Sárkányok tánca (55 page)

– Stannistől? – Jon reménykedett, hogy hírt kap a királyról. Tudta, hogy az Éjjeli őrség nem avatkozik közbe, és nem kellett volna érdekelnie, hogy végül melyik király diadalmaskodik. Valamiért mégis érdekelte. – Erdőmélyéről?

– Nem, uram. – Clydas előrenyújtotta a pergament. Szorosan összetekerték, és rózsaszín pecsétviasszal zárták le.
Csak Rémvár használ rózsaszín viaszt.

Jon lehúzta a kesztyűjét, átvette a levelet, és feltörte a pecsétet. Amikor meglátta az aláírást, azonnal elfelejtette, milyen leckét kapott Zörgővérttől.

Ramsay Bolton, Szarverdő ura,
állt a tetején nagy, szálkás, barna betűkkel. A barna tinta vékony lemezekben vált le, amikor a hüvelykujjával megdörzsölte. Bolton kézjegye alatt ott sorakozott Dustin nagyúré, Cerwyn úrnőé és négy Ryswellé is, a saját pecsétjükkel. Egy durvább kéz az Umber-ház óriását rajzolta oda.

– Megtudhatjuk, mi az, parancsnok? – érdeklődött Vas Emmett.

Jon nem látta okát, hogy ne mondja el.

– A Cailin-árok elesett. A vasemberek megnyúzott tetemeit a királyi út melletti póznákra szegelték fel. Roose Bolton minden hűbéresét Hantvégbe hívja, hogy megerősítse hűségesküjüket a Vastrónhoz, és megünnepelje fia házasságkötését... – Szíve kihagyott egy ütemet.
Nem, ez nem lehetséges! Ő meghalt Királyvárban, apámmal együtt!

– Havas parancsnok! – Clydas aggódva figyelte fátyolos, rózsaszín szemével. – Jól vagy? Mintha...

– Feleségül veszi Arya Starkot. A húgomat. – Szinte látta maga előtt a hosszú arcú, csontos, csupa hegyes térd és könyök kislányt, maszatos arcával és gubancos hajával. Az egyiket megmossák, a másikat kifésülik, ebben nem kételkedett, de nem tudta elképzelni Aryát díszes esküvői ruhában, vagy éppen Ramsay Bolton ágyában.
Akármennyire is fél, nem fogja kimutatni. Ha a Fattyú megpróbál hozzáérni egy ujjal is, küzdeni fog.

– A húgod... – mondta halkan Vas Emmett. – Milyen idős is...?

Tizenegy,
gondolta Jon.
Még gyermek.

– Nekem nincs húgom. Csak fivéreim. Csak ti. – Tudta, Catelyn úrnő örült volna, ha hallja ezeket a szavakat. Ettől még nem volt könnyebb kimondani őket. Ujjai összezárultak a pergamenen.
Ugyanilyen könnyedén szorulnának Ramsay Bolton torkára.

Clydas megköszörülte a torkát.

– Lesz válasz?

Jon megrázta a fejét, és elsétált.

Estére a Zörgővérttől kapott zúzódások belilultak.

– Mielőtt eltűnnek, még sárgára színeződnek – mondta Mormont hollójának. – Olyan beteges színem lesz, mint a Csontok Urának.

–
Csontok! –
értett egyet a madár. –
Csontok, csontok!

Hallotta a halk mormolást odakintről, bár túlságosan távoli volt ahhoz, hogy megértse a szavakat
Mintha ezermérföldnyire lennének.
Melisandre úrnő és hívei összegyűltek a tűz mellett. A vörös asszony minden alkonyatkor imát mondott követőivel, és kérte vörös istenét, hogy tekintsen le rájuk a sötétségen keresztül.
Mert az éj sötét, és tele van iszonyattal.
Miután Stannis és a királyné embereinek többsége távozott, a papnő nyája megfogyatkozott; félszázan a szabad népből, Vakondvárosból, maroknyi katona, akiket a király itt hagyott, és talán tucatnyi fekete testvér, akik magukévá tették a vörös isten hitét.

