Sárkányok tánca (101 page)

– Ne! – Csak ennyit tudott üvölteni. Drogon vállból kitépte a végtagot, és félredobta, mint egy kutya a patkányt a rágcsálók fészkében.

– Öljétek meg! – kiáltotta Hizdahr zo Loraq a többi dárdásnak. –
Végezzetek a szörnyeteggel!

Ser Barristan erősen tartotta Danyt

– Ne nézz oda, felség!

– Engedj! – A királynő kitépte magát a lovag szorításából. A világ mintha lelassult volna körülötte, ahogy átugrott a korláton. A homokban elvesztette az egyik szandálját. Futás közben érezte a forró, durva homokszemeket a lábujjai között. Ser Barristan utánakiáltott valamit. Erős Belwas még mindig öklendezett Dany még gyorsabban futott.

A dárdások is rohantak, néhányan a sárkány felé, dárdával a kezükben. Mások inkább a fegyverüket eldobálva menekültek. A hős a homokon rángatózott, karjának egyenetlen szélű csonkjából élénkpiros vér lövellt. Dárdája ott maradt Drogon hátában, ide-oda ingott ahogy a sárkány a szárnyaival csapkodott. A sebből füst szállt fel. Ahogy a többiek közelebb értek, Drogon kettejüket fekete lángba borította. Farka kivágódott oldalra, elkapta a veremmestert, aki megkísérelt a háta mögé topózni, és kettőbe vágta a férfit. Egy másik támadó megpróbálta kiszúrni a szemét, míg a sárkány ki nem tépte a gyomrát. A meereeniek sikoltoztak, átkozódtak, üvöltöztek. Dany hallotta, hogy valaki ott lohol mögötte.

– Drogon! – kiáltotta –
Drogon!

A sárkány odanézett, fogai közül füst gomolygott. A vére is füstölt, ahol a földre hullott. Újból csapott egyet a szárnyával, skarlátszín porfelhőt támasztva. Dany köhögve támolygott a forró, vörös ködben. Drogon feje lecsapott.

– Ne! – Csak ennyire maradt ideje. Ne,
ne engem, hát nem ismersz meg
? A fekete fogak az arcától néhány hüvelyknyire álltak meg. Dany megbotlott a veremmester tetemében, és a fenekére huppant.

Drogon felüvöltött, hangja betöltötte a vermet. Danyt forró légáramlat ölelte körül. A sárkány hosszú, pikkelyes nyaka kinyúlt felé, és amikor Drogon kitátotta a száját, a fekete fogak között látta a csontokat és az égett húsdarabokat. A szeme mintha olvadt fémből lett volna.
A pokollal nézek farkasszemet, de nem merem elfordítani a fejem.
Még soha, semmiben nem volt ennyire biztos.
Ha menekülni próbálok, elhamvaszt és lenyel.
Westeroson a septonok hét pokolról és hét mennyországról beszéltek, de a Hét Királyság és istenei most távol voltak. Ha itt most meghal, vajon a dothrakik lóistene eljön érte a fűtengerről, és befogadja őt
khalasar
jába
,
a csillagok közé, hogy az éji földeken lovagolhasson napja és csillaga oldalán? Vagy esetleg Ghis dühös istenei küldik el érte a hárpiáikat hogy megszerezzék a lelkét, és örök szenvedésre kárhoztassák? Drogon egyenesen az arcába üvöltött, lehelete elég forró volt hozzá, hogy felhólyagosodjon tőle a bőr. Dany hallotta, hogy valahonnan a közelből Ser Barristan kiált;

–
Itt vagyok!
Velem próbálkozz! Ide,
ide!

Drogon szemének parázsló, vörös mélyében Dany meglátta saját tükörképét. Mennyire kicsinek tűnt, milyen gyengének, törékenynek és ijedtnek.
Nem hagyhatom, hogy lássa a félelmemet!
Négykézlábra állt a homokban, rátámaszkodott a veremmester holttestére, és ujjai rátaláltak a korbács nyelére. Ettől mindjárt bátrabbnak érezte magát. A bőr meleg volt élő. Drogon újra üvöltött, olyan hangosan, hogy kis híján elejtette a korbácsot. A sárkány odakapott a fogaival.

Dany megütötte.

–
Nem! –
sikoltotta, és teljes erőből meglendítette a fegyvert. A sárkány visszakapta a fejét. –
NEM!
– A szöges szíjak végigvágtak az orrán. Drogon felemelkedett, árnyéka rávetült a királynőre. Dany megütötte pikkelyes mellét, újra és újra, amíg bele nem sajdult a keze. A hosszú, kígyószerű nyak megfeszült, akár egy íj húrja.Hangos sziszegéssel fekete tüzet köpött, de Dany lebukott a lángok alá, miközben folyamatosan ütött és kiabált: –
Nem, nem, nem! LE!

