Sárkányok tánca (89 page)

Nem fújt a szél, a hópelyhek egyenesen hullottak a hideg, fekete éjszakai égből, a szívfa levelei mégis a nevét susogták.
„Theon!”

Az ősi istenek,
gondolta.
Ismernek engem. Tudják a nevem. Theon voltam a Greyjoy-házból. Eddard Stark gyámfia, gyermekei barátja és
testvére.

– Könyörgöm! – fohászkodott térdre borulva. – Csak egy kardot kérek! Hadd haljak meg Theonként, ne Bűzösként! – Meglepően meleg könnycseppek gördültek le az arcán. – A vas szülötte voltam. Pyke... Pyke fia, a szigetekről.

Egy levél hullott le az egyik ágról, hozzáért a homlokához, és a tóban kötött ki. A vörös, ötágú levél a vízen ringatózott, akár egy véres kéz.

–...Bran – mormolta a fa.

Tudják. Az istenek tudják. Látták, mit tettem.
És egy különös pillanatig úgy tűnt, mintha Bran arca lenne belevésve a fa sápadt törzsébe, és ő nézne le rá vörös, bölcs és szomorú szemével.
Bran szelleme,
gondolta, pedig tudta, hogy ez őrültség. Miért akarná Bran őt kísérteni? Mindig kedvesen viselkedett a fiúval, soha nem bántotta.
Nem Brant öltük meg és nem Rickont. Csak a molnár fiai voltak, a Makkvíz melletti malomból.

– Kellett hoznom két fejet, különben kinevettek volna... gúnyolódtak volna rajtam... ők...

– Kihez beszélsz? – kérdezte egy hang.

Rémülten fordult meg, attól félt, hogy Ramsay talált rá, de csak a mosónők voltak – Holly, Rowan és egy harmadik, akinek nem tudta a nevét.

– A szellemekhez – bukott ki belőle a válasz. – Suttognak nekem, ők... ők tudják a nevemet.

– Köpönyegforgató Theon. – Rowan elkapta a fülét, és erősen megcsavarta. – Kellett hoznod két fejet, mi?

– Máskülönben az emberek kinevették volna – tette hozzá Holly.

Nem értik.
Theon kiszabadította magát.

– Mit akartok?

– Téged – felelte a harmadik mosónő. Mély hangon beszélt, hajába ősz szálak keveredtek.

– Mondtam már, meg akarlak érinteni, köpönyegforgató – mosolygott Holly, és egy penge jelent meg a kezében.

Üvölthetnék,
gondolta Theon.
Valaki biztosan meghallaná. A vár tele van fegyveresekkel.
Persze halott lenne, mire megérkezne a segítség, vére beleivódna a földbe, és táplálná a szívfát.
És miért is lenne az olyan rossz?

– Érints – mondta. – ölj meg. – Hangjában sokkal több volt a kétségbeesés, mint a magabiztosság. – Gyerünk, végezz velem, ahogy a többiekkel! Ahogy Sárga Dickkel. Tudom, hogy ti voltatok!

Holly nevetett.

– Hogy lehettünk volna mi? Hiszen csak asszonyok vagyunk, csupa csöcs és punci. Dugni jöttünk, nem azért, hogy féljenek tőlünk.

– A Fattyú bántott? – kérdezte Rowan. – Levágta az ujjaidat, igaz? Lenyúzta a lábujjaidról a bőrt? Kiverte a fogaidat? Szegény kölyök. – Megsimogatta Theon arcát. – Ígérem, ennek most már vége. Imádkoztál, és az istenek ideküldtek minket. Theonként akarsz meghalni? Megadjuk neked. Gyors, szép halálod lesz, alig fog fájni. – Elmosolyodott. – De csak azután, hogy énekeltél Abelnek. Már vár rád.

Tyrion

– K
ilencvenhetes szám! – A kikiáltó megcsördítette korbácsát. – Két törpe, szórakoztatásra jól kiképezve!