Jon olyan merevnek érezte magát, akár egy hatvanéves öregember.
Sötét álmok,
gondolta,
és bűntudat.
Gondolatai minduntalan visszatértek Aryához.
Nem tudok segíteni neki. Elvágtam a rokoni köteléket, amikor elmondtam a szavakat. Ha az egyik emberem azt mondaná, hogy a húga veszélyben van, azt felelném, nem az ő g
ondja.
Ha valaki kimondta a szavakat, a vére feketévé vált.
Feketévé, akár egy fattyú szíve.
Mikkennel egykor készíttetett egy kardot Aryának, egy
bravo
pengét, elég kicsit ahhoz, hogy a lány meg tudja fogni.
Tű.
Vajon megvan még neki?
A hegyes végével szúrunk,
mondta neki akkor, de ha megpróbálja leszúrni a Fattyút, talán az életével fizet.

–
Havas
– szólalt meg Mormont hollója. –
Havas, havas!

Hirtelen rájött, hogy képtelen tovább elviselni a madarat.

Szellemet az ajtó előtt találta, egy ökörcsontot rágcsált, hogy hozzájusson a velőhöz.

– Mikor jöttél vissza?

A rémfarkas felállt, otthagyta a csontot, és követte Jont.

Mully és Bödön belül őrködtek a dárdájukra támaszkodva.

– Cudar hideg van – figyelmeztette Mully gubancos, narancssárga szakálla mögül. – Sokáig maradsz odakint?

– Nem, csak szívok egy kis friss levegőt. – Jon kilépett az éjszakába. Az égbolton jól látszottak a csillagok, a szél süvítve száguldott a Fal mentén. Még a hold is hidegnek tűnt, tele volt libabőrrel az arca. Aztán megérkezett az első széllökés, áthatolt gyapjún és bőrön, és Ion fogai összekoccantak. Keresztülsétált az udvaron, nekifeküdt a szélnek. Köpenye hangosan csapkodott a vállán. Szellem követte.
Hová megyek? Mit csinálok?
A Fekete Vár csendes volt és nyugodt, termei és tornyai sötétek.
A birodalmam,
gondolta Havas Jon.
A csarnokom, az otthonom, a parancsnokságom. Egy rom.

A rémfarkas a Fal árnyékában hozzádörgölőzött a kezéhez. Fél szívverésnyi időre az éjszaka életre kelt az ezernyi szagtól, és Havas Jon meghallotta a reccsenést, ahogy a jégréteg beszakad a régi havon. Valaki állt mögötte. Valaki, akinek az illata nyári napot idézett.

Amikor megfordult, megpillantotta Ygritte-et.

A Parancsnok tornyának megégett kövei alatt állt, sötétségbe és emlékekbe burkolózva. Haján megcsillant a hold fénye, vörös tincseit megcsókolta a tűz. Jon szíve a torkában dobogott.

– Ygritte!

– Havas nagyúr. – Melisandre hangja volt.

Jon a meglepődéstől hátrahőkölt.

– Melisandre úrnő! – Tett egy lépést hátra. – összetévesztettelek valakivel. –
Éjszaka minden köpeny szürke.
Ám a papnőé hirtelen vörössé változott Nem is tudta, hogyan keverhette össze Ygritte-tel. Melisandre magasabb volt, vékonyabb, idősebb, bár a holdfény lemosta az éveket az arcáról. Orrából és meztelen, sápadt bőrű kezéről pára gomolygott. – Le fognak fagyni az ujjaid – figyelmeztette Jon.

– Ha ez R’hllor akarata. Az éjszaka hatalmai nem érinthetik azt, akinek a szíve Isten szent tüzében fürdik.

– A szíved nem aggaszt, csak a kezed.

– Pedig csak a szív számít. Ne ess kétségbe, Havas nagyúr! A kétségbeesés az ellenség fegyvere, akinek a nevét nem szabad kimondani. A húgod nem veszett el számodra.

– Nekem nincs húgom. – Minden szó egy-egy tőrdöfés volt.
Mit tudsz te az én szívemről, papnő? Mit tudsz a húgomról?

Melisandre szemlátomást jól szórakozott.

– Mi is a neve annak a kis húgnak, akihez semmi közöd?

– Arya – felelte Jon rekedten. – Igazából a féltestvérem...

–...mert fattyú vagy. Nem felejtettem el. Láttam a húgodat a lángokban, menekült a házasság elől, amibe belekényszerítették. Ide jön, hozzád. Egy szürkébe öltözött lány, haldokló lovon, élesen és tisztán láttam. Még nem történt meg, de meg fog. – Szellemre nézett. – Megérinthetem a... farkasodat?

