Sárkányok tánca (93 page)

–...odaadta neki Barba Csecseit. – Jaime felnevetett. – Hogyan kezdődött ez az egész viszály a Brackenek és a Blackwoodok között? Le van írva valahol?

– Igen, uram, de a történetek egy részét az ő mestereik vetették papírra, a másik részét a mieink, évszázadokkal a valós eseményeket követően. Még a Hősök Korában kezdődött, a Blackwoodok akkoriban királyként uralkodtak. A Brackenek csupán jelentéktelen nemesek voltak, lótenyésztéssel szereztek hírnevet maguknak. Ahelyett, hogy megfizették volna királyuknak a jogos adót, a lovakból befolyó aranyból kardokat béreltek, hogy megdöntsék a hatalmát.

– Mikor történt mindez?

– Az andalok előtt ötszáz esztendővel. Vagy ezerrel, ha az
Igaz históriának
hinni lehet. Az a baj, hogy senki nem tudja pontosan, mikor keltek át az andalok a Keskeny-tengeren. Az
Igaz história
szerint négyezer esztendő telt el azóta, egyes mesterek szerint csak kettő. Egy bizonyos időn túl minden időpont homályossá és zavarossá válik, és a történelem tisztasága a legenda ködévé alakul.

Tyrion kedvelné a kölyköt. Alkonyattól pirkadatig tudnának beszélgetni, a könyvekről vitatkozni.
Egy pillanatra elfeledkezett fivére iránt érzett keserűségéről, de aztán újra eszébe jutott, mit tett az Ördögfióka.

– Tehát egy korona miatt viszálykodtok, amelyet az egyik család vett el a másiktól, amikor még a Casterlyk tartották Casterly-hegyet, jól értem? Egy olyan királyság koronájáért, amelyik több ezer éve megszűnt – Halkan nevetett. – Oly sok év, oly sok háború, oly sok király... esetleg eszébe juthatott volna valakinek békét kötni

– Valaki meg is tette, nagyuram. Sőt többen is. Volt vagy száz békénk a Brackenekkel, sokat közülük házassággal is megpecsételtek. Minden Bracken ereiben Blackwood vér folyik, és ez fordítva is igaz. Az öreg Király békéje fél évszázadig tartott de aztán kitört valami új viszály, a régi sebek felnyíltak és újra vérezni kezdtek. Atyám szerint mindig ez történik. Amíg az ember visszaemlékszik a rosszra, ami az őseivel megesett, soha nem lesz béke. Így ment ez évszázadokon át mi gyűlöltük a Brackeneket ők gyűlöltek minket. Atyám azt mondja, sosem lesz vége.

– Pedig lehetne.

– Hogyan, nagyuram? Atyám szerint a régi sebek sosem gyógyulnak be.

– Az én atyámnak is volt egy mondása. Sose sebesíts meg egy ellenséget, ha meg is tudod ölni. A halottak nem szomjaznak bosszúra.

– De a fiaik igen – vetette ellen szelíden Hoster.

– Nem, ha őket is megölöd. Ha kételkedsz a szavamban, kérdezd meg a Casterlyket. Kérdezd meg Tarbeck nagyurat és úrnőt, vagy a castamere-i Reyne-eket. Kérdezd meg Sárkánykő hercegét. – A nyugati hegyeket koronázó mélyvörös felhők egy pillanatra Rhaegar bíbor köpenybe burkolt gyermekeit juttatták eszébe.

– Ezért öltétek meg az összes Starkot?

– Nem az összest – felelte Jaime. – Eddard nagyúr lányai még élnek, az egyik éppen most ment férjhez. A másik... –
Brienne, merre jársz
?
Megtaláltad őt
? – Ha az istenek kegyesek, a másik elfelejti, hogy valaha is Stark volt. Férjhez megy egy vállas kovácshoz vagy egy kerekképű fogadóshoz, megtölti a házát kölykökkel, és soha nem kell attól félnie, hogy arra jár egy lovag, és a falhoz csapkodja a fejüket.

– Az istenek kegyesek – mondta bizonytalanul a túsz.

