Sárkányok tánca (112 page)

Két fiú valójában lány volt. Amikor Jon meglátta őket, odaküldte értük Roryt és Nagy Liddle-t. Egyikük jött engedelmesen, a másik rugdalózott és harapott.
Ennek rossz vége lehet.

– Ezeknek is híres az apjuk?

–
Har!
A kis csenevészeknek? Nem valószínű, véletlenszerűen lettek kiválasztva.

– Csakhogy lányok.

– Valóban? – Tormund lesandított rájuk a nyeregből. – Varjú nagyúr és én fogadtunk, hogy melyikőtöknek nagyobb a farka. Toljátok le a nadrágot, hadd nézzük meg!

Az egyik lány elpirult, a másik haragosan bámult rájuk.

– Hagyj minket békén, Óriásvész Tormund! Engedj elmenni!

–
Har!
Te nyertél, varjú, kettejüknek összesen sincs egy farkuk, de a kisebbik golyói azért nem hiányoznak. Lándzsaasszony lesz belőle, meglásd! – Odakiáltott saját embereinek. – Keressetek nekik valami lányruhát, mielőtt Havas nagyúr összepisálja az alsóját!

– Két fiúra van szükségem helyettük.

– Minek? – Tormund megvakarta a szakállát. – A túsz az túsz, nem igaz? Azzal a szép, éles kardoddal ugyanolyan könnyen lenyisszanthatod egy lány fejét, mint egy fiúét. Egy apa a lányait is szereti. Legalábbis a legtöbb apa.

Engem nem az apjuk aggaszt.

– Mance énekelt valaha Bátor Danny Flintről?

– Nem emlékszem rá. Ki volt?

– Egy lány, aki fiúnak öltözött, hogy feketét ölthessen. Szomorú és szép dal. Ami történt vele, az már korántsem annyira az. – A dal némelyik változata szerint a lány szelleme azóta is Éjvárban kísért. – Elküldhetem őket Hosszúhantba. – Ott csak két férfi szolgált, Vas Emmett és Bánatos Edd, akikben tökéletesen megbízott. A többi testvéréről már nem mondhatta volna el ugyanezt.

A vad vezér megértette.

– Komisz madarak vagytok ti, varjak. – Köpött egyet. – Rendben, akkor két fiú. Megkapod őket.

Amikor a kilencvenkilencedik túsz is elvonult a Fal felé, Óriásvész Tormund bemutatta a legutolsót

– A fiam, Dryn. Gondoskodj róla, hogy rendes elbánásban legyen része, varjú, különben megsütöm a fekete májadat, és meg is eszem.

Jon szemügyre vette a fiút.
Olyan idős lehet, mint Bran... vagyis amennyi Bran lenne, ha Theon nem ölte volna meg.
Drynből azonban hiányzott Bran kedvessége. Izmos fiú volt rövid lábbal, vastag karral és széles, vörös arccal – apja kisebb változata, bozontos, barna hajjal.

– A saját apródom lesz – ígérte Tormundnak.

– Hallod ezt, Dryn? Ügyelj rá, hogy ne lépd át a határt! – figyelmeztette Tormund a fiát, majd Jonra nézett. – Időnként szüksége van egy alapos verésre. A fogaira viszont vigyázz, mert harap. – Újra a kürtjéért nyúlt felemelte, és belefújt.

Most a harcosok következtek, és nem csak százan,
ötszázan is lehetnek,
becsülte meg Havas Jon, ahogy előjöttek a fák közül,
vagy talán ezren.
Minden tizedik lovon ült, és mindegyiküknél volt fegyver. Hátukon vesszőből font, irhával és bőrrel borított, kerek pajzsot hordtak, különféle festett ábrákkal: kígyók és pókok, levágott fejek, véres pörölyök, betört koponyák, démonok. Néhányan lopott fémpáncélba öltöztek, minden bizonnyal elesett felderítők teteméről szedték le. Mások csontból készítettek maguknak páncélt mint Zörgővért. Mindannyian bőrruhát viseltek.

Lándzsaasszonyok is jöttek velük, hosszú, lobogó hajjal. Jon nem tudott úgy rájuk nézni, hogy ne jusson eszébe Ygritte: a tűz csillogása a hajában, az arckifejezése, amikor a barlangban levette a köpenyét, a hangja: „
Nem tudsz te semmit, Havas Jon
„ – mondta neki vagy száz alkalommal.

Most is ugyanolyan igaz, mint akkor volt.

– Küldhetted volna elsőként a nőket – mondta Tormundnak. – Az anyákat és a szüzeket.

