Sárkányok tánca (88 page)

A szóbeszéd természetesen elterjedt. Délre szinte mindenkihez eljutott Deresben, sokakhoz közvetlenül Ramsay Bolton szájából, akinek Sárga Dick az egyik „fia” volt.

– Amikor megtaláljuk a tettest – ígérte Ramsay –, lenyúzom a bőrét, ropogósra sütöm, és minden darabját megetetem vele! – Elterjedt a hír, hogy a gyilkos neve egy aranysárkányt ér.

Napszálltára a nagyteremben tapinthatóvá vált a bűz. Mivel több száz ló, kutya és ember szorongott egyetlen fedél alatt, a padló síkossá vált a sártól, az olvadt hólétől, a ló– és kutyaszartól, melybe még emberi ürülék is keveredett, a levegőben pedig a vizes kutyák, a nedves gyapjú és az átázott lópokrócok szaga keveredett. A zsúfolt padokon már semmiféle kényelmet nem lehetett találni. Viszont itt volt az étel. A szakácsok friss lóhúst készítettek, kívül ropogósra sütötték, belül véresen hagyták, sült hagymával és répával tálalták... és végre az egyszerű katonák is ugyanolyan jót ehettek, mint az urak és lovagok.

Theon fogmaradványain azonban kifogott a kemény lóhús. A rágás elviselhetetlen fájdalmat okozott, ezért tőre markolatával összenyomkodta a hagymát és a répát, majd egészen apróra felvagdosta a húst. Minden darabot hosszan szopogatott, majd kiköpte. Így legalább az ízét érezte, és némi táplálékhoz is jutott. A csonttal viszont nem tudott mit kezdeni, ezért odavetette a kutyáknak, és figyelte, ahogy Szürke Jeyne elrobog vele, a dühösen kaffogó Sarával és Özveggyel a nyomában.

Bolton nagyúr megparancsolta Abelnek, hogy étkezés közben játsszon valamit. A bárd először a „Vaslándzsák”-at énekelte el, majd a „Téli Szűz”-et. Amikor Barbrey Dustin valami vidámabbat kért, következett „A királyné levette a szandálját, a király levette a koronáját” című dal, aztán pedig „A medve és a szép hölgy”. A Freyek csatlakoztak az énekléshez, és még néhány északi is verte az öklével az asztalt, harsányan bömbölve, hogy
„Egy medve! Egy medve!”
A zaj azonban megrémítette a lovakat, ezért abbahagyták a dalolást, és hamarosan a zene is elhalt.

A Fattyú Fiai egy falikar alatt gyűltek össze, melyben fáklya égett sűrű füsttel. Luton és Nyúzó kockáztak, Morgó ölében egy nő ült, a katona keze a mellére tapadt. Táncolj Damon az ostorát olajozta.

– Bűzös! – kiáltotta hirtelen, és ostorát a lábához ütögette, mintha egy kutyát hívna. – Megint kezdesz szaglani, Bűzös!

Theon erre egy halk „igen”-en kívül nem tudott mit felelni.

– Ramsay nagyúr le akarja vágni az ajkad, ha ennek az egésznek vége lesz – árulta el Damon, miközben egy olajos ronggyal végigsimított a korbácson.

Az ajkam a felesége lába között volt. Ez az arcátlanság nem maradhat büntetlenül

– Ahogy tetszik neki.

Luton felröhögött.

– Szerintem már vágyik rá.

– Menj innen, Bűzös! – szólt rá Nyúzó. – Felfordul tőled a gyomrom.

A többiek nevettek.

Gyorsan eliszkolt, mielőtt meggondolnák magukat Kínzói az udvarra biztosan nem fogják követni. Addig nem, amíg van odabent étel és ital, valamint odaadó asszonyok és meleg tűz. Amikor kilépett, Abel éppen a „Tavasszal kivirágzó szüzek”-et énekelte.

Odakint olyan sűrűn esett a hó, hogy Theon három lábnál nem látott messzebbre. Egyedül találta magát a fehér vadonban, minden oldalról mellmagasságú hófalak vették körül. Amikor felemelte a fejét, a hópelyhek hideg, puha csókkal simítottak végig az arcán. Hallotta a nagyteremből kiszűrődő zenét. Egy pillanatig szinte békét és nyugalmat érzett.

Valamivel távolabb egy férfi jött szembe vele, csuklyás köpenye lobogott mögötte. Amikor odaértek egymás mellé, a tekintetük rövid időre találkozott. A férfi a tőrére tette a kezét.

