Sárkányok tánca (91 page)

– Barna Ben Plumm – nevezte meg Édes. – A Második Fiak kapitánya.

Westerosi és Plumm. Egyre jobb.

– Ti következtek – mondta Dajka. – Legyetek szórakoztatóak, kedveseim, különben kívánni fogjátok, bárcsak azok lettetek volna!

Tyrion Negyedréz régi trükkjeinek felét sem ismerte, de tudott lovagolni a disznón, leesett, amikor kellett, a földön gurult, majd újra felpattant. Az előadás kedvező fogadtatásra talált Úgy tűnt, a részeg dülöngéléssel rohangáló, egymást fafegyverekkel csépelő kis emberek látványa ugyanolyan derültséget tud kelteni egy ostromtáborban a Rabszolga-öbölnél, mint Joffrey esküvői lakomáján Királyvárban.
Szánalom,
gondolta Tyrion.
Ezt a nyelvet mindenhol beszélik.

Yezzan mester kacagott a leghangosabban és leghosszabban, amikor valamelyik törpéje elesett vagy ütést kapott, hatalmas teste remegett, akár a birkafaggyú a földrengésben; vendégei mindig megvárták, hogyan reagál Yurkhaz zo Yunzak, mielőtt csatlakoztak. A főparancsnok olyan törékenynek tűnt, hogy Tyrion attól tartott, belehalhat a nevetésbe. Krajcár sisakja az előadás egy pontján lerepült, és egy savanyú képű, zöld-arany csíkos
tokar
t viselő yunkai ölében kötött ki. Yurkhaz kotkodácsolt, akár a csirkék. Amikor a nemes belenyúlt a sisakba, és kivette a szétloccsant dinnye csöpögő darabját, a tábornok feje a zihálástól felvette a gyümölcs színét. Hátrafordult vendéglátójához, és súgott neki valamit, a kövér ember pedig nevetve törölte meg a száját... bár Tyrion mintha dühöt látott volna megvillanni a keskeny, sárga szempárban.

A törpék végül levetették fapáncéljukat és az alatta viselt, átizzadt ruhadarabokat, és tiszta, sárga tunikában tértek vissza a vendégek közé felszolgálni, Tyrion egy kancsó bíborszínű bort kapott, Krajcár vizet. Fürgén kerülgették a vendégeket, újratöltögették a kupákat, papucsos lábuk halkan surrogott a vastag szőnyegen. Sokkal nehezebb munka volt, mint amilyennek látszott. Tyrion lába hamarosan begörcsölt, és a hátán lévő sebek egyike is vérezni kezdett, átáztatva a sárga vászonruhát. A törpe összeszorított fogakkal végezte tovább a munkáját.

A vendégek többsége ugyanúgy nem vett tudomást róluk, mint a többi rabszolgáról... de az egyik részeg yunkai felvetette Yezzannak, hogy utasítsa párzásra a törpéket, egy másik pedig tudni akarta, hogyan vesztette el az orrát Tyrion.
Feldugtam az asszonyod lyukába, és leharapta,
válaszolta majdnem, de a tengeri vihar meggyőzte róla, hogy még nem akar meghalni, ezért inkább így felelt:

– Levágták, hogy megbüntessenek az engedetlenségemért, nagyuram.

Egy kék
tokar
t viselő, a ruha rojtjainak végén tigrisszemeket hordó nemesnek eszébe jutott, hogy Tyrion az árverésen a
cyvasse-
tudásával kérkedett.

– Tegyük próbára! – javasolta.

Azonnal hozták a táblát és a figurákat. A vörös arcú nagyúr néhány rövid perc múltán dühösen borította fel az asztalt, a bábuk a yunkaik nevetése közepette szétgurultak a szőnyegen.

– Hagynod kellett volna nyerni – súgta Krajcár.

Barna Ben Plumm mosolyogva emelte fel a táblát.

– Próbálkozz velem, törpe. Amikor fiatalabb voltam, a Második Fiak szerződést kötöttek Volantisszal, ott tanultam meg a játékot.

– Én csak egy rabszolga vagyok, nemes mesterem dönti el, mikor és kivel játsszak. – Tyrion Yezzanra nézett. – Uram?

