Sárkányok tánca (109 page)

– Hogy
én
meghalok? – horkantotta Victarion.
Vágjátok el a torkát, és dobjátok a vízbe,
akarta mondani, ám a sérült kezében lüktető fájdalom hirtelen felfutott a karjában, majdnem a könyökéig, és a szavak epévé változtak a nyelvén. Megtántorodott, és el kellett kapnia a korlátot nehogy felbukjon.

– A varázsló megátkozta a kapitányt! – mondta egy hang.

Mások is átvették a kiáltást.

– Vágjuk el a torkát!

– Öljük meg, mielőtt ránk hívja a démonait!

Hosszúvíz Pyke húzta elő elsőként a tőrét.

–
NEM! –
bömbölte Victarion. – Vissza, mindenki! Pyke, tedd el a pengéd! Pocok, vissza a hajódra! Burton, vidd a varázslót a kabinomba! A többiek vissza a dolgukhoz! – Egy fél szívverésnyi ideig azt hitte, nem fognak engedelmeskedni. Egymás közt mormogva álltak, néhányan késsel a kezükben, mindenki a többieket nézte, várták, hogyan döntenek a bajtársaik. Körülöttük záporozott a majomszar,
toccs, toccs, toccs.
Senki nem mozdult, amíg Victarion meg nem ragadta a varázsló karját, és maga után vonszolta a foglyot.

Amikor kinyitotta az ajtót, a sötét bőrű asszony némán és mosolyogva fordult oda... ám amikor meglátta a vörös papot az oldalán, ajka hátrahúzódott a fogairól, és dühösen sziszegett, akár egy kígyó. Victarion visszakézből pofon legyintette, és a nő elterült a padlón.

– Csend legyen, asszony! Hozz bort, mindkettőnknek! – A fekete emberre nézett. – A Pocok igazat beszélt? Láttad a halálomat?

– Azt, és még többet is.

– Hol? Mikor? Csatában halok meg? – Ép keze ökölbe szorult – Ha hazudsz, széthasítom a fejed, mint egy dinnyét, és a majmok fognak lakmározni az agyvelődből!

– A halálod már most is velünk van, nagyuram. Add ide a kezed.

– A kezem? Mit tudsz te a kezemről?

– Láttalak az éjszakai tűzben, Victarion Greyjoy. Eltökélten és bátran sétáltál át a lángokon, csatabárdodról vér csöpögött, észre sem vetted a csápokat, melyek rátekeredtek a nyakadra, a csuklódra és a bokádra, a fekete köteleket, amelyek táncoltattak.

– Táncoltattak? – horkantotta Victarion. – A tüzed hazudott. Én nem táncolok, és nem vagyok senki bábja. – Lehúzta a kesztyűjét, és a pap orra elé tolta sebesült kezét. – Tessék. Ezt akartad látni? – A friss kötést máris vér és genny szennyezte. – A fickónak, aki ezt tette, rózsa volt a pajzsán. Megkarcolta a kezem egy tövis.

– Még a legapróbb seb is halálos lehet, kapitány uram, de ha engeded, én meg tudom gyógyítani. Szükségem van egy pengére. Ezüst volna a legjobb, de a vas is megteszi. És kell egy parázstartó is, tüzet akarok gyújtani. Fájdalmat fogsz érezni, olyan szörnyű fájdalmat, melyhez hasonlóval még soha nem találkoztál. Ám mire végzünk, a kezed meggyógyul.

Ezek a varázslók mind ugyanolyanok. Az egér is a fájdalomra figyelmeztetett.

– A vas szülötte vagyok, csuhás! Nevetek a fájdalmon. Megkapod, amit kérsz... de ha kudarcot vallasz, és a kezem nem gyógyul meg, magam vágom el a torkod, és vetlek a tengerbe!

Moqorro meghajolt, sötét szeme megvillant

– Úgy legyen.

A vaskapitányt aznap már senki sem látta, de ahogy teltek az órák, a
Vasdiadal
legénysége vad nevetést hallott a kabinjából, mély, sötét és őrült kacajt, és amikor Hosszúvíz Pyke Egyszemű Wulfe-fal megpróbált behatolni hozzá, az ajtót eltorlaszolva találták. Később éneklést hallottak, különös, magas hangú, jajongó dalt egy idegen nyelven, amely a mester szerint nemes valyr lehetett. A majmok ekkor hagyták el a hajót, sikoltozva vetették magukat a vízbe.

