Sárkányok tánca (25 page)

Az emelvényen, Bolton Fattya ült atyja székében, és atyja kupájából itta a sört. Két öregemberrel osztozott az asztalán, és Bűzös rögtön látta, hogy mindketten nemesek. Az egyik kemény tekintetű, hórihorgas férfi volt hosszú, fehér szakállal, rideg arca a téli fagyokat idézte. Viseltes, zsíros medvebőrt hordott mellényként, alatta pedig térdig érő láncinget, ami az étkezőasztalnál meglehetősen szokatlan viselet volt. A másik nemes szintén szikár volt, de ahol a társa szálfaegyenes, ott ő göcsörtös. Az egyik válla jóval magasabban volt a másiknál, és ahogy a tányérja fölé görnyedt, leginkább egy tetemen lakmározó keselyűre emlékeztette Bűzöst. Szeme szürke volt, és mohó, fogai sárgák, villás szakálla fehérbe hajló ezüst. Foltos koponyáján alig néhány ősz hajszál árválkodott, de köpenye lágy és finom anyagból készült, a szürke gyapjút fekete cobolyprém szegélyezte, és a nyakánál ezüstből kovácsolt csillag fogta össze.

Ramsay feketébe és rózsaszínbe öltözött – fekete csizma, öv és kardhüvely, fekete bőrmellény a sötétvörössel hasított, rózsaszín bársonyzekén. Jobb fülében vércsepp alakú gránátkő csillogott. Ám elegáns öltözéke ellenére is csúf ember maradt, erős csontozatú, csapott vállú és enyhén túlsúlyos, ami arra utalt, hogy pár éven belül el fog hízni. Bőre rózsaszín volt, és pirospozsgás, orra széles, szája kicsi, haja hosszú, sötét és száraz. Széles és húsos ajka mellett a szeme volt az, amire az emberek rögtön felfigyeltek. Apja apró, közel ülő, szokatlanul fakó szemét örökölte. Néhányan
szellemszürkének
nevezték ezt az árnyalatot, de a szempár valójában teljesen színtelen volt, akár két koszos jégdarab.

Bűzös láttán nedvességtől csillogó ajka mosolyra húzódott.

– Itt van az én erjedt szagú barátom. – Odafordult a mellette ülőkhöz. – Bűzös velem van már kölyökkorom óta. Nemes atyám adta nekem szeretete jeléül.

A két idegen úr összenézett.

– Úgy hallottam, a szolgálód meghalt – mondta a ferde vállú. – Azt beszélik, a Starkok ölték meg.

Ramsay nagyúr kuncogott.

– A vasemberek mondása szerint, ami halott, nem halhat meg többé, hanem felkel, keményebben és erősebben. Mint Bűzös. De biztosíthatlak titeket, a sír szagát még mindig érezni rajta.

– Ez a szag... pöcegödör és áporodott hányás. – A ferde vállú, idős nemes félretolta a csontot, amin eddig rágódott, és megtörölte ujjait az asztalterítőben. – Van valami különös okod rá, hogy idetold az orrunk elé étkezés közben?

A másik nagyúr, az egyenes hátú öregember a láncingben Bűzöst figyelte rideg tekintetével.

– Nézd csak meg jobban – mondta társának. – A haja megőszült, és sokkal vékonyabb lett, de ez nem holmi szolga. Nem emlékszel rá?

A ferde vállú ránézett, és hirtelen felhorkant.

–
Ő?
Lehetséges lenne? Stark gyámja. Régen mindig mosolygott, megállás nélkül.

– Nos, mostanában valamivel kevesebbet mosolyog – ismerte el Ramsay nagyúr. – Lehet, hogy kitörtem néhányat a helyes kis fehér fogaiból.

– Jobban tetted volna, ha elvágod a torkát – mondta a láncinges. – Egy kutya, ami a gazdája ellen fordul, nyúzókés alá való.

– Ó, itt-ott meg is lett nyúzva – biztosította Ramsay.

– Igen, nagyuram... rossz voltam, nagyuram. Engedetlen és... – Megnyalta az ajkát, próbált visszagondolni, mit követett még el.
Szolgálj és engedelmeskedj,
mondta magának,
akkor életben hagy, és megtarthatod a többi testrészedet. Szolgálj, engedelmeskedj, és ne feledd el a neved. Bűzös, Bűzös, rímel arra, hogy... bűnös.
– Rossz... és...

