Sárkányok tánca (51 page)

Az első ellenfél, aki megtámadta Ashát, a lába előtt roskadt össze, szeme közt a lány dobófejszéjével. Így maradt annyi ideje, hogy rendesen a karjára csúsztassa a pajzsát.

–
Hozzám!
– kiáltotta, de hogy a saját embereinek vagy az ellenségnek, azt még ő maga sem tudta volna megmondani.

Egy csatabárdos északi bukkant fel előtte, és dühödt üvöltéssel meglendítette kétkezes fegyverét. Asha felemelte a pajzsát, hogy védje a csapást, aztán belépett az északi mellé, és a gyomrába mélyesztette tőrét. A férfi üvöltése már egészen másként hangzott, miközben összeesett. Asha megperdült, és egy másik farkast talált a háta mögött. Habozás nélkül támadott, de csak a férfi homlokát sikerült felhasítania a sisak szegélyénél. Az északi csapása a melle alatt érte, de a páncél megóvta a sérüléstől; válaszképpen ellenfele torkába döfte a pengéjét, és hagyta megfulladni saját vérében. Egy kéz markolt a hajába, de rövidsége miatt nem talált elég jó fogást rajta, hogy hátrarántsa. Asha csizmája sarkával rátaposott támadója lábfejére, és amikor a férfi fájdalmasan felüvöltött, kiszabadította magát. Mire megfordult, az északi már haldokolt, de továbbra is görcsösen markolta a kitépett hajcsomót. Qarl állt fölötte, hosszúkardjáról csöpögött a vér, a holdfény megcsillant a szemében.

Zordszavú hangosan számolta a megölt északiakat.

– Négy! – kiáltotta, amikor az egyik lehanyatlott. – Öt! – jött egy szívverésnyi idővel később.

A lovak nyerítettek és rúgtak, a szemüket forgatták rémületükben, megőrjítette őket a mészárlás és a vér szaga... mindegyiket, kivéve Tris Botley hatalmas aranyderes csődörét. Trisnek sikerült nyeregbe pattannia, lova felágaskodva forgott, miközben ő a kardjával hadakozott.
Az adósa leszek jó néhány csókkal, mielőtt véget ér az éjszaka,
gondolta Asha.

– Hét! – kiáltotta Zordszavú, de mellette Csatabárd Lorren már kicsavarodott lábbal feküdt a földön, és az árnyak egyre csak jöttek hangos suhogással.

Bokrokkal harcolunk,
gondolta Asha, ahogy leszúrt egy férfit, akin több volt a levél, mint a környező fák jó részén. Ettől nevetnie kellett. Kacagása még több farkast vonzott oda, ő pedig egymás után ölte őket, és közben azon gondolkodott, hogy talán neki is számolnia kellett volna.
Férjes asszony vagyok, ez pedig a csecsszopó kisdedem.
Tőrét egy északi mellébe mártotta a prémen, a gyapjún és a keményített bőrön keresztül. A farkas arca olyan közel volt az övéhez, hogy érezte áporodott szájszagát, és kezével még a nyaka után kapott. Asha érezte a csontot végigkarcoló vas rezgését, ahogy a tőr hegye becsúszott a borda fölött. Aztán a férfi összerándult és meghalt. Amikor Asha elengedte, olyan gyengeség fogta el, hogy kis híján áldozatára zuhant.

Később egymásnak vetették a hátukat Qarllal, úgy harcoltak, hallgatták a nyögéseket és káromkodásokat maguk körül, ahogy bátor emberek vonszolták magukat az árnyak között, az anyjuk után sírva. Az egyik bokor megindult feléjük, olyan hosszú dárdát tartott a kezében, amivel könnyedén Qarl hátához tűzhette volna őt.
Jobb, mint egyedül meghalni,
gondolta, de Quenton kuzinja megölte az északit, mielőtt még odaérhetett volna hozzájuk. Egy pillanat múlva egy másik bokor végzett Quentonnal, fejszéje a vasember tarkójába ágyazódott

Háta mögött Zordszavú kiáltott:

–
Kilenc,
és átok rátok!

