Sárkányok tánca (20 page)

– Ha nagyuram meg akarja kérdezni, őfelségét a Fekete Várban találja.

Borrell felhorkant.

– Az Ördögfióka is ott van?

– Az Ördögfióka? – Davos nem értette a kérdést. – Ő Királyvárban van, őrizetbe vették az unokaöccse meggyilkolásáért, és már halálra is ítélték.

– Apám mindig azt mondta, a Fal tud meg mindent utoljára. A törpe megszökött. Átpréselte magát a cellája rácsai között, és puszta kézzel tépte cafatokra az apját. Egy őr látta menekülni, tetőtől talpig vörös volt, mintha vérben fürdött volna. A királynő urat csinál bárkiből, aki végez vele.

Davos alig hitte el, amit hall.

– Azt akarod mondani, hogy Tywin Lannister halott?

– Igen, a fia ölte meg. – Belekortyolt a sörébe. – Amikor a Nővéreken még királyok uralkodtak, sosem tűrtük el, hogy a törpék életben maradjanak. Bedobtuk őket a tengerbe, áldozatként az isteneknek. Aztán a septonok megtiltották. Micsoda ájtatos, ostoba csürhe! Miért adnának az istenek bárkinek is ilyen alakot, ha nem azért, hogy megjelöljék mint szörnyeteget?

Tywin nagyúr halott. Ez mindent megváltoztat.

– Nagyuram, megengeded, hogy hollót küldjék a Falra? –Őfelsége biztosan tudni akar Tywin nagyúr haláláról.

– Megtudja, de nem tőlem. És nem is tőled, amíg itt tartózkodsz, az én lyukas tetőm alatt. Nem akarom, hogy bárki azt mondja, segítséget vagy tanácsot adtam Stannisnek. A Sunderlandek a Blackfyre-lázadás idején kettészakították a Nővéreket, és ezt mindannyian megszenvedtük. – Godric kanalával az egyik székre mutatott. – Ülj le, mielőtt összeesel, ser. A csarnokom hideg, nyirkos és sötét, de némi jó modorral itt is találkozhatsz. Keresünk neked száraz ruhát, de először egyél. – Kiáltott, mire egy nő lépett a terembe. – Vendégünk érkezett! Hozzatok neki sört, kenyeret és ragut!

A sör barna volt, a kenyér fekete, a ragu krémesen fehér. A nő egy kibelezett cipóban tálalta fel. Bőségesen volt benne póréhagyma, fehér- és sárgarépa, árpagyöngy, valamint kagyló, tőkehaldarabok, rákhús – mindez leöntve nehéz mártással és vajjal. Az a fajta étel volt, ami a csontja velejéig átmelegíti az embert, pontosan az ilyen nedves és hideg éjszakákra való. Davos hálásan kanalazta.

– Ettél már máskor is nővérragut?

– Igen, nagyuram. – Ugyanezt a ragut szolgálták fel a Három Nővér minden kocsmájában és fogadójában.

– Ez biztosan jobb, mint amit eddig ettél. Gella készíti, a lányom lánya. Te házas vagy, Hagymalovag?

– Igen, nagyuram.

– Milyen sajnálatos! Gella nem az. A házias nők a legjobb feleségek. Háromféle rák van benne: vörös rák, pókrák és rablórák. A pók-rákot nem eszem meg, csak a nővérraguban. Félig kannibálnak érzem magam tőle. – A hideg kandalló felett lógó zászlóra mutatott, melyen zöld-szürke háttér előtt fehér pókrák látszott. – Olyan történeteket is hallottunk, hogy Stannis megégette a Segítőjét.

Az előttem lévő Segítőt.
Melisandre Sárkánykőn az istenének áldozta Alester Florentet, hogy megidézze a szelet, amely északra hozta őket. Florent nagyúr bátran és némán tűrte, hogy a királyné emberei a póznához kötözzék, és megőrizte minden méltóságát – már amennyi egy félmeztelen embernek lehet –, ám amikor a lángok végignyalták a lábát, sikoltozni kezdett, és sikolyai egészen a Keleti őrségig repítették a flottát, ha hinni lehet a vörös asszony állításának. Davos nem szerette azt a szelet Mintha égő hústól bűzlött volna, és kísértetiesen süvített a kötelek között.
Én is lehettem volna.