Eljött az alkonyat a tenger tintafeketévé változott, és amikor a hatalmasra duzzadt napkorong mélyvörösre festette az eget, Victarion újra felbukkant a fedélzeten. Félmeztelen volt, bal karját könyékig vér borította. Legénysége sugdolózva, tanácstalan pillantásokat váltva gyűlt össze, ő pedig felemelte elfeketedett, megégett kezét. Ujjaiból sötét füst gomolygott, ahogy rámutatott a mesterre.

– Azt ott. Vágjátok el a torkát, dobjátok a vízbe, és egészen Meereenig kedvező szelet kapunk!

Moqorro ezt is látta a lángjaiban. Akárcsak a némber házasságkötését, de mit számít? Nem ő lesz az első asszony, akit Victarion Greyjoy özveggyé tesz.

Tyrion

A
gyógyító udvarias szavakat mormolva lépett a sátorba, de miután beleszagolt a levegőbe, és vetett egy pillantást Yezzan zo Qaggazra, rögtön megváltozott a viselkedése.

– A fakó kanca – mondta Édesnek,

Milyen meglepő,
gondolta Tyrion.
Ki gondolta volna?
Mármint azokon kívül, akiknek van orra, még ha csak egy fél is.
Yezzan égett a láztól, és nyöszörögve vonaglott saját székletében, amely lassanként vérrel kevert sárra kezdett hasonlítani... a sárga ülep tisztán tartásának feladata pedig Yollóra és Krajcárra hárult. Mesterük még segítséggel sem bírta el a saját súlyát; gyengülő teste minden erejére szükség volt, hogy egyáltalán oldalra tudjon fordulni.

– Az én tudományom itt mit sem ér – közölte a gyógyító. – A nemes Yezzan élete az istenek kezében van. Ha tudjátok, tartsátok hűvösön, egyesek szerint az segít És hozzatok neki vizet – Akiket megfertőzött a fakó kanca, állandóan szomjaztak, kancsószámra itták a vizet két hasmenéses roham között. – Tiszta, friss vizet, amennyit csak meg tud inni

– Vagyis nem folyóvizet – mondta Édes.

– Semmi esetre sem! – Azzal távozott.

Nekünk is menekülnünk kellene,
gondolta Tyrion. Arany nyakörves rabszolga volt, az apró csengettyűk minden lépésénél vidáman csilingeltek.
Yezzan egyik különleges kincse. Ez a megtiszteltetés nem sokban különbözik egy halálos ítélettől.
Yezzan zo Qaggaz szerette a közelében tartani a kincseit, így amikor megbetegedett, Yollónak, Krajcárnak, Édesnek és a többieknek kellett ápolniuk.

Szegény, öreg Yezzan.
A birkafaggyú ura egyáltalán nem volt olyan rossz ember, mint a mesterek általában. Az esti lakomákon Tyrion hamar rájött, hogy Yezzan áll azoknak a yunkai nagyuraknak az élén, akik békés együttélésre törekedtek Meereennel. A többiek csak az időt húzták, várták a volantisi hadsereg megérkezését. Voltak, akik szerették volna azonnal megrohanni a várost, nehogy a volantisiak megfosszák őket a dicsőségtől és a zsákmány javától. Yezzan ebben nem kívánt részt venni, és a meereeni foglyokat sem küldte vissza a városba hajítógépekkel, ahogy Véresszakáll javasolta.

Ám két nap alatt rengeteg minden változott. Két nappal ezelőtt Dajka még egészséges volt. Két nappal ezelőtt Yezzan még nem hallotta a fakó kanca patáinak kísérteties dobogását. Két nappal ezelőtt Ó-Volantis flottája még két nappal távolabb járt. Most pedig...

– Yezzan meg fog halni? – kérdezte Krajcár azon az „ó-kérlek-mondd-hogy-nem” hangján.

– Mindannyian meg fogunk.

– Úgy értem, a vérfolyásban.

Édes kétségbeesetten nézett rájuk.

– Yezzan
nem
halhat meg! – A hermafrodita megsimogatta gigantikus mesterük homlokát, hátrasöpörte homlokába lógó, izzadt hajtincseit. A yunkai nemes felnyögött, és újabb adag barnás folyadék csorgott végig a lábán. Ágyneműje mocskos volt, és büdös, de nem tudták kiszedni alóla.

– Némelyik mester felszabadítja a rabszolgáit, amikor haldoklik – mondta Krajcár.

