Sárkányok tánca (113 page)

– Nagyobb kapu kéne – panaszkodott ismét Tormund.

Késő délutánra a hó már sűrűn hullott, de a vadak folyama is patakká szelídült. A tábor helyén füstoszlopok emelkedtek a magasba.

– Toregg – magyarázta Tormund. – Elégeti a halottakat. Mindig van, aki elalszik és nem ébred fel. Ott fekszenek a sátrukban, már amelyiknek van sátra, összegömbölyödve és megfagyva. Toregg tudja, mi a dolga.

Mire Toregg előbukkant az erdőből, már éppen csak csörgedeztek az emberek. Vele együtt érkezett tucatnyi harcos is lóháton, karddal és dárdával felfegyverkezve.

– A hátvédem – mondta Tormund foghíjas mosollyal. – Ugyanúgy vannak felderítőink, mint a varjaknak. A táborban hagytam őket arra az esetre, ha támadás érne minket, mielőtt mindannyian átjutunk.

– A legjobb embereid.

– Vagy a legrosszabbak. Mindegyikük ölt már varjút.

A lovasok közt volt egy gyalogos is, hatalmas vadállat loholt mögötte,
Egy vadkan,
ismerte fel Jon. Egy hatalmas vadkan. Az állat kétszer akkora lehetett, mint Szellem, sűrű, fekete szőr borította testét, pofájából karnyi hosszú agyarak meredtek elő. Jon még soha nem látott ilyen nagy és csúf vaddisznót. Gazdája sem festett sokkal szebben; a hatalmas termetű, fekete szemöldökű férfinak lapos orra volt, erős, borostás álla és apró, közel ülő szeme.

– Borroq. – Tormund elfordította a fejét, és köpött egyet.

– Bőrváltó. – Nem kérdés volt. Jon valahogy érezte.

Szellem odakapta a fejét. A hóesés eltompította a vadkan szagát, de a fehér farkas ilyen közelről már megérezte. Néma vicsorgással kilépett Jon elé.

–
Nem!
– vakkantotta a parancsnok. – Szellem, feküdj! Maradsz!
Maradsz!

– Vadkanok és farkasok – mondta Tormund. – Legjobb lesz, ha ma éjszakára bezárod az állatodat. Gondoskodom róla, hogy Borroq is ezt tegye a malacával. – Felnézett a sötétedő égre. – Ők az utolsók, és egy pillanattal sem hamarabb a kelleténél. Érzem, hogy egész éjjel havazni fog. Ideje megnézni, mi van a jég másik oldalán.

– Menj előre – mondta neki Jon. – Én akarok az utolsó lenni, aki átkel. A lakomán találkozunk.

– Lakoma?
Har!
Ezt a szót szeretem hallani! – A vad a Fal felé fordította apró lovát, és a tomporára csapott Toregg és a lovasok követték, a kapunál leszálltak a nyeregből, hogy átvezessék az alagúton hátasaikat Bowen Marsh még megvárta, hogy intézői az utolsó kordékat is behúzzák a járatba. Csak Havas Jon és az emberei maradtak odakint

A bőrváltó tizenöt lépésnyire megállt, a vaddisznó fújtatva ügetett utána a sárban. Az állat domború, fekete hátát vékony hódara borította. Hangos horkantással lehajtotta a fejét, és Jon egy pillanatig azt hitte, nekik ront. Az emberei kétoldalt készenlétbe helyezték a dárdájukat.

– Testvér – szólalt meg Borroq.

– Jobb, ha te is átmész, nemsokára becsukjuk a kaput.

– Tedd azt – mondta Borroq. – Zárjátok be jó alaposan. Mert jönnek, varjú. – Olyan csúf mosolyt villantott Jonra, amihez foghatót a parancsnok még nem látott, és elindult a Fal felé. A vadkan követte. A
szakadó hó gyorsan elfedte nyomaikat.

– Vége – jegyezte meg Rory.

Nem,
gondolta Havas Jon,
még csak most kezdődik.