– Köpönyegforgató Theon. Rokongyilkos Theon.

– Én nem... én soha... a vas szülötte voltam.

– Minden hamis, ami valaha voltál. Hogyhogy még lélegzel?

– Az istenek még nem végeztek velem. – Theon elgondolkodott, vajon ő lehet-e a gyilkos, az éjszakai árny, aki Sárga Dick szájába tömte a farkát, és lelökte Roger Ryswell emberét a mellvédről. Különös módon nem félt. Lehúzta a kesztyűt bal kezéről – Ramsay nagyúr még nem végzett velem.

A férfi végignézett rajta, és felnevetett.

– Akkor hát én is hagylak.

Theon tovább botladozott a viharban, amíg végtagjaira rá nem rakódott a hó, és keze-lába el nem zsibbadt a hidegtől, aztán újra felmászott a belső falra. Odafent, száz láb magasan enyhe szél fújt felkavarta a havat. Az oromcsipkézet megtelt hóval. Theonnak lyukat keltett ütnie a hófalba, hogy ki tudjon nézni... de rájött, hogy a vizesároknál tovább nem lát. A külső fal csupán bizonytalan árnynak tűnt, és néhány halovány fénypont imbolygott a sötétben.

A világ eltűnt Királyvár, Zúgó, Pyke, a Vas-szigetek, az egész Hét Királyság, minden hely, amit valaha ismert, amiről olvasott vagy álmodott elveszett Csak Deres maradt.

Csapdába esett itt a szellemekkel. A kripták régi szellemeivel és az újabbakkal, melyeket maga teremtett: Mikkennel és Farlennel, Vörösorrú Gynirrel, Aggarral, Komor Gelmarral, a molnár feleségével Makkvíznél és a két fiával, valamint a többiekkel.
Az én művem. Az én szellemeim. Mindannyian itt vannak, és dühösek.
A kriptákra gondolt és a hiányzó kardokra.

Visszatért a szállására. Éppen megszabadult nedves ruháitól, amikor Acéllábú Walton rátalált

– Gyere velem, Köpönyegforgató. Az uraság beszélni akar veled.

Nem volt tiszta, száraz ruhája, ezért visszavette a nedveset, és követte Waltont. Acéllábú visszavezette a Nagytoronyba, Eddard Stark egykori toronyszobájába. Bolton nagyúr nem volt egyedül. Dustin úrnő is ott ült mellette komoran, sápadt arccal, valamint Roger Ryswell vas lófejcsatos köpenyben; Aenys Frey a tűz mellett állt, pirospozsgás arca aranyfényben fürdött

– Azt hallottam, a várban kóborolsz – kezdte Bolton. – Az emberek jelentették, hogy láttak téged az istállónál, a konyhában, a barakkban, a mellvéden. Még az összeomlott tornyok romjainál is, Catelyn úrnő régi szentélye mellett és az istenerdőben. Tagadod?

– Nem, jóuram. – Gondosan ügyelt rá, hogy összemossa a szavakat mert tudta, hogy ezzel kedvére tesz Boltonnak. – Nem tudok aludni, jóuram, ezért sétálok. – Fejét lehajtva tartotta, a padlóra szórt régi, száraz szalmát bámulta. Nem lett volna bölcs dolog a nemes szemébe nézni. – A háború előtt itt töltöttem a gyermekkoromat, Eddard Stark gyámfiaként.

– Vagyis túszként – javította ki Bolton.

– Igen, jóuram. Túszként. –
Akkor is az otthonom volt. Nem igazi otthon, de a legjobb, amit valaha ismertem.

– Valaki gyilkolja az embereimet.

– Tudom, nagyuram.

– Gondolom, nem te. – Bolton hangja még lágyabbá vált. – Biztosan nem viszonoznád ilyen árulással a kedvességemet.

– Nem, jóuram, nem én voltam! Soha nem tenném! Én... csak sétáltam, ennyi az egész.

– Vedd le a kesztyűdet! – szólította fel Dustin úrnő.

Theon felkapta a fejét.

– Könyörgöm, ne! Én... én...

– Tedd, amit mond! – csattant fel Ser Aenys. – Mutasd a kezed!