A válaszként felharsanó üvöltés tele volt félelemmel és dühvel, tele fájdalommal. A szárny megrebbent egyszer, kétszer... majd összecsukódott. A sárkány még egyet sziszegett, és elnyúlt a homokban. Fekete vér szivárgott a dárda ütötte sebből, füstölögve csöpögött a vörös homokra.
Tűzből való hús,
gondolta Dany,
akárcsak én.
Daenerys Targaryen felkapaszkodott a sárkány hátára, megragadta a dárdát, és egyetlen rántással kitépte. A fegyver hegye félig megolvadt, a vas vörösen izzott. Félredobta. Drogon tekergett alatta, izmai hullámozva mozogtak, ahogy erőt gyűjtött. A levegőt vastagon megtöltötte a homok. Dany nem látott semmit, nem tudott lélegezni, nem tudott gondolkodni. A fekete szárnyak hangos mennydörgéssel csaptak egyet, és a skarlát homok hirtelen eltávolodott.

Szédelegve hunyta be a szemét. Amikor újra kinyitotta, könnyein és a poron keresztül a meereenieket látta, amint felfelé rohannak a

lépcsőn, és kitódulnak az utcákra.

A korbács még mindig ott volt a kezében. Meglegyintette vele

Drogon nyakát.

–
Magasabbra!
– kiáltotta. Másik kezével görcsösen kapaszkodott a pikkelyekbe, próbált valami szilárd fogódzót találni. Drogon széles, fekete szárnyai a levegőt kavarták. Dany érezte a melegét a combja között. Úgy érezte, mindjárt szétrobbanna a szíve.
Igen,
gondolta,
igen, most, most, gyerünk, vigyél, vigyél, REPÜLJÜNK!

Jon

Ó
riásvész Tormund nem volt magas ember, de az istenek széles, izmos mellkast és nagy hasat adtak neki. Mance Rayder Kürtfúvó Tormundnak nevezte tüdejének ereje miatt, és azt beszélték, Tormund képes a nevetésével lefújni a havat a hegyek csúcsairól. Haragos üvöltése azonban inkább a trombitáló mamutokra emlékeztette Jont.

Mert aznap Tormund sokat és hangosan üvöltött. Bömbölt, kiabált, és olyan erővel csapkodta az asztalt öklével, hogy még a vizeskancsó is felborult. A mézsörös szaru soha nem volt távol a kezétől, így a fenyegetőzésekor kifröccsenő nyálcseppek is édesek voltak a méztől. Havas Jont gyávának, hazugnak és köpönyegforgatónak nevezte, feketeszívű, térdeplő csirkefogónak, haramiának, dögevő varjúnak, és azzal vádolta, hogy seggbe akarja dugni a szabad népet. Az ivószarut kétszer is Jon fejéhez vágta, igaz, csak miután kiürítette. Tormund nem az a fajta ember volt, aki elpazarolja a jóféle mézsört. Jon elengedte a füle mellett a szidalmakat. Egyszer sem emelte fel a hangját, nem is válaszolt fenyegetéssel a fenyegetésre, de nem engedett abból, amiért idejött.

Végül, amikor a délután árnyai már hosszúra nyúltak a sátor mellett, óriásvész Tormund – a Nagyot Szóló, a Kürtfúvó, a Jégtörő, a Viharöklű, a Medvék Szeretője, Rőtvár Sörkirálya, az Istenekkel Szóló és a Seregek Atyja – kezet nyújtott.

– Legyen hát, és az istenek bocsássanak meg nekem. Mert van vagy száz anya, aki sosem fog, ebben biztos vagyok.

Jon kezet rázott vele. Esküjének szavai visszhangoztak a fejében.
Kard vagyok a sötétségben. A falak őre vagyok. A tűz vagyok, amely elűzi a hideget, a fény, amely elhozza a hajnalt, a kürt, amely felébreszti az alvókat, a pajzs, amely az emberek birodalmát védelmezi.
És egy új mondatot is költött magának:
Az őrszem vagyok, aki kinyitotta a kaput, és hagyta átvonulni rajta az ellenséget.
Nagyon sokat megadott volna érte, ha tudja, vajon helyesen cselekszik-e. Ám most már túl messzire ment ahhoz, hogy visszaforduljon.