Bowen Marsh a Fal déli oldalán várt rá, egy számokkal teli táblával.

– Háromezer-egyszáz és tizenkilenc vad jött át ma a kapun – jelentette a főintéző. – Hatvan túszt elküldtünk a Keleti őrségbe és az Árnyéktoronyba, miután megetettük őket. Edd Tollett hat szekérrakomány asszonnyal visszaindult Hosszúhantra. A többiek itt vannak.

– Nem sokáig – ígérte Jon. – Tormund egy-két napon belül elvezeti az övéit Tölgyfapajzsba. A többiek is követik, amint eldöntöttük, ki hova kerüljön.

– Ahogy óhajtod, Havas parancsnok – hangzott a kimért válasz. A hangsúlyból egyértelmű volt, hogy Bowen Marsh hová kívánja őket

Az erőd, ahová Jon visszatért, sok mindenben különbözött attól, amelyet reggel maga mögött hagyott. A Fekete Vár mindig is a csend és az árnyékok helye volt ahol feketébe öltözött emberek kis csoportja szellemként mozgott az egykor tízszer annyi védőnek otthont adó romok között. Most mindez megváltozott. Fények ragyogtak az ablakokban, ahol Havas Jon még soha nem látott világosságot. Idegen hangok töltötték be az udvart, a szabad nép tagjai lépdeltek a jeges ösvényeken, melyek évek óta csak a varjak fekete csizmáját ismerték. Az öreg Flint barakkja mellett tucatnyi emberbe botlott, akik egyik társukat dobálták hóval.
Játszanak,
ámult el Jon.
Felnőtt emberek gyermekként játszanak, ugyanúgy hógolyóznak, mint régen Arya és Bran, vagy előtte Robb és én.

Donal Noye régi kovácsműhelye azonban továbbra is sötét volt és csendes, Jon szobája a hátsó részben pedig még sötétebb. Ám alig vetette le a köpenyét, Dannel dugta be a fejét az ajtón, és jelentette, hogy Clydas üzenetet hozott.

– Küldd be. – Jon a parázstartó zsarátnokával meggyújtott egy hosszú, vékony gyertyát, majd a gyertyával további hármat.

Clydas rózsaszín szemével nagyokat pislogva lépett be, puha kezében pergament tartott.

– Bocsánatodat kérem, parancsnok. Tudom, hogy fáradt vagy, de úgy gondoltam, ezt azonnal látni szeretnéd.

– Jól gondoltad – bólintott Jon.

Rideghonnál vagyunk, hat hajóval Viharos tenger. A
Feketerigó
teljes legénységgel elsüllyedt, két lysi hajó partra futott Skane-en, a
Karom
léket kapott. Rossz a helyzet. A vadak saját halottaikat eszik. Élőholtak az erdőben. A braavosi
kapitányok csak a nőket és a gyermekeket veszik fel. A boszorkányasszonyok rabszolga-kereskedőnek neveznek minket Megpróbálták átvenni a hatalmat a
Viharmadáron,
de a lázadást levertük. Hat tengerész meghalt, és számos vad. Nyolc holló elrepült. Élőholtak a vízben. Szárazföldi segítség kell, a tenger a viharok miatt járhatatlan. A
Karomról,
Harmune mester kézírásával.

És a végén Cotter Pyke dühös kézjele.

– Rossz hírek, uram? – kérdezte Clydas.

– Nagyon rosszhírek.

Élőholtak az erdőben. Élőholtak a vízben. Hat hajó maradt a tizenegyből.
Havas Jon gondterhelten tekerte össze a pergament.
Leszáll az éj,
gondolta,
és elkezdődött a háborúm.

Az elbocsátott lovag

T
érdeljetek le őhatalmassága Hizdahr zo Loraq, aki tizennegyedik ezen a nemes néven, Meereen királya, Ghis Leszármazottja, a Régi Birodalom oktarkája, a Skahazadhan Mestere, a Sárkányok Hitvese és a Hárpia Vére előtt!
– harsogta a herold. Hangja visszaverődött a márványpadlóról, ott keringett az oszlopok között.

