Sárkányok tánca (87 page)

Láttalak.

– Három választ adtam, nincs szükség negyedikre. – Talán holnap beszámol neki a macskáról, amelyik előző éjjel hazáig követte Pyntótól, a macskáról, amelyik a fenti gerendákon rejtőzött, és végignézte a küzdelmet.
Vagy nem.
Ha a férfinak lehetnek titkai, neki is.

Aznap este Umma sóbundás rákot sütött vacsorára. Amikor odatolták elé a szokásos kupáját, a vak lány undorodó grimasszal, három hosszú kortyra felhajtotta. Aztán levegő után kapkodva elejtette a kupát. A nyelve lángolt, és amikor gyorsan megivott rá egy kupa bort, a lángok átterjedtek az orrába is, és lefutottak a torkán.

– A bor nem segít, a víz pedig csak felszítja a tüzet – árulta el az árva. – Ezt edd meg. – Egy darab kenyeret nyomott a kezébe. A lány a szájába tömte, megrágta, lenyelte. Valóban segített. A következő falat tovább csillapította a fájdalmat.

És másnap reggel, amikor az éjfarkas eleresztette, és kinyitotta a szemét, meglátta az égő faggyúgyertyát ott, ahol előző éjjel még semmi nem volt. A bizonytalan láng előre-hátra imbolygott akár a Boldog Kikötő szajhái. Soha nem látott még ehhez fogható gyönyörűséget.

Deres szelleme

A
halott embert a belső fal tövében találták meg, törött nyakkal. Csak a bal lába látszott ki az éjszaka folyamán lehullott hóból.

Ha Ramsay szukái nem ássák ki, talán tavaszig ott marad eltemetve. Mire Csontos Ben elrángatta őket onnan, Szürke Jeyne már annyit megevett a halott arcából, hogy fél napba került kideríteni, ki volt: egy negyvennégy éves gyalogos, aki Roger Ryswell-lel jött északra.

– Biztosan részeg volt – jelentette ki Ryswell. – Le akart hugyozni a falról, megcsúszott és lezuhant.

Senki nem vitatkozott vele, de Theon Greyjoy elgondolkodott, vajon miért kapaszkodik fel valaki a hótól csúszós lépcsőkön a mellvédre, ráadásul az éjszaka közepén, csak hogy hugyozzon egyet.

A helyőrség aznap reggel szalonnazsírban megpirított száraz kenyeret reggelizett (a szalonna a nemeseknek és a lovagoknak jutott), és az asztaloknál már mindenki a holttestről beszélt.

– Stannisnek vannak barátai idebent – mormolta délben az egyik őrmester, egy idős Tallhart katona, rongyos köpenyén három ráhímzett fával. Nemrég volt őrségváltás, az emberek bejöttek a hidegről, és nagyokat toppantva verték le a havat nadrágjukról és csizmájukról, miközben kihozták nekik korai ebédjüket: véres hurkát, póréhagymát és friss barna kenyeret.

– Stannisnek? – nevetett Roose Ryswell egyik lovasa. – Stannist mostanra betemette a hó, vagy lefagyott farokkal menekül vissza a Falhoz.

– Akár a faltól ötlábnyira is táborozhatna százezer emberrel – szólalt meg egy Cerwyn íjász –, akkor sem látnánk belőle semmit ebben a viharban.

A hó vég nélkül, szüntelenül, könyörtelenül hullott éjjel és nappal. A buckák felkúsztak a falakra, és megtöltötték a mellvéd csipkézetét, fehér takaró fedett minden tetőt, a sátrak megrogytak a hó súlya alatt. Az épületek között köteleket feszítettek ki, hogy az emberek ne tévedjenek el, amikor átvágnak az udvaron. Katonák gyűltek össze a tornyokban, hogy az izzó parázstartók felett felmelegítsék félig összefagyott kezüket, átadták a behavazott mellvédeket a fegyverhordozók hóőrszemeinek, melyek minden éjjel egyre nagyobbra és nagyobbra híztak, ahogy a szél és az időjárás alakította őket; a hóöklökben tartott dárdákon szilánkos jégszakáll képződött. Hosteen Freynek, aki többször is hangoztatta, hogy nem fél egy kis hótól, lefagyott az egyik füle.