– Véres a szád – mondta Ramsay. – Már megint az ujjaidat rágtad, Bűzös?

– Nem, nem, nagyuram, esküszöm!

Bűzös csak egyszer próbálta leharapni a gyűrűsujját, hogy ne fájjon tovább a megnyúzott rész. Ramsay nagyúr soha nem vágott le csak úgy ujjakat. Jobban szerette őket megnyúzni, és hagyni, hogy a nyers hús megszáradjon, berepedezzen és elfertőződjön. Bűzöst megkorbácsolták, kínpadon gyötörték és összevagdosták, de egyik fájdalom sem volt ahhoz fogható, amit a nyúzás után érzett. Ez a fajta kín képes volt őrületbe kergetni az embert, és nem lehetett huzamosabb ideig elviselni. Az áldozat előbb vagy utóbb üvölteni kezdett: „Könyörgöm, elég volt, elég, hagyd abba,
vágd le!”
És Ramsay nagyúr engedelmeskedett. Egyfajta játék volt ez. Bűzös megtanulta a szabályokat, ahogy azt keze és lába is tanúsította, de akkor, egy alkalommal megfeledkezett róluk, és saját maga próbált véget vetni a fájdalomnak, a fogaival. Ramsay ennek nem örült, és a hiba egy újabb lábujjába került Bűzösnek.

– Patkányt ettem – motyogta.

– Patkányt? – Ramsay fakó szeme megcsillant a fáklyafényben. – Rémvár összes patkánya nemes atyám tulajdonát képezi. Hogy mertél lakomázni az egyikből az engedélyem nélkül?

Bűzös nem tudta, mit feleljen, így nem mondott semmit. Egyetlen rossz szó egy újabb ujjába kerülhet, a lábán vagy a kezén. Eddig két ujját vágták le a bal kezéről, és a kisujját a jobbról, míg a jobb lábáról a kisujj, a balról pedig másik három hiányzott. Ramsay néha azon viccelődött, hogy ideje lenne kiegyenlítenie a két oldalt.
Nagyuram csak tréfál,
próbálta ilyenkor meggyőzni magát Bűzös.
Nem akar bántani
engem, meg is szokta mondani, csak akkor teszi, ha okot adok rá.
Az ő ura irgalmas és kedves ember volt. Annak ellenére, hogy lenyúzhatta volna az arcát néhány dologért, amit Bűzös mondott, mielőtt megtanulta a rendes nevét, és hogy hol a helye, irgalmat gyakorolt.

– Unalmas – morogta a láncinges. – öld meg, és legyen vége.

Ramsay nagyúr megtöltötte a kupáját sörrel.

– Az elrontaná az ünnepi hangulatot, nagyuram. Bűzös, jó híreim vannak. Megnősülök. Nemes atyám egy Stark lányt hoz nekem, Eddard nagyúr lányát, Aryát. Emlékszel a kis Aryára, igaz?

Lábalatti Arya
– majdnem hangosan kimondta.
Lóarcú Arya.
Robb fiatalabbik húga, barna hajú, hosszúkás arcú, pálcikavékonyságú, mindig szurtos kislány. Emlékezett, volt idő, amikor azt hitte, Eddard nagyúr hozzáadja feleségül Sansát, és a fiának fogja hívni őt, de ez csupán gyermeki ábrándnak bizonyult Arya viszont...

– Emlékszem rá... Aryára.

– Ő lesz Deres úrnője, én pedig az ő ura.

Hiszen még csak gyermek.

– Értem, nagyuram, Fogadd elismerésemet.

– Részt veszel az esküvőn, Bűzös?

Tétovázott.

– Ha úgy kívánod, nagyuram.

– Ó, hát persze!

Megint habozott valami ravasz csapdát szimatolt.

– Értem uram. Ha ezzel örömet okozok... köszönöm a megtiszteltetést.

