Sárkányok tánca (8 page)

– Fényesség – folytatta Reznak a listája böngészését –, a nemes Grazdan zo Galare szeretne hozzád szólni. Meghallgatod?

– Örömömre szolgál – felelte Dany a Cleon papucsát díszítő zöld gyöngyök fényét és az arany csillogását csodálva, miközben mindent megtett, hogy figyelmen kívül hagyja összenyomorgatott lábujjai fájdalmát. Előre tájékoztatták, hogy Grazdan a Zöld Kegy egyik unokatestvére, akinek a támogatása már eddig is felbecsülhetetlen értékűnek bizonyult. A papnő békéről, elfogadásról és a törvényes hatóságokkal szembeni engedelmességről prédikált.
Tisztelettel kell hallgatnom a rokonát, bármit is kívánjon.

Mint kiderült, aranyat kívánt. Dany egyik Hatalmas Mestert sem volt hajlandó kártalanítani a felszabadított rabszolgákért, ezért a meereeniek más módokon próbáltak aranyat kicsikarni belőle. Korábban a nemes Grazdan tulajdonában volt egy rabszolganő, aki nagyon szépen tudott szőni; szövőszékének gyümölcseit nagyra tartották nem csupán Meereenben, de Új-Ghisben, Astaporban és Qarthban is. Amikor ez a nő megöregedett, Grazdan vásárolt fél tucat fiatal lányt, és utasította a vénasszonyt, hogy avassa be őket mestersége titkaiba. Az öregasszony mostanra meghalt. A fiatalok felszabadultak, és nyitottak egy saját üzletet a kikötő fala mellett, hogy ott árulják portékájukat. Grazdan zo Galare arra kérte a királynőt, hogy ítéljen meg neki részesedést a hasznukból.

– Nekem köszönhetik a mesterségüket – állította. – Én választottam ki őket az árverésen, és én adtam a kezük alá szövőszéket.

Dany némán, rezzenéstelen arccal hallgatta végig. Amikor a férfi végzett, megkérdezte:

– Hogy hívták az öreg szövőnőt?

– A rabszolgát? – Grazdan kényelmetlenül toporgott. – ő... Elza, igen, azt hiszem. Vagy Ella. Hat évvel ezelőtt halt meg. Nagyon sok rabszolgám volt, felség.

– Maradjunk az Elzánál. – Dany felemelte a kezét. – Hallgasd hát döntésünket. A lányoktól semmit nem kapsz. Elza tanította őket szőni, nem te. Viszont tartozol nekik egy új szövőszékkel, a legjobbal, amit pénzért kapni lehet. Az öregasszony nevének elfelejtéséért. Távozhatsz.

Reznak újabb
tokar
ost hívott volna, de Dany ragaszkodott hozzá, hogy most az egyik felszabadított rabszolga következzék. Ettől a ponttól felváltva hallgatta meg az egykori mestereket és szolgákat. Az elé tárt ügyek többsége jóvátétellel volt kapcsolatos. Elvégre Meereen jó részét lerombolták és kifosztották. A hatalmasok lépcsős piramisai megúszták a rombolás javát, a város szegényebb részein azonban végigsöpört a fosztogatás és gyilkolás hulláma, amikor a város rabszolgái fellázadtak, és a Dany seregét Yunkaitól és Astaportól követő, kiéhezett horda beözönlött a törött kapun. A Makulátlanok végül helyreállították a rendet, de a fosztogatás számtalan problémát hagyott maga után. Ezért eljöttek a királynő elé.

Volt egy gazdag asszony, kinek férje és fiai a városfal védelmében vesztek oda. A fosztogatás idején a testvéréhez menekült félelmében. Amikor visszatért, látta, hogy házát bordéllyá változtatták. A szajhák az ő ruháiba és ékszereibe öltöztek. Vissza akarta kapni a házát és ékszereit.

– A ruhákat felőlem megtarthatják – mondta.

Dany odaítélte neki az ékszereket, de úgy döntött, a házát elveszítette, amikor otthagyta.

Egy egykori rabszolga jött, hogy megvádolja a Zhak család egy
ik nemesét. A férfi nemrég feleségül vett egy felszabadított asszonyt, aki a város eleste előtt a nemes ágymelegítőjeként szolgált. A nemes elvette szüzességét, örömét lelte benne, és teherbe ejtette. Az új férj azt akarta, hogy a nemest ítéljék el erőszak miatt, és egy erszény aranyat követelt, hogy saját fiaként felnevelhesse a nemes fattyát. Dany odaítélte neki az aranyat, de a nemes elítéléséről hallani sem akart.