Az udvaron hagyott lovak szenvedtek leginkább. A melegítőként rájuk dobott pokrócok átáztak és megfagytak, ha nem cserélték őket rendszeresen. Amikor tüzeket gyújtottak, hogy távol tartsák a hideget, azzal is többet ártottak, mint használtak. A csatamének féltek a tűztől, és megpróbáltak elfutni, de a kapálózásukkal sebeket okoztak maguknak és a többi lónak. Csak az istállóban tartott lovak voltak melegben és biztonságban, de az istállók már rég megteltek.

– Az istenek ellenünk fordultak – mondta a vén Locke nagyúr a nagyteremben. – Ez az ő haragjuk. A szél pokolian hideg, a hó pedig megállás nélkül esik. El vagyunk átkozva!

–
Stannis
van elátkozva – vetette ellene egy rémvári katona. – Ő vesztegel odakint a viharban.

– Stannis nagyúrnál talán melegebb van, mint gondolnánk – vitatkozott egy egyszerű szabadlovas. – A varázslónője bármikor idézhet tüzet. A vörös istene talán még a havat is megolvasztja.

Ez nem volt bölcs dolog,
Theon azonnal tudta. A férfi túl hangosan beszélt, Sárga Dick, Savanyú Alyn és Csontos Ben is hallotta, amit mondott. Amikor Ramsay nagyúr értesült róla, odaküldte a Fattyú Fiait, hogy fogják meg a férfit, és vigyék ki hozzá a hóra.

– Mivel úgy látom, nagyon kedveled Stannist, most elküldünk hozzá – mondta Ramsay. Táncolj Damon hosszú, beolajozott korbácsával ráhúzott néhányat a szabadlovas hátára, aztán – miközben Nyúzó és Sárga Dick fogadást kötöttek, hogy milyen gyorsan fagy meg a vére – a nagyúr parancsára elvonszolták az Oromkapuhoz.

Deres nagy főkapuját lezárták és bereteszelték, és úgy eltömte a jég, hogy a csapórácsot előbb ki kellett volna szabadítani, hogy felhúzhassák. Ugyanez volt a helyzet a Vadászkapuval, bár ott legalább a jég nem jelentett problémát, mivel a kaput nemrégiben használták. A Királyúti Kaput viszont nem, a jég miatt a csapóhíd láncai kőkeményre fagytak. Maradt tehát az Oromkapu, egy kisebb, boltíves mellékbejárat a belső falon. Valójában ez csupán egy fél kapu volt, mert a felvonóhíd másik végéhez nem kapcsolódott újabb kapu a külső falon, így csak a külső mellvédet lehetett elérni a segítségével.

A vérző, kétségbeesetten tiltakozó szabadlovast átcipelték a hídon, és fel a lépcsőn. Nyúzó és Savanyú Alyn megfogták a kezénél és a lábánál, és kihajították a falon, nyolcvan láb mélységbe. A magas hóbuckák tompították a zuhanást, és az őrt álló íjászok később látták, amint törött lábát húzva sántikál a hóban. Egyikük egy nyílvesszőt lőtt a hátsójába.

– Egy órán belül halott lesz – mondta már a nagyterem melegében Ramsay.

– Vagy Stannis farkát fogja szopogatni, mire a nap lemegy – kontrázott Szajhavész Umber.

– Vigyáznia kell, hogy le ne törje – nevetett Rickard Ryswell. – Aki most odakint van, annak biztosan keményre fagyott a farka.

– Stannis elveszett a viharban – vélte Dustin úrnő. – Sok mérföldnyire lehet innen, meghalt vagy haldoklik. Hadd végezze el a tél a munka nagyját Még néhány nap, és a hó betemeti a hadseregével együtt

Akárcsak minket,
gondolta Theon, elképedve az asszony ostobaságán. Barbrey úrnő északi volt ennél okosabbnak kellett volna lennie.
Az ősi istenek talán figyelnek.

A vacsora borsópüré volt és tegnapi kenyér, ami már az egyszerű katonákból is helytelenítő morgást váltott ki; az emelvényen a nagyurak és lovagok sonkát ettek.

Theon a fatálja fölé görnyedve éppen a borsópüréje maradékát kanalazta, amikor könnyű érintést érzett a vállán. Az ijedségtől elejtette a kanalát

– Soha ne érints meg! – Gyorsan lehajolt az evőeszközért, mielőtt Ramsay valamelyik lánya rávetné magát. –
Soha!

Abel egyik mosónője volt az, leült mellé, túlságosan is közel. Fiatal, tizenöt-tizenhat éves lány lehetett, bozontos, mosásért kiáltó szőke hajjal és hosszú csókra szomjazó, telt ajakkal.