A vad vezér rávasz pillantást vetett rá.

– Igen, küldhettem volna. A varjaid pedig dönthettek volna úgy, hogy bezárják a kaput. Viszont ha van néhány harcos odaát, a kapu nyitva marad, nem igaz? – Elvigyorodott. – Megvettem az átkozott lovadat, Havas Ion, de ez nem jelenti azt, hogy nem számoljuk meg a fogait. Persze ne hidd, hogy az embereim nem bíznak a tieidben. Pontosan annyira bízunk bennetek, mint ti bennünk. – Nagyot horkantott. – Harcosokat akartál, nem? Nos, itt vannak. Mindegyik felér hat varjúval.

Jon ezen önkéntelenül elmosolyodott.

– Amíg a fegyvereiket közös ellenségünk ellen forgatják, ennek kifejezetten örülök.

– A szavamat adtam, vagy nem? Óriásvész Tormund szava erős, akár a vas, kölyök! – Elfordította a fejét, köpött egyet.

A harcosok között voltak Jon túszainak szülei is. Néhányan hideg, halott tekintettel, kardjuk markolatát piszkálva vonultak el előtte, mások rámosolyogtak, mint egy rég látott rokonra, bár némelyik mosoly sokkal jobban zavarta Havas Jont, mint az ellenséges pillantások. Egyikük sem térdelt le, de volt, aki halk esküt mormolt.

– Amire Tormund megesküdött, arra én is – közölte a fekete hajú, kevés beszédű Bragg.

Pajzstörő Soren alig látható biccentéssel morogta:

– Soren fejszéje a tiéd, Havas Jon, ha szükséged van rá.

A vörös szakállú Királyvér Gerrick három lányát is hozta.

– Remek feleségek lesznek, és erős, királyi vérből származó fiúkat szülnek a férjüknek – kérkedett. – Az apjukhoz hasonlóan ők is Vörösszakállú Raymun, a Falon Túli Király leszármazottai lesznek.

Jon tudta, hogy a származás a szabad nép körében nem sokat jelent. Ygritte ezt megtanította neki. Gerrick lányainak is ugyanolyan lángvörös hajuk volt, bár Ygritte kusza fürtjeivel ellentétben nekik sima és egyenes.
Megcsókolta a tűz.

– Három hercegnő, egyik szebb, mint a másik – mondta az apjuknak – Gondoskodom róla, hogy be legyenek mutatva a királynénak. – Selyse Baratheon valószínűleg barátságosabban fogadja majd őket, mint Valt; fiatalabbak voltak, és sokkal szelídebbek is.
Mindegyik kedves látvány a szemnek, bár az apjuk meglehetősen ostoba.

Vándor Howd a kardjára esküdött, a Jon által valaha látott leg-rozsdásabb, legcsorbább pengére. Fókanyúzó Devyn fókabőr sapkát ajándékozott neki, Vadász Harle pedig egy medvekarom nyakláncot. Morna, a harcos boszorkány annyi időre levette varsafa maszkját, hogy megcsókolja a parancsnok kesztyűs kezét, és megesküdjön rá, hogy hű embere vagy asszonya lesz, amelyiket kívánja. És ez így ment tovább és tovább.

A harcosok sorban megszabadultak kincseiktől, és mindent beledobáltak egy kétkerekű kordéba, melyet az intézők készítettek a kapu mellé. Borostyánkő medálok, arany nyakláncok, ékköves tőrök, drágakővel díszített ezüst mell tűk, karkötők, gyűrűk, niellós ivókupák és aranyserlegek, harci kürtök és ivószaruk, egy zöld jádefésű, egy édesvízi gyöngy nyaklánc... Bowen Marsh mindent átvett és felírt. Az egyik férfi egy ezüst pikkelypáncélt adott le, melyet egykor bizonyára valamilyen nagyúr számára készítettek. Másvalaki törött kardot dobott a taligára, a markolatában három zafírral.

És voltak még különösebb tárgyak is: egy valódi mamutszőrből készült játék mamut, egy elefántcsont fallosz, egy unikornisfejből készült sisak szarvval együtt. Hogy a Szabad Városokban ezekért menynyi élelmet lehet kapni, arról Havas Jonnak fogalma sem volt.

A lovasok után következett Fagyospart népe. Jon figyelte, ahogy a tucatnyi nagy csontszekér sorban elgördül előtte, olyan csörömpöléssel, mint annak idején Zörgővért. Egy részük még kerekeken gurult, de néhányra már csúszótalpat szereltek. Ez utóbbiak akadálytalanul siklottak a havon, míg a kerekek folyton belesüppedtek a buckákba.