– Megegyeztünk

Tormund szorítása csontroppantó erejű volt, ebben semmit sem változott. A szakáll is ugyanaz maradt, bár az arca a dús, fehér szőrzet alatt sokkal keskenyebbé vált, és a vörösesbarna bőrt mély árkok szabdalták.

– Mance-nek meg kellett volna ölnie, amikor lehetősége volt rá – mondta, miközben mindent megtett, hogy Jon kezét péppé morzsolja. – Aranyat zabkásáért, és a fiúk... kegyetlen ár. Mi történt azzal a kedves kölyökkel, akit ismertem?

Parancsnokká választották.

– Azt mondják, a tisztességes alku után mindkét fél boldogtalan. Tehát három nap?

– Ha megérem. Néhányan az enyémek közül leköpnek majd, amikor meghallják a feltételeket. – Tormund elengedte Jon kezét. – A varjaid is morogni fognak, amennyire ismerem őket. Én is azt tenném. A számát sem tudom, hány fekete anyaszomorítóval végeztem.

– Ezt talán ne emlegesd hangosan a Fal déli oldalán.

– Har! – nevetett Tormund. Ez sem változott; még mindig könnyen és gyakran nevetett. – Bölcs szavak. Nem akarom, hogy a varjak halálra csipkedjenek. – Tenyerével Jon hátára csapott. – Ha a népem biztonságban lesz a Fal mögött, lakomát csapunk, megosztozunk a húson és a sörön. Addig viszont... – A vad lehúzta az aranykarikát a bal csuklójáról, és odadobta Jonnak, majd ugyanezt megismételte a jobbal is. – Az első fizetséged. Még apámtól kaptam őket, aki az ő apjától örökölte. Most pedig a tiéd, te tolvaj, fekete fattyú!

A karperecek óaranyból készültek, nehezek voltak és tömörek, az Elsők rúnái díszítették. Óriásvész Tormund mindig is hordta őket, mióta Jon ismerte; ugyanúgy a részét képezték, mint a szakálla.

– A braavosiak be fogják olvasztani őket az aranyért. Kár lenne értük, inkább tartsd meg.

– Nem. Nem fogják azt mondani, hogy Óriásvész Tormund rávette a szabad népet, hogy megváljanak a kincseiktől, miközben ő megtartotta a sajátjait. – Elvigyorodott – De a farkamon hordott gyűrűt megtartom. Az sokkai nagyobb, mint ezek az apróságok Neked nyakláncnak is jó lenne.

Jon elnevette magát.

– Te sosem változol

– Ó, dehogynem. – A mosoly elolvadt, akár a hó nyáron. – Már nem az az ember vagyok, aki Rőtváron voltam. Túl sok halált láttam, és még rosszabb dolgokat. A fiaim... – Gyász költözött Tormund arcára. – Dormundot a Falért vívott csatában vágták le, pedig félig még gyerek volt. A királyod egyik lovagja ölte meg, egy szürkébe öltözött fattyú, a pajzsán lepkével. Láttam a vágást, de a fiam halott volt mire odaértem. Torwyrd pedig... őt a hideg vitte el. Mindig is beteges fiú volt. Egy éjjel egyszerűen meghalt. És ami a legrosszabb, mielőtt megtudtuk volna, hogy egyáltalán elment fel is kelt sápadtan, kéken világító szemmel. Magam végeztem vele. Nehéz volt Jon. – Könnyek csillogtak a szemében. – Nem volt igazi férfi, ezt be kell vallanom, de mégis az én fiam, és szerettem.

Jon a férfi vállára tette a kezét

– Sajnálom.

– Miért? Nem te tetted. Igen, vér tapad a kezedhez, akárcsak az enyémhez. De nem az övé. – Tormund megrázta a fejét. – Még van két erős fiam.

– És a lányod...

– Munda. – Ez visszacsalta Tormund arcára a mosolyt. – Férjhez ment ahhoz a Hosszúlándzsás Rykhez, ha hiszed, ha nem. Ha engem kérdezel, a fiúnak nagyobb a töke, mint az agya, de jól bánik a lányommal. Megmondtam neki, hogy ha bántani meri, letépem a farkát és véresre verem vele – Ismét hátba vágta Jont. – Ideje visszamenned. Ha tovább maradsz, azt fogják hinni, hogy megettünk

– Akkor hát hajnalban, három nap múlva. Először a fiúk.

