Sárkányok tánca (54 page)

Ser Jorah összevonta a szemöldökét.

– Viszont ha Doniphost újraválasztják...

– Vogarro előbb tér vissza, pedig az én drága uram már harminc éve halott

Mögöttük hangosan felkiáltott egy tengerész.

– Ezt hívják itt sörnek?
Basszák meg!
Egy majom is ízesebbet pisál!

Tyrion megfordult, abban reménykedett, hogy Kacsát vagy

Haldont hallja. Ám csupán két idegent látott... és a törpét, aki még mindig őt figyelte. Valahogy ismerősnek tűnt.

Az özvegy kényeskedve ízlelgette a borát

– Az első elefántok között asszonyok is voltak – mondta. – ők győzték le a tigriseket, és vetettek véget az ősi háborúknak. Trianna négyszer tért vissza, de ennek már háromszáz esztendeje. Volantisnak azóta sem volt női triarkája, bár néhányan indultak a választáson. Előkelő származásúak, a Fekete Fal mögötti ősi birtokokon élő nők, nem olyanok, mint én. A Régiek kutyái és gyermekei is előbb kapnak szavazatot, mint a felszabadítottak. Nem, Belicho lesz az, esetleg Alios, de mindkettő háborút jelent. Legalábbis ők így hiszik.

– És te mit hiszel? – kérdezte Ser Jorah.

Ügyes,
gondolta Tyrion.
A megfelelő kérdés.

– Ó, szerintem is háború lesz, de nem az, amelyiket ők akarják. – Az öregasszony előrehajolt, fekete szeme megvillant. – Úgy látom, R’hllomak több híve van a városban, mint az összes többi istennek együttvéve. Hallottad Benerro prédikációját?

– Múlt éjjel.

– Benerro látja a holnapot a lángjaiban – mondta az özvegy. – Malaquo triarka megpróbálta felfogadni az Arany Kompániát, tudtál róla? Ki akarta takarítani a vörös templomot, és kardélre hányni Benerróékat, de nem mert tigriscsíkos köpenyt használni, mivel az emberei fele szintén a Fény Urát szolgálja. Szomorú napok ezek Ó-Volantisban, még egy ilyen vénasszony számára is, de korántsem olyan szomorú, mint Meereenben. Tehát mondd meg nekem, ser... miért keresed az ezüstkirálynőt?

– Az az én dolgom. Jól megfizetem az utazást, van ezüstöm.

Ostoba,
gondolta Tyrion.
Nem pénzt akar, hanem tiszteletet. Hát
egyetlen szót sem hallottál abból, amit mondott
? Újra hátranézett a válla fölött. A törpe valamivel közelebb ült hozzájuk, és egy kés jelent meg a kezében. Tyrion tarkóján felállt a szőr.

– Tartsd meg az ezüstödet, nekem aranyam van. És kímélj meg a sötét pillantásaidtól, ser. Túl öreg vagyok már ahhoz, hogy megrémüljek egy szúrós tekintettől. Látom, hogy kemény ember vagy, és nincs kétségem afelől sem, hogy jól bánsz az oldaladon lógó karddal, de ez az én birodalmam. Ha csak egy hajam szála is meggörbül, máris egy Meereen felé tartó gályán találod magad, az egyik evezőhöz láncolva. – Felemelte és kinyitotta a jádelegyezőt. Levelek zizegése hallatszott, és a bal oldali, indákkal benőtt átjáróból egy férfi bukkant elő. Arcát forradások szabdalták, és egyik kezében rövid, nehéz, bárdra emlékeztető kardot tartott. –
Keresd mega folyóparti özvegyet,
mondta neked valaki, de arra is figyelmeztethettek volna:
óvakodj az özvegy fiaitól!
Viszont annyira szép ez a reggel, megkérdem hát még egyszer: miért keresed Daenerys Targaryent, akinek a fél világ a halálát akarja?

Jorah Mormont arca sötét volt a dühtől, de azért válaszolt.

– Hogy védjem és szolgáljam. Hogy meghaljak érte, ha szükséges.

Az özvegy elnevette magát.