Ser Barristan Selmy köpenye alá csúsztatta kezét, és meglazította kardját a hüvelyében. A király közelében csak a védelmezői viselhettek fegyvert. Úgy tűnt, ő még mindig annak számít, hiába bocsátották el. Legalábbis a kardját senki nem próbálta elvenni tőle.

Daenerys Targaryen az egyszerű, dísztelen, csiszolt ébenfa padon tartotta meghallgatásait, néhány párnával körülvéve, melyeket Ser Barristan keresett neki, hogy kényelmesebben üljön. Hizdahr király két aranyozott trónszékre cserélte le a padot, melyek magas támláját sárkányformára faragták A király a jobb oldali trónon ült, fején aranykoronával, sápadt kezében ékköves jogarral A másik szék üres maradt

A
fontosabbik szék,
gondolta Ser Barristan.
Semmiféle sárkányszék nem helyettesíthet egy sárkányt, bármilyen díszesen is legyen kifaragva.

Az ikertróntól jobbra állt óriás Goghor, az ijesztő arcú, forradásos veremharcos, balra pedig a Foltos Macska, vállára vetett leopárdbőrrel Mögöttük Csonttörő Belaquo és a hideg tekintetű Khrazz őrködött.
Gyakorlott gyilkosok mind,
gondolta Selmy,
de más dolog kiállni harcolni a veremben, amikor az ellenfelet kürtök és dobok jelentik be, és más megtalálni egy rejtőző gyilkost, mielőtt még lecsapna.

Fiatal volt az idő, mégis fáradtnak érezte magát, mintha egész éjjel harcolt volna. Úgy tűnt, minél öregebb, annál kevesebb alvásra van szüksége. Apródkorában képes volt tíz órát aludni, és ásítozva kibotorkálni a gyakorlótérre. Három és hatvan évesen már az öt órát is soknak találta. Múlt éjjel alig aludt valamit. Hálószobája apró cella volt csupán a királynő lakosztálya mellett, eredetileg rabszolgákat tartottak ott; a helyiség berendezése egy ágyból egy éjjeliedényből, egy ruhásszekrényből, valamint székből állt. Az ágy melletti kis asztalon méhviasz gyertyát tartott, és a Harcos apró, faragott szobrát. Bár nem volt vallásos ember, a szobor társaságában nem érezte annyira egyedül magát ebben a furcsa, idegen városban, és időnként hozzá imádkozott a sötét éjszakákon.
Óvj meg a gyötrő kételyektől és adj erőt, hogy azt cselekedjem, ami helyes.
Ám sem az imák, sem a hajnal nem hozott bizonyosságot.

A csarnokban ugyanolyan sokan voltak, mint máskor, ám Ser Barristan elsősorban a hiányzó arcokra figyelt fel: Missandei, Belwas, Szürke Féreg, Aggo, Jhogo és Rakharo, Irri és Jhiqui, Daario Naharis. A Tarfejű helyén kövér ember állt díszes mellvértben és oroszlánmaszkban, vastag lábai kikandikáltak bőrszoknyájának csíkjai alól: Marghaz zo Loraq, a király kuzinja, a Bronz Bestiák új parancsnoka. Selmy máris kialakított egyfajta egészséges megvetést a férfival szemben. Ismerte a fajtáját Királyvárból – hízeleg a feljebbvalóinak, durva az alattvalóival, vak és hetvenkedő, valamint túlságosan büszke.

Akár Skahaz is itt lehet a teremben,
gondolta Selmy,
egy maszk mögé rejtve csúf képét.
Kéttucat Bronz Bestia állt az oszlopok között a fáklyafény csillogott maszkjuk csiszolt fémén. Bármelyikük lehet a Tarfejű.

A csarnokban száz hang halk mormogása verődött vissza az oszlopokról és a márványpadlóról. Baljós, dühös hang volt, Selmyt a darázsfészek zúgására emlékeztette egy pillanattal azelőtt, hogy a rovarok előrajzanának. És az arcokon is dühöt gyászt, gyanakvást és félelmet látott.