– Akkor viszont ki kell hoznunk téged abból a csúf tömlöcből, rózsaszínre pucolni, tiszta ruhát adni rád, és persze valami ennivalóval is szolgálni. Esetleg egy finom, puha zabkása hogy tetszene? Vagy zöldborsós pástétom szalonnával? Volna egy kis feladatom számodra, és ha szolgálni akarsz, vissza kell nyerned az erődet. Mert tudom, hogy szolgálni akarsz.

– Igen, nagyuram! Jobban, mint bármi mást! – Végigfutott rajta a hideg. – Én vagyok a te Bűzösöd. Kérlek, hadd szolgáljalak! Kérlek!

– Mivel olyan szépen kéred, hogy is tagadhatnám meg tőled? – Ramsay Bolton elmosolyodott. – Háborúba indulok, Bűzös. Te pedig segíteni fogsz nekem hazahozni a kis szűz menyasszonyomat.

Bran

V
olt valami a holló károgásában, amitől végigfutott a hideg Bran hátán.
Már majdnem felnőtt vagyok,
emlékeztette magát.
Most bátornak kell lennem!

De a levegő hideg volt, csípős és félelemmel teli. Még Nyár is félt, nyakán felborzolódott a szőr. A domboldalban feketén és éhesen nyújtóztak az árnyak. Az összes fa meghajolt és elcsavarodott a rájuk rakódott jég súlyától. Némelyik nem is hasonlított fára. Gyökerüktől a koronájukig megfagyott hóba burkolózva inkább óriásokra emlékeztettek, a jeges szélben összegörnyedő torz és szörnyűséges lényekre.

– Itt vannak. – A felderítő előhúzta a kardját.

– Hol? – kérdezte Meera suttogva.

– Közel. Nem tudom. Valahol.

A holló újra károgott.

– Hodor – suttogta Hodor. Az istállófiú a hóna alatt melegítette a kezét, világosbarna szakálláról jégcsapok csüngtek, bajusza egyetlen fagyott csomó volt, vörösesen csillogott a lemenő nap fényében.

– A farkasok is közel vannak – figyelmeztette Bran. – Követtek minket. Nyár érzi őket, amikor felőlük fúj a szél.

– A farkasok miatt kell aggódnunk a legkevésbé – mondta Hidegkéz. – Fel kell másznunk, és nemsokára besötétedik. Jó lenne bejutnotok, mire leszáll az éj. A melegetek vonzza őket. – Nyugat felé pillantott, ahol a lenyugvó nap sugarai átderengtek a fákon, akár egy távoli tűz lángjai.

– Ez az egyetlen út befelé? – kérdezte Meera.

– A hátsó bejárat hárommérföldnyire északra van, egy víznyelő alján.

Ennél többet nem kellett mondania. Még Hodor sem lett volna képes leereszkedni egy víznyelőn Brannel a hátán, Jojen pedig ugyanúgy nem tudott további három mérföldet gyalogolni, mint ezret futni.

Meera felnézett a dombra.

– Az út szabadnak tűnik.

–
Tűnik
– mormolta komoran a felderítő. – Érzed a hideget? Valami van itt.
Hol lehetnek
?

– Talán a barlangban? – találgatott Meera.

– A barlang védett hely, nem tudnak bemenni. – A felderítő előremutatott a kardjával. – Innen is látszik a bejárat. Félúton felfelé, a varsafák között, ott az a nyiladék a sziklában.

– Én látom! – mondta Bran. Hollók repkedtek ki-be a nyíláson.

Hodor áthelyezte a testsúlyát.

– Hodor.

– Én csak egy gyűrődést látok a sziklában – mondta Meera.

– Ott egy átjáró. Az eleje meredek és kanyargós, egy vízmosás a sziklán át. Ha azt eléritek, biztonságban lesztek.

– És te?

– A barlang védett hely.

Meera a hasadékot tanulmányozta a domboldalon.

– Nem lehet több százötven lépésnél.

Nem,
gondolta Bran,
de végig felfelé kell menni.
A domboldal meredek volt, és sűrű erdő borította. A hóesés három napja elállt, de az olvadás nem indult meg. A fák alatt a talajt vastag, fehér, érintetlen hólepel borította.

– Senki nincs itt – jelentette ki bátran. – Nézzétek a havat, nincsenek lábnyomok.