Hidd csak ezt.
Jaime megsarkantyúzta Becsületet.

Krajcárfa sokkal nagyobb falunak bizonyult, mint várta. A háború nem kerülte el, erről tanúskodtak a leégett gyümölcsöskertek és az üres házak megperzselődött falai. Ám minden romba dőlt épületre jutott három újjáépített. Jamie a sötétkék alkonyatban új zsúptetőt látott vagy tucatnyi házon, az ajtók pedig nyers, zöld fából készültek. Egy kacsaúsztató és egy kovácsműhely között állt a fa, amelyről a falu a nevét kapta, egy magas, ősöreg tölgy. Göcsörtös gyökerei úgy kígyóztak a talajon, akár egy fészeknyi barna kígyó, hatalmas törzsére több száz régi rézkrajcárt szegeztek.

Peck a fára nézett, majd az üres házakra.

– Mi van az emberekkel? – csodálkozott.

– Rejtőznek – felelte Jaime.

A házakban minden tüzet eloltottak, de némelyik még füstölt, és egyik sem hűlt ki. Az egyetlen élőlény egy anyakecske volt, amelyet Szilaj Harry Merrell talált az egyik kertben... viszont a falunak volt erődje, ugyanolyan masszív, mint bármelyik másik a folyóvidéken, tizenkét láb magas vastag kőfalakkal, és Jaime tudta, hogy ott találhatja meg a falusiakat.
Ott rejtőztek el amikor jöttek a fosztogatók, ezért létezik még ez a falu. És most megint elbújtak, ezúttal előlem.

Becsülettel egyenesen odalovagolt a kapuhoz.

– Hé, ti ott bent! Nem akarunk bántani titeket, a király emberei vagyunk!

A kapu fölött arcok jelentek meg a falon.

– A király emberei gyújtották fel a falut – szólt le egy férfi. – Előttük egy másik király emberei vitték el a birkáinkat. Az állatokat egy harmadik királynak neveltük, bár a birkáknak ez nem számított. A király emberei ölték meg Harsley-t és Ser Ormondot, és erőszakolták meg sorban Lacey-t, amíg bele nem halt.

– Azok nem az én embereim voltak – felelte Jaime. – Kinyitjátok a kaput?

– Ha elmentetek, biztosan.

Ser Kennos lovagolt oda mellé.

– Könnyen betörhetnénk a kaput, vagy felgyújthatnánk.

– Míg ők köveket dobálnak ránk, és teletűzdelnek nyílvesszővel. – Jaime a fejét rázta. – Véres munka lenne, és mit nyernénk vele? Ezek az emberek nem bántottak minket. Megszállunk a házakban, de nem viszünk el semmit. Van elegendő élelmünk.

Miközben a félhold felkúszott az égre, a főtéren kikötötték a lovaikat, és elfogyasztották sózott ürühúsból, szárított almából és kemény sajtból álló vacsorájukat. Jaime alig evett, de megosztozott egy tömlő boron Peckkel és Hosszal. Megpróbálta megszámolni a vén tölgyfára szegeit krajcárokat, de túl sok volt belőlük, és folyton elvétette a számolást.
Mi célt szolgálhat ez
? A Blackwood fiú elmondta volna, ha megkérdezi, de akkor megszűnik a rejtély.

Őrszemeket állított, hátha mégis maradt valaki a faluban, és felderítőket küldött ki, nehogy az ellenség meglepje őket. Már majdnem éjfél volt, amikor két lovasa visszatért egy női fogollyal.

– Félelem nélkül közelített, nagyuram, és azt mondta, veled akar szót váltani.

Jaime talpra kászálódott

– Hölgyem, nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar viszontlátlak. –
Az istenek legyenek kegyesek hozzá, tíz évvel idősebbnek látszik, mint amikor utoljára találkoztunk. És mi történt az arcával
? – Ez a kötés... megsebesültél...

– Harapás. – A nő megérintette kardja markolatát, a kardét melyet tőle kapott.
Hűség.
– Nagyuram, feladattal bíztál meg.

– A lány. Megtaláltad?

– Igen – felelte Brienne, Tarth Szüze.

– Hol van?