A sárga nagyurat láthatóan szórakoztatta a műsor.

– Mi legyen a tét, kapitány?

– Ha győzök, add nekem ezt a rabszolgát.

– Nem – felelte határozottan Yezzan zo Qaggaz. – De ha legyőzöd a törpémet, megkapod aranyban az árat, amit kifizettem érte.

– Rendben – biccentett a zsoldoskapitány, összeszedték a figurákat, és leültek játszani.

Az elsőt Tyrion nyerte, a másodikat Plumm, megduplázott téttel. Miközben a harmadik játszmához készülődtek, a törpe ellenfelét tanulmányozta. A barna bőrű férfi állát egészen rövidre vágott, őszes szakáll fedte, arcát ezernyi ránc, és néhány régi sebhely szabdalta. Plumm barátságos fickónak tűnt, különösen, amikor mosolygott.
A hű alattvaló,
gondolta Tyrion.
Mindenki kedvenc nagybácsija, tele nevetéssel, régi mondásokkal és józan bölcsességgel.
Persze mindez csupán álca. Plumm szeme minden mosoly ellenére hideg maradt, az óvatosság álcája mögött ott lapult a mohóság.
Éhes, de elővigyázatos.

A zsoldos majdnem olyan rossz játékos volt, mint a yunkai nagyúr, de nem bátran, inkább lélektelenül és szívósan játszott. Minden alkalommal más nyitást alkalmazott, mégis mindig ugyanazt – óvatosat, védekezőt, passzívat.
Nem nyerésre játszik,
jött rá Tyrion,
inkább csak a vereséget akarja elkerülni.
A második játékban ez be is jött neki, amikor a törpe egy elkapkodott támadással túlságosan merészet húzott. A harmadikban azonban ezzel már nem érhetett el sikert, és a negyedikben, majd az ötödikben sem, amely mint kiderült, egyben az utolsó is volt.

Az utolsó játék vége felé, amikor az erődje már romokban hevert, a sárkánya elpusztult, felsorakoztak előtte az elefántok, a nehézlovasság pedig a hátsó soraiban portyázott, Plumm mosolyogva felnézett.

– Yollo ismét nyert. Négy lépés, és halott vagyok.

– Három. – Tyrion megérintette a sárkányát. – Szerencsém volt. Talán meg kellene dörzsölnöd a fejem a következő játék előtt, kapitány. Lehet, hogy az ujjaidra ragadna némi szerencse. –
Akkor is vesztenél, de talán szorosabbá tennéd a játékot.
Vigyorogva kelt fel a

tábla mellől, fogta a boroskancsóját, és újratöltötte a sokkal gazdagabb Yezzan zo Qaggaz és a sokkal szegényebb Barna Ben Plumm kupáját. Hatalmas mestere a harmadik játék közben részeg álomba szenderült, ujjai közül kicsúszott a kupája, és tartalma a szőnyegre ömlött, de talán örülni fog az újabb adagnak, amikor felébred.

Amikor Yurkhaz zo Yunzak főparancsnok két vállas rabszolgájára támaszkodva távozott, mintha jelt adtak volna a mulatság befejezésére. A többi vendég is elbúcsúzott, és miután a sátor kiürült, Dajka megjelent, és közölte a felszolgálókkal, hogy a maradékokból ehetnek

– De siessetek, mindent el kell takarítani, még mielőtt aludni
tértek!

Tyrion térden állva, sajgó lábbal és vérző, fájó háttal próbálta eltüntetni a foltot, amit a nemes Yezzan kiöntött bora hagyott a nemes Yezzan szőnyegén, amikor a felügyelő odalépett hozzá, és korbácsa nyelével finoman megveregette az arcát.

– Yollo, jók voltatok. Te és a feleséged.

– Nem a feleségem.

– Akkor a szajhád. Talpra, mindketten!

Tyrion bizonytalanul állt fel, egyik lába remegett. Combja úgy begörcsölt, hogy Krajcárnak kellett felsegítenie.

– Mit tettünk?