– Nem égtem meg – biztosította Godricot –, viszont a Keleti őrségben kis híján megfagytam.

– A Falon meg is fogtok. – A nő friss kenyeret hozott, még meleg volt, most vehették ki a kemencéből. Amikor Davos tekintete a kezére tévedt, elkerekedett a szeme, ami Godric figyelmét sem kerülte el.

– Igen, rajta is ott a jel. Akárcsak minden Borrellen, immár ötezer éve. A lányom lánya. Nem az, aki a ragut készítette. – Kettétörte a kenyeret, és az egyik felét odakínálta Davosnak. – Egyél csak, jóízű.

Valóban az volt, bár Davos most a száraz morzsának is örült volna; ez azt jelentette, hogy vendégnek számít, legalább erre az éjszakára. A Három Nővér urai rossz hírnévnek örvendtek, és közülük is a leghírhedtebb volt Godric Borrell, Édesnővér ura, Nővérfalva Pajzsa, a Hullám törő kastély ura, az Éjjeli Lámpás őre... de még a rablóurakat és fosztogatókat is kötötte a vendéglátás ősi törvénye.
Legalább a hajnalt megérem,
gondolta Davos.
Ettem a kenyeréből és a sójából.

Bár a nővérraguban a sónál különösebb fűszerek is akadtak.

– Sáfrányt érzek? – A sáfrány még az aranynál is többet ért Davos eddig csak egyszer kóstolta, amikor Robert király az egyik Sárkánykőn rendezett lakomán küldött neki egy fél halat

– Igen, Qarthból. Van bors is. – Godric nagyúr hüvelyk- és mutatóujja közé csippentett egy kis fűszert, és megszórta az ételét. – őrölt fekete bors Volantisból, nincs ennél jobb. Vegyél csak, amennyit jónak látsz, ha borsosan szereted. Negyvenládányi van belőle, ezenkívül szegfűszeg, szerecsendió és egy font sáfrány. Egy kökényszemű szűztől szereztem – nevetett Davos látta, hogy még megvan az összes foga, bár mindegyik sárga volt, az egyik felső pedig megfeketedett és elhalt. – Braavosba indult, de egy vihar besodorta a Harapásba, és összezúzta magát a szikláimon. Láthatod, nem te vagy az egyetlen ajándék, amit a vihar partra vetett nálam. A tenger csalárd jószág.

Nem olyan csalárd, mint az emberek,
gondolta Davos. Godric nagyúr felmenői kalózkirályok voltak, amíg a Starkok tűzzel és karddal rendet nem tettek a szigeteken. Abban az időszakban a szigetlakók átengedték a nyílt kalózkodást Salladhor Saannak és a fajtájának, és csak a roncsok kifosztásával foglalkoztak. A Három Nővér partjain égő jelzőfények eredetileg azt a célt szolgálták, hogy figyelmeztessék a hajókat a zátonyokra és sziklákra, de a viharos, ködös éjszakákon voltak, akik hamis fényeket gyújtottak, hogy a végzetükbe vezessék az óvatlan kapitányokat.

– A vihar szívességet tett neked, amikor idesodort – mondta Godric nagyúr. – Fehérrévben igen barátságtalan fogadtatásra számíthattál volna. Túl későn érkeztél, ser. Wyman nagyúr térdet fog hajtani, és nem Stannisnek. – Nagyot kortyolt a söréből – A Manderlyk nem igazi északiak. Alig kilencszáz éve jöttek északra, az összes aranyukkal és holmijukkal együtt. Uraknak számítottak a Manderen, amíg túl messzire nem nyújtóztak, és a zöld kéz lesújtott rájuk. A farkaskirály elvette az aranyukat, de minden mást megtarthattak, és földet is kaptak. – Kenyere héját belemártogatta a raguba. – Ha Stannis azt gondolja, a kövér ember felugrik a szarvas hátára, nagyot téved. Az
Oroszláncsillag
tizenkét nappal ezelőtt megállt vizet vételezni Nővérfalván. Ismered a hajót? Karmazsin vitorlái vannak, az orrán pedig egy aranyoroszlán. Tele volt Freyekkel, Fehérrévbe igyekeztek.

