fekete szakálla van.

Jon tudta, hogy nem kellene mosolyognia, mégis megtette.

– Csak bajusza, de nagyon ritkás, meg tudod számolni a szőrszálakat.

– Micsoda csalódás!

Akármennyit is beszélt róla, hogy szeretne mielőbb a királyi székhely úrnője lenni, Selyse Baratheon szemlátomást nem nagyon sietett feladni a Fekete Vár kényelmét Éjvár árnyaiért. Természetesen állandó őrséget tartott – négyen álltak az ajtajánál, ketten kívül, a lépcsőn, és ketten bent, egy parázstartó mellett. A parancsnokuk Királyhegyi Ser Patrek volt kék fehér-ezüst lovagi díszben, ötágú csillagokkal teleszórt köpenyben. Amikor Jon bemutatta neki Valt, a férfi fél térdre ereszkedett és kezet csókolt

– Hercegnő, még annál is gyönyörűbb vagy, mint mondták – hízelgett. – A királyné sokat mesélt nekem a szépségedről.

– Ez különös, mivel még sohasem találkoztunk. – Val megsimogatta a lovag fejét. – Felállhatsz, Ser Térdeplő. Úgy, állj fel szépen. – Mintha egy kutyához beszélt volna.

Jonnak minden önuralmára szüksége volt hogy ne nevesse el magát. Rezzenéstelen arccal közölte a lovaggal, hogy beszélni szeretnének a királynéval. Ser Patrek felküldte az egyik emberét a lépcsőn, megérdeklődni, hogy őfelsége tudja-e fogadni őket.

– A farkas itt marad – közölte ellentmondást nem tűrően.

Jon számított erre, mivel a királyné félt Szellemtől, majdnem an-nyira, mint Wun Weg Wun Dar Wuntól.

– Szellem, maradsz!

Őfelsége a tűz mellett ülve varrogatott miközben a bolondja olyan zenére táncolt amit csak ő hallhatott; agancsain halkan csilingeltek a csengők.

– A varjú, a varjú! – kiabálta Foltosképű, amikor meglátta Jont. – A tenger alatt a varjak fehérek, akár a hó, én tudom, én tudom, ó, ó, ó!

Shireen hercegnő az ablak melletti székben kuporgott, felhúzott csuklyája elrejtette az arcát elcsúfító szürkehám nagy részét. Melisandre úrnőt sehol sem látták, aminek Jon kifejezetten örült. Előbb vagy utóbb oda kell állnia a vörös papnő elé, de szerette volna, ha az nem a királyné jelenlétében történik.

– Felség. – Fél térdre ereszkedett, Val pedig követte a példáját Selyse királyné félretette a kézimunkáját

– Felállhattok.

– Ha felséged nem bánja, szeretném bemutatni Val úrnőt. A nővére, Dalla volt...

–...az anyja annak az üvöltő csecsemőnek, amelyik ébren tart minket éjjelente. Tudom, ki ő, Havas nagyúr. – A királyné szipákolt.

– Nagy szerencséd, hogy még királyunk előtt visszatért, különben rosszul járhattál volna. Nagyon rosszul.

– Te vagy a vad hercegnő? – kérdezte Shireen.

– Néhányan így hívnak – bólintott Val. – A nővérem Mance Rayder, a Falon Túli Király asszonya volt. Akkor halt meg, amikor fiút szült neki

– Én is hercegnő vagyok – mondta Shireen –, de sosem volt nővérem, csak egy unokatestvérem, aki elhajózott. Fattyú volt, de én kedveltem.

– Shireen kedvesem – szólt rá a királyné –, biztos vagyok benne, hogy a parancsnok nem kíváncsi Robert balkézről született kölykeire. Foltosképű, légy jó bolond, és kísérd vissza a hercegnőt a szobájába.

A bolond csengettyűi megszólaltak.

– El, el! – énekelte. – Gyere velem a tenger alá, el, el, el! – Kézen fogta a kis hercegnőt, és szökdécselve kivonszolta a szobából

– Felség – mondta Jon –, a szabad nép vezetője elfogadta a feltételeimet.

Selyse királynő aprót bólintott.

– Férjuram kívánsága volt, hogy menedéket nyújtsunk ezeknek a vadembereknek. Amíg betartják a király békéjét és a király törvényeit örömmel látjuk őket birodalmunkban. – Lebiggyesztette az ajkát.

– Azt hallottam, még több óriást hoznak.

Ezúttal Val válaszolt.

– Majdnem kétszázat, felség. És több mint nyolcvan mamutot

A királyné megborzongott.

– Félelmetes lények. – Jon nem tudta megállapítani, hogy az óriásokról vagy a mamutokról beszél. – Bár nemes uram talán hasznát vehetné a bestiáknak a csatákban.

– Lehetséges, felség – bólintott Jon –, de a mamutok túlságosan nagyok, nem férnek át a kapun.