– Amikor összefeküdtek, asszonyod még az ő tulajdonát képezte, tehát azt tett vele, amit akart. A törvény szerint nem történt erőszak. – Látta, hogy döntése nem tetszik a férfinak, de ha elítél minden férfit, aki egyszer ágyba vitt egy rabszolgát, nemsokára az eunuchok városán uralkodhatna.

Egy Danynél is fiatalabb, vékony és forradásos fiú érkezett kopott, ezüstrojtos, szürke
tokar
ban. Hanga elcsuklott, amikor beszámolt róla, hogyan lázadtak fel apja házi rabszolgái a kapu betörésének éjszakáján. Egyikük megölte atyját, egy másik pedig idősebb testvérét. Mindketten megerőszakolták az anyját, mielőtt vele is végeztek volna. A fiúnak sikerült megmenekülnie, mindössze egy forradást szerzett az arcára, de a gyilkosok egyike még mindig ott él atyja házában, a másik pedig csatlakozott a királynő katonáihoz mint az Anya Embereinek egyike. Azt akarta, hogy mindkettejüket akasszák fel.

Egy porra és halálra épített város királynője vagyok. Danynek
nem volt más választása, mint elutasítani a kérést. Teljes bűnbocsánatot ígért a fosztogatás idején elkövetett bűntettekért. Ráadásul nem büntethetett meg rabszolgákat csak azért, mert fellázadtak mestereik ellen.

Amikor ezt elmondta neki, a fiú rárontott, de lába beleakadt a
tokar
jába, és végigvágódott a bíbor márványpadlón. Erős Belwas egy pillanat alatt ott termett mellette. A hatalmas termetű, barna bőrű eunuch fél kézzel felemelte és megrázta, akár egy szelindek a patkányt.

– Elég, Belwas! – szólt rá Dany. – Engedd el! – A fiúnak ennyit mondott: – Légy hálás a
tokar
odnak, megmentette az életedet. Ifjú vagy még, ezért elfelejtem, ami itt történt. Neked is ezt kellene tenned. – Ám a fiú távozás közben még hátranézett a válla felett, és amikor Dany elkapta a tekintetét, azt gondolta:
a Hárpiának újabb fia van.

Daenerys dél felé már kezdte érezni a korona súlyát, és a kemény szék is egyre kényelmetlenebbé vált. Mivel még nagyon sokan vártak a döntésére, nem akart elmenni enni. Inkább elküldte Jhiquit a konyhára, hogy hozzon egy tálban kenyeret, olívát, fügét és sajtot. A kérelmek meghallgatása közben csipegetett, és egy kupa vizezett bort szürcsölt. A füge kiváló volt, az olíva még jobb, a bor azonban fémes utóízt hagyott a szájában. A környéken termelt apró szemű, halványsárga szőlő feltűnően silány minőségű bort produkált.
Ezzel nem fogunk kereskedni,
gondolta Dany kortyolgatás közben. Ráadásul a Hatalmas Mesterek a legjobb lugasokat az olajfákkal együtt felégették.

Délután egy szobrász érkezett, és felajánlotta, hogy a Megtisztulás Terén álló nagy bronzhárpia fejét kicseréli Dany képmására. A királynő a lehető legudvariasabban elutasította az ajánlatot. A Skahazadhanból kifogtak egy példátlan méretű csukát, és a halász szerette volna felajánlani a királynőnek. Dany túláradóan dicsérte a hatalmas példányt, megajándékozta a halászt egy erszény ezüsttel, a csukát pedig a konyhába vitette. Egy rézműves csiszolt rézgyűrűkből páncélinget készített neki, melyet háborúban viselhet, őszinte örömmel köszönte meg az ajándékot; a gyűrűk kellemesek voltak a szemnek, és a csiszolt fém fényesen ragyoghatott a napsütésben, bár ha csatára kerül a sor, inkább acélba fog öltözni.
Ennyit
még egy hadviselésben járatlan, fiatal lány is tudott.

A Mészároskirály papucsa egyre kényelmetlenebbé vált. Dany végül lerúgta mindkettőt, egyik lábát maga alá húzta, a másikat pedig előre-hátra hintáztatta. Nem valami uralkodói póz, de már belefáradt az uralkodói viselkedésbe. A koronától fájt a feje, ülepe érzéketlenné zsibbadt.