– A lányok általában szeretik, ha megérintik őket – mondta apró mosollyal. – Holly vagyok, nagyuram.

Holly, a szajha,
gondolta. De kifejezetten csinos volt. Egykor talán nevetve húzta volna az ölébe, de az az idő már elmúlt

– Mit akarsz?

– Megnézni a kriptákat Hol vannak, nagyuram? Megmutatnád nekem? – Holly az egyik hajtincsével játszadozott a kisujja köré tekerte. – Azt mondják, mély és sötét. A legjobb hely az érintésre, miközben a halott királyok figyelnek.

– Abel küldött ide?

– Lehet. Vagy talán magamtól jöttem. De ha Abelre vársz, őt is ideküldhetem. Énekelhet nagyuramnak valami kedves dalt.

Minden szava egyre inkább meggyőzte Theont arról, hogy ez valamiféle csel.
De kié, és mi a célja vele
? Mit akar tőle Abel? A fickó csupán egy dalnok, egy kerítő lanttal és hamis mosollyal.
Tudni akarja, hogyan foglaltam el a várat, de nem azért, hogy dalt írjon róla.
A válasz rögtön meg is érkezett.
Tudni akarja, hogyan jutottam be, hogy elszökhessen.
Bolton nagyúr olyan szorosan lezárta Derest mint egy csecsemő pólyáját. Senki nem mehetett ki, vagy jöhetett be az engedélye nélkül.
Meg akar szökni a mosónőivel együtt.
Theon nem hibáztatta, de ennek ellenére így válaszolt:

– Nincs szükségem Ábelre, sem rád vagy a nővéreidre. Hagyj békén! r:

Odakint kavarogva szakadt a hó. Theon elsétált a falig, és annak vonalát követte egészen az Oromkapuig. Kis Walder hóembereinek nézhette volna az őröket, ha nem látja lélegzetük fehér párafelhőjét.

– Sétálni szeretnék a falon – mondta, hasonló felhőt lehelve.

– Átkozottul hideg van odafent – figyelmeztette az egyik.

– Átkozottul hideg van idelent is, de tégy, ahogy jónak látod, Köpönyegforgató – mondta a másik, és intett Theonnak, hogy átmehet.

A lépcsők havasak és csúszósak voltak, a sötétben könnyen el lehetett véteni a lépést. Miután felért a mellvédre, már hamar megtalálta a helyet, ahonnan ledobták a szabadlovast. Félrekotorta az oromzat rését megtöltő havat, és kihajolt a falon.
Leugorhatnék,
gondolta.
Ő túlélte, nekem miért ne sikerülne?
Leugorhatna,
és... És? Eltörném a lábam, és meghalnék a hó alatt. Vagy elvonszolnám magam, hogy aztán halálra fagyjak.

Őrültség lett volna. Ramsay utolérné a lányaival. Vörös Jeyne, Jez és Helicent darabokra tépnék, ha az istenek kegyesek. Rosszabb esetben élve hoznák vissza.

– Emlékeznem kell a
nevemre!
– suttogta.

Másnap reggel Ser Aenys Frey megtermett fegyverhordozóját meztelenül és holtan találták a régi erőd temetőjében. Arcát úgy belepte a dér, mintha maszkot viselt volna. Ser Aenys feltételezte, hogy az embere túl sokat ivott, és eltévedt a viharban, bár senki nem tudott magyarázatot adni rá, hogy miért vetkőzött le.
Egy újabb részeges,
gondolta Theon. A bor hajlamos volt elfojtani a gyanakvást.

Még véget sem ért a nap, amikor egy Flint nagyúrra felesküdött számszeríjász teteme került elő az istállóból, betört koponyával. Fejbe rúgta egy ló, jelentette ki Ramsay.
Sokkal valószínűbb
;
hogy egy husáng,
vélte Theon.

Minden olyan ismerősnek tűnt, mint egy komédiástársulat előadása, amit már látott valamikor. Csak a komédiások személye változott. Most Roose Bolton játszotta azt a szerepet, amit legutóbb Theon, és a halott emberek vették át Aggar, Vörösorrú Gynir és Komor Gelmarr helyét.
Bűzös akkor is ott volt,
emlékezett vissza,
de az egy másik Bűzös volt, egy véres kezű Bűzös, akinek hazugság szólt az ajkáról, édesen, akár a méz. Bűzös, Bűzös, rímel arra, hogy bűnös.