– Nem lehet kiszélesíteni?

– Az... azt hiszem, nem volna bölcs dolog.

Selyse bosszúsan fújtatott.

– Ha te mondod. Nem kétlem, értesz az ilyesmihez. És hol akarjátok letelepíteni a vadakat? Vakondváros biztosan nem elég nagy hozzá, hogy menedéket nyújtson... hányan is vannak?

– Négyezren, felség. Majd helyőrséget adnak az elhagyott várainkban, és segítenek a Fal védelmében.

– Úgy tudtam, azok a várak romok. Lehangoló, hideg és komor helyek, alig többek romhalmaznál. A Keleti őrségben patkányokról és pókokról beszéltek.

A hideg mostanra végzett a pókokkal
gondolta Jon,
a patkányok húsa pedig még jól jöhet télen.

– Mindez igaz, felség... de még a romok is kínálnak valamennyi menedéket. A Fal pedig el fogja választani őket a Másoktól.

– Látom, mindent gondosan elterveztél, Havas nagyúr. Biztos vagyok benne, hogy Stannis király elégedett lesz, amikor diadalmasan hazatér a csatából.

Ha egyáltalán hazatér.

– Persze a vadaknak előbb el kell fogadniuk Stannist királyuknak, R’hllort pedig az istenüknek – folytatta a királyné.

És már itt is vagyunk, szemtől szemben egy keskeny hídon.

– Bocsáss meg, felség, de nem ezek voltak a feltételeim.

Selyse arca megmerevedett.

– Súlyos hiba. – Eddig sem volt sok melegség a hangjában, de most az is eltávozott egy pillanat alatt.

– A szabad nép nem térdel le – mondta Val.

– Akkor kényszeríteni kell őket – jelentette ki a királyné.

– Tedd azt, felség, és az első adandó alkalommal fellázadnak – ígérte Val. – Mégpedig pengével a kezükben.

A királyné összeszorította az ajkát, álla megremegett.

– Arcátlan vagy, de azt hiszem, egy vadtól nem is várhatok mást. – Kell számodra találnunk egy férjet, aki majd jó modorra tanít. – Jonra nézett. – Nem adom a beleegyezésemet, parancsnok, és nemes férjem sem. Mindketten tudjuk, nem akadályozhatom meg, hogy kinyisd a kaput, de ígérem neked, felelni fogsz, amikor a király megtér a csatából. Talán érdemes lenne átgondolnod a döntésedet.

– Felség. – Jon ismét letérdelt, de Val ezúttal nem csatlakozott hozzá. – Sajnálom, hogy tetteimmel kiváltottam elégedetlenségedet, de úgy cselekedtem, ahogy a legjobbnak véltem. Távozhatunk?

– Igen. Minél előbb!

Amint biztonságos távolságba értek a királyné embereitől, Valból előtört a harag.

– Hazudtál a szakálláról! Több szőr van az állán, mint az én lábam között! És a lánya... az arca...

– Szürkehám.

– Mi szürke halálnak hívjuk.

– Gyermekeknél nem mindig halálos.

– A Faltól északra igen. A bürök a legjobb gyógyszer rá, de egy párna vagy penge is megteszi. Ha én adtam volna életet annak a szerencsétlen gyermeknek, már rég a kegyelem ajándékában részesítem.

Ezt a Valt Jon még sosem látta.

– Shireen hercegnő a királyné egyetlen gyermeke.

– Mindkettejüket sajnálom. A gyermek tisztátalan.

– Ha Stannis megnyeri ezt a háborút, Shireen lesz az örököse a Vastrónon.

– Akkor a Hét Királyságotokat is sajnálom.

– A mesterek szerint a szürkehám nem...

– A mesterek azt hisznek, amit akarnak. Kérdezz meg egy erdei boszorkányt, ha hallani akarod az igazságot. A szürke halál néha elalszik, hogy aztán újra feltámadjon.
A gyermek tisztátalan!

– Kedves lánynak tűnik. Nem tudhatod, hogy...

– De tudom. Te nem tudsz semmit, Havas Jon. – Val megragadta a karját. – El kell innen távolítani a kis szörnyeteget a szoptatós dajkáival együtt! Nem lakhat ugyanabban a toronyban, ahol a halott lány!

Jon lerázta magáról a kezét.

–
Nem halott!

– De az. Az anyja még nem látja, és ezek szerint te sem, de a halál már itt van. – Eltávolodott néhány lépést, aztán megtorpant, visszafordult. – Elhoztam neked óriásvész Tormundot. Most küldd el hozzám a szörnyeteget!

– Ha tudom, elküldöm.

– Tedd azt. Tartozol nekem, Havas Jon.

Jon figyelte, ahogy elmegy.
Nincs igaza. Biztosan téved. A szürke
-
hám nem olyan halálos
,
mint mondja, a gyermekeknél nem.