– Ser Barristan – szólt oda tanácsadójának –, most már tudom, milyen erényre van egy királynak leginkább szüksége.

– Bátorságra, felség?

– Nem – incselkedett a lány –, inkább vasból kovácsolt hátsóra. Nem teszek mást, csak ülök.

– Felséged túl sokat vállal magára. Hagynod kéne, hogy tanácsnokaid vegyék át a teher egy részét.

– Túl sok tanácsnokom van, és túl kevés párnám. – Reznakhoz fordult. – Hányan vannak még?

– Hárman és húszan, fényességed engedelmével. Mindannyian panasszal. – Az udvarnagy a papírjaiba mélyedt. – Egy borjú és három kecske. Nem kétséges, a többi birka és bárány lesz.

– Három és húsz – sóhajtotta Dany. – A sárkányaim nagyon rákaptak az ürühúsra, mióta minden felfalt példányért fizetünk a pásztoroknak. Bizonyították ezeket az eseteket?

– Néhányan égett csontokat hoztak.

– Tüzet az emberek is tudnak gyújtani. Akárcsak ürühúst főzni. Az égett csontok semmit sem bizonyítanak. Barna Ben azt mondja, a város melletti dombok között vörös farkasok, sakálok és vadkutyák tanyáznak. Ezüsttel kell fizetnünk minden birkáért, amelyik Yunkai és a Skahazadhan között elkóborol?

– Nem, fényesség. – Reznak meghajolt. – Elküldjem ezeket az élősködőket, vagy inkább megkorbácsoltatod őket?

Daenerys fészkelődön a trónszéken.

– Nem, az emberek akkor félnének hozzám jönni. Fizesd ki őket. – Nem kételkedett benne, hogy némelyik követelés hamis, de még mindig több lehetett az igaz. A sárkányai túl gyorsan nőttek ahhoz, hogy megelégedjenek néhány macskával, kutyával és patkánnyal, mint korábban.
Minél többet esznek, annál nagyobbra nőnek,
figyelmeztette Ser Barristan,
és minél nagyobbra nőnek, annál többet kell enniük.
Drogon jóval megelőzte testvéreit, és könnyedén elfogyasztott egy bárányt naponta. – Fizesd ki nekik az állataik árát, de az igénylőknek ezentúl meg kell jelenniük a Kegyek Templomában, hogy szent esküt tegyenek Ghis istenei előtt.

– Úgy lesz. – Reznak visszafordult a kérelmezők felé. – Őfényessége a királynő mindőtöket kártalanítja elveszített jószágaitokért – jelentette be ghisi nyelven. – Holnap reggel jelentkezzetek az intézőimnél, és ki lesztek fizetve pénzzel vagy jószággal, ahogy nektek megfelelőbb.

A bejelentést néma csend fogadta.
Ennél azért jobban is örülhetnének,
gondolta Dany ingerülten.
Megkapták, amiért jöttek. Hát ezeknek az embereknek nem lehet a kedvében járni?

Az egyik férfi a többiek mögött, elkülönülve állt; zömök ember volt, széltől cserzett arccal, elrongyolódott ruhában. Haja vörös-fekete, durva, sisakszerű tüskeerdő volt, a fülénél gondosan körbevágva, és egyik kezében egy vászonzsákot tartott. Lehajtott fejjel várakozott, a márványpadlót bámulta, mintha el is feledkezett volna róla, hol van.
És ő vajon mit akar?
– töprengett Dany a homlokát ráncolva.

–
Térdeljetek le Viharbanszületett Daenerys, a Tűzjáró, Meereen királynője, az andalok, a rhoyne-iak és az Elsők királynője, a Nagy Fűtenger khaleesije, a Bilincsek Letörője, a Sárkányok Anyja előtt!
– kántálta Missandei magas, kellemes hangján.

Amikor Dany felállt,
tokar
ja elkezdett lecsúszni róla. Elkapta és gondosan a helyére igazgatta.

– Te ott, a zsákkal! – szólította meg a férfit. – Velünk akarsz beszélni? Közelebb jöhetsz.