– Az első tíz alkalommal is megértettem, varjú. Az ember azt hihetné, nincs köztünk bizalom. – Köpött egyet. – Értem, először a fiúk. A mamutok kerülővel mennek. Intézkedj, hogy a Keleti őrségnél várják őket. Én gondoskodom róla, hogy ne legyen harc, hogy ne rohanják meg az átkozott kaputokat. Szépen, rendezetten fogunk vonulni, egyes oszlopban, mint a kiskacsák, és én leszek a tojó. Har! – Azzal kivezette a sátorból Jont.

Odakint tiszta volt az ég, egyetlen felhő sem látszott. A nap kéthetes távollét után visszatért, a Fal kékesfehéren csillogott. Volt egy mondás, amit Jon a Fekete Vár idősebb veteránjaitól hallott:
a Falnak többféle hangulata van, mint Aerys királynak,
mondták gyakran, vagy esetleg azt, hogy
a Falnak többféle hangulata van, mint egy asszonynak
. A felhős napokon olyan volt, mint egy fehér szikla. A holdtalan éjszakákon fekete, akár a szén. Viharban mintha hóból faragták volna ki. Az ilyen napokon viszont a Fal vakítóan szikrázott, akár egy septon kristálya, minden repedést és hasadékot megfestett a napfény, az átlátszó redők mögött fagyott szivárványok táncoltak és haltak el. Az ilyen napokon a fal gyönyörű volt.

Tormund legidősebb fia a lovak közelében állt, és Bőrössel beszélgetett. A szabad nép Magas Toreggnek hívta. Bár Bőrösnél alig egy hüvelykkel volt magasabb, egy teljes lábbal tornyosult az apja fölé. Hareth, a Ló néven ismert vakondvárosi fiú a tűz mellett kuporgott, a másik kettőnek háttal. Jon csak őt és Bőröst hozta magával a megbeszélésre; ennél több ember félelemről árulkodott volna, ráadásul húsz embernek is pontosan ugyanakkora hasznát látta volna, mint kettőnek, ha Tormund a vérontás mellett dönt. Szellem volt az egyetlen védelem, amire Jonnak szüksége lehetett; a rémfarkas képes volt kiszagolni az ellenséget, még azokat is, akik mosoly mögé rejtették ellenszenvüket.

Szellem azonban sehol sem volt. Jon lefejtette egyik fekete kesztyűjét, két ujját a szájába tolta, és éleset futtyentett.

–
Szellem!
Hozzám!

Felülről számysuhogást hallott, és egy közeli tölgyfa ágáról Mormont hollója ereszkedett le Jon nyergére.

–
Kukorica!
– rikoltotta. –
Kukorica, kukorica, kukorica!

– Te is követtél? – Jon el akarta hessegetni a madarat, de végül simogatás lett a mozdulatból.

A madár rásandított.

–
Havas
– motyogta sokat tudóan bólogatva. A következő pillanatban Szellem bukkant elő a fák közül, és mögötte Val.

Mintha összetartoznának.
Val fehérbe öltözött; fehér gyapjúnadrágját piszkosfehér bőrből varrt csizmájába tűrte, fehér medvebőr köpenyét faragott, arcot formázó varsafa csattal fogta össze a vállán, fehér zubbonyán csontból voltak a gombok. Még a lélegzete is fehér volt... a szeme azonban kék, hosszú lófarka sötét mézszínű, arca pedig piros a hidegtől. Havas Jonnak már régóta nem volt része ilyen üdítő látványban.

– Megpróbáltad ellopni a farkasomat? – kérdezte.

– Miért is ne? Ha minden asszonynak volna rémfarkasa, a férfiak sokkal kedvesebbek lennének. Még a varjak is.

– Har! – nevetett Óriásvész Tormund. – Ne kezdj vele szópárbajba, Havas nagyúr, ő túl okos a magunkfajtához! Inkább lopd el gyorsan, mielőtt Toregg felébred és lecsap rá!

Mit is mondott Valra az a félkegyelmü Axell Florent?
„Szemre is tetszetős. Jó csípő
,
jó kebel gyermekszülésre termett.
” Igazat mondott, de a vad nő ennél sokkal több volt – ezt bizonyította azzal, hogy megtalálta Tormundot, miközben az őrség veterán felderítői kudarcot vallottak.
Lehet, hogy nem hercegnő, de bármelyik nagyúrnak méltó felesége lenne.

Ám ez a híd már hosszú ideje leégett, és Jon maga dobta rá a fáklyát.

– Toregget örömmel látjuk, ha eljön érte – közölte. – Én esküt tettem.

– Csakhogy a lányt ez nem érdekli, igaz-e?

Val megveregette a csípőjén lógó hosszú csontkést.

– Varjú nagyuram bármikor belopakodhat az ágyamba, ha mer. Kiherélve sokkal könnyebb lesz betartani az esküjét.