– Sok mindent – felelte a felügyelő. – Dajka azt mondta, meg lesztek jutalmazva, ha örömet okoztok atyátoknak, nem igaz? Bár a nemes Yezzan nem szereti elveszíteni apró kincseit, Yurkhaz zo Yunzak meggyőzte róla, hogy önző dolog lenne magának tartogatnia mindezt a mulatságot. Örvendezzetek! A béke aláírásának megünnepléseként abban a megtiszteltetésben lesz részetek, hogy Daznak nagy vermében mérkőzhettek meg! Ezrek fognak látni titeket! Tízezrek! Ó, hogy fogunk nevetni!

Jaime

H
ollófa nagyon öreg vár volt. ősi kövei közt vastagon nőtt a moha, pókhálószerűen futott fel a falakon, akár az erek egy vénasszony lábán. A vár főkapuját két hatalmas torony fogta közre, és valamivel kisebbek védték a fal minden kanyarulatát. Csupa négyszögletes torony. A henger és félhenger alakú tornyok jobban ellenálltak a katapultoknak, mivel az íves felületekről könnyebben lepattantak a lövedékek, Hollófát azonban jóval ennek felismerése előtt építették.

A vár uralta azt a széles, termékeny völgyet, melyet a térképek és az emberek Feketefa-völgyként ismertek. Valóban völgy volt, de fa itt már nem nőtt több ezer éve, sem fekete, sem barna, sem zöld. Egykor, régen még igen, de mindez nagyon hosszú ideje volt. A régi tölgyfák helyét házak, birtokok és malmok foglalták el. A talaj kopár volt, és sáros, itt-ott olvadó hófoltokkal.

A várfalon belül azonban megmaradt az erdő egy része. A Blackwood-ház továbbra is a régi istenekhez imádkozott, ugyanúgy őket imádta, mint az Elsők az andalok megérkezése előtt. Az istenerdő némelyik fája állítólag olyan öreg volt, mint Hollófa négyszögletes tornyai, főként a hatalmas szívfa, melynek csontujjakként az eget kapirgáló felső ágait már mérföldekről látni lehetett.

Ahogy Jaime Lannister és kísérete egyre beljebb hatolt a lágyan hullámzó dombok között húzódó völgybe, a Hollófát egykor körülvevő szántóföldek, tanyák és gyümölcsöskertek lassanként elmaradoztak – csak a sár és a hamu maradt, valamint a házak és malmok kiégett, megfeketedett héjai. A kietlen pusztaságon cserjék, kórók és bokrok nőttek, de semmi olyasmi, amit gabonának lehetett volna nevezni. Jaime bárhová nézett, apja keze nyomát látta, még az út mentén időnként megpillantott csontokon is. Többnyire bárányok csontjai voltak, de akadt ott lóé és marháé is, valamint időnként egy-egy emberi koponya vagy egy fej nélküli csontváz, a bordaketrecet benövő gazokkal.

Hollófát nem vette körül nagy hadsereg, ahogy Zúgót. Az itteni ostrom sokkal bensőségesebb ügy volt, csupán az utolsó lépés egy több száz éves táncban. Jonos Brackennek legfeljebb ötszáz embere táborozott a falak alatt, és Jaime nem látott ostromtornyokat, sem faltörő kosokat vagy katapultokat. Bracken nem akarta betörni Hollófa kapuját, sem megmászni magas, vastag falait. Mivel erősítésre nem számíthatott, megpróbálta kiéheztetni riválisát. Nem kétséges, az ostrom kezdetén még sor került rajtaütésekre és kicsapásokra, és sűrűn röpködtek a nyílvesszők mindkét irányban, de most fél év elteltével már mindenki túlságosan fáradt volt az efféle ostobaságokhoz. Átvette az uralmat a megszokás és az unalom, a fegyelem esküdt ellenségei.

Már régen véget kellett volna érnie,
gondolta Jaime Lannister. Most, hogy Zúgó a Lannisterek kezére került, az Ifjú Farkas rövid életű királyságának maradványa Hollófára korlátozódott. Ha ezt is sikerül elfoglalni, feladata a Három Folyó vidékén véget ér, és visszatérhet Királyvárba.
A királyhoz,
gondolta, de egy másik része azt suttogta:
Cerseihez.