A király új heroldja alig mondta el a szövegét, már el is szabadultak az indulatok. Egy asszony a bátyja miatt panaszkodott, aki Daznak Vermében halt meg, egy másik a gyaloghintóját ért sérüléseket hánytorgatta fel. Egy kövér férfi letépte magáról a kötéseket, hogy megmutassa az udvarnak égett karját, melyből még mindig gennyes váladék szivárgott. És amikor egy kék-arany
tokar
ba öltözött kérelmező Harghazról, a Hősről kezdett beszélni, a mögötte álló felszabadított a földre lökte. Hat Bronz Bestia kellett, hogy szétválasszák, és kivonszolják őket a teremből.
Róka, karvaly fóka, sáska, oroszlán, béka.
Selmy azon töprengett, vajon a maszkok tükrözik-e a mögöttük rejtőző embereket. Ugyanazok az emberek ugyanazokat a maszkokat viselik mindennap, vagy reggelente új arcot választanak maguknak?

– Csendet! – kérlelte őket Reznak mo Reznak. – Kérlek benneteket! Választ kaptok, ha egy kicsit...

– Igaz? – kiáltotta egy felszabadított – Az anyánk halott?

– Nem, nem, nem! – mekegte Reznak. – Daenerys királynő a megfelelő időben visszatér Meereenbe, teljes fényében és magasztosságában! Addig azonban őhatalmassága, Hizdahr király fogja...

– Ő nem az én királyom! – vágott közbe egy másik felszabadított.

Az emberek lökdösődni kezdtek.

– A
királynő nem halt meg!
– jelentette be az udvarnagy. – Vérlovasait átküldtük a Skahazadhan túlsó partjára, hogy megkeressék őfelségét, és visszahozzák szerető férjének, valamint hűséges alattvalóinak. Mindegyik tíz válogatott lovast vitt magával, és mindegyik ember három gyors lovat, hogy sebesen és messzire lovagolhassanak. Meglelik Daenerys királynőt!

Következőnek egy brokátselyem köpenyt viselő, magas ghisi szólalt fel hidegen csengő hangon. Hizdahr király megmoccant a sárkánytrónuson, próbált nyugodt, ugyanakkor érdeklődő arcot vágni. A kérelemre ismét az udvarnagya válaszolt.

Ser Barristan hagyta, hogy Reznak mézesmázos szavai átfolyjanak rajta. A Királyi Testőrségben eltöltött évek során megtanult hallás nélkül figyelni, ami különösen hasznos volt olyankor, amikor a beszélő elszántan próbálta bizonyítani, hogy a szavak valóban olyanok, akár a szél. A terem hátsó részén álló dorne-i herceget és két kísérőjét figyelte.
Nem kellett volna eljönniük. Quentyn nem ismeri fel a veszélyt. Daenerys volt az egyetlen barátja az udvarban
,
és ő is eltűnt.
Vajon a herceg mennyit érthet meg az elhangzottakból? Még ő maga sem értette mindig a ghisi rabszolgatartók keverék nyelvét, különösen, ha gyorsan beszéltek.

Quentyn herceg feszülten figyelt, ez jól látszott.
Az apja fia.
Alacsony, zömök, egyszerű arcú kölyök. Rátermett fiatalembernek tűnt, komolynak, értelmesnek és kötelességtudónak... de nem az a fajta, aki megdobogtatja egy fiatal lány szivét. Márpedig Daenerys Targaryen mégiscsak egy fiatal lány, ahogy ő maga is gyakran hangoztatta, amikor megpróbálta játszani az ártatlant. Mint minden jó királynő, ő is a népe érdekét helyezte előtérbe – máskülönben hozzá sem ment volna Hizdahr zo Loraqhoz –, de a benne lakozó lány költészetre, szenvedélyre és nevetésre vágyott.
Tüzet akart, Dorne pedig sarat küldött neki.