Amikor a kérelmező felemelte a fejét, Dany látta, hogy szeme vörös és gyulladt, akár két nyílt seb. Érzékelte, hogy Ser Barristan közelebb húzódik, fehér árnyként lépett mellé. A férfi botladozva közeledett, egyik lépést tette a másik után, maga után vonszolva a zsákot.
Részeg vagy beteg?
– találgatott Dany. A kérelmező töredezett, sárga körmei alatt koszcsíkokat látott.

– Mit akarsz? Kérelmed van, netán sérelmet szeretnél bejelenteni? Mit tehetünk érted?

A férfi nyelve idegesen szaladt végig repedezett, kiszáradt ajkán.

– Én... én hoztam néhány...

– Csontot? – Dany kezdte elveszíteni a türelmét. – Égett csontokat?

A férfi felemelte a zsákot, és a márványra öntötte tartalmát.

Valóban csontok voltak, törött és megfeketedett csontok. A hosszabbakat felnyitották, hogy hozzáférjenek a velőhöz.

– A fekete volt – motyogta a férfi a ghisiek torokhangú nyelvén –, a repülő árny. Lecsapott az égről, és... és...

Ne!
Danyt kirázta a hideg.
Ne, ne, ó, ne!

– Tán nem hallasz, ostoba? – csattant fel Reznak mo Reznak. – Nem hallottad a bejelentést? Holnap reggel keresd fel az intézőimet, és kártalanítva leszel a birkádért!

– Reznak – mondta halkan Ser Barristan –, tartsd a szád, és nyisd ki a szemed. Ezek nem birkacsontok.

Nem,
gondolta Dany,
ezek egy gyermek csontjai.

Jon

A
fehér farkas a fekete fák között suhant, egy égig érő, sápadt sziklaszirt tövében. A hold vele együtt rohant a csillagos égbolton, a csupasz, göcsörtös faágak mögött.

– Havas! – mormolta a hold.

A farkas nem válaszolt. Ropogott a hó a mancsai alatt, a szél sóhajtva tört utat magának a fák között.

Valahol messze a falkatársai hívták, hasonló a hasonlót, ők is vadásztak. Sűrű eső zuhogott fekete testvérére, aki egy hatalmas kecske húsát szaggatta, a víz lemosta a vért az oldaláról, ahol a préda hosszú szarva végighasította. Egy másik helyen kis termetű nővére felemelte a fejét és a holdra üvöltött, mire száz másik rokona szünetet tartott a vadászatban, hogy feleljen neki. Ahol ők jártak, a dombok sokkal melegebbek voltak, és rengeteg élelmet lehetett találni. Nővére falkája némelyik éjszakán birkákból, tehenekből és lovakból lakmározott, az emberek állataiból, sőt néha még az emberekből is.

– Havas! – szólt le újra a hold halk kacagással.

A fehér farkas a jeges szirt alatti, ember járta ösvényen loholt. A vér íze a nyelvén volt, füle csengett távoli rokonai vonyításától. Régen hatan voltak, öten vakon vinnyogtak kimúlt anyjuk mellett, hideg tejet szopogatva halott emlőiből, míg ő egyedül odébb mászott. Négyen maradtak... és közülük az egyiket már nem érezte.

– Havas! – ismételte a hold.

A fehér farkas megpróbálta lehagyni, az éjszaka barlangja felé futott, ahol a nap rejtőzött. Lélegzete megfagyott a levegőben. Csillagtalan éjeken a jeges szirt fekete volt, akár a kő, tömör árnyként tornyosult a széles világ fölé, de amikor a hold előbújt, sápadtan és jegesen csillogott, akár egy megfagyott patak. A farkas bundája vastag volt, és bozontos, de amikor a jég mentén feltámadt a szél, semmilyen bunda nem tudta távol tartani a hideget. Érezte, hogy a másik oldalon még mindig hidegebb a levegő. Ott volt valahol a fivére, a nyárillatú szürke testvér.

– Havas! – Egy jégcsap vált le az egyik ágról. A fehér farkas vicsorogva megfordult. –
Havas!
– Nyakán felborzolódott a szőr, ahogy az erdő lassan eltűnt körülötte. –
Havas, havas, havas!
– Szárnyak csapkodását hallotta, a homályban egy holló suhant.

Tompa puffanással szállt le Havas Jon mellére, és belemélyesztette a karmait.

– HAVAS! – károgta az arcába közvetlen közelről.