– Egynapi lovaglásra. Odavezethetlek, ser... de egyedül kell jönnöd. Máskülönben a Véreb végez vele.

Jon

R
’hllor – kántálta Melisandre, mindkét kezét a magasba emelve a hóesésben –, te vagy a fény szemünkben, a tűz szívünkben, a melegség ágyékunkban. Tiéd a nap, mely átmelegíti nappalainkat, tiéd minden csillag, melyek őrködnek felettünk az éj sötétjében.

–
Dicsőség R’hllornak, a Fény Urának!
– felelte az esküvői vendégsereg kórusban, mielőtt egy jeges szélroham elvitte a hangjukat.

Havas Jon a fejébe húzta csuklyáját.

A hóesés ma szelídült valamelyest, a pelyhek ritkásan táncoltak a levegőben, de kelet felől feltámadt a szél, és hidegen fújt a Fal mentén, akár egy jégsárkány lehelete Öreg Nan meséiben. Még Melisandre tüze is összezsugorodott, a lángok lelapultak a gödörben, halkan ropogtak a vörös papnő éneke közben. Szemlátomást egyedül Szellem nem érezte a hideget.

Alys Karstark közelebb hajolt Jonhoz.

– Az esküvő alatt a hóesés hideg házasságot jelent, jó anyám mindig ezt mondta.

Jon Selyse királynéra pillantott.
Amikor ő és Stannis egybekeltek, jégvihar tombolhatott.
Hermelinprémes köpenye alatt vacogva, udvarhölgyeitől, szolgálólányaitól és lovagjaitól körbevéve a déli királyné törékeny, sápadt, apró teremtésnek látszott. Keskeny ajkára elkínzott mosoly fagyott, szeme azonban vallásos tűzben égett.
Gyűlöli a hideget, de szereti a lángokat.
Ezt könnyű volt megállapítani, csak rá kellett nézni.
Melisandre egyetlen szavára örömmel sétálna bele a tűzbe, úgy ölelné magához, mint egy szeretőt.

Úgy tűnt, a királyné emberei közül nem mindenki osztozik elkötelezettségében. Ser Brus félrészegnek tűnt, Ser Malegom kesztyűs keze a mellette álló hölgy fenekére tapadt. Ser Narbert ásítozott, Királyhegyi Ser Patrek pedig dühösnek látszott. Havas Jon kezdte érteni, miért őket hagyta Stannis a királyné mellett.

– Az éj sötét, és tele van iszonyattal – kántálta Melisandre. – Egyedül élünk és halunk meg, de ahogy átkelünk ezen a sötét völgyön, erőt merítünk egymásból, és belőled is, urunk. – Égővörös selyem és szatén örvénylett körülötte minden széllökésnél. – Ketten jöttek ma el ide, hogy összekapcsolják életüket, és együtt nézzenek szembe a világ sötétségével. Töltsd el tűzzel szívüket, uram, hogy örökre kéz a kézben sétálhassanak fénylő ösvényeden!

–
Fény Ura, óvj meg minket!
– rikoltotta Selyse királyné, és többen is csatlakoztak hozzá, Melisandre hű követői: sápadt hölgyek, reszkető szolgálólányok, Ser Axell, Ser Narbert és Ser Lambert, vaspáncélos gyalogosok és bronzba öltözött thennek, néhányan még Jon fekete testvérei közül is. –
Fény Ura, áldd meg gyermekeidet!

Melisandre háttal állt a Falnak, a mély gödör szélén, ahol a tűz égett. A házasulandó pár vele szemben, a gödör túloldalán helyezkedett el, hátuk mögött a királynéval, a lányával és tetovált bolondjával. Shireent olyan vastagon bebugyolálták prémekbe, hogy egészen gömbölyűnek látszott, lélegzete fehér párafelhőként szüremlett keresztül a fél arcát eltakaró sálon. Ser Axell Florent és a királyné emberei vették körül őket.