Sejtette, hogy egyszer oda kell állnia elé. Feltéve, ha a fősepton nem ítéli halálra nővérét, mire visszaér a városba.
Jöjj azonnal
írta neki a levélben, amelyet Peck Zúgónál elégetett.
Segíts. Ments meg. Szükségem van rád, ahogy ezelőtt még soha nem volt. Szeretlek. Szeretlek. Szeretlek. Jöjj azonnal!
Nem kétséges, valóban szüksége lett volna rá. Ami viszont a többit illeti...
Lancellel és Osmund Kettleblackkel kefélt, ki tudja, talán még Holdfiúval is.
Még ha vissza is megy, nem reménykedhet benne, hogy sikerül megmentenie. Cersei bűnös minden vádban, amit felhoztak ellene, neki pedig hiányzott a kardforgató keze.

Az őrszemek inkább kíváncsian, mint félelemmel figyelték a közeledő oszlopot. Senki nem fújt riadót, ami tökéletesen megfelelt Jaime-nek. Bracken nagyúr sátrát nem volt nehéz megtalálni. Az volt a legnagyobb a táborban, és a legjobb helyen állt: egy kisebb bucka tetején, a patak partján, ahonnan jól rá lehetett látni Hollófa két kapujára.

Barna sátor volt, ugyanolyan színű, mint a központi póznán lobogó zászló, melyen a Bracken-ház vörös csődöre ágaskodott aranymezőben. Jaime szólt az embereinek, hogy szálljanak le a lóról, és ha akarnak, vegyüljenek el a táborban.

– Ti ketten nem – mondta zászlóvivőinek. – Maradjatok a közelemben, nem fog sokáig tartani. – Kipányvázta Becsületet, és Bracken sátrához sétált. Kardja halkan zörgött a hüvelyében.

A sátor előtt posztoló őrök idegesen néztek össze közeledtére.

– Bejelentsünk, nagyuram? – kérdezte az egyik.

– Majd én bejelentem magam. – Jaime aranykezével félrehúzta a vászonlapot, és belépett a sátorba.

A bent tartózkodók láthatóan kellemesen érezték magukat, annyira belefeledkeztek a hancúrozásba, hogy észre sem vették érkezését. A nő lehunyt szemmel markolt a Bracken hátán göndörödő durva, fekete szőrzetbe, és a férfi minden lökésénél felnyögött. Az uraság partnere mellébe temette a fejét, kezével a csípőjét markolta. Jaime megköszörülte a torkát.

– Jonos nagyúr.

A nő szeme felpattant, ijedten felsikoltott. Jonos Bracken legördült róla, a kardhüvelye után kapott, és már csupasz pengével a kezében, káromkodva pattant fel.

–
A hét átkozott pokolra
– kezdte –,
ki meri
... – Aztán felismerte Jaime fehér köpenyét és arany mellvértjét. Leeresztette a kardot. – Lannister?

– Sajnálom, hogy megzavartam a szórakozásodat, nagyuram – mondta Jaime apró félmosollyal –, de meglehetősen sietős a dolgom. Beszélhetnénk?

– Beszélni. Persze. – Jonos nagyúr visszadugta a kardját. Alacsonyabb volt Jaimenél, de szélesebb és izmosabb, erős vállát és karját még egy kovács is megirigyelte volna. Arcát és állát fekete borosta borította, barna szeméből alig leplezett harag sütött. – Váratlanul jöttél, nagyuram. Nem tájékoztattak az érkezésedről.

– És ezzel meggátoltam a te elmeneteledet. – Jaime a nőre mosolygott, aki egyik kezével a bal mellét takarta el, a másikkal a lába közét, így a jobb melle szabadon maradt. Mellbimbója barnább volt, mint Cerseié, és háromszor akkora. Amikor megérezte magán Jaime tekintetét, a másik melle elé kapta a kezét, de ezzel a szeméremdombját tette láthatóvá. – Minden táborkísérő ilyen szégyenlős? – kérdezte Jaime meglepetten. – Ha valaki el akarja adni a répáját, nem árt, ha közszemlére teszi.

– Azóta bámulod a répáimat, hogy beléptél, ser. – A nő végre megtalálta a takarót, és derékig magára rántotta, majd egyik kezével kisöpörte a haját a szeméből. – De egyébként sem eladók.