– Freyekkel? – Ez volt a legutolsó dolog, amire Davos számított. – Úgy hallottuk, a Freyek végeztek Wyman nagyúr fiával.

– Így van – bólintott Godric –, és a kövér ember haragjában esküt tett, hogy kenyéren és boron fog élni, amíg bosszút nem áll. Ám még el sem telt a nap, már ismét kagylóval és süteménnyel tömte a hasát. A hajók állandóan jönnek-mennek a Nővérek és Fehérrév között. Mi rákot, halat és kecskesajtot adunk el nekik, ők pedig fát, gyapjút és bőröket hoznak. Ahogy hallottam, az uraság kövérebb, mint valaha, szóval ennyit az eskükről. A szó olyan, mint a szél, és a Manderly ajkáról fújó szél nem ér többet annál, mint amit a hátsó felén ereszt ki. – A nemes újabb darab kenyeret tört a mártogatáshoz. – A Freyek egy zsáknyi csontot hoztak a dagadt bolondnak. Néhányan azt mondanák, milyen nemes cselekedet elhozni az apának a halott fía csontjait. Ha az én fiam lett volna, viszonzom az udvarias gesztust, és köszönetet mondok a Freyeknek, mielőtt felakasztom őket, de a kövér ember ehhez túlságosan nemes lelkű. – Bekapta a kenyérdarabot, és egy ideig elrágódott rajta. – Vendégül láttam a Freyeket. Az egyik pont ott ült, ahol most te,
Rhaegarnak
nevezte magát. Majdnem a képébe röhögtem. Azt mondta, elvesztette a feleségét, de akar egy újat szerezni Fehérrévben. A hollók közben ide-oda röpködtek. Wyman és Walder nagyurak alkut kötöttek, amit házassággal akarnak megpecsételni.

Davos úgy érezte, mintha vendéglátója gyomron vágta volna.
Ha ez igaz, a királyom elveszett.
Stannis Baratheonnak kétségbeejtően nagy szüksége volt Fehérrévre. Ha Deres Észak szíve, akkor Fehérrév a szája. A folyótorkolat évszázadok óta nem fagyott be, még a leghidegebb télben sem. És mivel éppen közelgett a tél, ez különösen nagy jelentőséget kapott, akárcsak a város ezüstje. A Lannistereknek ott volt Casterly-hegy minden aranya, és mellé Égikert gazdagsága. Stannis király kincstára ellenben kiürült.
Legalább meg kell próbálnom. Talán van rá mód, hogy megakadályozzam ezt a házasságot.

– El kell jutnom Fehérrévbe! – jelentette ki. – Könyörgöm, nagyuram, segíts nekem!

Godric nagyúr hozzálátott a cipóhoz, hatalmas kezével méretes darabokat tört le róla. A ragu átáztatta és megpuhította a kenyeret.

– Nem kedvelem az északiakat – mondta. – A mesterek szerint a Három Nővér megerőszakolása kétezer éve történt, de Nővérfalva nem felejtett. Azelőtt szabad emberek voltunk, saját királyunk uralkodott felettünk. Azóta viszont Sasfészeknek kell térdet hajtanunk, hogy távol tartsa tőlünk az északiakat. A farkas és a sólyom ezer évig harcolt értünk, és közben az összes zsirt és húst lerágták szegény szigeteink csontjáról. Ami pedig a te Stannis királyodat illeti, amikor még Robert flottájának parancsolt, az engedélyem nélkül idejött egy sereg hajóval, és kényszerített, hogy fellógassam egy tucatnyi kedves barátomat. Olyan embereket, mint te. Addig merészkedett, hogy
engem
is bitóval fenyegetett, amennyiben az Éjjeli Lámpás kialudna, és emiatt valamelyik hajója zátonyra futna. Le kellett nyelnem az arroganciáját. – Evett még egy kis kenyérhéjat. – Most pedig megalázkodva, a farkát a lába közé húzva jött északra. Miért nyújtanék neki segítséget? Erre felelj nekem.