– Tehát meg akarod
menteni
őt? Ennyi ellenségtől, hogy végigsorolni sem tudom őket, számtalan kardtól...
ezt
akarod elhitetni szegény özveggyel? Hogy egy igaz és nemes westerosi lovag vagy, aki a fél világon átkelt, hogy segítsen annak a... nos, szűznek már nem mondanám, de attól még lehet szép. – Újra felnevetett. – Szerinted a törpéd tetszeni fog neki? Talán megfürdik a vérében, vagy abban leli örömét, ha levághatja a fejét?

Ser Jorah tétovázott.

– Ez a törpe...

– Tudom, ki és mi ez a törpe. – A kőkemény, fekete szempár Tyrionra szegeződött. – Rokongyilkos, királygyilkos, köpönyegforgató.
Lannister.
– A nevet úgy ejtette ki, mintha káromkodás volna. – Mit tudsz felajánlani a sárkánykirálynőnek, kis ember?

A gyűlöletemet,
akarta mondani Tyrion, de inkább széttárta a karját, amennyire láncai engedték.

– Amit kér belőlem. Bölcs tanácsokat, okos gondolatokat, és persze némi csámpás botladozást. Esetleg a farkamat is, ha kell neki. Vagy ha nem, akkor a nyelvemet. Vezethetem a hadseregét vagy masszírozhatom a lábát, ahogy kívánja. És az egyetlen fizetség, amit cserébe kérek tőle, a nővérem megerőszakolása és megölése.

Sikerült visszacsalnia a mosolyt a vénasszony arcára.

– Ez legalább becsületes válasz volt – bólintott. – De te, ser... ismertem tucatnyi westerosi lovagot, és ezernyi magadfajta kalandort, de egyik sem volt olyan makulátlan, amilyennek te szeretnéd lefesteni magad. A férfiak szörnyetegek, önzők és kegyetlenek. Akármilyen finom szava

kát is használnak, a háttérben mindig valami sötétebb dolog bújik meg. Nem bízom benned, ser. – Legyezőjének apró legyintésével elbocsátotta őket, mintha csak bosszantó legyek lennének. – Ha Meereenbe akarsz menni, ússz. Nincs segítségem számodra.

Ebben a pillanatban elszabadult a pokol.

Ser Jorah félig már felállt, az özvegy összecsukta a legyezőjét, a forradásos testőr kilépett az árnyékból... és valahol hátul felsikoltott egy lány. Tyrion még éppen időben fordult meg, hogy lássa felé rohanni a törpét.
Ez egy lány
, jött rá azonnal,
egy férfiruhába öltözött lány! És ki akar belezni azzal a késsel!

Ser Jorah, az özvegy és a forradás
os férfi fél szívdobbanásnyi időre kővé dermedtek. A közeli asztaloknál többen is sört vagy bort iszogattak, de senki nem próbált közbelépni. Tyrionnak mindkét kezét egyszerre kellett volna mozdítania, de a láncok miatt épp csak el tudta érni az asztalra helyezett korsót. Gyorsan felkapta, megperdült, és tartalmát a rohamozó törpe lány arcába zúdította, aztán oldalra vetette magát, hogy elkerülje a kést. A korsó darabokra tört alatta, fejét hangos csattanással verte be a padlóba. A lány a következő pillanatban újra támadott. Tyrion odébb gördült, a kés így a padlódeszkába fúródott, ám támadója azonnal kiszabadította a pengét, és újra a magasba emelte...

...aztán váratlanul felemelkedett a levegőbe, és vadul rúgkapálva ott lógott Ser Jorah szorításában.

– Ne! – üvöltötte Westeros közös nyelvén. – Engedj el! – Elszakadt a ruhája, annyira küzdött a szabadulásért.

Mormont fél kézzel tartotta a gallérjánál, a másikkal kicsavarta a kezéből a tőrt.

– Elég ebből!

Megjelent a tulajdonos is, egy husánggal a kezében. Amikor meglátta a törött korsót, cifra káromkodás szaladt ki a száján, és tudni akarta, mi történt.

– Törpeviadal – tájékoztatta nevetve a lila szakállú tyroshi.

Tyrion felnézett a levegőben tekergőző lányra.

– Miért? – kérdezte. – Mit tettem ellened?

– Megölték őt! – Támadójából egy pillanat alatt elszállt a harci kedv, ernyedten lógott Mormont szorításában, szemét elfutották a könnyek. – A testvéremet. Elvitték és megölték!