Bár az Éjjeli őrségből alig néhányan gyűltek a tűzgödör köré, annál többen figyelték a szertartást a tetőkről, az ablakokból és a Fal tetejére vezető, cikcakkos lépcső fokairól. Jon gondosan feljegyezte magában, ki jelent meg, és ki nem. Néhányan szolgálatot adtak, mások aludtak, de voltak, akik távolmaradásukkal jelezték nemtetszésüket – köztük Othell Yarwyck és Bowen Marsh. Chayle septon egy időre előjött a szentélyből, a nyakában lógó hétoldalú kristályt markolászva, de azonnal vissza is ment, amint elkezdődött a közös imádkozás.

Melisandre felemelte a kezét, és a tűzből magas lángnyelv csapott ki, akár egy vörös kopó, amelyik a préda után veti magát. A lehulló hópelyheket szikraörvény fogadta.

– Köszönjük, ó, Fény Ura! – énekelte az éhes lángoknak. – Köszönjük neked a bátor Stannist, aki kegyelmedből a királyunk lehet! Vezesd és védelmezd őt, R’hllor! Óvd meg őt a gonosz emberek csalárdságától, és adj neki erőt, hogy szétzúzhassa a sötétség szolgáit!

–
Adj neki erőt!
– válaszolta Selyse királyné, a szolgálókkal és a lovagokkal együtt. –
Adj neki bátorságot! Adj neki bölcsességet!

Alys Karstark belekarolt Ionba.

– Meddig tart még, Havas nagyúr? Ha már eltemet a hó, szeretnék férjes asszonyként meghalni.

– Nem sokáig, hölgyem – nyugtatta meg Jon. – Nem sokáig.

–
Köszönjük neked a napot, amely felmelegít minket!
– kántálta a királyné. –
Köszönjük neked a csillagokat, melyek őrködnek felettünk az éj sötétjében! Köszönjük neked tűzhelyeinket és fáklyáinkat, melyek kordában tartják az ádáz sötétséget! Köszönjük neked fényesen izzó szellemünket, a tüzet ágyékunkban és szívünkben!

Melisandre folytatta:

– Lépjenek előre, akik egyesülni szeretnének! – A lángok a Falra vetették árnyékát, a rubin fényesen csillogott nyakának sápadt bőrén.

Jon Alys Karstarkra nézett.

– Úrnőm, készen állsz?

– Igen, nagyon is.

– Nem félsz?

A lány elmosolyodott, és ez a mosoly annyira emlékeztette Jont a kishúgára, hogy belefájdult a szíve.

– Féljen ő tőlem. – A hópelyhek elolvadtak az arcán, de a haját bebugyolálták egy csipkés kendőbe, melyet Selyem szerzett valahonnan, és a hó már elkezdett összegyűlni a tetején, fagyos koronát képezve rajta. Bőre kipirosodott, szeme csillogott.

– A tél hölgye. – Jon megszorította a kezét.

A thennek Magnarja a tűznél várakozott, szemlátomást harchoz öltözött: bőröket prémeket és bronz pikkelypáncélt viselt, derekára kardot kötött. Kopaszodó feje miatt idősebbnek látszott valódi koránál, de ahogy menyasszonya felé fordult Jon meglátta benne a kisfiút. Szeme dió nagyságúra kerekedett, bár hogy a tűz, a papnő vagy a menyasszony plántálta bele a félelmet, azt Jon nem tudta volna megmondani.
Alys nem is tudja, mennyire igaza van.

– Ki adja feleségül ezt a lányt? – tette fel a kérdést Melisandre.

– Én adom – felelte Jon. – Ő Alys a Karstark-házból, felnőtt és kivirágzott nő, nemesi vérű és származású. – Utoljára még megszorította a lány kezét és hátralépett, beállt a többiek közé.

– Ki jött, hogy elvegye ezt a lányt? – kérdezte Melisandre.

– Én! – csapott a mellére Sigom. – A thennek Magnarja!

– Sigorn, megosztod a tüzed Alysszel, és melegíted őt amikor az éj sötét, és megtelik iszonyattal?

– Megesküszöm rá. – A Magnar ígérete fehér párafelhő volt a levegőben. Vállára hó rakódott, füle kivörösödött. – A vörös isten lángjaira esküszöm, hogy élete végéig melegítem.