Hagen lánya futott ki meztelenül a bokrok közül, a sarkában két farkassal. Asha előkapott egy dobófejszét, és az egyik támadó hátába vágta. Amikor összeesett, Hagen lánya is letérdelt, megragadott egy kardot, és ledöfte másik üldözőjét. Aztán lobogó, vörös hajjal, vértől és sártól mocskosán belevetette magát a küzdelembe.

Valahol a csata forgatagában Asha elveszítette Qarlt, elveszítette

Trist, elveszített mindenkit. A tőre is eltűnt, és az összes dobófejszéje; most már kardot forgatott, széles pengéjű, rövid fegyvert, amely hasonlított egy mészáros bárdjához. Meg nem tudta volna mondani, hol szerezte. Karja sajgott, szájában vér ízét érezte, lába remegett. A fák között sápadt, hajnali fény szüremlett be az erdőbe.
Ilyen régóta tartana? Mióta harcolunk?

Utolsó ellenfele egy csatabárdos északi volt, hatalmas termetű, szakállas férfi, aki toldozott-foltozott, rozsdás páncélt viselt – bizonyára valami hős vagy vezér lehetett az övéi között. Láthatóan nem örült, hogy egy nővel kell harcolnia.

–
Picsa!
– üvöltötte minden alkalommal, amikor lesújtott, nyála a lány arcára fröcsögött. –
Picsa! Picsa!

Asha legszívesebben visszaüvöltött volna, de olyan száraz volt a torka, hogy csak egy mordulásra futotta. A férfi csatabárdja szétzúzta a pajzsát, a fa megrepedt, hosszú szilánkok szakadtak ki belőle. Nemsokára már csak halvány bizsergést érzett a karja helyén. Hátralépett, lerázta magáról a használhatatlanná vált pajzsot, majd még egy kicsit hátrált, és jobbra-balra táncolva próbálta kikerülni az újra és újra lezúduló csatabárdot.

Háta végül az egyik fának szorult, és nem maradt több hely a táncra. A farkas a feje fölé emelte fegyverét, hogy kettéhasítsa a fejét. Asha megpróbált jobbra vetődni, de a lába beleakadt egy gyökérbe, és csapdába ejtette. Teste kicsavarodott, elveszítette az egyensúlyát, és a bárd feje fémes sikollyal vágódott a halántékának. A világ vörössé vált, majd feketévé, aztán ismét vörössé. Lábán villámként cikázott végig a fájdalom, és valahol a messzeségben az északi hangját hallotta:

– Rohadt picsa! – És felemelte a csatabárdot, hogy egy utolsó csapással végezzen vele.

Trombita harsant.

Ez nincs rendben
, gondolta.
A Vízbe Fúlt Isten csarnokában nincsenek trombiták. A hullámok ala
tt a sellők kagylókürttel köszöntik urukat.

Álmában lángoló, vörös szíveket látott, és egy fekete szarvast aranyerdőben, melynek lángok lövelltek az agancsából.

Tyrion

M
ire beértek Volantisba, az ég nyugaton bíborba fordult, keleten pedig feketébe, és kezdtek feltünedezni a csillagok.
Ugyanazok a csillagok, mint Westeroson,
gondolta Tyrion Lannister.

Talán némi megnyugvást is talált volna ebben a gondolatban, ha nincs gúzsba kötve, akár egy liba, és hozzákötözve egy nyereghez. Már rég nem próbált szabadulni, a csomók túlságosan szorosak voltak. Inkább csak lógott ernyedten, mint egy zsák liszt.
Tartalékolom az erőmet,
mondogatta magának, bár hogy mire, azt ő maga sem tudta.