Mert ő a jog szerinti királyod,
gondolta Davos.
Mert erős és igazságos férfiú, az egyetlen ember, aki helyre tudja állítani a birodalmat, és megvédeni az északról érkező fenyegetés ellen. Mert van egy varázslatos kardja, amelyik a nap fényével ragyog.
A szavak azonban a torkán akadtak. Egyik érv sem győzte volna meg Édesnővér urát. Egyik sem vitte volna közelebb Fehérrévhez.
Miféle választ akar? Ígérjek neki aranyat, ami nekünk sincs? Egy magas rangú férjet a lánya lányának?
Alester Florent nagyúr megpróbálkozott ezzel a játékkal, és a király máglyára küldte érte.

– Úgy látom, a Segítő elvesztette a nyelvét. Vagy a nővérragu, vagy az igazság nem ízlik neki. – Godric megtörölte a száját.

– Az oroszlán halott – mondta Davos lassan. – Itt az igazságod, nagyuram. Tywin Lannister halott.

– És ha az?

– Ki uralkodik most Királyvárban? Nem Tom
men, hiszen ő még csak gyermek. Talán Ser Kevan?

Godric fekete szemében gyertyaláng gyúlt.

– Abban az esetben már láncra lennél verve. A királynő uralkodik.

Davos megértette.
Kételyei vannak. Nem akarja a vesztes oldalon
találni magát.

– Stannis megtartotta Viharvéget a Tyrellek és a Redwyne-ok ellen. Elvette Sárkánykőt az utolsó Targaryenektől. A Szép-szigetnél vereséget mért a Vasflottára. A gyermekkirály nem állhat ellene.

– A gyermekkirály kezében van Casterly-hegy gazdagsága és Égikert ereje. Ott vannak neki a Boltonok és a Freyek. – Godric nagyúr az állát vakargatta. – Mégis... ebben a világban csak a télben lehetünk biztosak. Ezt Ned Stark mondta apámnak itt, ebben a csarnokban.

– Ned Stark itt járt?

– Robert lázadásának hajnalán. Az Örült Király elküldetett a Sasfészekbe Stark fejéért, de Jon Arryn ellenállt. Sirályváros azonban hű maradt a trónhoz, ezért hogy hazajusson, és összehívja a zászlóit, Starknak át kellett kelnie a hegyeken az Ujjakig, és találnia egy halászt, aki átszállítja a Harapáson. Útközben elkapta őket egy vihar. A halász megfulladt, de a lánya elvitte Starkot a Nővérekig, mielőtt a hajó elsüllyedt. Azt mondják, Stark cserébe egy zacskó aranyat hagyott ott neki, és egy fattyút a hasában. Arryn után Havas Jonnak nevezték el. Lehet, hogy így történt. Apám ott ült, ahol én most, amikor Eddard nagyúr megérkezett Nővérfalvába. A mestereink arra biztattak, hogy küldjük el a fejét Aerysnek, és ezzel bizonyítsuk hűségünket. Gazdag jutalmat kaptunk volna, az őrült Király mindig bőkezű volt azokkal, akik a kedvére tettek. Addigra azonban tudomásunkra jutott, hogy Jon Arryn bevette Sirályvárost. Robert hágott fel elsőként a falra, és saját kezűleg ölte meg Marq Graftont. Azt mondtam: „Ebben a Baratheonban van bátorság! Úgy harcol, ahogy egy királynak harcolnia kell!” A mesterünk csak kuncogott, és közölte, hogy Rhaegar herceg biztosan legyőzi a lázadót. Ekkor szólalt meg Ned Stark „Ebben a világban csak a télben lehetünk biztosak. Lehetséges, hogy elveszítjük a fejünket... de mi van, ha mégsem?” Apám a fejével a nyakán engedte el. „Ha veszítesz, sosem jártál itt” – mondta Eddard nagyúrnak.

– Ahogy én sem – bólintott Tengerjáró Davos.