Az árverési emelvényt ott állították fel, ahol a széles, barna Skahazadhan beleömlött a Rabszolga-öbölbe. Tyrion Lannister érezte a sót a levegőben, elvegyülve a rabszolgakarámok mögötti latrinagödrök szagával. A hőség nem zavarta annyira, mint a pára. Mintha maga a levegő nehezedett volna a fejére és a vállára meleg, nedves takaróként.

– A tételhez tartozik egy kutya és egy disznó is! – folytatta a kikiáltó. – A törpék azokon lovagolnak! Szórakoztassátok vendégeiteket a következő lakomán, vagy leljétek benne örömötöket ti magatok!

A licitálók fapadokon ültek, és gyümölcslevet kortyolgattak. Néhányan legyezőt lengettek az arcuk előtt. Sokan
tokar
t viseltek, az ősi nép Rabszolga-öbölben élő leszármazottainak népszerű ruházatát, mások sokkal egyszerűbben öltöztek fel – zubbonyba és csuklyás köpenybe, a nők színes selymekbe. Valószínűleg szajhák vagy papnők lehettek; itt, keleten nem volt könnyű megkülönböztetni őket egymástól.

A padok mögött nyugatiak álltak, az árverésen tréfálkoztak és gúnyolódtak.
Zsoldosok,
állapította meg Tyrion. Rövid és hosszú kardokat látott, tőröket, néhány dobófejszét, páncélt a köpenyek alatt. Hajuk, szakálluk és arcuk alapján a legtöbben a Szabad Városokból érkezhettek, de voltak köztük westerosiak is.
Vásárolni akarnak
?
Vagy csak a látványosság vonzotta őket ide
?

– Ki nyitja meg a licitet ezért a párosért?

– Háromszáz! – szólalt meg egy antik hordszékben ülő matróna.

– Négy! – vágta rá egy elképesztően kövér yunkai, aki leviatánként terpeszkedett hordszékében. Aranyrojtos, sárga ruhájában legalább négyszer akkorának tönt, mint Dlyrio. Tyrion sajnálta a rabszolgákat, akiknek őt kell cipelniük.
Mi legalább ettől a feladattól megmenekülünk. Micsoda öröm törpének lenni!

– És még egy! – károgta egy ibolyaszin
tokar
os vénasszony. A kikiáltó szigorú pillantást vetett rá, de nem érvénytelenítette a tétet.

A
Selaesori Qhoran
tengerészeit egyesével adták el, ötszáz és kilencszáz ezüst közötti árakon. A veterán tengerjárók mindig értékes árucikknek számítottak. Egyikük sem tanúsított ellenállást, amikor a rabszolga-kereskedők elözönlötték a megnyomorított koggát. Számukra ez csupán egyszerű tulajdonosváltást jelentett. A hajó tisztjei ugyan szabad emberek voltak, de a folyópart özvegye mindegyikükkel írásos szerződést kötött, és váltságdíjat ajánlott fel értük hasonló esetekre. A három életben maradt Lángoló Kezet még nem adták el, de Ők a Fény Urának tulajdonát képezték, és várható volt, hogy valamelyik vörös templom visszavásárolja őket. Az ő szerződésük az arcukra volt tetoválva.

Tyrion és Krajcár nem élveztek ilyen előnyöket.

– Négyszázötven! – jött a következő licit.

– Négyszáznyolcvan!

– Ötszáz!

Némelyik tét nemes valyr nyelven hangzott el, mások Ghis keverék nyelvjárásában. A licitálók egy része ujjal, apró csuklómozdulattal vagy festett legyezője megbillentésével jelezte szándékát.

– Örülök, hogy együtt tartanak minket – suttogta Krajcár.

A rabszolga-kereskedő szigorú pillantást vetett rájuk.

– Nincs beszéd! – vakkantotta.

Tyrion megszorította Krajcár vállát. Szőke hajtincsei a homlokára tapadtak, zubbonyának rongyai a hátára. Vér keveredett az izzadsággal. Nem volt olyan ostoba, hogy harcoljon a rabszolga-kereskedők ellen, mint ahogy Jorah Mormont tette, de még így sem sikerült megúsznia a bántalmazást. – Ezúttal is a szájával érdemelte ki a verést.