Persze sárból nagyszerű borogatást lehet készíteni, ha lázat kell csillapítani. A sárba magokat lehet ültetni, és gabonát nevelni rajta, amivel etetni lehet a gyermekeket. A sár élelemmel lát el, miközben a tűz elemészt, de a bolondok, a gyermekek és a fiatal lányok mégis mindig a tüzet választják.

A herceg mögött Ser Gerris Drinkwater suttogott valamit Yronwoodnak. Ser Gerrisben minden megvolt, ami a hercegéből hiányzott: magas volt, karcsú és jóképű, rendelkezett egy képzett vívó eleganciájával és egy udvaronc éles elméjével. Selmy egy pillanatig sem kételkedett benne, hogy számos dorne-i szűz túrt már ujjaival abba a napszítta hajba, és lehelt csókot kihívó mosolyú ajkára.
Ha ő lenne a herceg, talán minden másként alakult volna,
gondolta újra meg újra... mégis, volt valami zavaró Gerris látszólagos tökéletességében.
Hamis pénz,
gondolta az öreg lovag. Sok hasonló embert ismert korábbról.

Akármit is suttogott társa fülébe, mulatságos lehetett, mert a nagy, kopasz ember horkantva felnevetett, elég hangosan ahhoz, hogy még a király is odafordítsa a fejét. Amikor meglátta a herceget, Hizdahr zo Loraq összevonta a szemöldökét.

Ser Barristannak nem tetszett az arckifejezése. És még kevésbé tetszett neki, amikor a király közelebb intette magához Marghaz kuzinját, odahajolt hozzá, és súgott neki valamit

Nem esküdtem fel Dorne-ra,
emlékeztette magát Ser Barristan. Viszont Lewyn Martell a felesküdött testvére volt még azokban az időkben, amikor a Királyi Testőrség tagjai valóban kötődtek egymáshoz.
Nem segíthettem Lewyn hercegnek a Három Folyónál, de az uno
-
kaöccsének most segítségére lehetek.
Martell viperafészekben táncolt, és még csak nem is látta a kígyókat. Folyamatos jelenléte bármilyen férjet provokált volna – még azután is, hogy Daenerys istenek és emberek előtt másnak adta magát –, és Quentynt többé már nem védelmezte a királynő pajzsa Hizdahr haragjától.
Bár...

A gondolat arculcsapásként érte. Quentyn Dorne udvarában nőtt fel, a cselszövés és a mérgek nem lehetnek ismeretlenek számára. Ráadásul nem Lewyn herceg volt az egyetlen nagybátyja.
A Vörös Vipera rokona.
Daenerys valóban más férjet vett maga mellé, de ha Hizdahr meghal, újra szabad lenne, újra házasodhatna.
Lehet, hogy a Tarfejű tévedett? Miért olyan biztos, hogy a sáskákat Daenerysnek szánták? A király páholyában helyezték el őket. Mi van, ha mindvégig ő volt a célpont?
Hizdahr halála darabokra zúzta volna a törékeny békét. A Hárpia Fiai folytatták volna gyilkosságaikat, a yunkaik pedig a háborút. Daenerysnek nem maradt volna jobb választása, mint Quentyn és a herceg házassági szerződése.

Ser Barristan még akkor is a gyanúját emésztette, amikor nehéz léptek dobbantak a csarnok végében lévő kőlépcsőn. Megérkeztek a yunkaik. Három Bölcs Mester vezette a Sárga Város küldöttségét, mindegyik saját fegyveres őrséggel. Az egyik rabszolgatartó rozsdabarna selyem
tokar
t viselt aranyrojtokkal, a másik pávakék-narancs csíkos
tokar
t
,
a harmadik pedig díszes mellvértet, melynek gagátból, jádéból és igazgyöngyből készült berakása pajzán képet ábrázolt. Véresszakáll, a zsoldoskapitány is csatlakozott hozzájuk, hatalmas vállán bőriszák lógott, arcán gyilkos öröm tükröződött.

Nincs itt a Rongyos Herceg, sem Barna Ben Plumm,
vette észre Selmy. Hűvösen végigmérte Véresszakállt.
Csak egy apró okot adj rá, hogy táncoljak veled, és meglátjuk, ki nevet a végén.