Édes halk, kísérteties kacajt hallatott.

– Csak a kedvenceket. Felszabadítják őket a világ szenvedései alól, hogy csatlakozzanak szeretett mestereikhez a sírban, és haláluk után is szolgálják őket.

Édes biztosan tudja. Az ő torkát vágják át elsőként.

A kecskefiú szólalt meg:

– Az ezüstkirálynő...

–...halott – vágott közbe Édes. – Felejtsd el őt! A sárkány átvitte a folyón, megfulladt a dothraki tengerben.

– A
fűbe
nem lehet belefulladni – vitatkozott a kecskefiú.

– Ha szabadok volnánk, megtalálhatnánk a királynőt – mondta Krajcár. – Vagy legalább elindulhatnánk megkeresni.

Te a kutyádon, én a malacon, amint egy sárkányt kergetünk a dothraki tengeren át.
Tyrion megvakarta a sebhelyét, nehogy elnevesse magát.

– Ez a bizonyos sárkány már nagyon megszerette a sült disznóhúst. A sült törpe pedig kétszer olyan ízletes.

– Csak álmodoztam – sóhajtott Krajcár. – Esetleg elhajózhatnánk. Most, hogy a háborúnak vége, ismét megindult a hajóforgalom.

Valóban vége?
Tyrion ebben kételkedett. A papírokat ugyan aláírták, de a háborúkat soha nem pergameneken vívták.

– Esetleg elmehetnénk Qarthba – folytatta Krajcár. – A bátyám mindig azt mondta, az utcák ott jádéval vannak kikövezve, a városfal pedig a világ csodái közé tartozik. Ha előadjuk a műsorunkat, csak úgy záporozik majd ránk az arany és az ezüst, meglássátok!

– Az öbölben horgonyzó hajók némelyike qarthi – emlékeztette a lányt Tyrion. – Hosszúléptű Lomas látta Qarth falait, és az ő könyve nekem bőven megfelel. Már most is jóval keletebbre vagyok, mint ameddig menni szándékoztam.

Édes megtörölgette Yezzan láztól égő arcát

– Yezzannak élnie kell, különben mind vele halunk. A fakó kanca nem viszi el minden lovasát a mester rendbe fog jönni.

Közönséges, rezzenéstelen arccal előadott hazugság volt. Az is csoda lett volna, ha Yezzan még egy napot megér. A birkafaggyú ura már egyébként is haldokolt a Sothoryosból magával hozott kór miatt ez az újabb betegség csak meggyorsította a véget.
Valójában megkönyörült rajta.
Ám a törpe nem ilyen véget szánt magának.

– A gyógyító azt mondta, friss vízre van szüksége. Hozhatnánk neki.

– Kedves tőled – mondta Édes tompa hangon. Ő nem csak attól félt, hogy elvágják a torkát; Yezzan kincsei közül ő volt az egyetlen, aki valóban szerette hatalmas mesterüket.

– Krajcár, gyere velem. – Tyrion félrehajtotta a sátor bejárati ponyváját, és kivonszolta a lányt a meereeni napfénybe. A levegő párás volt, és fülledt, mégis megkönnyebbülést jelentett a verejték, az ürülék és a betegség miazmája után, amely betöltötte Yezzan királyi pavilonját

– A víz segít a mesteren – mondta Krajcár. – A gyógyító mondta, tehát biztosan így is van. A friss ivóvíz.

– A friss ivóvíz Dajkán sem segített.

Szegény, öreg Dajka.
Yezzan katonái előző este dobták fel a holttestét a halottszállító szekérre. A fakó kanca újabb áldozata. Amikor minden órában emberek halnak meg, senki nem törődik egy újabb halottal, különösen, ha az egy olyan gyűlölt ember, mint Dajka. Yezzan szolgái közül senki nem volt hajlandó a felügyelő közelébe menni, miután kitört rajta a betegség, így Tyrionra maradt a feladat, hogy melegen tartsa és vizet hozzon neki.
Vizezett bor, citromos frissítő és kutyafarokleves apró gombadarabokkal. Idd csak meg, Dajka, pótolni kell valahogy azt a szarzuhatagot, ami előtör a seggedből
Dajka utolsó szava az volt, hogy „nem”. És az utolsó szavak, amiket hallott: – Egy Lannister mindig megfizeti az adósságát.”