– Ki ölte meg? – kérdezte Mormont.

– Tengerészek a Hét Királyságból, öten voltak, részegek. Láttak vívni a téren, és követtek minket. Amikor rájöttek, hogy lány vagyok, elengedtek, de a bátyámat elvitték és megölték.
Levágták a fejét!

Tyrion hirtelen rájött, honnan volt ismerős.
Láttuk vívni a téren.
Már tudta, ki ez a lány.

– Te lovagoltál a malacon? Vagy a kutyán?

– A kutyán – szipogta. – Mindig Oppóé volt a malac

A törpék Joffrey esküvőjéről.
Az ő előadásukkal kezdődtek a bajok aznap este.
Milyen különös, hogy fél világgal odébb találkozom velük újra.
Bár talán nem is volt olyan különös.
Ha csak feleannyi eszük volt, mint a malacuknak, Joff halálának éjszakáján elmenekültek Királyvárból, mielőtt még Cersei megvádolhatta volna őket azzal, hogy közük volt fia halálához.

– Engedd el, ser – mondta Ser Jorah Mormontnak. – Nem fog ártani nekünk.

Ser Jorah ledobta a lányt a földre.

– Sajnálom a bátyádat... de nincs közünk a meggyilkolásához.

– Neki igen. – A lány feltérdelt, apró, sápadt melle elé húzta szétszakadt ruháját. – Őt akarták. Azt hitték Oppóról, hogy
ő
az. – Hangosan zokogva fohászkodott segítségért bárkihez, aki hajlandó meghallgatni. – Meg kell halnia, ugyanúgy, ahogy szegény bátyám meghalt! Kérem, segítsen valaki! Valaki ölje meg!

A tulajdonos durván megragadta a karját, talpra rángatta, és volantisi nyelven üvöltve követelte, hogy térítse meg a kárát.

A folyópart özvegye hűvös pillantást vetett Mormontra.

– Azt mondják, a lovagok védik a gyengéket és oltalmazzák az ártatlanokat. Én pedig egész Volantis legszebb szüze vagyok. – Gonoszkodva felnevetett – Hogy hívnak, gyermek?

– Krajcár.

Az öregasszony ó-Volantis nyelvén odaszólt valamit a tulajdonosnak. Tyrion annyit megértett belőle, hogy megparancsolta a férfinak, vigye fel a lányt a szobájába, adjon neki bort, és keressen neki valami ruhát.

Miután távoztak, az özvegy csillogó, fekete szemével Tyrionra nézett.

– Mindig azt mondták, a szörnyetegek nagyobbak. Kis ember, odaát Westeroson nagyúri címet érsz, attól tartok, itt sokkal keve sebbet. Mégis úgy döntöttem, jobb, ha segítek neked. Úgy látom, Volantis nem biztonságos hely a törpék számára.

– Túlságosan kedves vagy hozzám – felelte Tyrion legmegnyerőbb mosolyával. – Esetleg levennéd ezeket a szépséges karkötőket is? Ennek a szörnyetegnek csak fél orra van, de az elviselhetetlenül viszket, és a lánc túl rövid hozzá, hogy megvakarjam. Örömmel készítek neked belőle valamilyen ajándékot.

– Nagylelkű ajánlat, de a magam idejében elég vasat hordtam, most már jobban kedvelem az aranyat és az ezüstöt. Ráadásul sajnálatos módon Volantisban vagyunk, ahol a bilincs és a lánc olcsóbb a kenyérnél, és egyébként is tilos segítséget nyújtani egy rabszolgának a szökésben.

– Én nem vagyok rabszolga.

– Minden ember ezt dalolja, aki a rabszolga-kereskedők kezébe kerül. Nem segíthetek neked... itt nem. – Újra előrehajolt. – A
Selaesori Qhoran
kogga két nap múlva Qarthba indul, Új-Ghis érintésével. A hajó ónt és vasat, gyapjúbálákat és csipkét, ötven myri szőnyeget, egy sós lében tartósított holttestet, húsz korsó sárkányborsot és egy vörös papot szállít. Legyetek rajta, amikor elindul.

– Úgy lesz – ígérte Tyrion. – És köszönjük.

Ser Jorah a homlokát ráncolta.