Jon

A
Falon Túli Királyt kenderkötél béklyóval a kezén, hurokkal a nyakán vezették elő.

A kötél másik végét Ser Godry Farring csataménjének nyereg-szarvára hurkolták. Az óriásölő és lova is festett, ezüstösen csillogó páncélt viselt. Mance Rayderen mindössze egy vékony tunika volt, amely szabadon hagyta lábát a jeges hidegben.
Legalább meghagyhatták volna a köpenyét,
gondolta Havas Jon,
amelyikre a vad asszony karmazsin selyemcsíkokat varrt.

Nem csoda, hogy a Fal is könnyezett.

– Mance bármelyik felderítőnél jobban ismeri a Kísértetjárta Erdőt. – Jon tett még egy utolsó kísérletet, hogy meggyőzze őfelségét, a Falon Túli Királynak sokkal több hasznát vehetik élve, mint holtan. – Ismeri Óriásvész Tormundot. Harcolt a Mások ellen. Ott volt a kezében Joramun Kürtje, és nem fújta meg! Nem rombolta le a Falat, amikor megtehette volna.

Szavai süket fülekre találtak, Stannis hajthatatlan maradt. A törvény egyértelmű volt: a dezertőrnek az életével kell fizetnie.

A könnyező Fal tövében Melisandre úrnő felemelte sápadt, fehér kezét.

– Mindannyiunknak választanunk kell! – kiáltotta. – Férfiak vagy asszonyok, fiatalok vagy öregek, urak vagy parasztok, ugyanaz a választás áll előttünk! – Hangjáról Jonnak ánizs, szerecsendió és szegfűszeg jutott eszébe. A nő ott állt a király mellett, a gödör fölé épített vesztőhelyen. – Választhatjuk a fényt vagy a sötétséget! Választhatjuk a jót vagy a gonoszat! Választhatjuk az igaz vagy a hamis istent!

Mance Rayder dús, szürkésbarna haja menet közben az arcába hullott. Összekötött kezével hátrasimította a tincseket, és elmosolyodott. Ám amikor meglátta a ketrecet, cserbenhagyta a bátorsága.

A királyné emberei a Kísértetjárta Erdő fáiból készítették, facsemetékből és hajlékony ágakból, gyantától ragacsos fenyőkből és varsafák csontfehér ujjaiból. Meghajlították egymás körül, és farácsozatot hoztak létre belőlük, melyet magasan a fahasábokkal, levelekkel és ágakkal teli gödör fölé lógattak.

A vadak királya hátrahőkölt a látványtól.

– Ne! – kiáltott fel. –
Kegyelem!
Ez nem igazság, én nem vagyok király, ők...

Ser Godry megrántotta a kötelet. A Falon Túli Királynak nem volt más választása, mint utánabotladozni, a hurok beléfojtotta a szavakat. Amikor elvesztette az egyensúlyát, Godry a földön vonszolta tovább. Mance már vérzett, mire a királyné emberei odataszigálták-cipelték a ketrechez. Tucatnyi gyalogos katona húzta fel a szerkezetet a magasba egy kötélen.

Melisandre úrnő figyelte, ahogy emelkedik.

– SZABAD NÉP! Itt áll előttetek a hazugságok királya! És itt a kürt, amellyel le akarta omlasztani a Falat!

A királyné két embere előhozta Joramun Kürtjét, a fekete, óarannyal díszített eszköz egyik végétől a másikig nyolc láb hosszú lehetett. Az aranypántokba rúnákat véstek, az Elsők írásjegyeit. Joramun már több ezer éve meghalt, de Mance megtalálta a sírját egy gleccser alatt, magasan a Jégagyarak bércei közt.
Joramun megfújta a kürtöt, és előhívta az óriásokat a föld alól.
Ygritte azt mondta Jonnak, Mance nem találta meg a kürtöt.
Hazudott, vagy Mance előle is eltitkolta.

Ezer fogoly figyelte a tábor fakerítésén át, ahogy magasba emelik a kürtöt. Rongyosak voltak, és éheztek. A Hét Királyságban
vadaknak
nevezték őket, ők
szabad népnek
hívták magukat. Most nem tűntek sem vadnak, sem szabadnak – csak éhesnek, ijedtnek és fásultnak.