– A Mások nem hagynak nyomokat a havon – mondta a felderítő. – Soha nem jelzik nyomok a haladásukat. – Egy holló ereszkedett le az égből, és telepedett a vállára. Mostanra csupán tucatnyi nagy, fekete madár maradt velük, a többiek fokozatosan lemaradtak; minden reggel, amikor felébredtek, egyre kevesebben voltak.

–
Gyere!
– rikoltotta a madár. –
Gyere! Gyere!

A háromszemű varjú,
gondolta Bran.
A zöldlátó.

– Nincs olyan messze – mondta. – Egy kis kapaszkodás, és már biztonságban is vagyunk. Talán tüzet is gyújthatunk. – Mindannyian fáztak, átáztak és éhesek voltak, kivéve a felderítő, Jojen Reed pedig segítség nélkül már járni sem tudott.

– Indulj! – Meera Reed lehajolt az öccséhez. A fiú csukott szemmel ült egy kidőlt tölgyfa törzsén, és hevesen reszketett. Arcának az a része, ami kilátszott csuklyája és kendője alól, színtelen volt, akár a hó, de a lélegzete még látszott, amikor kifújta az orrán a levegőt. Meera egész nap cipelte.
Egy kis étel és a tűz majd rendbe hozza
, győzködte magát Bran, bár már egyáltalán nem volt biztos benne. – Nem tudok egyszerre harcolni és Jojent cipelni, ahhoz túlságosan meredek az emelkedő. Hodor, vidd fel Brant a barlanghoz.

– Hodor. – Hodor összecsapta a tenyerét.

– Jojennek csak ennivaló kell – mondta Bran sután.

Tizenkét nap telt el azóta, hogy a jávorszarvas harmadszor és utoljára összeesett, azóta, hogy Hidegkéz letérdelt az állat mellé, és valamilyen ismeretlen nyelvű imát mormolva átvágta a torkát. Bran sírt, akár egy kislány, amikor az élénkpiros vér kiömlött a hóra. Még sosem érezte magát annyira nyomoréknak, mint amikor tehetetlenül figyelte, ahogy Meera Reed és Hidegkéz feldarabolja a bátor állatot, amelyik odáig vitte őket. Megfogadta magában, hogy nem eszik belőle, hogy inkább éhen marad, minthogy lakmározzon egy barátból, de végül kétszer is evett, egyszer a saját bőrében, egyszer Nyáréban. Bármilyen sovány és kiéhezett volt is a szarvas, a hús, amit a felderítő kinyert belőle, hét napig kitartott, amikor is egy dombtetőn álló régi erőd romjai közt, a tűz fölé görnyedve végeztek az utolsó falatokkal.

– Igen, ennie kell – értett egyet Meera öccse homlokát simogatva. – Mindannyiunknak, de itt nincs étel. Menj előre!

Bran kipislogott a szeméből egy könnycseppet, és érezte, ahogy ráfagy az arcára. Hidegkéz megfogta Hodor karját.

– Sötétedik. Ha most még nem is, de nemsokára itt lesznek. Gyerünk!

Hodor ezúttal nem szólt, csak leverte a havat a lábáról, és Brannel a hátán nekivágott az emelkedőnek. Hidegkéz mellettük lépdelt, fekete kezében a karddal. Nyár követte őket. Néhány helyen a hó mélyebb volt a rémfarkas magasságánál, ilyenkor mindig megállt, és megrázta magát, miután kilábalt belőle. Bran menet közben nehézkesen hátrafordult, és látta, hogy Meera az öccse alá csúsztatja a kezét, és talpra állítja a fiút.
Túlságosan nehéz neki. Ő is éhezik, és már nem olyan erős, mint régebben volt.
A lány másik kezébe fogta békavadász dárdáját, és beledöfte a hóba, hogy legyen mire támaszkodnia. Éppen csak elindult felfelé, félig vonszolva, félig cipelve öccsét, amikor Hodor áthaladt két fa között, és Bran elvesztette őket szem elől.

A domb egyre meredekebbé vált. Hodor csizmája alatt ropogott a hó. Egyszer kimozdult a talpa alatt egy kő, elkezdett csúszni hátrafelé, és kis híján lebukfencezett a meredélyen. A felderítő az utolsó pillanatban kapta el a karját.

– Hodor – mondta köszönetképpen Hodor.