Theon lefejtette magáról a kesztyűjét, és felemelte a kezét, hogy jól lássák.
Ez nem olyan
,
mintha meztelenül állnék előttük. Nem annyira rossz.
Bal kezén csupán három ujj maradt, a jobbon négy. Ramsay az egyikről a kisujj at, a másikról a gyűrűs- és a mutatóujjat vágta le.

– A Fattyú tette ezt veled – állapította meg Dustin úrnő.

– Úrnőm, ha megengeded, én... én kértem rá. – Ramsay mindig rávette, hogy kérje.
Ramsay mindig rávett
,
hogy könyörögjek érte.

– Miért tetted?

– Nekem... nem volt szükségem olyan sok ujjra.

– Négy is elég. – Ser Aerys Frey apró, barna szakállát simogatta, amely patkányfarokként türemkedett elő érődén áliából. – A jobb kezén négy ujj van, azzal meg tud fogni egy kardot. Vagy egy tőrt.

Dustin úrnő nevetett.

– Minden Frey ilyen ostoba? Nézz rá! Megfogni egy tőrt? Egy kanalat is alig tud felemelni! Komolyan gondolod, hogy le tudta volna gyűrni a Fattyú undorító háziállatát, és lenyomni a farkát a torkán?

– A halottak mind erős emberek voltak – helyeselt Roger Ryswell –, és egyiket sem csak simán leszúrták. Nem a köpönyegforgató a gyilkosunk.

Roose Bolton sápadt szeme Theonra szegeződött, olyan élesen, mint Ramsay nyúzókése.

– Egyet kell értenem. Nemcsak az erő, az elhatározás sincs meg benne, hogy elárulja a fiamat.

Roger Ryswell felmordult.

– De ha nem ő, akkor ki? Stannisnek vannak emberei a várban, ez egyértelmű.

Bűzös nem ember. Bűzös nem! Én nem!
Azon gondolkodott, vajon Dustin úrnő beszámolt-e nekik a kriptákban tett látogatásról és az eltűnt kardokról.

– Körül kellene néznünk Manderlynél – mormolta Ser Aenys Frey. – Wyman nagyúr nem kedvel minket.

Ryswell erről nem volt meggyőződve.

– Viszont szereti a marhahúst, a disznót és a lepényeit. Ahhoz, hogy a várban kószáljon, el kellene hagynia az asztalt, azt pedig csak akkor teszi, amikor egy órára meglátogatja az árnyékszéket.

– Nem azt mondom, hogy Wyman nagyúr maga tette. Háromszáz embert hozott magával. Száz lovagot. Közülük bármelyik...

– Az éjszakai munka nem egy lovag műve – jelentette ki Dustin úrnő –, Wyman nagyúr pedig nem az egyetlen ember, aki elveszítette valakijét a Vörös Nászotokon, Frey! Szerinted Szajhavész jobban kedvel titeket? Ha nem tartanátok fogva a Hordót, felvágná a hasad, és saját beleiden lakmározhatnál, ahogy Hornwood úrnő az ujjain. Flintek, Cerwynek, Tallhartok, Slatesek... mindegyiknek voltak katonái az Ifjú Farkassal.

– A Ryswell-háznak is – mutatott rá Roger Ryswell.

– Valamint a Dustinoknak és Hantvégnek. – Dustin úrnő ajka keskeny ragadozómosolyra húzódott. – Észak nem felejt, Frey.

Aenys Frey szája remegett az indulattól.

– A Starkok megbecstelenítettek minket! Az embereitek jobban teszik, ha erre emlékeznek!

Roose Bolton megdörzsölte kicserepesedett ajkát.

– Ez a vita nem visz minket előrébb. – Csettintett Theonnak. – Elmehetsz, és vigyázz, merrefelé mászkálsz, különben reggel vörös mosollyal a nyakadon találhatunk rád.

– Ahogy óhajtod, jóuram. – Theon felhúzta a kesztyűt megnyomorított kezeire, és csonka lábán bicegve távozott.

A farkas órája még ébren találta, több réteg vastag gyapjúba és prémbe burkolózva bolyongott, tett még egy kört a belső falon, abban a reményben, hogy talán elfárad, és akkor el tud aludni. Lábát térdig ellepte a rátapadt hó, fején és vállán fehér réteg képződött. A falon az arcába fújt a szél, a megolvadt hópelyhek jeges könnyekként csorogtak a bőrén.