– Nyolcszáz!

– És ötven!

– És még egy!

Annyit érünk, mint egy tengerész,
tűnődött Tyrion. Bár lehet hogy a licitálók csak Csinos Malacot akarták.
Nehéz manapság jól betanított disznóhoz jutni.
Az ár mindenesetre gyorsan emelkedett.

Kilencszáz ezüstnél végre lelassult a tempó. Kilencszázötvenegy

nél (a vénasszonytól) megállt. A kikiáltó azonban szagot fogott, és közölte, hogy a törpék bemutatót tartanak a közönségnek. Felvezették az emelvényre Csinost és Ropogtatót. Nyereg és kantár nélkül meglehetősen kalandos volt felszállni a hátukra. Abban a pillanatban, ahogy elkezdődött a műsor, Tyrion lecsúszott a hátasáról, és a hátsójára huppant, amivel sikerült megnevettetnie a licitálókat.

– Ezer! – kiáltotta a rendellenesen kövér ember.

– És egy! – Megint a vénasszony.

Krajcár arca állandó mosolyba merevedett.
Jól megtanították a közönség szórakoztatására.
A lány apjának van miért felelnie, akármelyik kis pokol is van fenntartva a törpék számára.

– Ezerkétszáz! – A sárga levitán. Az egyik rabszolgája italt nyújtott át neki.
Biztosan citromos víz.
A sárga szempár tekintete valamiért kényelmetlen érzéssel töltötte el Tyriont.

– Ezerháromszáz!

– És egy! – A vénasszony.

Atyám mindig azt mondta, egy Lannister tízszer annyit ér, mint más, közönséges ember.

Ezerhatszáznál ismét elakadt a licit, ezért a kikiáltó felhívta az emelvényre a vásárlókat, hogy nézzék meg közelebbről a törpéket.

– A nő még fiatal, akár pároztathatjátok is őket, és jó pénzt kérhettek a kölykeikért!

– A fél orra hiányzik – panaszkodott a vénasszony a közeli szemrevételezés után. Ráncos arcán elégedetlenség látszott. Bőre fehér volt, akár a férgek húsa, és ibolyaszín
tokar
jában úgy nézett ki, mint egy szétnyomott aszalt szilva. – És a szeme is felemás. Nem jelent szerencsét.

– Úrnőm a legjobb részemet még nem is látta. – Tyrion megmarkolta az ágyékát, arra az esetre, ha a vénasszony nem értené szavai jelentését.

A boszorkány dühösen sziszegett, Tyrion pedig kapott egyet a hátára a korbáccsal, amitől térdre rogyott. Vér ízét érezte a szájában, köpött egyet.

– Kétezer! – kiáltotta egy új hang a padsorok mögül.

Mit akarhat egy zsoldos egy törpével? Tyrion lassan talpra állt, hogy megnézze magának az új licitálót. Idősebb férfi volt, fehér hajú, mégis magas és erős, barna bőrrel és rövidre nyírt, őszülő, fekete szakállal. A kopott, bíbor köpeny alól félig elrejtett kard és tőrök villantak elő.

– Kétezerötszáz! – Ezúttal egy női hang kiáltott Alacsony lány volt vastag csípővel és nagy fenékkel, ékes páncélba öltözve. Aprólékosan kidolgozott, fekete acél mellvértjét aranyberakás díszítette, a kép egy felemelkedő hárpiát ábrázolt, láncokkal a karmai közt. A licitálót két rabszolga tartotta egy vállmagasságba emelt pajzson.

– Háromezer! – A barna bőrű férfi előrébb jött a tömegben, zsoldostársai félretaszigálták az embereket, hogy utat nyissanak neki. Tyrionnak egy pillanatra sem jutott eszébe, hogy ez az ember lakomai mulatságokra szánja őt.
Ismer engem. Vissza akar vinni Westerosra, és átadni a nővéremnek.
A törpe megdörzsölte a száját hogy elrejtse mosolyát. Cersei és a Hét Királyság félvilágnyira volt innen, rengeteg minden történhet, amíg odaér.
Bronnt a magam oldalára állítottam. Ha kapok esélyt, talán őt is sikerül.