Minden széllökés finom, fehér, az utolsó napsugarak hatására üvegként csillogó hóporral töltötte meg a levegőt. Hollók repdestek körülöttük. Az egyik előrerepült, és eltűnt a barlang belsejében.
Már csak száz lépés
, gondolta Bran,
nincs messze.

Nyár egy tükörsima, meredek hómező aljában hirtelen megtorpant. A rémfarkas oldalra fordította a fejét, beleszimatolt a levegőbe, és halkan morogni kezdett. Felborzolt szőrrel hátrált el az újabb emelkedőtől.

– Hodor, állj! – kiáltotta Bran. – Hodor,
várj!
– Valami nem volt rendben. Nyár megérezte, és most már ő is.
Valami rossz. És közel van.
– Hodor, ne, menj vissza!

Hidegkéz folytatta a mászást, Hodor tartani akarta vele a lépést.

– Hodor, hodor, hodor – morogta hangosan, elnyomva Bran tiltakozását Légzése egyre zihálóbbá vált. A levegőt sápadt köd töltötte be. Tett egy lépést, majd még egyet. A hó majdnem a derekáig ért, és az emelkedő nagyon meredek volt. Hodor előredőlt, mászás közben kövekbe és ágakba kapaszkodott. Még egy lépés. Még egy. Az istállófiú által felkavart hó kisebb lavinaként csúszott lefelé a háta mögött.

Nyolcvan lépés,
Jiran oldalra hajolt, hogy jobban lássa a barlangot. Aztán meglátott valami mást is.

– Tűz! – a varsafák közti kis nyiladékban pislákolva izzottak a lángok az egyre sötétedő alkonyaiban. – Nézzétek, valaki...

Hodor felüvöltött. Kicsavarodott a teste, megcsúszott, és elesett.

Bran előtt felbillent a világ, ahogy az óriás termetű istállófiú vadul megperdült a tengelye körül. A zuhanástól az összes levegő kipréselődött a tüdejéből. Szája megtelt vérrel, Hodor pedig vadul csapkodott és hempergett a hóban, ügyet sem vetve a fiúra maga alatt

Valamibe beakadt a lába.
Bran egy fél pillanatig azt hitte, talán egy gyökér csavarodott a bokájára... amíg a gyökér meg nem mozdult.
Egy kéz,
ismerte fel, és a következő pillanatban a lidérc szinte kirobbant a hó alól.

Hodor belerúgott, hóval borított lábával telibe találta a lény arcát, ám az élőhalott mintha meg sem érezte volna, összekapaszkodva ütötték, marták és tépték egymást, egyre lejjebb csúszva a domboldalon. Bran szája és orra telement hóval, ahogy gurulni kezdett lefelé, ám egy pillanattal később már ismét a hátára gördült. Valami nekiütődött a fejének, szikla, jégdarab vagy egy élőhalott ökle, nem tudta volna megmondani. Most jött csak rá, hogy kiesett a kosárból, szétvetett tagokkal, havat köpködve feküdt a domboldalon, kesztyűs kezében egy maroknyi hajjal, amit Hodor fejéből tépett ki.

Körülötte mindenhol lidércek bújtak elő a hóból.

Kettő
,
három, négy.
Hófelhő közepette bukkantak elő, néhányan fekete köpenyt viseltek, mások rongyos bőröket, vagy éppen semmit. Mindegyikük bőre hófehér volt, a kezük viszont fekete. Szemük sápadt, kék csillagként izzott.

Hárman támadtak a felderítőre. Bran látta, hogy Hidegkéz pengéje felhasítja az egyik arcát, de az csak ment tovább, és nekiszorította egy másiknak a felderítőt. Még ketten indultak Hodor után, nehézkesen botladozva lefelé a meredélyen. Bran tehetetlen rémülettel ismerte fel, hogy Meera egyenesen a karjukba fog sétálni. Dühösen a hóra csapott, és figyelmeztetően kiabálni kezdett.

Valami megragadta.

Kiáltásai ekkor alakultak át sikolyokká. Bran felkapott egy marék havat, és a lidérchez vágta, de az meg sem rezzent. Fekete kéz matatott az arcánál, egy másik a hasánál. Az ujjak mintha vasból lettek volna.
Ki fog belezni!