Kürtszó harsant

A hosszú, elnyújtott bőgés egy ideig mintha ott lebegett volna a mellvéd fölött, a fekete levegőben, és beleitta magát minden ember csontjába, aki hallotta. A falakon őrszemek fordultak a hang irányába, ujjak szorultak a dárdák nyelére. Deres romos csarnokaiban és tornyaiban nemesek súgtak össze más nemesekkel, lovak nyerítettek, alvók moccantak meg a sötét sarkokban. Nem sokkal a harci kürt hangjának elhalása után egy dob kezdett rá:
BUMM-dumm-BUMM-dumm-BUMM-dumm.
Az ajkak egy nevet formáltak, fehér párafelhőbe írva.
Stannis,
suttogták.
Stannis itt van! Stannis eljött, Stannis, Stannis, Stannisí

Theon megborzongott. Baratheon vagy Bolton, neki nem számított. Stannis szövetkezett Havas Jonnal a Falon, és Jon lelkifurdalás nélkül lecsapná a fejét.
Elragadnak az egyik fattyú markából, hogy aztán egy másik kezétől haljak meg. A sors fintora.
Theon hangosan felnevetett volna, ha még emlékszik rá, hogyan kell.

A dobolás mintha a Vadászkapun túl elterülő Farkaserdőből érkezett volna.
Itt vannak, szinte közvetlenül a falak alatt.
Theon végigbicegett a mellvéden, egy ember volt a sok közül. Ám hiába értek oda a kapu melletti tornyokhoz, a fehér fátyol mögött semmit sem láttak.

– Megpróbálják
elfújni
a falainkat? – tréfálkozott egy Flint, amikor újra felharsant a harci kürt. – Talán azt hiszik, Jóramun Kürtjét találták meg.

– Stannis olyan ostoba lenne, hogy megrohamozza a kaput? – kérdezte az egyik őr.

– Ő nem Robert – felelte egy hantvégi katona. – Szinte biztosan kivár. Megpróbál kiéheztetni minket.

– Előbb fognak lefagyni a golyói – szólt közbe egy másik őrszem.

– Ki kellene mennünk, megütközni vele! – jelentette ki egy Frey.

Tegyétek azt,
gondolta Theon.
Lovagoljatok ki a hóba, és vesszetek
oda. Hagyjátok itt Derest nekem és a szellemeknek.
Tudta, hogy Roose Bolton örülne egy ilyen összecsapásnak.
Véget akar vetni ennek az egésznek.
A vár túlságosan zsúfolt ahhoz, hogy ellenálljon egy elhúzódó ostromnak, és az itteni nagyurak közül többnek is meg lehet kérdőjelezni a hűségét. A kövér Wyman Manderly, Szajhavész Umber, a Hornwood– és a Tallhart-házak emberei, a Locke-ok, a Flintek, a Ryswellek... mindegyikük
északi,
számtalan generáción keresztül a Starkokra esküdtek fel. Csak a lány tartotta itt őket, Eddard nagyúr vére, de a lány csupán egy színjáték része, egy rémfarkasbőrbe bújtatott bárány. Miért is ne küldené ki az északiakat, hogy ütközzenek meg Stannisszel, mielőtt kiderül a csalás?
Mészárlás a hóban. És minden elesett embe
r eggyel kevesebb ellenség Rémvár szempontjából.

Vajon őt engedik harcolni? Akkor legalább férfihoz méltó módon halhatna meg, karddal a kezében. Ezt az ajándékot Ramsay sosem adná meg neki, de Roose nagyúr talán igen.
Ha könyörgöm neki. Mindent megtettem
,
amit kért tőlem, eljátszottam a szerepemet, férjhez adtam a lányt.

A halál volt a legédesebb megváltás, amiben reménykedhetett.

Az istenerdőben a hó továbbra is elolvadt abban a pillanatban, amikor érintkezett a földdel. A forró tavakból gőz szállt fel, benne moha, sár és rothadás szaga keveredett. Meleg köd töltötte be a levegőt, néma őrszemekké változtatva a fákat, magas, árnyköpenybe burkolózó katonákká. A nappali órákban az erdő gyakran volt tele északiakkal, akik az ősi istenekhez imádkoztak, de ebben az időpontban senki nem volt itt rajta kívül.

Az erdő szívében a varsafa várt rá mindentudó, vörös szemével. Theon megállt a tó szélén, és fejet hajtott a törzsbe vésett vörös arc előtt. Még itt is hallotta a dobolást.
BUMM-dumm-BUMM-dumm-BUMM-dumm-BUMM.
A hang távoli mennydörgésként mintha minden irányból szólt volna.