– Alys, megesküszöl, hogy megosztod a tüzed Sigornnal, és melegíted őt, amikor az éj sötét, és megtelik iszonyattal?

– Amíg fel nem forr a vére. – A lány szűzköpenye az Éjjeli őrség fekete gyapjújából készült, a hátára varrt, napot formázó Karstark-címert a szegély fehér prémjéből szabták ki.

Melisandre szeme csaknem olyan fényesen csillogott, mint a rubin a nyakában.

– Akkor gyertek ide, és váljatok eggyé! – Amint kimondta, morajló lángfal csapott fel a gödörből, narancsszín nyelveivel mohón elemésztve a hópelyheket Alys Karstark kézen fogta Magnarját.

Egyszerre ugrottak át az árkon.

– Ketten adták át magukat a lángoknak. – Egy szélroham fellebbentette a vörös asszony skarlátvörös szoknyáját, úgy kellett visszanyomnia. – De egyként bukkannak elő újra! – Rézszín haja táncot lejtett arca körül. – Amit a tűz egyesít, senki nem választhatja szét!

–
Amit a tűz egyesít
,
senki nem választhatja szét!
– visszhangozták a thennek, a királyné emberei, de még néhány fekete testvér is.

Kivéve a királyok és a nagybácsik,
gondolta Havas Jon.

Cregan Karstark egy nappal az unokahúga után érkezett, és vele négy lovas katona, valamint egy vadász. Úgy űzték Alys úrnőt, akár egy szarvast. Havas Jon a királyi úton találkozott velük, Vakondvárostól fél mérföldre délre, mielőtt még odaérhettek volna a Fekete Várba, hogy éljenek a vendégjoggal, vagy alkudozásba kezdjenek. Karstark egyik embere rálőtt a számszeríjával Tyra, ezért meg kellett halnia. Így maradtak négyen és maga Cregan.

Szerencsére a falon volt vagy tucatnyi jégcella.
Mindenkinek jutott hely.

A Falnál sok egyéb mellett a címertan is véget ért A thenneknek nem voltak családi címereik, mint a Hét Királyság nemeseinek, ezért Jon azt mondta az intézőknek, rögtönözzenek. Úgy gondolta, jó munkát végeztek. Az asszonyköpeny, amit Sigorn Alys úrnő vállára terített, bronzkorongot ábrázolt fehér gyapjúmezőn, körbevéve karmazsinselyemből varrt lángokkal. Akinek volt szeme, észrevehette a hasonlóságot a Karstarkok napkorongjával, mégis különbözött tőle annyira, hogy a Thenn-ház egyedi címerének mondhassák.

A Magnar durva mozdulattal tépte le a szüzköpenyt Alysről, de a másikat szinte már finoman adta rá, és kapcsolta össze a nyakánál. Ahogy lehajolt, hogy megcsókolja a lány arcát, lélegzetük összekeveredett. A lángok újra felcsaptak, a királyné emberei hálaénekbe kezdtek

– Kész? – hallotta Jon Selyem suttogását.

– Még annál is készebb – mormolta Mully –, és így van jól. Ők házasok, én meg félig megfagytam. – Legjobb fekete gyapjúruháját vette fel, annyira új volt, hogy még alig fakult ki, de az arca a széltől ugyanolyan vörössé vált, mint a haja. – Hobb készített forralt bort, fahéjjal és szegfűszeggel. Az majd átmelegít minket.

– Mi az a szegfűszeg? – kérdezte Fajankó Owen.

A hó most már sűrűbben hullott, a tűz pedig majdnem teljesen kialudt az árokban. Az összegyűltek kezdtek szétszéledni, a királyné emberei, a király emberei és a szabad nép tagjai is alig várták már, hogy maguk mögött hagyják a hideget és a szelet.

– Uram, velünk tartasz a lakomára? – kérdezte Mully Havas Jont.

– Hamarosan. – Sigorn talán sértésnek venné, ha nem jelenne meg.
Elvégre a házassága az én művem volt.
– Előbb még el kell intéznem valamit.