Nyár hirtelen ott termett köztük. Bran könnyű szövetként szétszakadó húst látott, darabokra törő csontok pattanását hallotta. Egy kéz villant el a szeme előtt rángatózó, sápadt ujjakkal, fekete rongycsomóba burkolva.
Fekete,
gondolta.
Feketét visel, az őrség embere volt.
Nyár félrehajította a végtagot, és agyarait a halott ember nyakába mélyesztette. Amikor a nagy, szürke farkas hátrarántotta a fejét, sápadt, rothadó húscafatok záporától kísérve az élőhalott torkának nagy részét kiszakította.

A letépett kar még mindig mozgott. Bran arrébb gördült. Hason fekve kaparászta a havat, és a fakó, hóval borított fák között ismét megpillantotta a narancsszínű derengést.

Hetven lépés.
Ha hetven lépésnyire el tudná vonszolni magát, megmenekülne. A nedvesség átszivárgott a kesztyűjén, ahogy kövekbe és gyökerekbe kapaszkodva vonszolni kezdte magát a fény felé.
Még egy kicsit, csak még egy kicsit! Aztán megpihenhetsz a tűz mellett
.

Addigra teljesen besötétedett, leszállt az éjszaka. Hidegkéz fáradhatatlanul aprította az őt körülvevő élőhalottakat. Nyár még mindig ugyanazzal az áldozatával foglalkozott, hatalmas állkapcsa összezárult a halott ember fején. Brannel senki sem törődött. Valamivel feljebb kapaszkodott, maga után vonszolva használhatatlan lábát.
Ha elérném a barlangot
...

– Hooodor! – jött az elhaló kiáltás valahonnan lentről.

És hirtelen már nem Bran volt, a hóban kúszó nyomorék fiú, hanem Hodor a lejtő közepénél, akinek egy lidérc próbálta kikaparni a szemét. Üvöltve talpra állt, és teljes erőből félrehajította az élőhalottat Az azonnal térdre emelkedett, megpróbált felállni. Bran előrántotta Hodor kardját. Valahol mélyen hallotta szegény Hodor nyüszítését, de a felszínen most hétlábnyi tomboló harag volt, pengével a kezében. Felemelte a kardot, és hangos nyögéssel lesújtott a halott emberre. Az acél áthatolt nedves gyapjún, rozsdás páncélon és rothadó bőrön, mélyen belevágott a húsba és a csontokba.

– HODOR! – bömbölte, és újra lesújtott. Ezúttal leválasztotta a lidérc fejét a nyakáról, és egy pillanatra vad diadalt érzett... amíg a halott kezek el nem kezdtek vakon tapogatózni a torka után.

Bran vérző sebekkel hátrált, és a következő pillanatban felbukkant mellette Meera Reed, aki a lidérc oldalába döfte hosszú békavadász dárdáját

– Hodor! – üvöltötte Bran újra, és felfelé mutatott a domboldalon.

–
Hodor
,
hodor!

Jojen kétségbeesetten küszködött ott, ahová a nővére lerakta. Bran odasietett hozzá, eldobta a kardot felkapta a fiút, és felállt vele.

–
HODOR!

Meera vezette a menetet fel az emelkedőn, időnként kiszúrva a túlságosan közel merészkedő lidércek felé. Ártani nem tudott nekik, de feltartóztatta a lassan és nehézkesen mozgó holtakat.

– Hodor – mondta Hodor minden lépésnél. – Hodor, hodor.

– Azon töprengett mit szólna Meera, ha hirtelen elmondaná neki, hogy szereti.

Valamivel felettük lángoló alakok táncoltak a hóban.

A
lidércek!
– döbbent rá Bran.
Valaki felgyújtotta a lidérceket!

Nyár vicsorogva és harapdálva ugrálta körbe a legközelebbit, a hatalmas alak rángatózott a lángok között.
Nem volna szabad olyan közel mennie
,
mit művel
? Aztán meglátta saját magát, ahogy arccal lefelé fekszik a hóban. Nyár megpróbálta elzavarni a lényt a közeléből.
Mi van
,
ha megöl
? – tűnődött a fiú.
Örökre Hodor maradok
?
Visszatérek Nyár bőrébe
? Vagy
egyszerűen meghalok
?