– Hallak. – A szoba félhomályos volt, a fekhelye kemény. Az ablak zsaluin szürke fény szüremlett be, újabb sötét és hideg napot ígérve. – Így ébresztetted Mormontot is? Vedd ki a tollaidat a képemből! – Kiszabadította az egyik kezét a takaró alól, hogy elhessegesse a madarat. Hatalmas példány volt, vén, szemtelen és koszlott, nem ismerte a félelmet.

–
Havas!
– rikoltotta az ágylábra szökkenve. –
Havas, havas!

Jon hozzávágott egy párnát, de a madár kitért előle. A párna a falnak csattanva szétrepedt, a bélése szanaszét szállt, éppen amikor Bánatos Edd Tollett bedugta a fejét az ajtón.

– Bocsánat – mondta, ügyet sem vetve a tollfelhőre. – Hozhatok valami reggelit?

–
Kukorica!
– károgta a holló. –
Kukorica, kukorica!

– Hollósültet. – morogta Jon. – És mellé fél pint sört. – Továbbra is szokatlan érzés volt, hogy egy intéző gondoskodik róla; nemrég még ő hozott reggelit Mormont parancsnoknak.

– Három kukorica és egy hollósült – nyugtázta Bánatos Edd. – Jó választás, uram, de Hobb főtt tojást készített, hurkát és aszalt szilvával párolt almát. Az aszalt szilvás alma kitűnő, kivéve a szilva részét. Én nem szeretem az aszalt szilvát. Hobb egyszer gesztenyével keverve apróra darabolta a szilvát, és beletöltötte egy csirkébe. Sose bízz egy szakácsban, uram. Akkor döf hátba egy aszalt szilvával, amikor nem is számítasz rá.

– Később. – A reggeli várhat, Stannis nem. – Éjjel volt valami gond a fogolytábornál?

– Nem, miután őröket állítottál az őrök őrzésére, uram.

– Helyes. – Vagy ezer vadat kerítettek el a Fal túloldalán, Stannis Baratheon ejtette foglyul őket, amikor lovagjai szétzúzták Mance Rayder szedett-vedett hadseregét. A foglyok jó része nő volt, és az őrök kicsempészték némelyiket, hogy melegítsék az ágyukat. A király vagy a királyné emberei, nem számított; sőt néhány fekete testvér is megpróbálkozott vele. A férfiak férfiak maradtak, és ezer mérföldön belül ezek voltak az egyedüli nők.

– Két újabb vad adta meg magát – folytatta Edd. – Egy anya a szoknyájába kapaszkodó lányával. Hozott egy prémekbe burkolt kisfiút is, de már halott volt.

–
Halott!
– kárálta a holló. Ez volt az egyik kedvenc szava. –
Halott, halott, halott!

Szinte minden éjjel érkeztek éhező, félig megfagyott nyomorultak, akik csak azért menekültek el a Fal alatti csatából, hogy aztán visszavánszorogjanak, miután rájöttek, hogy nincs biztonságos hely, ahová mehetnének.

– Kikérdeztétek az anyát? – kérdezte Jon.

Stannis Baratheon megsemmisítette Mance Rayder seregét, a Falon Túli Királyt pedig foglyul ejtette, de a vadak még mindig odakint kószáltak... a Könnyező, Óriásvész Tormund és még több ezren.

– Igen, de csak annyit tudott mondani, hogy a csata után elfutott, és az erdőben rejtőzködött. Megetettük zabkásával, elküldtük a táborba, a gyermeket pedig elégettük.

A halott gyermekek elégetése már nem okozott problémát Havas Jonnak; az élőkkel egészen más volt a helyzet.
Két király a sárkány felébresztéséhez. Először az apa, aztán a fiú, így mindkettő királyként hal meg.
A szavakat a királyné egyik embere mormolta, miközben Aemon mester a sebét tisztította. Jon megpróbálta betudni a sebláz okozta önkívületnek, de Aemon felvilágosította.

– Egy király vérében hatalom rejlik – figyelmeztette az öreg mester –, és már Stannisnál jobb emberek is követtek el ennél borzalmasabb dolgokat.

Lehet, hogy a király rideg és könyörtelen, de egy csecsszopót? Csak egy szörnyeteg adna egy élő gyermeket a lángoknak.