A szekereket húzó kutyák félelmetes bestiák voltak, méretük a rémfarkasokéval vetekedett. Az asszonyok fókabőr ruhát viseltek, voltak, akik csecsemőt szorítottak a mellükhöz. Az idősebb gyermekek anyjuk mögött bukdácsoltak, és kőkemény, hideg tekintettel néztek fel Jonra. A férfiak egy részének szarvasagancs vagy rozmáragyar díszítette a sisakját. Jon számára hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a kétféle sisakosok nem kedvelik egymást. A sort jávorszarvasok zárták, a sarkukban ott csaholtak a lemaradozókat terelő kutyák.

– Ezekkel légy óvatos, Havas Jon – figyelmeztette Tormund. – Vad népség. A férfiak is rosszak, de az asszonyok még rosszabbak. – Levett egy tömlőt a nyergéről, és odakínálta Jonnak. – Tessék, ettől talán kevésbé tűnnek félelmetesnek, és éjszakára is felmelegít. A tiéd, húzd csak meg.

Olyan erős mézsör volt benne, hogy Jon szeme könnybe lábadt, és tűzkígyók tekergőztek a mellében. Hosszú kortyokkal ivott.

– Jó ember vagy te, Óriásvész Tormund. Vad létedre.

– Jobb, mint a többség, az már biztos, de nem olyan jó, mint egyesek.

A vadak csak jöttek és jöttek, miközben a nap felkúszott a ragyogó, kék égre. Nem sokkal dél előtt megállt a menet, mert egy ökrös szekér beszorult az alagút egyik kanyarulatába. Havas Jon maga ment oda megnézni, mi történt. A szekér szilárdan beékelődött a mögötte álló emberek már azt fontolgatták, hogy fejszéikkel szétdarabolják a kocsit, és leölik az ökröt, míg a hajtó és rokonai azzal fenyegetőztek, hogy ugyanezt teszik velük, ha megpróbálják. Jon Tormund és fia, Toregg segítségével megakadályozta a vérontást, de majdnem egy órába telt, mire újra meg tudták nyitni az utat.

– Kellene nektek egy nagyobb kapu – panaszkodott Tormund, és komor pillantást vetett az égre, ahol időközben megjelent néhány felhő. – Ez így átkozottul lassú. Mintha szalmaszállal akarnád kiszívni a Tejfolyó vizét.
Har!
Bárcsak nálam lenne Joramun Kürtje! Csak megfújnám, és már át is mászhatnánk a romokon.

– Melisandre elégette a kürtöt.

– Valóban? – Tormund a combjára csapva futtyentett. – Elégette azt a szép, nagy kürtöt? Hatalmas bűntett, én mondom. Az a szerszám vagy ezeréves volt. Egy óriás sírjában leltünk rá, még egyikünk sem látott soha hozzá foghatót. Szerintem Mance ezért mondta neked, hogy Joramuné. Azt akarta, hogy ti, varjak elhiggyétek, hatalmában áll lerombolni a tetves falatokat. A valódi kürtöt viszont soha nem találtuk meg, bármennyit is kerestük. Ha ráleltünk volna, a Hét Királyság minden térdeplője jéggel hűthette volna a borát egész nyáron.

Jon a homlokát ráncolva fordult meg a nyeregben.
És Joramun megfújta a Tél kürtjét, és felébresztette a földben alvó óriásokat.
Az a hatalmas kürt, az óarany vasalással, az ősi rúnákkal... vajon Mance Rayder hazudott akkor, vagy Tormund hazudik most?
Ha Mance kürtje nem az igazi volt
,
hol lehet a valódi
?

Délutánra eltűnt a nap, az idő szürkévé és szelessé vált

– Hó van a levegőben – közölte komoran Tormund.

Mások is ugyanezt olvasták ki a sima, fehér felhőkből, mindenki gyorsabban szedte a lábát. Egyre fogyott a türelem. Az egyik vadat megszúrták, amikor megpróbált mások elé furakodni, akik már órák óta álltak a sorban. Toregg kicsavarta a kést a támadó kezéből, mindkét férfit kirángatta a sorból, és visszaküldte őket a vadak táborába, a sor végére.

– Tormund – szólalt meg Jon négy öregasszonyt figyelve, akik egy kordényi gyereket húztak a kapuhoz –, mesélj nekem az ellenségeinkről. Mindent tudnom kell a Másokról.