Volantis kapuit éjszakára bezárták, és az őrök az északi kapunál türelmetlen mordulásokkal ösztökélték a későn érkezőket. Tyrionék beálltak egy citrommal és naranccsal megrakott szekér mögé. Az őrök fáklyájuk lengetésével továbbintették a szekeret, de a csatalován ülő megtermett, kardot és páncélt viselő andalra szigorú tekintettel néztek. Hívtak egy kapitányt, és amíg ő és a lovag váltottak néhány szót volantisi nyelven, az egyik őr lehúzta a kesztyűjét, és megdörgölte Tyrion fejét

– Tele vagyok szerencsével – mondta neki Tyrion. – Szabadíts ki, barátom, és gondoskodom róla, hogy busás jutalomban részesülj.

Fogvatartója meghallotta.

– Tartogasd a hazugságaidat azoknak, akik beszélik a nyelvedet, Ördögfióka – mondta neki, miután a volantisiak továbbengedték őket.

Újra elindultak, át a kapun, a város masszív falai mellett.

–
Te
beszéled a nyelvemet. Fárasszalak ígéretekkel, vagy eltökélt szándékod, hogy nagyúri címet vásárolsz magadnak a fejemen?

– Születésem jogán nagyúr
voltam.
Nem vágyom üres címekre.

– Pedig az én kedves nővéremtől nem számíthatsz másra.

– És még azt mondják, egy Lannister mindig megfizeti a tartozását.

– Ó, minden egyes krajcárt... de egy rézzel sem többet, barátom. Megkapod az árut, amire alkudtál, de nem lesz hálával fűszerezve, és a végén jól sem laksz vele.

– Talán csak azt akarom, hogy megfizess a bűneidért. A rokongyilkosok istenek és emberek szemében egyaránt átkozottak.

– Az istenek vakok, az emberek pedig csak azt látják, amit akarnak.

– Én elég jól látlak, Ördögfióka. – A lovag hangjába komor él költözött. – Olyan dolgokat tettem, amire nem vagyok büszke, amivel szégyent hoztam házamra és atyám nevére... de megölni saját atyámat? Hogyan képes erre bárki?

– Adj egy számszeríjat, told le a gatyádat, és megmutatom. –
Örömmel

– Te ezt tréfának véled?

– Az egész életet tréfának vélem. Az enyémet, a tiédet, mindenkiét.

A városfalon belül céhszékházak, piacok, fürdőházak mellett vezetett az útjuk. A tágas terek közepén szökőkutak csobogtak, az emberek kőtáblák előtt ülve
cyvasse
-bábukat tologattak, és keskeny üvegpoharakból bort kortyolgattak, miközben a rabszolgák meggyújtották a díszes lámpásokat, hogy távol tartsák a sötétséget. A kövezett út mentén pálmák és cédrusok nőttek, minden kereszteződésben szobrok és emlékművek álltak. Az alakok feje néhol hiányzott, de még így is lenyűgöző látványt nyújtottak a bíbor alkonyatban.

Ahogy dél felé haladtak a folyó mentén, a boltok egyre kisebbek és szegényesebbek lettek, a fák csonkok sorává alakultak. A csatamén patái alatt a kockaköveket felváltotta az ördögfű, aztán a csecsemők székletére emlékeztető lágy, süppedős sár. A Rhoyne-t tápláló kis patakokon átívelő hidak riasztó módon nyikorogtak alattuk. Ahol egykor erőd nézett le a folyóra, ott most csak betört kapu állt, akár egy öregember fogatlan szája. A mellvédeken bámészkodó kecskéket lehetett látni.