Jont kényelmetlen érzés fogta el.

– Inkább ne.

– Nem fog bántani engem. Szellemnek hívod, ugye?

– Igen, de...

–
Szellem.
– Melisandre szinte énekelve ejtette ki a nevet.

A rémfarkas elindult felé. Először óvatosan, gyanakodva körbesétálta, megszaglászta kinyújtott kezét, majd orrát a nő ujjaihoz nyomta.

Jon kiengedte a visszatartott levegőt

– Nem mindig ilyen...

–...barátságos? A barátságosság barátságosságot szül, Havas Jon. – A papnő szeme két vörös csillag volt, szinte izzott az éjszakában. Torkán felfénylett a rubin, harmadik szemként fényesebben világított, mint a másik kettő. Jon látta, hogy Szellem szeme hasonlóan izzik, amikor megcsillan benne a fény.

–
Szellem
, hozzám!

A rémfarkas úgy nézett rá, mint egy idegenre.

Jon hitetlenkedve ráncolta a homlokát.

– Ez... különös.

– úgy gondolod? – Melisandre letérdelt, és megvakargatta Szellem füle tövét. – A Falatok különös hely, de hatalom rejtőzik itt, ha hajlandó vagy használni. Hatalom benned és a farkasodban. Ellenállsz neki, és ez hiba. Fogadd magadba, használd!

Én nem vagyok farkas.

– Hogyan?

– Megmutatom. – Melisandre vékony karjával átölelte Szellemet, a farkas megnyalta az arcát. – A Fény Ura bölcsességében férfinak és nőnek teremtett minket, egy nagy egész két felének. Az egyesülésünkben hatalom rejtőzik. Az élet teremtésének hatalma. A fény teremtésének hatalma. Az árnyékvetés hatalma.

– Árnyék. – A világ mintha elsötétült volna, amikor kimondta.

– Minden ember, aki a földön jár, árnyékot vet a világra. Némelyek vékonyat és gyengét, mások hosszút és sötétet. Nézz a hátad mögé, Havas nagyúr. A hold megcsókolt, és húsz láb magas árnyékot vetsz a jégre.

Jon hátrapillantott a válla fölött. Az árnyék valóban ott volt, ahogy a nő mondta, rávetült a Falra.
Egy szürkébe öltözött lány, haldokló lovon,
gondolta.
Ide jön, hozzád. Arya.
Hátat fordított a vörös papnőnek. Érezte a belőle áradó meleget.
Hatalma van.
A gondolat hívatlanul jött, lecsapott rá vasfogaival, de nem a papnőre gondolt, nem is a kishúgára.

– Dalla mondott egyszer valamit. Val testvére, Mance Rayder felesége. Azt mondta, a varázslat markolat nélküli kard. Nem lehet biztonságos módon megragadni.

– Bölcs asszony. – Melisandre felállt, vörös köpenye kavargott a szélben. – Egy kard azonban markolat nélkül is kard, és mindig jól jön, amikor ellenségek vesznek körül. Hallgass rám, Havas Jon. Kilenc varjú repült a fehér erdőbe, hogy megtalálják az ellenséget. Hárman halottak. Még nem haltak meg, de a haláluk már vár rájuk, és ők egyenesen felé lovagolnak. Azért küldted el őket, hogy szemeid legyenek a sötétségben, de szem nélküliek lesznek, amikor visszatérnek hozzád. Láttam sápadt, halott arcukat a lángjaimban. Az üres szemgödrök vért könnyeztek. – Hátravetette vörös haját, szeme felizzott. – Nem hiszel nekem, de majd fogsz. Ennek a hitnek az ára három élet. Nem nagy ár a bölcsességért, mondhatnák egyesek... de nem ez az egyetlen, amit meg kell fizetned. Emlékezz erre, amikor látod halottaid vak és meggyötört arcát. Gyere el hozzám azon a napon, és fogd meg a kezem. – Pára szállt fel sápadt bőréről, és egy pillanatra úgy tűnt, mintha lángnyelvek csapnának fel az ujjai hegyéből. – Fogd meg a kezem, és hagyd, hogy megmentsem a húgodat.