A vénasszony és a lány a pajzson háromezernél feladták, de a kövér, sárga ruhás férfi nem. Sárga szemével hosszan méricskélte a zsoldost, megnyalta sárga ajkát, majd fennhangon bemondta a következő licitet:

– Ötezret adok értük!

A zsoldos összevonta a szemöldökét vállat vont és megfordult.

A hét pokolra!
Tyrion biztos volt benne, hogy nem szeretne a gigászi méretű Sárgapocak nagyúr tulajdona lenni. Már a látványtól ahogy ott terpeszkedett szétfolyva a hordszékén, mint egy sárgás húshegy, apró malacszemeivel és a
tokar
jának feszülő, Csinos Malacénál is nagyobb emlőjével, viszketni kezdett a bőre. A szagát pedig még az emelvényen is érezni lehetett.

– Ha nincs több ajánlat...

– Hétezer! – kiáltotta Tyrion.

Nevetés hullámzott végig a padokon.

– A törpe saját magát akarja megvenni! – mondta a pajzson ülő lány.

Tyrion gonosz mosolyt villantott rá.

– Egy okos rabszolga okos urat érdemel, de ti mind ostobának tűntök.

Ezzel újabb nevetést váltott ki, valamint a kikiáltó szigorú pillantását, aki határozatlanul piszkálta a korbácsát miközben megpróbált rájönni, hogy ebből a fordulatból vajon tud-e valami hasznot hajtani.

– Ötezer felér egy sértéssel! – kiáltotta Tyrion. – Vívok, énekelek, tréfás dolgokat mondok, megdugom a feleséged, amíg sikoltozni nem kezd! Vagy az ellenséged feleségét, ha kívánod, hiszen mi módon lehetne ennél jobban megszégyeníteni? Tudok ölni számszeríjjal, és nálamnál háromszor nagyobb emberek kezdenek el reszketni, amikor szembetalálják magukat velem a
cyvasse-
asztalnál! Időnként még főzök is.
Tízezer
ezüstöt adok magamért! Megérek ennyit, és meg is adom! Atyám azt mondta, mindig meg kell fizetnem a tartozásomat.

A bíbor köpenyes zsoldos visszafordult. A licitálók feje fölött találkozott a tekintetük, és elmosolyodott.
Barátságos mosoly,
gondolta a törpe.
Meleg. Viszont a szempár hideg. Talán mégsem kellene kívánnom, hogy megvegyen.

A sárga hatalmasság kényelmetlenül fészkelődött a székén, hatalmas tésztaképén zavarodott kifejezés terült szét. Valamit motyogott ghisi nyelven, amit Tyrion nem értett de a hangsúly elég egyértelmű volt

– Újabb licitet hallottam? – hajtotta oldalra a fejét a törpe. – Felajánlom Casterly-hegy teljes vagyonát!

Hallotta a korbácsot, mielőtt megérezte volna, az éles fütyülést a levegőben. Fájdalmában felmordult, de ezúttal sikerült talpon maradnia. Eszébe jutott utazása kezdete, amikor az volt a legnagyobb problémája, hogy eldöntse, melyik bort igya a délelőtti csigafogáshoz.
Lám, mivé fajul ha az ember sárkányokat kerget.
Kitört belőle a nevetés, vérrel és nyállal fröcskölte le a vásárlók első sorát.

– Eladva! – jelentette be a kikiáltó, és újra megütötte, csak mert megtehette. Tyrion ezúttal már felbukott.

Az egyik őr talpra rángatta, egy másik a dárdája nyelével taszigálta le Krajcárt az emelvényről. A következő rabszolgát már oda is vezették a helyükre. Tizenöt-tizenhat év körüli lány volt nem a
Selaesori Qhoramól
Tyrion nem ismerte.
Körülbelül olyan idős lehet, mint Daenerys Targaryen.
A kereskedő meztelenre vetkőztette.
Mi legalább ettől a megszégyenítéstől megmenekültünk.