Ó-Volantis, Valyria első lánya,
tűnődött a törpe.
Büszke Volantis, a Rhoyne királynője, a Nyár-tenger úrnője, ősi vérvonalba tartozó, nemes urak és gyönyörű úrhölgyek otthona.
Leszámítva a sikátorokban éles hangon üvöltve rohangáló gyerekcsapatokat, a borozók ajtajában álló, kardjuk markolatát simogató
bravó
kat, vagy a hajlott hátú, tetovált arcú rabszolgákat, akik csótányként hemzsegtek mindenütt.
A hatalmas Volantis, a Kilenc Szabad Város legnagyobbja és legnépesebbje.
Az ősi háborúk azonban elnéptelenítették a város jó részét, és Volantis hatalmas területei kezdtek visszasüllyedni a sárba.
A csodálatos Volantis, a kutak és virágok városa.
Csakhogy a kutak fele elapadt, a medencék repedten és szárazon árválkodtak. Virágzó indák kígyóztak elő minden résből és repedésből, facsemeték vertek gyökeret az elhagyatott boltok és tető nélküli templomok falában.

És a szag. Megült a forró, párás levegőben, élénken és határozottan, erőszakosan.
Hal, virágok és némi elefántszar. Valami édes, valami földes, valami halott és rothadó.

– Ennek a városnak olyan a szaga, mint egy vén szajhának – közölte Tyrion. – Mint valami szutykos ribancnak, aki parfümbe áztatta a szemérmes részeit, hogy elfedje a lába közéből áradó bűzt. Nem mintha bajom lenne vele. A fiatalabb szajhák szaga sokkal jobb, de az öregek több trükköt ismernek.

– Te többet tudsz erről, mint én.

– Ó, hát persze. A bordélyban pedig, ahol találkoztunk, septonként akartak téged foglalkoztatni. Vajon mit keresett az öledben az a szűz nővér?

Fogvatartója elkomorodott.

– Pihentesd a nyelved, különben csomót kötök rá.

Tyrion visszanyelte a válaszát. Ajka még mindig duzzadt volt, és sajgott a legutóbbi alkalom után, amikor túlfeszítette a húrt a lovagnál.
A kemény kéz és a humorérzék hiánya nagyon kellemetlen házasság.
Ezt jól megtanulta a Selhorystól idáig vezető úton. Gondolatai a csizmája felé fordultak, az orrába rejtett gombákhoz. A lovag nem kutatta át elég alaposan.
Az a megoldás még mindig rendelkezésre áll Cersei legalább nem élve kap meg.

Még délebbre újra feltűntek a jómódra utaló jelek. Egyre kevesebb elhagyatott épületet láttak, a meztelen gyerekek eltűntek, az ajtókban álló
bravó
k előkelőbb öltözéket viseltek. A fogadók egy része olyan helynek tűnt, ahol az ember nyugodtan megaihat éjszakára, nem kell attól tartania, hogy elvágják a torkát. A folyóparton sorakozó vasoszlopokon lámpásokat lengetett a szél. Az utcák kiszélesedtek, az épületek egyre szebbé váltak, némelyik tetején színezett üvegből készült kupola emelkedett. Az alkonyatban a bent égő tüzek miatt a kupolák kék, vörös, zöld és bíbor színben izzottak.

Mégis volt valami a levegőben, ami nyugtalanná tette Tyriont. Tudta, hogy a Rhoyne nyugati partján Volantis mólói tömve vannak tengerészekkel, rabszolgákkal és kereskedőkkel, és a bordélyok is oda csoportosultak. A keleti parton már sokkal kevesebb idegen fordult elő a tenger másik oldaláról.
Nem akarnak itt látni minket
, jött rá a törpe.

Amikor első alkalommal haladtak el egy elefánt mellett, Tyrion önkéntelenül is megbámulta. Kölyökkorában tartottak egy elefántot a lannisrévi mutatványosoknál is, de az állat elpusztult, amikor ő még csak hétéves volt... és ez a nagy, szürke behemót legalább kétszer akkorának tűnt.

Valamivel később beálltak egy kisebb elefánt mögé, amelyik fehér volt, akár az öreg csont, és díszes kocsit húzott maga után.

– Egy ökrös szekér vajon ökör nélkül is ökrös szekér? – kérdezte a lovagot. Amikor az nem válaszolt, ő is némaságba süppedt, és figyelte a fehér törpeelefánt ringatózó járását.