– Nekünk nem Qarth az úti célunk.

– Soha nem is fogtok odaérni. Benerro látta a lángjaiban – mondta az öregasszony ragadozómosollyal.

– Úgy legyen! – vágta rá vigyorogva Tyrion. – Ha szabad volantisi volnék, a megfelelő vérvonalból, biztosan rád szavaznék, úrnőm.

– Nem vagyok úrnő – felelte az özvegy –, csak Vogarro szajhája. Jobb lesz eltűnnötök innen, mielőtt jönnek a tigrisek. Ha sikerül odaérnetek a királynőtökhöz, adjatok át neki egy üzenetet Ó-Volantis rabszolgáitól. – Megérintette a halvány forradást az arcán, ahonnan kivágták a könnycseppeket. – Mondjátok meg neki, hogy várjuk. Mondjátok meg neki, hogy siessen.

Jon

A
mikor meghallotta a parancsot, Ser Alliser szája megrándult, mintha mosolyogni akarna, de a tekintete hideg és kemény maradt, akár a kovakő.

– Tehát a fattyú kölyök kiküld meghalni.

–
Meghalni! –
károgta Mormont hollója. –
Meghalni
,
meghalni, meghalni!

Te sem sokat segítesz.
Jon elhessentette a madarat.

– A fattyú kölyök kiküld felderítést végezni. Megtalálni és szükség esetén megölni az ellenségeinket. Jól bánsz a pengével, fegyvermester voltál itt és a Keleti őrségben.

Thorne megérintette kardja markolatát.

– Úgy van. Életem harmada azzal telt, hogy kardvívást tanítottam bugrisoknak, vágásra való birkáknak és gazfickóknak. Nem sok hasznomat veszed az erdőben.

– Veled lesz Dywen is, és egy másik veterán felderítő.

– Majd mi megtanítjuk, amit tudnod kell, ser – kacarászott Dywen. – Megmutatjuk, hogyan töröld ki az előkelő segged levelekkel, ahogy a rendes felderítők teszik.

Fehérszemű Kedge is nevetett, Fekete Jack Bulwer pedig köpött egy nagyot. Ser Alliser csak annyit mondott:

– Szeretnéd, ha megtagadnám a parancsot. Akkor levághatnád a fejem, mint Slyntét. Ezt az örömöt nem adom meg, fattyú! De jobban teszed, ha imádkozol, hogy egy vad pengéje végezzen velem, mert akit a Mások ölnek meg, az nem marad sokáig holt... és
emlékezik.
Visszajövök, Havas nagyúr.

– Imádkozom, hogy így legyen. – Jon sosem sorolta a barátai közé Ser Alliser Thome-t, de attól még a testvére volt. Soha senki nem mondta, hogy szeretned kell a testvéreidet.

Nem volt könnyű döntés embereket küldeni a vadonba, tudván, milyen kicsi az esély a visszatérésükre.
Mindannyian harcedzett felderítők,
gondolta Jon... de Benjen bácsikája és az emberei is azok voltak, a Kísértetjárta Erdő mégis nyom nélkül elnyelte őket. Amikor ketten végül visszataláltak a Falhoz, már ők is lidércek voltak. Havas Jon nem az első, de nem is az utolsó alkalommal gondolkodott el rajta, mi történhetett Benjen Starkkal.
A felderítők talán a nyomukra akadnak,
mondogatta magának, de ebben ő maga sem hitt már.

Dywen vezeti az egyik járőrt, Fekete Jack Bulwer és Fehérszemű Kedge a másik kettőt. Ők legalább lelkesedtek a feladatért.

– Jó érzés újra lovat érezni magam alatt – mondta Dywen a kapunál, fafogai között beszívva a levegőt. – Bocsánatodat kérem, nagyuram, hogy ezt mondom, de már szilánkosra ültük a seggünket odabent.

A Fekete Várban senki nem ismerte olyan jól az erdőt, mint Dywen, a fákat és a patakokat, az ehető növényeket, a ragadozók és prédák szokásait.
Thorne jobb kezekbe került, mint amit megérdemel.