Davos

T
engerjáró Davos még a Farkasodú félhomályában is érezte, hogy a mai reggellel nincs valami rendben.

Hangokra ébredt, és azonnal a cellája ajtajához osont, de a fa túlságosan vastag volt, nem tudta kivenni a szavakat. A hajnal megérkezett, ám nem úgy a zabkása, amit Garth hozott neki minden reggel. Ez feszültté tette. A Farkasodúban minden nap ugyanolyan volt, és bármilyen változás csak rosszat jelenthetett.
Talán ez lesz a halálom napja. Lehet, hogy Garth éppen a köszörűkő mellett ül, és Lu Úrnőt élezi.

A Hagymalovag nem felejtette el Wyman Manderly hozzá intézett utolsó szavait.
Vigyétek ezt az embert a Farkasodúba, vágjátok le a fejét és mindkét kezét,
parancsolta a kövér nagyúr.
Egy falat sem megy le a torkomon, amíg nem látom karóra tűzve ennek a csempésznek a fejét, hagymával a hazug szájában!
Davos minden éjjel ezekkel a szavakkal a fejében aludt el, és ezekkel kelt fel. És ha elfeledkezett volna róluk, Garth mindig volt oly előzékeny, hogy emlékeztesse rájuk. Davost csak halott embernek nevezte. Amikor megérkezett a zabkásával, mindig ugyanúgy köszönt: „Itt a halott ember reggelije.” Este pedig: „Oltsd el a gyertyát, halott ember.”

Garth egy alkalommal elhozta a hölgyeit is, hogy bemutassa őket a halott embernek!

– A Szajhából nem néznél ki sokat – mondta a fekete vasrudat cirógatva –, de amikor vörösre izzítom és a farkadhoz nyomom, anyádért fogsz sikoltozni. Ő pedig az én Lu Úrnőm. Ő fog megfosztani a fejedtől és a kezeidtől, ha Wyman nagyúr kiadja a parancsot.

Davos még soha nem látott akkora csatabárdot, mint Lu Úrnő, de élesebbet sem. A többi foglár szerint Garth egész nap élezte.
Nem fogok kegyelemért könyörögni,
gondolta Davos. Lovagként megy a halálba, csupán annyit kér majd, hogy először a fejét vágják le. Reménykedett benne, még Garth sem olyan kegyetlen, hogy ezt megtagadja tőle.

Az ajtón átszüremlő hangok tompák és elmosódottak voltak. Davos járkálni kezdett a cellájában. A szoba meglepően tágas és kényelmes volt, egykor gyaníthatóan valami úrfi hálószobája lehetett. Legalább háromszor akkora volt, mint az ő kapitányi kabinja a
Fekete Bessá
n, de még Salladhor Saan kajütjénél is nagyobb. Bár egyetlen ablakát évekkel korábban befalazták, az egyik falnál meghagyták a tűzhelyet, amire rá lehetett tenni egy kannát, az egyik sarokba pedig ámyékszéket építettek. A padló szilánkosra hasadt, megvetemedett deszkákból állt, a derékalja pedig penésztől bűzlött, de ezek a kényelmetlenségek eltörpültek amellett, amire Davos számított.

Az étel szintén meglepte. Penészes kenyér és romlott hús, vagyis a szokásos börtönkoszt helyett fogvatartói frissen fogott halat, a kemencéből nemrég kivett meleg kenyeret, fűszeres ürühúst, répát, sőt még rákot is hoztak neki. Garth ennek szemlátomást nem örült.

– A halottnak nem kéne jobbakat ennie, mint az élőnek – panaszkodott nem egyszer.

Davos vastag prémekkel tarthatta távol magától az éjszaka hidegét, kapott fát a tűz táplálásához» tiszta ruhát és egy zsíros faggyúgyertyát. Amikor papírt, tollat és tintát kért, Therry másnap hozott neki. Amikor olvasni szeretett volna, Therry megjelent a
Hétágú csillaggal

Ám cellája minden kényelme ellenére is csak cella maradt. Falai erős kőből épültek, és olyan vastagok voltak, hogy semmit nem hallott a külvilág zajaiból. A vasalt tölgyfa ajtót őrei gondosan elreteszelték. A mennyezetről négy nehéz bilincs lógott, várva a napot, amikor Manderly nagyúr úgy dönt, fellógatja és átadja őt a Szajhának.
Talán ma lesz az a nap. Amikor Garth legközelebb kinyitja az ajtót, lehet, hogy nem a zabkását hozza.