Volantist elárasztották a fehér törpeelefántok. Ahogy egyre közelebb értek a Fekete Falhoz és a Hosszúhíd melletti kerületekhez, vagy egy tucatnyit láttak belőlük. A nagy, szürke változatok sem voltak ritkák, a hatalmas szörnyetegek általában egy kisebb kastélyt vittek a hátukon. Az esti félhomályban előgördültek a trágyásszekerek, és a félmeztelen rabszolgák fellapátolták a kis és nagy elefántok után maradt gőzölgő halmokat. A kocsikat rajokban lepték el a legyek, és a rabszolgák is a feladatukhoz illő megkülönböztető légy tetoválást viseltek az arcukon.
Szívesen látnám itt a drága nővéremet,
elmélkedett Tyrion.
Olyan jól állna neki egy lapát és néhány tetovált légy azon a szép, rózsaszín arcocskáján.

Addigra lelassult a menet, alig haladtak. A folyami utat megtöltötte a jórészt dél felé áramló forgalom. A lovag együtt sodródott az árral, akár egy fatuskó a folyóban. Tyrion az embereket figyelte. Tízből kilenc rabszolgajelet viselt az arcán.

– Mennyi rabszolga... hová mennek ezek?

– A vörös papok alkonyaikor meggyújtják a máglyákat, a főpap fog beszédet mondani. Szívesen elkerülném, de ha el akarunk jutni a Hosszúhídhoz, át kell vágnunk a vörös templom előtt.

Három kereszteződéssel később egy hatalmas, fáklyafényes térre jutottak, és ott állt a templom.
A Hét könyörüljön rajtam, ez háromszor akkora, mint Baelor Nagy Szentélye!
Az oszlopok, lépcsők, támfalak, hidak, kupolák és tornyok sokasága úgy olvadt egymásba, mintha mindegyiket egyetlen gigantikus sziklából faragták volna ki. A Fény Urának temploma úgy tornyosult föléjük, mint Aegon Hegye. A falakon a vörös, a sárga, az arany és a narancs száz árnyalata folyt egymásba, akár a felhők naplemente idején. A karcsú tornyok táncukban megdermedt lángnyelvekként törtek a magasba.
Kővé vált tűz.
A lépcső két oldalán hatalmas máglyák égtek, és közöttük a főpap szónokolt.

Benerro.
A pap egy vörös kőpillér tetején állt, melyet keskeny híd kötött össze egy gazdagon díszített terasszal, ahol az alacsonyabb rangú papok és akolitusok gyűltek össze. Az utóbbiak halványsárga vagy élénk narancsszín köpenyt viseltek, a papok és papnők vöröset.

A hatalmas téren szinte mozdulni sem lehetett. A hívek vörös rongydarabot tűztek a ruhájuk ujjára, vagy kötöttek a homlokukra. Minden szempár a főpapra szegeződött, kivéve az övékét.

– Félre! – mordult fel időnként a lovag, miközben lova utat tört magának a tömegben. – Félre az útból!

A volantisiak magukban mormogva, dühös pillantások kíséretében, vonakodva léptek odébb.

Benerro éles hangját mindenhol jól lehetett hallani. A magas, vékony papnak hosszúkás arca és tejfehér bőre volt, arcára, állára és tar fejére lángnyelveket tetováltak, melyek vörös maszkot formálva megtörtek a szeme körül, és körbeölelték késpenge vékonyságú ajkát.

– Az rabszolga-tetoválás? – kérdezte Tyrion.

A lovag bólintott.

– A vörös templom gyermekként vásárolja meg őket, és papot, templomi szajhát vagy harcost nevel belőlük. Azt nézd! – A lépcsőre mutatott, ahol díszes páncélt és narancsszín köpenyt viselő férfiak álltak egy vonalban a templom ajtaja előtt, kezükben lángnyelvet formázó heggyel ellátott dárdával. – A Lángoló Kéz. A Fény Urának szent harcosai, a templom őrzői.