– Joramun Kürtje? – tette fel a kérdést Melisandre. – Nem! Nevezzük inkább a Sötétség Kürtjének! Ha a Fal elesik, leszáll az éj, a hosszú éjszaka, amely sosem ér véget. Ez nem történhet meg, nem
fog
megtörténni! A Fény Ura látta gyermekei szükségét, és egy bajnokot küldött hozzájuk! Az újjászületett Azor Ahait! – Széles karlendítéssel Stannisra mutatott, a hatalmas rubin felizzott a nyakán.

Ő a kő és a tűz.
A király szeme kék duzzanatként ült mély üregében, a beesett arcon. Szürke lemezvértet viselt, széles válláról prémmel szegélyezett, aranyszínű köpeny lógott. Mellpáncélján a szíve fölött egy másik, lángoló szív tündökölt. Homlokán vörösarany korona ült, táncoló lángnyelveket formázó fémhegyekkel. Val ott állt mögötte, magasan és szőkén. Az ő fejére egyszerű, sötét bronzból kovácsolt koronát tettek, mégis sokkal királyibb jelenség volt bronzban, mint Stannis aranyban. Szürke szemében nyoma sem volt félelemnek, rezzenéstelen tekintettel nézett maga elé. A hermelinbőr köpeny alatt fehér és arany ruhát viselt. Mézszőke haja vastag varkocsba fonva, a jobb vállán átvetve lógott a derekáig. A hűvös levegő enyhe pírt varázsolt arcára.

Melisandre úrnő nem viselt koronát, de minden jelenlévő tudta, hogy ő Stannis Baratheon valódi királynője, nem az az egyszerű asszony, akit otthagyott reszketni a Tengermelléki Keleti őrségben. Azt beszélték, a király addig nem fog elküldetni Selyse királynéért és a lányáért, amíg lakhatóvá nem teszik Éjvárt. A Fal kevés kényelmet kínált ahhoz képest, amihez a délvidéki hölgyek és az előkelő származású kislányok hozzászoktak, Éjvár pedig még annál is kevesebbet. Az erőd még a legjobb időszakában is komor hely volt.

– SZABAD NÉP! – kiáltotta újra Melisandre. – Lássátok azok végzetét, akik a sötétséget választják!

Joramun Kürtje lángba borult.

A zöld és sárga lángnyelvek halk ropogással táncoltak végig a kürt teljes hosszán. Jon lova idegesen összerezzent, de másoknak is erősebben kellett fogniuk a hátasukat. A fogolytábor kerítése mögül nyögés szállt fel, ahogy a szabad nép látta elfüstölni utolsó reményét. Néhányan kiabáltak és átkozódtak, de a legtöbben némaságba burkolóztak. Az aranypántokba vésett rúnák egy pillanatra mintha felizzottak volna. A királyné emberei lendületet vettek, és behajították a kürtöt a tűzverembe.

A ketrec belsejében Mance Ryder összekötözött kézzel próbálta leszedni a nyakáról a hurkot, miközben árulásról és boszorkányságról üvöltözött összefüggéstelenül, megtagadta saját királyságát, népét, nevét és minden mást, amit valaha birtokolt. Kegyelemért könyörgött és átkozta a vörös asszonyt, majd hisztérikus nevetésben tört ki.

Jon rezzenéstelen tekintettel figyelte. Nem mert gyengének mutatkozni testvérei előtt. Kétszáz embert rendelt ki, ennek több mint felét a Fekete Vár helyőrségéből. Az Éjjeli őrség tagjai komor, fekete sort alkottak lovaikon, hosszú dárdával a kezükben; csuklyájukat az arcukba húzták, hogy elfedjék vonásaikat... és azt, hogy sokan közülük túl öregek vagy túl fiatalok. A szabad nép rettegett az Őrségtől, és Jon azt akarta, hogy félelmüket elvigyék a Faltól délre elterülő új lakhelyükre is.