Korgott a gyomra, ami biztos jele volt annak, hogy elmúlt a reggel, és az étel még mindig nem érkezett meg.
A legrosszabb nem maga a halál, hanem hogy nem tudni
,
mikor és hogyan érkezik.
Csempészkorszakában látott belülről jó néhány tömlöcöt és börtönt, de azokon mindig osztozott más rabokkal, így volt kivel beszélni, meg tudta osztani másokkal félelmeit és reményeit. Itt nem. Tengerjáró Davos az őröktől eltekintve egyedül volt a Farkasodúban.

Tudta, hogy a vár pincéjében vannak valódi tömlöcök is – cellák, kínzókamrák és dohos vermek, ahol hatalmas, fekete patkányok osonnak a sötétben, őrei azt állították, jelenleg mindegyik üres.

– Csak mi vagyunk itt, Hagyma – közölte vele Ser Bartimus. Ő volt a főfoglár, egy halottsápadt, féllábú lovag, forradásos arccal és fél szemmel. Amikor Ser Bartimus berúgott (és Ser Bartimus majdnem mindennap berúgott), szeretett azzal kérkedni, hogyan mentette meg Wyman nagyúr életét a Három Folyónál lezajlott csatában. A Farkasodú volt a jutalma.

A „mi” magában foglalt egy szakácsot, akit Davos soha nem látott, hat katonát a földszinti barakkban, két mosónőt, valamint a két bőrtönőrt, akik a rabot őrizték. Therry volt a fiatalabbik, az egyik mosónő tíz és négy éves fia. Garth, a hatalmas termetű, kopasz, szófukar férfi mindennap ugyanazt a zsíros bőrzekét viseltess állandóan mogorván meredt Davosra.

Davos még csempészkorában megtanulta megérezni, ha egy emberrel valami nincs rendben, és Garthszal valami határozottan nem volt rendben. A Hagymalovag nagyon ügyelt rá, hogy Garth jelenlétében vigyázzon a nyelvére. Therryvel és Ser Bartimusszal már nem volt ennyire elővigyázatos. Megköszönte nekik az ételt, biztatta őket, hogy beszéljenek múltjukról és terveikről, udvariasan válaszolt a kérdéseikre, és ő maga sosem kérdezősködött rámenősen. Mindig csak apróságokat kért tőlük: egy teknő vizet szappannal, egy könyvet, esetleg néhány gyertyát. A legtöbb ilyen kérését teljesítették, amiért Davos kifejezetten hálás volt.

Egyikük sem beszélt Manderly nagyúrról, Stannis királyról vagy a Freyekről, de sok más dologról igen. Therry szeretett volna háborúba menni, ha felnő, csatákban részt venni és lovaggá válni. Gyakran panaszkodott az anyjára, aki két katonával is lefeküdt. Az őrök különböző váltásokban szolgáltak, de egy nap valamelyikük rá fog jönni, és akkor vér folyik. A fiú néha még egy tömlő bort is behozott a cellába, és miközben iszogattak, a csempészéletről faggatta Davost.

Ser Bartimust nem érdekelte a külvilág, és egyáltalán semmi, ami azóta történt, hogy egy megvadult lónak és egy mester fűrészének köszönhetően elvesztette a lábát. A Farkasodút azonban a szívébe zárta, és semmit nem szeretett jobban, mint az építmény hosszú és véres múltjáról mesélni. Az Odú sokkal öregebb volt Fehérrévnél, árulta el a lovag Davosnak. Jon Stark király építtette, hogy megvédje a Fehér Tőr torkolatát a tengerről érkező fosztogatóktól. Észak királyainak fiatalabb sarjai közül sokan itt rendezték be székhelyüket, de testvérek, nagybácsik, unokatestvérek is uralkodtak itt. Néhányan saját fiuknak vagy unokájuknak adták tovább a várat, és a Stark-ház több oldalága is innen származott; legtovább a Greystarkok tartottak ki, ők ötszáz esztendeig birtokolták a Farkasodút, amíg úgy nem döntöttek, hogy csatlakoznak Rémvárhoz a Deres Starkjai elleni felkelésben.