Tyrion ezt nem mondta el Krajcárnak, viszont a mesterükkel kapcsolatos igazságot nem hallgathatta el.

– Meg lennék lepve, ha Yezzan megérné a napkeltét.

A lány megragadta a karját

– Mi lesz velünk?

– Vannak örökösei, unokaöccsei. – Négyen is eljöttek vele Yunkaiból, hogy vezessék a rabszolgakatonákat. Egyikük meghalt, Targaryen zsoldosok végeztek vele egy felderítés során. A maradék három valószínűleg megosztozik a sárga hatalmasság rabszolgáin. Az már korántsem volt ennyire biztos, hogy bármelyikük is osztozik Yezzan furcsa ízlésén a nyomorékokat szörnyszülötteket és törpéket illetően. – Egyikük majd magához vesz minket vagy újra az árverési emelvényre kerülünk

– Ne! – A lány szeme elkerekedett. – Csak azt ne!

– Elhiheted, nekem sem tetszik a lehetőség.

Nem sokkal odébb Yezzan hat rabszolgakatonája kuporgott a porban, csontokat vetettek, a borostömlő kézről kézre járt. Egyikük a Sebhelyes nevű őrmester volt, egy sima fejű, ökörnyi vállú, mogorva behemót.
Esze is annyi van, mint egy ökörnek
, gondolta Tyrion.

Odasétált hozzájuk.

– Sebhelyes! – vakkantotta. – A nemes Yezzannak friss, tiszta vízre van szüksége. Fogj két embert, és hozzatok annyi vödörrel, amennyit elbírtok, de sietve!

A katonák abbahagyták a játékot. Sebhelyes a homlokát ráncolva állt fel.

– Mit mondtál, törpe? Mit gondolsz, ki vagy te?

– Pontosan tudod, ki vagyok. Yollo, urunk egyik kincse. Most pedig tedd, amit mondtam!

A katonák nevettek.

– Indulj már, Sebhelyes! – gúnyolódott az egyik. – De gyorsan ám, mert Yezzan majma parancsot adott!

– Te
nem
mondod meg a katonáknak, mit tegyenek – morogta Sebhelyes.

– Katonák? – kérdezte Tyrion tettetett meglepődéssel. – Én itt csak rabszolgákat látok. Ugyanolyan nyakörvet viseltek, mint én.

A vadember visszakezes ütésétől a földre esett, és felrepedt az ajka.

– Ez Yezzan nyakörve, nem a tiéd.

Tyrion letörölte a vért felhasadt ajkáról. Amikor megpróbált felállni, az egyik lába kicsúszott alóla, és visszazuhant a térdére. Csak Krajcár segítségével tudott újra talpra kecmeregni.

– Édes azt mondta, a mesternek vízre van szüksége! – próbálkozott újra legpanaszosabb hangján.

– Édes dugja meg magát, arra legalább jó. Mi nem fogadunk el parancsot attól a szörnyszülöttől.

Nem,
gondolta Tyrion. Még a rabszolgák között is vannak urak és jobbágyok, ezt hamar megtanulta. A hermafrodita már régóta uruk kedvenc, dédelgetett játékszere volt, és a nemes Yezzan többi rabszolgája ezért gyűlölte.

A katonák hozzászoktak, hogy a mesterüktől és a felügyelőtől kapják a parancsokat, Csakhogy Dajka meghalt, Yezzan pedig túlságosan beteg ahhoz, hogy kinevezze az utódját. Ami a három unokaöcsöt illeti, azoknak a bátor szabad embereknek hirtelen sürgős dolguk akadt valahol máshol, amint meghallották a fakó kanca patáinak dobogását

– A v-víz! – siránkozott tovább Tyrion. – A gyógyító azt mondta, nem lehet folyóvíz. Tiszta, friss víz kell neki!

Sebhelyes felmordult.

– Akkor hozzatok neki
ti!
De gyorsan!

– Mi? – Tyrion kétségbeesetten nézett össze Krajcárral. – A víz nehéz, és mi nem vagyunk olyan erősek, mint ti! El... elvihetjük a kocsit az öszvérrel?

– Használjátok a lábatokat.

– Legalább tucatszor kell fordulnunk!

– Forduljatok százat, mit érdekel engem!

– Csak mi ketten... nem tudjuk elhozni a vizet, amire a mesternek szüksége van.

– Vigyétek a medvéteket – javasolta Sebhelyes. – A vízhordáson kívül úgysem jó másra.