A kürt a tuskók, levelek és ágak közé csapódott. Három szívverésnyi idő múlva az egész gödör lángba borult. Mance börtöne rácsait markolva zokogott, és kegyelemért rimánkodott. Amikor a tűz elérte, még táncolt is. Üvöltései a félelem és a fájdalom hosszú, szavak nélküli sikolyaivá olvadtak össze. Ketrecén belül úgy vergődött, akár egy égő falevél vagy egy gyertyalángba repülő molylepke.

Jonnak eszébe jutottak a dal sorai.

Fivéreim, az életem

A dorne-i elvette, nincs tovább,

De kit érdekel, hisz mind meghalunk,

S én csókoltam a dorne-i asszonyát.

Val olyan mozdulatlanul állt az emelvényen, mintha sóból vésték volna ki.
Nem sír, nem is néz félre.
Jon azon gondolkodott, vajon Ygritte mit tett volna a helyében.
A nők sokkal erősebbek.
Samre és Aemon mesterre gondolt, Szegfűre és a babára.
Az utolsó leheletével is engem fog átkozni, de nem láttam más megoldást.
A Keleti őrségből heves viharokat jelentettek a Keskeny-tengeren.
Biztonságban akartam tudni őket. Lehet, hogy ehelyett rákeledelt csináltam belőlük?
Múlt éjjel azt álmodta, hogy Sam megfulladt, Ygritte nyílvesszővel a testében haldoklik (valójábgn nem az ő nyílvesszeje volt, de az álmaiban igen), Szegfű pedig vérkönnyeket sír.

Havas Jon eleget látott.

– Most! – vakkantotta.

Királyerdei Ulmer a földbe döfte dárdáját, leakasztotta válláról az íját, és előhúzott egy fekete nyílvesszőt. Nyájas Hegyi Donnel hátravetette csuklyáját, és hasonlóképpen cselekedett. Szürketollú Garth és Szakállas Ben szintén kifeszítette íját, és egyszerre lőttek.

Az egyik nyílvessző Mance Rayder mellébe fúródott, egy másik a gyomrába, egy pedig a nyakába. A negyedik a ketrec rácsát találta el, és egy pillanatig ott rezgett, mielőtt lángra kapott. Egy nő zokogása visszhangzott a falon, miközben a vadak királya lángolva roskadt a ketrec padlójára.

– És őrsége most véget ért – mormolta halkan Jon.

Mance Rayder egykor az Éjjeli őrség tagja volt, mielőtt fekete köpenyét vörös selyemmel díszítettre cserélte.

Stannis mogorván figyelt az emelvényen. Jon nem nézett a szemébe. A faketrec alja leszakadt, a rácsok recsegtek-ropogtak. Minden alkalommal, amikor a lángnyelvek felcsaptak, egyre több vörösen izzó vagy feketére szenesedett ág szabadult ki.

– A Fény Ura teremtette a napot, a holdat és a csillagokat, hogy bevilágítsák ösvényünket, és a tüzet, hogy visszaszorítsuk a sötétséget! – kántálta Melisandre. – Senki nem állhat meg lángjai előtt!

–
Senki nem állhat meg lángjai előtt!
– visszhangozták a királyné emberei.

A vörös asszony körül örvénylett sötét skarlátszín köpenye, rézvörös haja fényudvart vont arca köré. Ujjai hegyén hosszú, sárga lángnyelvek táncoltak tüzes karmokként.

– SZABAD NÉP! Hamis isteneitek nem segíthetnek rajtatok! Hamis kürtötök nem mentett meg titeket! Hamis királyotok csak halált, kétségbeesést, vereséget hozott rátok... de itt áll az igazi király. LÁSSÁTOK DICSŐSÉGÉT!

Stannis Baratheon előhúzta a Fényhozót.

A kard vörös, sárga és narancs fénnyel izzott, szinte életre kelt a lángoktól. Jon már látta ezt a bemutatót... de az nem
ilyen
volt, nem is hasonlított erre. Fényhozó maga volt az acélból kovácsolt nap. Amikor Stannis a feje fölé emelte a pengét, az embereknek el kellett fordítaniuk a fejüket, vagy legalább eltakarni a szemüket. A lovak hátrahőköltek, az egyik ledobta a lovasát. Még a tűzverem izzása is háttérbe szorult a fényözön előtt, ahogy egy kis testű kutya hátrál meg a nagyobb elől. Maga a Fal is vörösbe, rózsaszínbe és narancsba fordult, ahogy a színek hullámai táncot lejtettek a jégen.
Ez lenne a királyi vér ereje?