Eleste után a vár több kézen is átment. A Flint-ház egy évszázadig birtokolta, a Locke-ház majdnem kettőig. Slate-ek, Longok, Holtok és Ashwoodok váltották egymást, mindegyiket azzal bízta meg Deres, hogy ügyeljenek a folyó biztonságára. A Három Nővér kalózai egy alkalommal elfoglalták az erődöt, és ezzel megvetették a lábukat Északon. A Deres és a Völgy közötti háború idején Osgood Arryn, a Vén Sólyom ostrom alá vette, fia pedig, akit csak Karom néven ismertek, felgyújtotta. Amikor az öreg Edrick Stark király már nem tudta megvédeni birodalmát, a Farkasodú a Lépőkövek rabszolga-kereskedőinek kezébe került. Izzó vasakkal és korbáccsal kínozták foglyaikat, mielőtt átvitték őket a keskeny tenger túlsó partjára, és a fekete kőfalak ennek is tanúi voltak.

– Aztán következett a hosszú, kegyetlen tél – folytatta a történetet Ser Bartimus. – A Fehér Tőr befagyott, még a torkolaton is jég képződött. A szél üvöltve csapott le északról, és bekergette a rabszolga-kereskedőket a tüzeik mellé. Amíg ők ott melegedtek, az új király megindította támadását. Ő volt
Brandon
Stark, Hószakállú Edrick dédunokája, akit az emberei jégszemnek hívtak. Visszafoglalta a Farkasodút, meztelenre vetkőztette a rabszolga-kereskedőket, és átadta őket a tömlöcben talált rabszolgáknak. Azt beszélik, a beleiket a szívfa ágaira akasztották fel, áldozatként az isteneiknek. Mármint a
régi
isteneknek, nem ezeknek a déli újaknak. A te Heted nem ismeri a telet, és a tél sem ismeri őket

Davos ezzel nem szállhatott vitába. Amennyit a Tengermelléki Keleti őrségben megtapasztalt, annak alapján ő sem vágyott a télre.

– Te milyen isteneket követsz? – kérdezte a féllábú lovagot.

– A régieket. – Amikor Ser Bartimus vigyorgott, erősen emlékeztetett egy koponyára. – Mi már a Manderlyk előtt itt voltunk. Tetszik vagy sem, az én őseim dobálták fel azokat a beleket a fára.

– Nem tudtam, hogy az északiak véráldozatot mutattak be a szívfájuknál.

– Sok minden van, amit ti, déliek nem tudtok Északról – felelte Ser Bartimus.

Nem tévedett. Davos a gyertya mellett ülve böngészte a betűket, melyeket fogságának napjai alatt körmölt le a papírra.
Jobb csempész voltam, mint lovag,
írta feleségének,
jobb lovag, mint királyi Segítő, és jobb Segítő, mint férj. Annyira sajnálom! Szerettelek, Marya. Kérlek, bocsáss meg minden rosszat, amit tettem veled. Ha Stannis elveszíti ezt a háborút, a földjeinktől is elbúcsúzhatunk. Vidd át a fiúkat a Keskeny-tengeren Braavosba
,
és ha tudod, tanítsd meg őket arra, hogy jó szívvel gondoljanak rám. Amennyiben Stannis megszerzi a Vastrónt, a Tengerjáró-ház tovább él, és Devan az udvarban maradhat, ő majd segít neked elhelyezni a fiúkat kiváló nemes uraknál, ahol apródként és fegyverhordozóként szolgálhatnak, majd később akár lovag is lehet belőlük.
Ez volt a legjobb tanács, amit adhatott neki, bár úgy érezte, még ez sem hangzik elég bölcsnek.