Tűzlovagok.

– És hány ujja van ennek a kéznek?

– Ezer. Sosem több, sosem kevesebb. Új lángot gyújtanak minden kihunyt helyébe.

Benerro a holdra mutatott, ökölbe szorította a kezét, és széttárta a karját. Amikor hangja a legmagasabbra szárnyalt, váratlan sistergéssel lángok csaptak ki az ujjaiból, és a tömeg felszisszent. A pap tüzes betűket írt a levegőbe ujjaival.
Valyr rovásírás.
Tyrion a tízből csupán kettőt ismert fel: az egyik a
Végzet
volt, a másik a
Sötétség.

Kiáltások szálltak fel a tömegből. Az asszonyok sírtak, a férfiak az öklüket rázták.
Nem tetszik ez nekem.
A törpe visszaemlékezett arra a napra, amikor Myrcella elhajózott Dorne-ba, és kitört a lázadás, miközben ők visszafelé tartottak a Vörös Toronyba.

Félmester Haldon arról beszélt, hogy a vörös papot talán fel tudják használni Ifjú Griff ügyének elősegítésére. Most, hogy személyesen látta és hallotta a férfit, ez már nagyon rossz ötletnek tűnt. Reménykedett benne, hogy Griffnek ennél több esze van.
Némelyik szövetséges veszélyesebb az ellenségnél de Conningtonnak erre egyedül kell rájönnie. Addigra én már talán csak egy dárdára tűzött fej leszek.

A pap a templom mögötti Fekete Falra mutatott, a magas mellvédekre, ahonnan maroknyi fegyveres őr nézte a tömeget.

– Mit mond? – kérdezte Tyrion a lovagot

– Hogy Daenerys nagy veszélyben van. A sötét szem rátalált, és az éjszaka szolgái az elpusztítására törnek, miközben hamis istenségeikhez imádkoznak a megtévesztés templomaiban... árulást szőnek az istentelen külhoniakkal...

Tyrion tarkóján égnek meredtek a hajszálak. Aegon herceg itt nem fog barátokat találni. A vörös pap ősi próféciáról szónokolt, amely megjövendölte egy hős eljövetelét, aki megmenti a világot a sötétségtől.
Egy hős. Nem kettő. Daenerysnek vannak sárkányai, Aegonnak nincsenek.
A törpének nem kellett prófétának lennie, hogy lássa, hogyan reagálnának Benerro követői egy második Targaryen felbukkanására.
Ezt biztosan Griff is felismeri
, gondolta, és ő maga is meglepődött, milyen mélyen foglalkoztatja a dolog.

A lovag rendületlenül tört át a tömegen a tér hátsó részén, ügyet sem vetve a feléjük kiáltott szidalmakra. Egy férfi eléjük lépett, de Tyrion fogvatartója megragadta kardja markolatát, és éppen csak annyira húzta ki a fegyvert a hüvelyből, hogy megvillanjon a csupasz acél. A hívő azonnal eltűnt, és a következő pillanatban keskeny sikátor nyílt meg előttük. A lovag ügetésbe ugratta lovát, és maguk mögött hagyták a tömeget. Tyrion egy ideig még hallotta Benerro egyre halkuló hangát hátulról, majd a nyomában villámcsapásként télzúgó morajlást.

Odaértek egy istállóhoz. A lovag leszállt a lováról, és addig dörömbölt az ajtón, míg egy elgyötört, arcán lófej tetoválást viselő rabszolga elő nem bukkant. A törpét durván lerángatták a nyeregből, és hozzákötözték egy póznához, miközben fogvatartója felébresztette az istálló tulajdonosát, és megalkudott vele a lóra és a nyeregre.
Olcsóbb eladni egy lovat, mint áthajózni vele a világ túlsó felére.
Tyrion érezte, hogy hamarosan hajóra szállnak. Talán mégis egy próféta lakozott benne.