Jon sötétben vizelt, a Vén Medve hollójának kárálása közepette töltötte meg az éjjeliedényt. A farkasálmok egyre erősebbé váltak, most már éberen is emlékezett rájuk.
Szellem tudja, hogy Szürke Szél halott.
Robb meghalt az Ikreknél, olyan emberek árultak el, akiket a barátjának hitt, és a farkasa vele halt. Brant és Rickont szintén megölték, lefejezték őket Theon Greyjoy parancsára, aki egykor apjuk gyámfia volt... de ha az álmok nem hazudtak, a rémfarkasaik megszöktek. A Királyné Koronájánál az egyik előbukkant a sötétségből, hogy megmentse Jon életét. Biztosan
Nyár volt az.
Szürke volt a bundája, Borzaskutya pedig fekete. Elgondolkodott, vajon halott öccseinek egy része tovább él-e a farkasokban.

Az ágy melletti vizeskancsóból megtöltötte a mosdóteknőt, megmosta a kezét és az arcát, tiszta gyapjúalsót vett, fekete bőrmellényt és nadrágot, és végül felhúzta jól kitaposott csizmáját. Mormont hollója ravasz tekintettel figyelte készülődését, aztán odaröppent az ablakhoz.

– A rabszolgádnak gondolsz? – Amikor Jon kinyitotta a vastag, gyémánt alakú, sárga üveglapokból álló ablakot, a jeges reggeli szél az arcába csapott. Miközben a holló szárnyra kapott, vett egy mély lélegzetet, hogy kipucolja tüdejéből az éjszaka pókhálóit.
Ez a madár túlságosan is okos.
Hosszú évekig volt a Vén Medve társa, de ez nem gátolta meg benne, hogy csipegessen a halott parancsnok arcából.

A hálószobájától lépcső vezetett le egy nagyobb helyiségbe, melyben egy fenyőfa asztal és tucatnyi, bőrrel borított, tölgyfából készült szék állt Mivel a Király Tornyában Stannis lakott, a Parancsnoki Torony pedig leégett, Jon Donal Noye szerény lakrészébe, a kovácsműhely mögé költözött. Nem volt kétséges, hogy egyszer nagyobb szállásra lesz szüksége, de jelenleg, amíg hozzá nem szokik parancsnoki pozíciójához, ez is bőven megfelelt.

Az átadási okirat, amit a király küldött neki aláírásra, az asztalon hevert, Donal Noye egykori ezüst ivókupája alatt. A félkarú kovács nem sok mindent hagyott hátra maga után: a kupát, hat krajcárt és egy rézcsillagot, egy festett melltűt törött csattal, egy dohos szagú brokátselyem zekét, rajta Viharvég szarvasával.
Az ő kincsei a szerszámai voltak, meg a tőrök és kardok, amiket készített. Az élete a műhelyben zajlott.
Jon félretolta a kupát, és még egyszer elolvasta a pergament.
Ha erre rányomom a pecsétemet, mindörökké úgy fognak emlékezni rám, mint a parancsnok, aki eladta a Falat,
gondolta.
Viszont ha visszautasítom...

Stannis Baratheon tüskés modorú és nyughatatlan vendégnek bizonyult Majdnem a Királyné Koronájáig lelovagolt a királyi úton, átkutatta Vakondváros üres házait, megvizsgálta a Királyné Kapuja és Tölgyfapajzs romos erődeit. Minden éjjel felment a Fal tetejére Melisandre úrnővel, nappal pedig a fogolytábort látogatta meg, és kiválasztott néhány embert, akiket a vörös asszony kihallgatott.
Nem szereti, ha ellenszegülnek neki.
Attól tartott, ez nem lesz valami kellemes reggel.

A fegyverraktárból kardok és pajzsok csörömpölése hallatszott – a fiatal fiúkból és újoncokból álló utolsó szállítmány tagjai fegyverezték fel magukat. Hallotta Vas Emmett hangját, ahogy nógatja őket. Cotter Pyke nem szívesen mondott le fegyvermesteréről, de a fiatal felderítő valóságos kincs volt, ha embereket kellett kiképezni.
Szereti a harcot
,
és megtanítja a fiúknak, hogy ők is szeressék.
Legalábbis ebben reménykedett.

Jon köpenye egy szegen lógott az ajtó mellett, a kardöve egy másikon. Mindkettőt felöltötte, és elindult kifelé a műhelyen át. Szellem alvóhelye üres volt. Az ajtó mellett fekete köpenybe,és vas félsisakba öltözött, dárdát szorongató őrök álltak.

– Szükséged van kíséretre? – érdeklődött Garse.