Jaime megvonta a vállát

– Elnézésedet kérem, ha olyasminek néztelek, ami nem vagy. Biztos vagyok benne, hogy az öcsém vagy száz szajhát ismert de én csak egyet.

– Ő hadizsákmány. – Bracken összeszedte a nadrágját a földről. – Blackwood egyik felesküdött kardjáé volt, amíg ketté nem hasítottam a fejét. Ereszd le a kezed, asszony, Lannister uram szeretné alaposan szemügyre venni azokat a csöcsöket.

Jaime ügyet sem vetett rá.

– Fordítva vetted fel a nadrágot nagyuram – mondta Brackennek Jonos káromkodva szedte rendbe magát, a nő pedig kiugrott az ágyból, és összekapkodta a ruháit, miközben hiábavalóan próbálta takargatni egyszerre mindenét. Viselkedése így sokkal kihívóbbnak tűnt mintha egyszerűen csak meztelenül végezte volna el a dolgát. – Van neved? – kérdezte Jaime.

– Anyám Hildynek nevezett el, ser. – Belebújt koszos ingébe, és kirázta a haját. Arca majdnem olyan mocskos volt, mint a lába, és annyi szőr nőtt a lába között hogy akár Bracken húga is lehetett volna, mégis volt benne valami vonzó. A pisze orr, a bozontos sörény... vagy ahogy aprót pukedlizett, miután felvette a szoknyáját – Nem láttad a másik cipőmet, nagyuram?

A kérdés láthatóan felbosszantotta Jonos Brackent

– Mi vagyok én, valami átkozott szolgálólány, hogy a cipődet keresgéljem? Menj mezítláb, csak tűnj már innen!

– Ez azt jelenti, nagyuram nem fog hazavinni, hogy együtt imádkozhassak a kis feleségével? – Hildy nevetett, és kacér pillantást vetett Jaimere. – Neked is van kis feleséged, ser?

Nem, nekem nővérem van.

– Szerinted milyen színű a köpenyem?

– Fehér, a kezed viszont tömör arany. Szeretem az ilyet egy férfiban. És te mit szeretsz egy nőben, jó uram?

– Az ártatlanságot.

– Nőt kérdeztem, nem kislányt.

Eszébe jutott Myrcella.
Neki is el kell mondanom.
A dorne-iaknak nem fog tetszeni. Doran Martell eljegyezte a fiával abban a hitben, hogy a lány Robert vére.
Csomók és gubancok,
gondolta Jaime, és azt kívánta, bárcsak egyetlen bátor kardcsapással átvághatná mindet!

– Esküt tettem – közölte fáradtan.

– Akkor neked nem jutnak répák – mondta pimaszul Hildy.

–
Kifelé!
– bömbölte Jonos.

A lány engedelmeskedett, de amikor fél pár cipőjét és a ruháit markolva elsuhant Jaime mellett, lenyúlt, és a férfi ágyékához szorította a kezét.

–
Hildy!
– emlékeztette a lovagot a nevére, mielőtt félig felöltözve távozott a sátorból.

Hildy,
tűnődött Jaime.

– És hogy van a feleséged? – kérdezte Jonos nagyurat, miután kettesben maradtak.

– Honnan tudjam? Kérdezd a septonját. Amikor atyád felgyújtotta a várunkat, eldöntötte magában, hogy az istenek büntettek meg minket. Azóta csak imádkozik. – Jonosnak végre sikerült a megfelelő módon felvennie a nadrágját, és elöl összekötötte a madzagot. – Mi hozott ide, nagyuram? A Fekete Hal? Hallottuk, hogy megszökött.

– Valóban? – Jaime letelepedett egy tábori padra. – Talán tőle magától?

– Ser Brynden okosabb annál, semhogy hozzám jöjjön. Nem tagadom, kedvelem őt, de ez nem akadályozna meg benne, hogy láncra verjem, ha felbukkanna a közelemben. Tudja, hogy térdet hajtottam. Neki is hasonlóképpen kellene tennie, csak ő annál sokkal nyakasabb. Ezt a fivére is megmondhatta volna neked.

– Tytos Blackwood még nem hajtott térdet – mutatott rá Jaime. – Lehet, hogy a Fekete Hal Hollófán keresett menedéket?