Írt mindhárom életben lévő fiának is, hogy segítsen nekik emlékezni az apára, aki az ujjperceivel vásárolt nekik nevet. Üzenete Steffonnak és a kis Stannisnek rövid volt, és suta; igazság szerint feleannyira sem ismerte őket, mint az idősebb fiúkat, akik a Feketevízen égtek el és fulladtak meg. Devannak már többet irt, elmondta neki, mennyire büszke, hogy a fia a király apródjaként szolgál, és emlékeztette, hogy a legidősebbként az ő kötelessége megvédeni édesanyját és fivéreit.
Mondd meg őfelségének, hogy minden tőlem telhetőt megtettem,
fejezte be a levelet.
Sajnálom, hogy kudarcot vallottam. Az ujjcsontjaimmal együtt a szerencsémet is elveszítettem azon a napon, amikor a folyó lángra gyúlt Királyvár alatt:

Davos lassan lapozgatta a leveleket, mindegyiket többször is elolvasta, töprengett, vajon meg kellene-e változtatnia egy szót itt, vagy hozzáadni egyet ott. Az embernek hirtelen rengeteg mondanivalója akad, amikor élete végéhez érkezik, gondolta, de nehezen jöttek a szavak.
Annyira nem is csináltam rosszul,
próbálta győzködni magát.
Bolhavégről indulva lettem a Király Segítője, megtanultam írni és olvasni.

Még akkor is a levelei fölé görnyedve ült, amikor vaskulcsok csörrenését hallotta a karikán. Egy pillanattal később kinyílt a cella ajtaja.

Nem az őrei érkeztek. A belépő férfi magas volt, és ösztövér, mélyen barázdált arccal és enyhén szürkülő, barna hajjal. Derekán kard lógott, mély skarlátszín köpenyét nehéz, ökölbe szorított kezet ábrázoló ezüstcsattal rögzítette a vállán.

– Tengerjáró uram, nincs sok időnk – szólalt meg. – Kérlek, gyere velem.

Davos gyanakodva szemlélte az idegent. A „kérlek” összezavarta. A feje és a kezei elvesztésére készülő emberek nem gyakran szembesülnek ilyen udvarias viselkedéssel.

– Ki vagy?

– Robett Glover, szolgálatodra, nagyuram.

– Glover. A tiétek Erdőmélye.

– A bátyám, Galbart székhelye volt, és most már újra az, köszönhetően a te Stannis királyodnak. Visszafoglalta Erdőmélyét a vasszajhától, és felajánlotta, hogy visszaszolgáltatja jogos tulajdonosának. Sok minden történt, amíg be voltál zárva ide, Davos uram. A Cailin-árok elesett, Roose Bolton pedig visszatért északra Ned Stark fiatalabbik lányával. Rengeteg Frey is érkezett vele. Bolton hollót küldött előre, az összes nemest északra hívta, Hantföldre. Hűségesküt és túszokat követel... valamint tanúkat Arya Stark és a fattyú Havas Ramsay esküvőjére, amely után a Boltonok igényt tarthatnak Deresre. Nos, velem tartasz, vagy sem?

– Milyen lehetőségeim vannak? Veled megyek, vagy itt maradok Garthszal és Lu Úrnővel?

– Ki az a Lu úrnő? Az egyik mosónő? – Glover egyre türelmetlenebbé vált. – Ha jössz, később mindent elmagyarázok.

Davos felállt.

– Ha nem élném túl, megkérlek, juttasd el ezeket a leveleket a címzetteknek.

– Szavamat adom... bár ha meghalsz, az nem egy Glover kezétől lesz, és nem is Wyman nagyúrétól. Gyorsan, induljunk!

Glover végigvezette a sötét folyosón, le egy kopott lépcsőn, aztán átkeltek a vár istenerdején, ahol a szívfa olyan nagyra és terebélyesre nőtt, hogy kiszorította a tölgy-, nyír- és szilfákat, vastag, fehér ágaival pedig áttörte a falakat és ablakokat. Gyökerei egy férfi derekának vastagságával vetekedtek, törzse olyan széles volt, hogy a belevésett arc kövérnek és dühösnek tűnt. Glover a liget mögött kinyitott egy rozsdás vaskaput, és egy pillanatra megállt, hogy fáklyát gyújtson. Miután sikerült fényt teremtenie, újabb lépcsőn vezette le Davost egy boltíves pincébe, ahol a könnyező falak fehérre színeződtek a sótól, és minden lépésnél tengervízbe toccsant a lábuk. Elhaladtak néhány helyiség mellett – ezek a szűkös, nyirkos, rossz szagú cellák nem is hasonlítottak arra a szobára, ahol Davost fogva tartották. Végül egy sima kőfalhoz értek, amely elfordult, amikor Glover megnyomta. Hosszú, keskeny folyosó következett, majd újabb lépcsők, ezúttal felfelé.