A halálesetek miatt Roose Bolton nagyurai között nyílt vita robbant ki a nagyteremben. Volt, akinek elfogyott a türelme.

– Meddig kell még itt ülnünk, és várnunk ezt a királyt, aki sosem jön el? – dühöngött Ser Hosteen Frey. – Oda kellene mennünk Stannishez, és véget vetni ennek az ügynek!

– Elhagyni a várat? – kérdezte gúnyosan a félkarú Harwood Stout. A hangsúlya alapján szívesebben adta volna oda a másik karját is. – Vakon belerohanni a hóba?

– Ahhoz, hogy harcolhassunk Stannis nagyúrral, először is meg kell találnunk – mutatott rá Roose Ryswell. – A felderítőink a Vadászkapun keresztül távoztak, de egyik sem tért vissza.

Wyman Manderly hatalmas pocakjára csapott.

– Fehérrév nem fél kilovagolni veled, Ser Hosteen. Vezess, és a lovagjaim ott mennek majd mögötted!

Ser Hosteen a kövér emberre nézett.

– Elég közel, hogy hátba döfhessenek egy lándzsával, nem kétlem. Hol vannak a rokonaim, Manderly? Erre válaszolj! A vendégeid, akik visszahozták neked a fiad!

– Úgy érted, a csontjait? – Manderly kettévágott egy sonkát a tőrével. – Igen, jól emlékszem rájuk. A csapott vállú Rhaegar a sima beszédével. A bátor Ser Jared, aki olyan hirtelen tudott pengét rántani. Symond, a kémmester, aki mindig csörgette a pénzeit. Ők hozták haza Wendel csontjait. Tywin Lannister pedig az az ember volt, aki élve küldte haza Wylist, épen és egészségesen, ahogy megígérte. Tywin nagyúr mindig tartotta a szavát, a Hét kegyelmezzen a lelkének. – A szájába tett egy darab húst, hangos csámcsogással összerágta, és elégedetten cuppantott. – Az utakon sok a veszély, ser. Vendéglátó ajándékot adtam a testvéreidnek, amikor elindultunk Fehérrévből, és ígéretet tettünk egymásnak, hogy az esküvőn újra találkozunk. Számos tanúja volt az elválásunknak.

– Számos tanúja? – gúnyolódott Aenys Frey. – Gondolom, mind a te embereid.

– Mit akarsz ezzel mondani, Frey? – Fehérrév ura megtörölte a száját ruhája ujjával – Nem tetszik a célozgatásod ser! Egyáltalán nem tetszik!

– Gyere ki az udvarra, te zsák faggyú, és megmutatom, nekem mi nem tetszik! – vicsorgott Ser Hosteen.

Wyman Manderly csak nevetett, de fél tucat lovag már talpra is ugrott. Végül Roger Ryswellnek és Barbrey Dustinnak kellett lenyugtatnia őket néhány csendes szóval. Roose Bolton mindvégig egyetlen szót sem szólt, de Theon Greyjoy meglátott a sápadt szempárban valamit, amit korábban még sosem tapasztalt – nyugtalanságot, és talán egy cseppnyi félelmet is.

Aznap éjjel az új istálló összeomlott a rárakódott hó súlya alatt. Huszonhat lovat és két lovászfíút nyomott agyon a beszakadó tető, vagy fojtott meg a rájuk zúduló hó. A holttestek kiásása a délelőtt jó részét igénybe vette. Bolton nagyúr rövid időre megjelent az udvaron szemügyre venni a helyszínt, aztán utasítást adott, hogy vigyék a főépületbe a lovakat, és az udvaron állókból is annyit, amennyi befér. Nem sokkal azután, hogy az emberek végeztek a halottak kiásásával és a lovak feldarabolásával, újabb holttestet találtak.

Ezt már nem lehetett részegségre vagy lórúgásra fogni. A halott Ramsay egyik kedvence volt – a tömzsi, görvélykóros, visszataszító külsejű gyalogos, akit a többiek csak Sárga Dicknek hívtak. Hogy a farka is sárga volt-e, azt nem lehetett könnyen megállapítani, mert valaki levágta és beletömte a szájába, de olyan erővel, hogy három fogát kitörte. Mindenesetre amikor a szakácsok a konyha mellett rátaláltak, nyakig egy hóbuckába temetve, mindene kék volt a hidegtől.

– Égessétek el a testet! – adta ki a parancsot Roose Bolton. – És erről senki nem beszél! Nem akarom, hogy elterjedjen a szóbeszéd.