Jon a Fal tetejéről figyelte távozásukat – három csapat, mindegyikben három ember és két holló. Az alacsony lovak ilyen magasból hangyáknak látszottak, és a felderítőket nem lehetett megkülönböztetni egymástól. Ám jól ismerte őket, a nevüket a szívébe véste fel.
Nyolc jó ember,
gondolta,
és egy... nos, majd meglátjuk.

Amikor az utolsó lovas is eltűnt a fák között, Havas Jon Bánatos Edd társaságában a felvonón tért vissza a földre. Lassú ereszkedésük közben figyelte, ahogy a ritkásan hulló hópelyhek táncolnak a szélben. Az egyik követte a kalitkát, a rácsok előtt libegett. Gyorsabban hullott lefelé, mint ahogy ők ereszkedtek, időnként eltűnt alattuk, aztán egy hirtelen széllökés újra feldobta. Jon a rácsok között átnyúlva megfoghatta volna, ha akarja.

– Szörnyű álmom volt múlt éjjel, nagyuram – szólalt meg Bánatos Edd. – Te voltál az én intézőm, hordtad be az ételemet, és eltakarítottad a maradékot. Én voltam a parancsnok, és egyetlen nyugodt percem sem volt.

Jon nem mosolygott.

– A te rémálmod az én életem.

Cotter Pyke gályái egyre nagyobb számú vadról tettek jelentést a Faltól északra és keletre, az erdős partvidéken. Táborokat láttak, félig megépült dereglyéket, még egy törött törzsű koggát is, melyet valaki már elkezdett javítani. A vadak mindig eltűntek az erdőben, amikor meglátták a gályákat, és csak azután jöttek elő ismét, hogy Pyke hajói távoztak. Közben Ser Denys Mailister továbbra is tüzeket észlelt a Toroktól északra. Mindkét parancsnok még több embert kért.

Honnan szedjek még embereket?
Jon a vakondvárosi vadak közül tizet-tízet küldött mindkettejüknek: zöldfülű kölyköket, öregeket, sebesülteket és betegeket, akik azért képesek voltak bizonyos munkák elvégzésére. Pyke és Mallister korántsem elégedtek meg velük, és emiatt állandóan panaszkodtak leveleikben. „Amikor embereket kértem, az Éjjeli őrség embereire gondoltam, képzett és fegyelmezett emberekre, akiknek a hűségét sosem jutna eszembe megkérdőjelezni” – írta Ser Denys. Cotter Pyke sokkal nyersebben fogalmazott, az ő levelét Harmune mester írta meg. „Esetleg fellógathatnám őket a Falon, hogy elriasszam a többi vadat, mert másra nem tudom őket használni. Annyira sem bízom bennük, hogy az éjjeliedényemet kimossák, és tíz
egyébként sem elég!”

A vasketrec zörögve és csattogva ért a hosszú lánc végére, és végül zökkenve megállt a Fal tövében, alig egylábnyira a talajtól. Amikor Bánatos Edd kinyitotta az ajtót és leugrott, csizmája mély nyomot hagyott a legutóbb hullott hóban. Jon követte.

A fegyverraktár mellett Vas Emmett még mindig az újoncokat oktatta. Az acél dala felébresztette a vágyat Jonban. Emlékezetébe idézte a melegebb, egyszerűbb időket, amikor még fiúként élt Deresben, és Robb-bal mérte össze pengéjét Ser Rodrik Cassel vigyázó tekintete előtt. Ser Rodrik is meghalt, Köpönyegforgató Theon és az emberei mészárolták le, amikor megpróbálta visszafoglalni Derest. A Stark-ház erődje azóta is kiégett rom csupán.
Az összes emlékem meg van mérgezve.

Amint Vas Emmett észrevette, felemelte a kezét, és mindenki abbahagyta a gyakorlást.

– Mivel szolgálhatok, parancsnok?

– A három legjobb embereddel.

Emmett elvigyorodott.

– Arron, Emrick, Jace!

Ló és Hop-Robin párnázott zubbonyt hoztak a parancsnoknak, valamint láncinget, amit ráhúzhatott. A páncélt lábvédő, karvédő és félsisak tette teljessé. Bal karjára fekete, vasalt fapajzs került, jobbjába életlen kard. A penge ezüstösen csillogott a hajnali fényben, szinte újnak tűnt.
Az egyik legutolsó fegyver Donal műhelyéből. Sajnos nem élt addig, hogy meg tudja élezni
A penge rövidebb volt Hosszúkaromnál, de közönséges acélból készült, ami nehezebbé tette. Az ütései így lassabbak lesznek.