– Szerintem egyedül is megtalálom a Király Tornyát. – Jon gyűlölte, amikor őrök kísérték mindenhová. Úgy érezte magát, mint egy kacsatojó a fiókáival.

Vas Emmett legényei már az udvaron gyakorlatoztak, tompa kardok csattantak csengve pajzsoknak és egymásnak. Jon egy pillanatra megállt, és figyelte, ahogy Ló hátraszorítja Hop-Robint a kútig. Úgy vélte, Lóból jó harcos lehet. Erős volt, és egyre erősebbé vált, ráadásul kitűnő ösztönökkel rendelkezett. Hop-Robin egészen más lapra tartozott. Nemcsak a dongalába miatt, hanem mert rettegett attól, hogy eltalálják.
Talán intézőnek jó lenne.
A küzdelem hirtelen ért véget, Hop-Robin a földre került.

– Jól harcolsz – mondta Jon Lónak –, de túlságosan leengeded a pajzsodat támadásnál. Ezen javítanod kéne, ha nem akarsz meghalni.

– Igenis, parancsnok. Legközelebb felemelem. – Ló talpra segítette Hop-Robint, a kisebb fiú esetlenül meghajolt.

Az udvar túlsó végében Stannis lovagjai gyakoroltak.
A királyné emberei az egyik sarokban, a királyéi a másikban
– jegyezte meg magában Jon.
De csak néhányan vannak, legtöbbjüknek túl hideg az idő.

Ahogy ellépdelt mellettük, valaki harsány hangon rákiáltott:

– FIÚ! HÉ, KÖLYÖK!

Senki nem hívta így, mióta megválasztották parancsnoknak. Figyelmen kívül hagyta a kiáltást.

–
Havas!
– A hang nem adta fel. –
Parancsnok!

Ezúttal már megállt.

– Ser? – A lovag hat hüvelykkel magasodott fölé.

– Egy férfi, aki valyriai pengét visel, seggvakaráson kívül másra is használhatná a fegyverét!

Jon már látta ezt a férfit a várban; azt hallotta, nagy hírű lovag. A Fal alatti csatában Ser Godry Farring megölt egy menekülő óriást – lóháton vágtatott utána, és felnyársalta a lándzsájával, aztán leszállt, hogy levágja a lény szánalmasan apró fejét. A királyné emberei azóta Óriásölő Godrynak hívták.

Eszébe jutott Ygritte, amint sírva énekli az
„Utolsó óriás”
-t
.

– Akkor használom Hosszúkarmot, amikor szükség van rá, Ser.

– És milyen jól forgatod? – Ser Godry előhúzta saját pengéjét. – Mutasd meg! ígérem, nem bántalak, kölyök.

Milyen kedves tőled!

– Talán majd máskor, Ser. Most egyéb dolgokat kell intéznem, szólít a kötelesség.

– Tehát félsz. Értem. – Ser Godry a cimboráira vigyorgott. – Fél – ismételte meg a gyengébb felfogásúak kedvéért.

– Ha megbocsátasz... – Jon hátat fordított nekik.

A Fekete Vár komor és elhagyatott helynek tűnt a sápadt hajnali fényben.
A parancsnokságom,
gondolta Jon szomorúan.
Erőd és romhalmaz egyben.
A Parancsnoki Torony kiégett héj volt csupán, a nagyterem megfeketedett rönkök halma, Hardin Tornya pedig úgy nézett ki, mint amit a következő szellő ledönt... igaz, már évek óta így festett. Mögöttük emelkedett a Fal: hatalmasan, félelmetesen és hidegen, az oldalán építők nyüzsögtek, az új lépcsőt próbálták összekötni a régivel. Hajnaltól alkonyatig dolgoztak. Lépcső híján csak a felvonóval lehetett feljutni a Fal tetejére, és az nem lesz elegendő, ha a vadak újra támadnak.

A Király Tornya fölötti tetőn, ahol nemrég még Havas Jon kuporgott íjjal a kezében, Selyem és Süket Dick Follard mellett, most a Baratheon-ház nagy, arany harci lobogója csattogott a szélben. A lépcsőn a királyné két embere strázsált reszketve, kezüket a hónuk alá dugták, dárdájukat az ajtónak támasztották.

– Azok a szövetkesztyűk semmit sem érnek – mondta nekik Jon. – Holnap keressétek meg Bowen Marshot, és ad nektek prémes bőrkesztyűt.

– Úgy teszünk, uram, köszönjük – hálálkodott az idősebbik őr.