Szellem közben újra eltűnt. A nap alacsonyra ereszkedett nyugaton.
Egy kupa jó, fűszeres forralt bor most sokat segítene.
Ám azzal még várnia kell. Ellenségekkel kell találkoznia, mégpedig a legrosszabb fajtákkal: a saját testvéreivel.

Bőrös a felvonóketrecnél várt rá, és együtt mentek fel a Falra. Minél magasabbra emelkedtek, annál erősebben fújt a szél. Ötven lábnál a ketrec erősen kilengett minden széllökésre. Időnként nekikoccant a Falnak, és a napfényben vakítóan csillogó kristályzuhatagot fakasztott belőle. Az erőd legmagasabb tornyait is maguk mögött hagyták. Négyszáz lábnál a szélnek foga volt, a fekete köpenyek zajosan csapkodtak a vasrácsokon. Hétszáz lábnál már át is fújt rajtuk.
A Fal az enyém,
emlékeztette magát Jon, miközben a felvonó kezelői a csörlőt tekerték.
Legalább még két napig.

Jon leugrott a jégre, köszönetet mondott a csörlősöknek, és biccentett az őrt álló dárdás katonáknak. Mindketten mélyen előrehúzták gyapjúköpenyük csuklyáját, így a szemükön kívül semmi sem látszott belőlük, de Jon felismerte Tyt a hátára omló hosszú, zsíros, fekete hajról, és Owent is a derekánál az övébe tűzött kolbászról. A tartásuk alapján is tudta volna azonosítani Őket.
Egy jó úrnak ismernie kell az embereit,
mondta egyszer apja neki és Robbnak még Deresben.

Jon kisétált a Fal szélére, és lenézett a harcmezőre, ahol Mance Rayder seregét tönkreverték. Vajon hol lehet most Mance?
Rád talált, kishúgom? Vagy csak téged használt fel, hogy elmenekülhessen innen
?

Oly hosszú idő telt el, mióta utoljára látta Aryát. Vajon hogy nézhet ki most? Megismerné egyáltalán?
Lábalatti Arya. Mindig szurtos volt az arca.
Megvan még az a kis kard, amit Mikkennel kovácsoltatott neki?
A hegyes végével szúrunk,
mondta neki. Nem is mert a nászéjszakára gondolni, ha csak a fele igaz annak, amit Havas Ramsay-ről beszéltek
Hozd őt haza, Mance. Megmentettem a fiadat Melisandrétól, és most még négyezer embert a szabad népedből. Tartozol nekem azzal a kislánnyal.

Az északi Kísértetjárta Erdőben a fák közé bekúsztak a délutáni árnyékok. A nyugati égbolt vörösen izzott, de keleten már feltűntek az első csillagok. Havas Jon behajlította kardforgató keze ujjait, és azokra gondolt akiket elveszített.
Sam, te kedves, kövér bolond, gonosz tréfát űztél velem, amikor megválasztattál parancsnoknak. Egy parancsnoknak nincsenek barátai.

– Parancsnok – szólalt meg Bőrös –, emelkedik a ketrec.

– Hallom. – Jon elhátrált a peremről.

Elsőként a két klánfőnök, a bőrbe és vasba öltözött Norrey és Flint lépett ki a Falra. A Norrey úgy festett, mint valami vén róka, ráncos volt, és aszott, szeme azonban élénken és okosan csillogott. Torghen Flint fél fejjel alacsonyabb lehetett nála, de legalább kétszer annyit nyomott – a zömök, izmos férfi bütykös, sonkányi öklével vastag botra támaszkodott, úgy sántikált ki a jégre. Bowen Marsh követte őket medvebőrbe burkolózva, majd Othell Yarwyck és a borgőzös Cellador septon.

– Gyertek, sétáljunk – mondta Jon. Nyugat felé indultak a Falon, a nap irányában lépdeltek a kaviccsal felszórt ösvényen. Csak akkor szólalt meg újra, amikor ötvenlábnyira távolodtak a ketrectől. – Tudjátok, miért hívattalak ide titeket. Három nap múlva, hajnalban kinyílik a kapu, és átengedjük a falon Tormundot az embereivel együtt. Rengeteg előkészület vár ránk.

Csend fogadta bejelentését, melyet végül Othell Yarwyck tört meg.

– Parancsnok,
több ezer...

–...kiéhezett, otthonától messze szakadt, halálosan fáradt vad. – Jon a távoli tábortüzekre mutatott. – Ott vannak. Tormund szerint négyezren.

– A tüzek alapján háromezret mondanék. – Bowen a jegyzékek és számok világában élt. – És állítólag még kétszer annyian vannak Rideghonban, az erdei boszorkánnyal, Ser Denys pedig nagy táborokról ír az Árnyéktornyon túli hegyek között.

Jon meg sem próbálta cáfolni.

– Tormund szerint a Könnyező ismét meg akar próbálkozni a Koponyák Hídjával.