– Megteszi. – Jon szembefordult ellenfeleivel. – Gyertek!

– Melyikünket szeretnéd elsőként? – kérdezte Arron.

– Gyertek mindhárman, egyszerre.

– Hárman egy ellen? – húzta el a száját Jace. – Az nem volna tisztességes. – Conwy legutolsó toborzottjai közé tartozott, egy cipész fia volt a Nyár-szigetekről. Ez talán megmagyarázta a hozzáállását.

– Igaz. Gyere ide!

Amikor közelebb lépett, Jon kardlapja lesújtott a fejére, és leverte a lábáról. A fiúnak egy szempillantással később egy láb nehezedett a mellére, és kard szegeződött a torkának.

– A háború sosem tisztességes – mondta Jon. – Most már csak ketten vannak egy ellen, te pedig halott vagy.

A kavics csikordulásának hallatán rögtön tudta, hogy az ikrek megindultak felé.
Ezekből még lehet felderítő.
Megperdült, pajzsa szegélyével védte Arron csapását, a kardjával pedig Emrickét.

– Ezek nem dárdák! – kiáltotta. – Gyertek közelebb! – Támadásba ment át, hogy megmutassa, mire gondolt. Emrick volt az első. A fejét és a vállát vette célba, jobbról, balról, majd megint jobbról. A fiú maga elé kapta a pajzsát, és ügyetlen ellentámadással próbálkozott. Jon saját pajzsát Emrickéhez csapta, és egy lábra irányzott ütéssel a földre vitte ellenfelét... éppen időben, mert Arron már ott is volt, és olyan erővel sújtott le combja hátsó részére, hogy Jon térdre bukott.
Ez után lesz egy szép nagy zúzódás.
A következő ütést a pajzsával hárította, majd felállt, és végigűzte Arront az udvaron.
Gyors,
gondolta, miközben a kardok összecsókolóztak egyszer, kétszer, háromszor,
de még erősödnie kell.
Amikor látta a megkönnyebbülést Arron szemében, rögtön tudta, hogy Emrick megérkezett. Megfordult, és egy lapockára mért erős ütéssel a testvéréhez taszította. Jace addigra talpra kecmergett, ezért Jon újra leverte a lábáról.

– Gyűlölöm, amikor a halottak felkelnek. Te is így fogod érezni, amikor találkozol egy lidérccel. – Hátralépett, és leeresztette a kardját

– A nagy varjú megcsipkedi a kicsiket – mordult fel mögötte egy hang –, de vajon van bátorsága megküzdeni egy igazi férfival?

Zörgővért az egyik falnak támaszkodva figyelte őket. Beesett arcát durva borosta borította, ritkás, barna haja apró, sárga szemébe lógott.

– Ne hízelegj magadnak – horkant fel Jon.

– Ó, én neked hízelgek.

– Stannis nem a megfelelő embert égette meg.

– Nem. – A vad barna, töredezett fogaival rávigyorgott. – Az egész világ úgy véli, pontosan azt égette meg, akit kellett. Mindannyian azt tesszük, amit tennünk kell, Havas. Még a királyok is.

– Emmett, keress neki páncélt. Acélt akarok látni rajta, nem régi csontokat.

Fémpáncélba öltözve a Csontok Urának tartása is egyenesebbnek tűnt Ugyanakkor kisebbnek is látszott, válla viszont jóval vastagabbnak és izmosabbnak, mint amire Jon emlékezett.
Ez csak a páncél, nem az ember
; emlékeztette magát.
Tetőtől talpig Donal Noye acéljába öltözve még Sam is szinte ijesztően fest.
A vad egy intéssel visszautasította a pajzsot, amit Ló nyújtott felé, inkább kétkezes kardot kért.

– Micsoda kellemes hang! – vigyorgott a levegőbe suhintva. – Ugrálj közelebb, Havas, meg akarlak kopasztani.