Jon Szellemmel az oldalán odalépett Selyse királynéhoz, csizmája alatt ropogott a hó. Egyre fárasztóbb munkává vált megtisztítani az utakat az épületek között, az emberek mind gyakrabban használták a féregjáratoknak nevezett föld alatti alagutakat

–...micsoda gyönyörű szertartás! – lelkendezett éppen a királyné. – Éreztem urunk tüzes tekintetét! Ó, el sem tudjátok képzelni, hányszor könyörögtem Stannisnek, hogy házasodjunk össze újra egy igaz kötelékben, a Fény Urának áldásával. Biztosan tudom, újabb gyermekekkel ajándékozhatnám meg őt, ha a tűzben egyesülnénk!

Az újabb gyermekekhez előbb az ágyadba kellene csalogatnod.
Még a Falon is nyílt titok volt, hogy Stannis Baratheon évek óta nem ért a feleségéhez. El sem tudta képzelni, hogyan reagált volna őfelsége egy második házasság ötletére a háború közepén.

Jon meghajolt.

– Ha felségednek is megfelel, felkészültünk a lakomára.

A királyné gyanakodva pillantott Szellemre, aztán felnézett Jonra.

– Rendben. Melisandre úrnő majd odavezet minket

– Gondoskodnom keli a tüzeimről, felség – felelte a vörös papnő.

– Talán R’hllor engedélyezi számomra, hogy megpillantsam Stannist. Esetleg megmutat egy dicső győzelmet.

– Ó! – Selyse királyné láthatóan elkeseredett – Legyen hát... imádkozunk, hogy megláthasd urunkat..

– Selyem, mutasd meg őfelségének a helyét – mondta Jon.

Ser Malegorn előrelépett.

– Majd én odakisérem őfelségét. Nincs szükségünk a... az intéződre. – Az utolsó szó hangsúlyán érezni lehetett, hogy a lovag valami mást akart mondani.
Fiú
?
Háziállat
?
Szajha?

Jon ismét meghajolt.

– Ahogy kívánod. Rövidesen csatlakozom hozzátok.

Ser Malegorn felkínálta a karját Selyse királyné pedig mereven belekarolt. Másik kezét lánya vállán nyugtatta. A királyi talpnyalók követték az udvaron át, a bolond sisakcsengőinek ritmusára lépdeltek

– A víz alatt a sellők tengericsillag-levest esznek, és a felszolgálók rákok – dalolta Foltosképü menet közben. – Én tudom, én tudom, ó, ó, ó!

Melisandre arca elkomorodott.

– Ez a lény veszélyes. Sokszor láttam a lángok között, néha koponyákkal körülvéve, és az ajka vértől vöröslött.

Csoda, hogy még nem égetted meg szegényt.
Csupán egyetlen szót kellene suttognia a királyné fülébe, és Foltosképű máris a lángjait táplálná.

– Bolondokat látsz a tűzben, de Stannist nem?

– Amikor keresem, csak havat látok.

Ugyanaz a használhatatlan válasz.
Clydas elküldött egy hollót Erdőmélyére, hogy figyelmeztesse a királyt Arnolf Karstark árulására, de hogy a madár elérte-e időben őfelségét, Jon nem tudhatta. A braavosi bankár szintén Stannis keresésére indult egy képzett vezető kíséretében, de tekintettel az időjárásra és a háborúra, csoda lett volna, ha megtalálja.

– Tudnád, ha a király halott lenne? – kérdezte a vörös papnőt.

– Nem halott. Stannis az Úr kiválasztottja, arra rendeltetett, hogy a sötétség elleni háború élére álljon. Ezt láttam a lángokban, ezt olvastam az ősi próféciákban. Amikor a vörös csillag vérzik, és gyülekezik a sötétség, Azor Ahai újjászületik füstben és sóban, és feléleszti a kősárkányt. Sárkánykő a füst és a só helye.

Jon mindezt már hallotta.

– Valóban Stannis Baratheon volt Sárkánykő ura, de nem ott született, hanem Viharvégen, akárcsak a testvérei. – Összevonta a szemöldökét. – És mi van Mance-szel? Ő is elveszett? Mit mutat a tüzed?