–
Har!
– horkantotta Tormund. – Hallod ezt, Toregg? Maradj tőle távol. Nekem már van egy lányom, még egy nem kell! – A vadak vezetője a fejét csóválva bújt vissza a sátrába.

Miközben Jon megvakarta Szellem füle tövét, Toregg odavezette Val lovát Még mindig ugyanazt a hátast ülte meg, amelyiket Mullytól kapta aznap, amikor elhagyta a Falat – a bozontos, félszemű, szürke jószágot. A lány felült rá, és a Fal felé fordította.

– Hogy van a kis szörnyeteg?

– Kétszer akkora lett, mióta elmentél, és háromszor olyan hangos. Ha szopni akar, a Keleti őrségben is hallják a hangját. – Jon is nyeregbe szállt.

Val odaléptetett mellé.

– Nos... ahogy ígértem, elhoztam neked Tormundot. És most? Vissza kell mennem a régi cellámba?

– A régi celládat a Király Tornyában elfoglalta Selyse királyné. Emlékszel Hardin Tornyára?

– Amelyik le fog omlani?

– Száz éve így néz ki. A legfelső szintet előkészítettem számodra, úrnőm. Több helyed lesz, mint a Király Tornyában, bár talán nem akkora a kényelem. Soha senki nem is hívta Hardin palotájának.

– Inkább választom a szabadságot a kényelem helyett, ha van rá módom.

– A vár szabadsága a tiéd, de sajnálattal kell közölnöm, hogy továbbra is fogoly maradsz. Azt azonban megígérhetem, hogy kéretlen látogatók nem fognak zavarni. Hardin Tornyát a saját embereim őrzik, nem a királyné katonái, az alsó szinten pedig Wun Wun alszik.

– Egy óriás mint testőr? Ezzel még Dalla sem dicsekedhetett.

Tormund vadjai a sátrakból és a lombtalan fák mellé kifeszített

ponyvák alól figyelték távozásukat. Minden harcoskorú férfira három nő és ugyanannyi gyermek jutott, sovány teremtések beesett arccal és kerek szemmel. Amikor Mance Rayder a Falhoz vezette a szabad népet, követői hatalmas kecske- és birkanyájakat, disznókondákat tereltek maguk előtt, de most csak mamutokat látott a táborban. Ha nincsenek az óriások, azokat is biztosan levágják, Jonnak efelől semmi kétsége nem volt. A mamutok rengeteg húst adtak volna.

Jon a betegség jeleit is felfedezte a táborban, ami sokkal jobban nyugtalanította. Ha Tormund népe éhes és beteg, mi lehet azzal a több ezer emberrel, akik Vakond Anyát követték Rideghonba? Cotter Pyke nemsokára odaér.
Ha a szelek kedveznek, a flotta már visszafelé tarthat a Keleti őrségbe, annyi vaddal, amennyi csak felfért a fedélzetre.

– Mire jutottál Tormunddal? – kérdezte Val.

– Kérdezd meg egy év múlva. A neheze még előttem áll. Rá kell vennem az embereimet, hogy megegyék a főztömet. Attól tartok, egyiknek sem fog ízleni.

– Hadd segítsek!

– Megtetted, elhoztad nekem Tormundot.

– Többet is tehetek.

Miért is ne
? – gondolta Jon. –
Elvégre mindenki meg van győződve róla, hogy Val igazi hercegnő.
A lány szemrevaló, és úgy lovagolt, mintha nyeregbe született volna.
Egy harcos hercegnő, nem valami elkényeztetett teremtés, aki egy toronyban gubbaszt, a haját fésülgeti, és várja, hogy egy arra járó lovag megmentse.

– Tájékoztatnom kell a királynét a megegyezésről. Te is találkozhatnál vele, ha hajlandó vagy térdet hajtani. – Nem lenne jó megsérteni a királynét még azelőtt, hogy egyáltalán megszólalna.

– Nevethetek térdeplés közben?

– Inkább ne, ez nem játék. Népeinket vérfolyam választja el egymástól, ősi, mély és vörös. Stannis Baratheon egy azon kevesek közül, akik hajlandóak elviselni a vadakat a birodalom területén. A tervemhez szükségem van a királynéja támogatására.

Val arcáról leolvadt a vidám mosoly.

– Szavamat adom, Havas nagyúr. Engedelmes kis vad hercegnő leszek a királynéd előtt

Nem az én királyném,
akarta mondani.
Igazság szerint már alig várom a távozása napját. És ha az istenek kegyesek, magával viszi Melisandrét is.