A vad vezér megdörzsölte az ajkát

– Itt nem – motyogta. – A Falnak ezen az oldalán nem. – Az öregember nyugtalanul pillantott a fehérbe öltözött fák felé. – Soha nincsenek messze. Nappal nem támadnak, amikor a jó öreg nap ragyog, de ne hidd, hogy olyankor elmennek. Az árnyak soha nem távoznak. Talán nem látod őket, de mindig ott vannak a sarkadban.

– Sok gondot okoztak nektek a déli utatok során?

– Soha nem jöttek nagy erőkkel, ha erre célzol, csak az oszlop szélét csipkedték meg. Számát sem tudom, hány felderitőt vesztettünk, és aki lemaradt vagy elkószált, annak az életébe került. Minden éjjel tűzgyűrűvel vettük körül a táborunkat. Nem nagyon szeretik a tüzet, ez közismert. Ám amikor jön a hó... a hó, a szél és a jeges eső, akkor átkozottul nehéz száraz fát találni és tüzet rakni, a
hideg
pedig... néhány éjszakán a tüzeink egyszerűen kilobbantak. Ilyenkor mindig találhatott az ember pár halottat, mire eljött a reggel. Vagy ők találtak meg minket Aznap éjjel, amikor Torwyrd... a fiam... – Tormund elfordította az arcát.

– Tudom – mormolta Havas Jon.

Tormund ránézett.

– Nem tudsz te semmit. Igen, megöltél egy halott embert hallottam róla. Mance megölt vagy százat. Az ember harcolhat a holtak ellen, de amikor a mestereik jönnek, amikor a fehér köd felszáll... hogyan harcolsz a
köd
ellen, varjú? Árnyékok fogakkal... a levegő olyan hideg, hogy fáj belélegezni, mintha kést forgatnának a melledben... nem tudod, nem tudhatod... képes a kardod elvágni a
hideget?

Majd meglátjuk,
gondolta Jon, és eszébe jutottak a lények, melyekről Sam mesélt neki a régi könyvek leírásai alapján. Hosszúkarmot az ősi Valyria tüzeiben kovácsolták, sárkánylángban edzették és varázslatokkal erősítették meg.
Sárkányacél, Sam így nevezte. Erősebb a közönséges acélnál, könnyebb és keményebb, élesebb...
De a könyvekbe írt szavak csak szavak, az igazi próba majd a csatában jön el.

– Igazad van – bólintott. – Nem tudom. És ha az istenek kegyesek, soha nem is fogom.

– Az istenek ritkán kegyesek, Havas Jon. – Tormund fejével az ég felé bökött. – Gyülekeznek a felhők, máris sötétebb és hidegebb van. A Falad már nem könnyezik, nézd. – Megfordult, és odaszólt Toreggnek. – Lovagolj vissza a táborba, és sürgesd meg őket! Az öregek, betegek, lusták és gyávák szedjék az átkozott lábukat! Ha kell, gyújtsd fel a sátrukat! A kapunak éjszakára zárva kell lennie. Aki addigra nem jut át a Falon, imádkozzon, hogy a Mások kapják el, mielőtt a kezembe kerülnek! Értetted?

– Értettem. – Toregg megsarkantyúzta a lovát, és elvágtatott a sor mellett.

A vadak csak özönlöttek. Egyre sötétebb lett, ahogy Tormund mondta. Felhők takarták el az eget láthatártól láthatárig, és a hideg is megérkezett. A kapunál mind nagyobb lett a tolongás, emberek, kecskék és tulkok lökdösődtek a bejárat felé.
Ez már nem egyszerű türelmetlenség
jött rá Jon.
Félnek. Harcosok, lándzsaasszonyok, portyázók, mind félnek az erdőtől, a fák között mozgó árnyaktól. Azt akarják, hogy a Fal elválassza őket tőlük, mire leszáll az éj.

Táncoló hópehely érkezett az égből. Aztán még egy.
Táncolj velem, Havas Jon,
gondolta a parancsnok.
Hamarosan táncra perdülünk!

A vadak csak jöttek és jöttek. Egyesek sokkal gyorsabban vágtak át a harcmezőn, mások – az öregek, a fiatalok, a betegek – alig mozogtak A mezőt reggel még összefüggő hótakaró borította, a fehér lepel vakítóan ragyogott a napfényben. A térség mostanra barna sár-tengerré változott. A szabad nép átvonulása iszappá gyúrta a talajt; a fakerekek és lópatkók, a szaruból, csontból és vasból készített szántalpak, a malacok lábai, a nehéz csizmák, a marhák és ökrök patái, a szarulábúak csupasz, fekete lába mind itt hagyta a nyomát. Az iszapmező még nehézkesebbé tette a haladást.