– Westerosnak csak egy királya van! – jelentette be Stannis. Hangja érdes volt és durva, hiányzott belőle Melisandre dallamossága. – Ezzel a karddal megvédem alattvalóimat, és elpusztítom azokat, akik fenyegetik őket! Hajtsatok térdet, és én ennivalót, földet, igazságot ígérek nektek! Térdeljetek le és éljetek, vagy menjetek és haljatok meg; a választás a tiétek! – Visszacsúsztatta a Fényhozót a hüvelyebe, és a világ újra elsötétedett, mintha a nap felhő mögé bújt volna. – Kaput kinyitni!

– KAPUT KINYITNI! – bődült el Ser Clayton Suggs harci kürt mélységű hangján.

– KAPUT KINYITNI! – visszhangozta Ser Corliss Penny, az őrök parancsnoka.

– KAPUT KINYITNI! – kiáltották az őrmesterek.

A katonák sietve engedelmeskedtek. Hegyes karók húzódtak vissza a földből, palánkok ereszkedtek a mély árkokra, és a cölöpkapuk szélesre tárultak. Havas Jon felemelte a kezét, majd leeresztette, mire a fekete sorfal kettévált, szabaddá téve az utat a Falig, ahol Bánatos Edd Tollett kitárta a vaskaput.

– Gyertek! – biztatta őket Melisandre. – Gyertek a fényre... vagy fussatok vissza a sötétségbe! – Odalent a gödörben még mindig pattogott a tűz. – Ha az életet választjátok, gyertek hozzám!

És jöttek. A foglyok először csak lassan, sántikálva vagy társaikra támaszkodva merészkedtek elő börtönükből.
Ha enni akartok
,
gyertek,
gondolta Jon.
Ha nem akartok fázni és éhezni, engedelmeskedjetek!
Az első néhány fogoly tétovázva, csapdára gyanakodva lépdelt át a pallón, és indult el Melisandre és a Fal felé. Amikor látták, hogy nem esik bántódásuk, többen követték őket. Aztán még többen, míg végül már folyamatosan áramlottak az emberek. A királynő párnázott zubbonyt és félsisakot viselő emberei minden férfinak, nőnek és gyermeknek egy darab fehér varsafát adtak: egy törött csontra emlékeztető kis ágat, rajta néhány vérvörös levéllel.
A régi istenek egy darabja táplálja az újat.
Jon kardforgató kezének ujjai megfeszültek.

A tűzverem hője még ilyen távolságból is érzékelhető volt; a vadak minden bizonnyal perzselőnek érezték. Látta, hogy többen reszketve közelítik meg a gödröt, a gyermekek sírtak. Néhányan az erdő felé indultak. Látott egy fiatal nőt, aki mindkét karjában egy-egy gyermekkel távolodott. Időnként visszafordult, hogy biztos legyen benne, senki nem jön utánuk, és amikor a fák közelébe ért, futásnak eredt. Az egyik ősz szakállú férfi megpróbálta fegyverként használni a varsafa ágat, de a királyné emberei pillanatok alatt körbevették dárdáikkal. A többiek kikerülték a holttestet, amíg Ser Corliss bele nem dobta a tűzbe. Ezután valamivel többen választották az erdőt... talán minden tízből egy.

A legtöbben azonban jöttek, csak a fagy és a halál maradt mögöttük. Elöl a remény várt rájuk, főttek a fadarabjukat markolászva, amíg el nem érkezett az idő, hogy átadják őket a lángoknak. R’hllor örökké éhes, féltékeny isten volt. Az új isten felemésztette a régi tetemét, és gigantikus árnyékkal rajzolta ki Stannis és Melisandre körvonalait a Falra; a fekete élesen elvált a jég rozsdavörös tükröződésétől.