Tyrion a yunkai táboron túl emelkedő falra nézett. Meereen kapui annyira közelinek tűntek... és ha igaz, amit a rabszolgakarámokban beszéltek, a város szabad maradt. Az öreg falak mögött tiltották a rabszolga-kereskedelmet és a rabszolgatartást. Mindössze annyit kell tennie, hogy eljut a kapuhoz, és újra szabad ember lehet.

Ám ez nem tűnt lehetségesnek, hacsak hátra nem hagyja Krajcárt.
Ő pedig hozni akarná a kutyát és a malacot is.

– Nem is annyira borzalmas – súgta a lány. – Olyan sokat fizetett értünk, biztosan kedvesen bánik majd velünk, nem gondolod?

Amíg szórakoztatjuk.

– Túl értékesek vagyunk ahhoz, hogy bántson – nyugtatta meg Krajcárt. A vér még mindig csorgott a hátáról az utolsó két ütés nyomán. –
Ha viszont megunja a műsorunkat...
és meg fogja, egészen biztosan.

Új gazdájuk rabszolga-felügyelője már várta őket egy öszvér vontatta szekérrel és két katonával. A felügyelőnek hosszú, keskeny arca volt, aranyszállal összetekert, hegyes szakálla, és halántékából kiálló merev, fekete-vörös hajfonatai madárkarmot formáztak.

– Micsoda elbűvölő kis lények vagytok! – örvendezett. – A saját gyermekeimre emlékeztettek... vagyis emlékeztetnétek, ha nem haltak volna meg. Majd én gondotokat viselem. Mi a nevetek?

– Krajcár. – A lány hangja halk, ijedt suttogás volt.

Tyrion a Lannister-házból Casterly-hegy jog szerinti ura, te kis tekergőző féreg.

– Yollo.

– A bátor Yollo és a szépséges Krajcár! Mostantól a nemes és nagylelkű Yezzan zo Qaggaz tulajdonát képezitek. Uratok bölcs írástudó és hatalmas harcos, még Yunkai Bölcs Mesterei között is elismerésnek örvend. Tekintsétek magatokat szerencsésnek, mert Yezzan kedves és jószívű úr. Tekintsetek rá úgy, mintha atyátok lenne.

Örömmel
gondolta Tyrion, de ezúttal vigyázott a szájára. Nem kétséges, hogy hamarosan fel kell lépniük új uruk előtt, és nem akart további korbácsütéseket.

– Atyátok legjobban a különleges kincseit szereti, ezért titeket nagy becsben fog tartani – folytatta a felügyelő. – Rám pedig gondoljatok úgy, mint a dajkára, amelyik kiskorotokban foglalkozott veletek. A gyermekeim így is hívnak.

– Kilencvenkilences szám! – jelentette be a kikiáltó. – Egy harcos!

A lányt gyorsan eladták, és már oda is vezették új tulajdonosához,

miközben megpróbálta összehúzni a ruhát apró, rózsaszín bimbójú mellén. Két rabszolgavadász Jorah Mormontot ráncigálta fel az emelvényre. A lovagot egyetlen ágyékkötő kivételével meztelenre vetkőztették, hátán jól látszottak a korbács nyomai, feldagadt arcára alig lehetett ráismerni. Bokájára és csuklójára bilincset tettek.
Egy kis ízelítő a levesből amit nekem főzött,
gondolta Tyrion, de rá kellett jönnie, hogy semmi elégtételt nem talál a megtermett lovag nyomorúságában.

Mormont még láncra verve is veszélyesnek tűnt hatalmas termetével, izmos karjával és széles vállával. A mellét borító dús szőrzet miatt sokkal inkább látszott valamilyen szörnyetegnek, mint embernek. Mindkét szeme belilult, két sötét gödör volt a groteszk módon felduzzadt arcon. Arcának bal felén bélyeget viselt: egy démonmaszkot.