Jon támadásba lendült

Zörgővért egy lépést hátrált, és egy kétkezes suhintással fogadta a rohamot Ha Jon nem tolja előre a pajzsát, a penge könnyen áthatolhatott volna a mellvértjén, és összezúzza jó néhány bordáját. Az ütés erejétől egy pillanatra megtántorodott, karján végigcikázott a fájdalom.
Erősebben üt, mint gondoltam.
Ellenfele gyorsasága is meglepte. Egymás körül keringtek, csapásra csapással feleltek. A Csontok Ura ugyanannyit adott is, mint amennyit kapott. A kétkezes kard jóval nehézkesebb fegyver volt Jon hosszúkardjánál, de a vad elképesztő fürgeséggel forgatta.

Vas Emmett növendékei az elején hangos éljenzéssel biztatták parancsnokukat, ám Zörgővért támadásainak kíméletlen gyorsasága hamarosan beléjük fagyasztotta a szót.
Ezt nem tudja sokáig folytatni,
gondolta Jon, miközben megakasztott egy újabb támadást. Az ütés erejétől felmordult. A kétkezes kard még így, él nélkül is megrepesztette a fenyőpajzsot, és meghajlította a vasperemet.
Hamarosan elfárad. El kell fáradnia!
Jon a vad arca felé vágott, mire Zörgővért visszarántotta a fejét. A hatalmas kard lezúdult Jon vállára, elég nagy erővel ahhoz, hogy az egész karja elzsibbadjon. Jon elhátrált, a Csontok Ura diadalmas nevetéssel követte.

Nincs pajzsa,
emlékeztette magát Jon,
és az az ormótlan fegyver alkalmatlan a hárításra. Minden ilyen találatára kettővel kellene felelnem.

Valahogy azonban nem sikerült, és ha mégis betalált, az semmiféle látható eredménnyel nem járt. A vad mintha minden alkalommal félretáncolt vagy elhajolt volna, így Jon kardja lepattant a váll- vagy a karvértről. Egyre több területet volt kénytelen feladni, miközben a másik csontrepesztő ütéseit próbálta kikerülni, de még így is csak minden másodikat sikerült. Pajzsa darabokra hullott, ezért lerázta a karjáról. Arcán verejték ömlött, csípte a szemét a sisak alatt.
Túl gyors és túl erős
, döbbent rá,
és a kétkezes karddal könnyebben elér, nem beszélve a csapásai erejéről.
Egészen más lett volna a helyzet, ha Jon Hosszúkarmot forgatja, de...

A lehetőség Zörgővért következő visszakezes suhintásánál érkezett el. Jon előrevetette magát, nekirontott a másik férfinak, és összegabalyodott tagokkal vágódtak végig a földön. Acél csattant acélnak. Mindketten elvesztették a kardjukat, ahogy egymásba kapaszkodva hemperegtek. Zörgővért Jon ágyékába térdelt, a parancsnok páncélkesztyűs öklével felelt. Végül a Csontok Ura került felülre, a földhöz csapta Jon fejét, majd felnyitotta sisakrostélyát.

– Ha volna tőröm, most egy szemmel kevesebbel néznél! – vicsorogta, mielőtt Ló és Vas Emmett elráncigálták parancsnokuktól. – Engedjetek el, rohadt varjak! – bömbölte.

Jon küszködve feltérdelt. Zúgott a feje, szája tele volt vérrel. Köpött egyet.

– Jó harc volt.

– Hízelegsz magadnak, varjú! Én meg sem izzadtam!

– Legközelebb meg fogsz – felelte Jon. Bánatos Edd talpra segítette, és levette róla a sisakot. Szerzett rá néhány horpadást, melyek legutóbb még nem voltak ott. – Engedjétek el! – Jon odadobta a sisakot Hop-Robinnak, aki elejtette.

– Nagyuram – mondta Vas Emmett –, mindannyian hallottuk, ahogy fenyegetőzött. Azt mondta, hogy ha tőr lenne...

– Van tőre, oda van tűzve az övébe. –
Mindig van valaki, akt gyorsabb és erősebb,
mondta egyszer Ser Rodrik Jonnak és Robbnak.
Azzal az emberrel jobb, ha a gyakorlótéren találkoztok, mielőtt a harcmezőn is összekerültök.

– Havas parancsnok! – szólalt meg egy halk hang.

Megfordult. Clydas állt ott az egyik leomlott árkádsor alatt, pergamennel a kezében.