– Lehetséges, de ahhoz át kellett volna jutnia az ostromvonalon, és amikor legutóbb hallottam róla, még nem voltak szárnyai. Tytosnak nemsokára magának is menedékre lesz szüksége. Odabent már patkányokon és gyökereken élnek. A következő telihold előtt megadja magát

– Megadja magát, mielőtt még lemegy a nap. Közlöm vele a feltételeket és ha elfogadja, visszatérhet a király békéjéhez.

– Értem. – Jonos nagyúr felöltötte barna zubbonyát, rajta a Brackenek vörös csődörével. – Kérsz egy szaru sört?

– Nem, de miattam ne szomjazz.

Bracken töltött magának, a felét kiitta, és megtörölte a száját

– Feltételeket említettél. Miféle feltételek?

– A szokásosak. Blackwood nagyúrnak el kell ismernie árulását, és eskü alatt megtagadnia a Tullykkal és a Starkokkal kötött szövetséget. Ünnepélyes esküt kell tennie istenek és emberek előtt, hogy ezen túl Harrenhal és a Vastrón hó alattvalója lesz, én pedig a király nevében megbocsátok neki. Természetesen egy-két korsó arany is gazdát cserél, ez a lázadás ára. Ezenkívül viszek egy túszt is, hogy Hollófa biztosan ne lázadjon fel többé.

– A lányát – javasolta Bracken. – Blackwoodnak hat fia van, de csak egy lánya. Imádja őt. Pisze orrú kis teremtés, nem lehet több hétévesnél.

– Fiatal, de megteszi.

Jonos nagyúr megitta söre maradékát, és félredobta az ivókürtöt.

– Mi lesz a földekkel és várakkal, amit nekünk ígértetek?

– Melyik földek azok?

– Az Özvegymosdató keleti partja, a Számszeríj-nyeregtől a Dürgőrétig, és az összes sziget a folyón. Kukoricamalom, Úrmalom, a Sárcsarnok romja, a Rablórét, a Csata-völgy, Ókohó, valamint Kapocsfalva, Feketekapocs, Kőhalom és Agyagtó falvak. Ezenkívül néhány vásározóhely: Sárhant, Darázserdő, Lorgen Erdeje, Zölddomb és Barba Csecse. A Blackwoodok Missy Csecsének nevezik, de először Barbáé volt. Mézfa az összes kaptárával. Tessék, megjelöltem mindegyiket, nagyuram megnézheti őket – Némi turkálás után előszedett egy pergamenre rajzolt térképet.

Jaime ép kezével átvette, de az aranyat is használnia kellett hogy szétgöngyölje és megtartsa.

– Ez szép nagy földdarab – jegyezte meg. – Negyedével megnöveled a birtokaid területét.

Bracken arcizmai megfeszültek.

– Azok a földek egykor Kősövényhez tartoztak, de a Blackwoodok ellopták tőlünk!

– És mi van ezzel a kis faluval itt a Csecsek között? – Jaime aranyujjával a térképre koppintott.

– Krajcárfa. Egykor az is a miénk volt de csak királyi adományként kaptuk száz évre. Azt kihagyhatjuk, csak azokra a földekre tartunk igényt amelyeket a Blackwoodok elvettek. Nemes atyád megígérte, hogy visszaadja nekünk mindet, ha térdre kényszerítjük Tytos nagyurat.

– Csakhogy amikor idefelé lovagoltam, még mindig Tully zászlókat láttam a falakon, és a Starkok rémfarkasát. Nekem úgy tűnik, Tytos nagyúr még nem térdelt le.

– Őt és az embereit kiűztük a földekről, és visszaszorítottuk Hollófára. Adj elegendő embert, hogy megrohamozhassam a falakat, nagy uram, és az összes a sírban fog térdepelni.

– Ha embereket adnék, ők kényszerítenék térdre, nem te, de abban az esetben saját magamat kellene megjutalmaznom. – Jaime hagyta ősszetekeredni a térképet. – Ezt megtartanám, ha szabad.

– A térkép a tiéd. A földek viszont minket illetnek. Azt mondják, a Lannisterek mindig megfizetik a tartozásukat. Értetek harcoltunk.

– Fele annyi ideig sem, mint ameddig ellenünk.