Tyrion hátralépett.

– Ahogy parancsolod, mester.

Sebhelyes elvigyorodott. Mester.
Ó, mennyire tetszik neki
,

– Morgo, hozd a kulcsokat! Megtöltitek a vödröket, és már jöttök is vissza, törpe! Tudod, mi történik a rabszolgákkal, akik szökni próbálnak.

– Hozd a vödröket – mondta Tyrion Krajcárnak, ő maga pedig követte a Morgo nevű katonát, hogy kihozzák Ser Jorah Mormontot a ketrecéből.

A lovag nem alkalmazkodott jól a fogsághoz. Amikor szóltak neki, hogy játssza el a medvét, és rabolja el a szép szüzet, búskomorságba süllyedt, és nem volt hajlandó együttműködni. Az előadás alatt is csak lélektelenül lépkedett. Nem próbált megszökni, nem támadt rá fogvatartóira, de gyakran figyelmen kívül hagyta parancsaikat, vagy halk káromkodással felelt nekik. Dajkát ez egyáltalán nem szórakoztatta, és elégedetlenségét azzal fejezte ki, hogy vasketrecbe zárta a férfit, és minden este, amikor a nap belesüllyedt a Rabszolga-öböl vizébe, alapos verésben részesítette. A lovag némán tűrte az ütleget, csak a verést végző rabszolgák átkozódása hallatszott, valamint a Ser Jorah meggyötört, elszíneződött testére zuhogó botok tompa puffanásai.

Ez az ember csak egy üres héj,
gondolta Tyrion, amikor látta az első verést.
Tartanom kellett volna a számat, és hagyni, hogy Zahrina vegye meg. Ennél talán még ott is jobb sora lett volna.

Mormont görnyedten, hunyorogva lépett ki ketrecéből. Mindkét szeme elfeketedett és bedagadt, hátára rászáradt a vér. Arcát zúzódások borították, alig maradt rajta valami emberi. Egy mocskos, sárga ágyékkötőtől eltekintve teljesen meztelen volt

– Segítesz nekik vizet hozni! – parancsolt rá Morgo.

Ser Jorah egyetlen válasza egy komor pillantás volt.
Van, akinek inkább szabadon kellene meghalnia, mint hogy rabszolgaként éljen.
Tyrion nem osztotta ezt a véleményt, de ha Mormont megöli Morgót, a többi rabszolga nem fog különbséget tenni.

– Gyere velem – mondta, mielőtt a lovag valami bátor és ostoba tettre ragadtatta volna magát. Elindult és remélte, hogy Mormont követi.

Az istenek ez egyszer kegyesek voltak. Mormont követte.

Krajcár cipelt két vödröt Tyrion is kettőt Ser Jorah pedig négyet – mindkét kezében kettőt-kettőt. A legközelebbi kút a Satrafától délnyugatra volt, ezért arra indultak, nyakörveik csengettyűi vidáman csilingeltek minden lépésnél. Senki nem törődött a mesterüknek vizet hordó rabszolgákkal. A nyakörv bizonyos előnyökkel is járt főként az aranyozott Yezzan zo Qaggaz nevével megjelölt nyakörv. Az apró csengők mindenki tudomására hozták, hogy viselőjük nagy értéket képvisel. Egy rabszolga mindig csak annyira lehetett fontos, mint a mestere; Yezzan volt a Sárga Város leggazdagabb embere, és akkor is hatszáz embert hozott a háborúba, ha egy hatalmas, sárga meztelen csigára hasonlított, a szaga pedig az állott húgyéra emlékeztetett. A nyakörv lehetővé tette számukra, hogy a táboron belül oda menjenek, ahová akarnak.

Amíg Yezzan él.

A közeli mezőn a Láncos Nagyurak rabszolgaharcosai gyakorlatoztak. A katonákat összekötő lánc csörgése éles fémzenét szolgáltatott, ahogy egyszerre lépve, hosszú dárdáikkal alakzatba rendeződve meneteltek a homokban. Máshol a rabszolgák kő- és homokrámpákat építettek a skorpiók és kőhajitók alá, hogy megvédhessék a tábort, amennyiben a fekete sárkány visszatérne. A törpe mosolyogva figyelte, ahogy az emberek izzadva és káromkodva tolják fel az emelkedőre az ostromgépeket. A számszeríjakat is előkészítették Szinte minden második embernél volt egy, csípőjükön teli tegezek lógtak.