Reznak mo Reznak előrefurakodott.

– Bölcs Mesterek, megtiszteltek minket! Őfényessége Hizdahr király üdvözli yunkai barátait. Úgy gondoltuk...

– Ezen gondolkodjatok! – Véresszakáll kivett egy levágott fejet az iszákból, és odadobta az udvamagynak.

Reznak ijedt sikollyal ugrott félre. A fej elpattogott meüette, véres foltokat hagyva a bíbor márványpadlón, amíg meg nem állapodott Hizdahr király sárkánytrónusa előtt. A Bronz Bestiák a teremben készenlétbe helyezték dárdáikat, óriás Goghor a trón elé lépett, a Foltos Macska és Khrazz pedig kétoldalt helyezkedtek el.

Véresszakáll nevetett.

– Már halott, nem harap!

Az udvarnagy óvatosan megközelítette a fejet, és a hajánál fogva felemelte..

– Groleo admirális.

Ser Barristan a trón felé pillantott. Számos királyt szolgált már, és önkéntelenül is elképzelte, azok hogyan reagáltak volna egy ilyen provokációra. Aerys valószínűleg elborzadva húzódott volna hátra, talán meg is vágja magát a Vastrónon, majd sikoltva szólította volna fel őrségét, hogy szabdalják miszlikbe a yunkaikat. Robert a pörölyéért küldetett volna, hogy méltó módon viszonozza Véresszakáll gesztusát. Még a gyengének tartott Jaehaerys is azonnal őrizetbe vette volna Véresszakállt és a yunkaikat

Hizdahr kővé dermedve ült a helyén. Reznak a király lábánál lévő szaténpárnára helyezte a fejet, majd undorodó arckifejezéssel elhátrált. Ser Barristan még ilyen távolságból is érezte az udvarnagy virágillatú parfümjét.

A halott ember neheztelően nézett felfelé. Szakálla barna volt a rászáradt vértől, de a nyakából még mindig csordogált egy vékony, vörös patak. A kinézetéből ítélve nem egyetlen vágással választották el a fejét a testétől A csarnok hátsó részében a kérelmezők kezdtek elszivárogni Az egyik Bronz Bestia letépte a maszkját, és a padlóra öklendezte reggelijét.

Barristan Selmy számára nem voltak idegenek a levágott fejek. Ez azonban... a fél világot átszelte az öreg tengerésszel, Pentostól Qarthig, majd vissza Astaporba.
Groleo jó ember volt. Nem érdemelt ilyen véget. Nem akart mást, csak hazajutni.
A lovag feszülten figyelt, várt

– Ez... – szólalt meg végül Hizdahr király –, ez nem... ennek nem örülünk, ez... mit akar jelenteni ez a... ez...

A rozsdabarna
tokaros
rabszolgatartó előhúzott egy pergament.

– Enyém a megtiszteltetés, hogy átadjam mestereink tanácsának üzenetét. – Kigöngyölte a tekercset. –
„Heten léptek be Meereenbe, hogy aláírják a békeszerződést, és végignézzék a Daznak Vermében megrendezett játékokat. Biztonságuk fejében hét túszt küldtetek hozzánk. A Sárga Város gyászolja nemes fiát, Yurkhaz zo Yunzakot, aki Meereen vendégeként ért kegyetlen véget. A vérért vérrel kell fizetni.”

Groleónak volt egy felesége Pentosban, valamint gyermekei, unokái.
Miért pont őt az összes fogoly közül
? Jhogo, Hős és Daario Naharis mind harcosoknak parancsoltak, Groleo viszont csak egy flotta nélküli admirális volt.
Sorsot húztak, vagy azt gondolták, Groleo a legkevésbé értékes számunkra, az ő halála vált ki a legkisebb eséllyel megtorlást?
– töprengett a lovag... de könnyebb volt megfogalmazni a kérdést, mint válaszolni rá.
Ezt a csomót én nem tudom kibogozni.