Sárkányok tánca (3 page)

– Várj itt – mondta a nő. – Hozok ennivalót.

Ő pedig ostoba módon várt, Haggonról és Bőgőről álmodott, és mindarról a rosszról, amit életében tett. A nappalok és az éjszakák teltek, és Bogáncs nem jött vissza.
Nem is fog.
Varamyr arra gondolt, hogy talán elárulta magát. Lehet, hogy Bogáncs ránézésre meg tudja állapítani, mire gondol, vagy esetleg lázálmában beszélhetett?

Förtelmes,
hallotta Haggon mormolását. Szinte mintha itt lett volna vele, ebben a szobában.

– Nem, csak egy csúf lándzsaasszony – mondta neki Varamyr. – Én nagy ember vagyok. Én vagyok Varamyr, a varg, a bőrváltó! Nem való, hogy ő él, én pedig meghalok!

Senki nem válaszolt. Bogáncs eltűnt. Itt hagyta, akárcsak a többiek.

Saját anyja is elhagyta.
Bőgőért sírt, de értem soha.
Aznap reggel, amikor apja kiráncigálta az ágyból, hogy elvigye Haggonhoz, az anyja még csak rá sem nézett. Üvöltött és rúgkapált, ahogy bevonszolták az erdőbe, amíg az apja pofon nem vágta, és ráparancsolt, hogy maradjon csendben.

– A saját fajtádhoz tartozol! – Mindössze ennyit mondott, amikor odalökte Haggon lába elé.

Nem tévedett,
gondolta reszketve Varamyr.
Haggon sok mindenre megtanított. Megtanított vadászni és halászni, dögöt nyúzni, halat csontozni utat találni az erdőben. És megtanított a vargok útjára, a bőrváltók titkaira, bár az én adományom sokkal erősebb volt, mint az Övé.

Évekkel később megpróbálta megtalálni a szüleit, hogy elmondja nekik, a kis Dudorból a nagy Hatbőrű Varamyr lett, de addigra mindketten halottak voltak, és elégették őket.
Összeolvadtak a fákkal és a patakokkal, a sziklákkal és a földdel, a porral és a hamuval.
Ezt mondta az erdei boszorkány az anyjának aznap, amikor Bőgő meghalt. Dudor viszont nem akart egy darab földdé válni. A fiú arról a napról álmodozott, amikor a bárdok megéneklik a tetteit, és szép lányok üldözik csókjaikkal.
Ha felnövök, én leszek a Falon Túli Király,
ígérte meg magának Dudor. Sosem lett az, de nagyon közel került hozzá. Hatbőrü Varamyr nevét félték az emberek. Tizenhárom láb magas hómedve hátán lovagolt a csatába, három farkast és egy árnyékmacskát irányított, és Mance Rayder jobbján ült az asztalnál.
Mance juttatott engem ide. Nem lett volna szabad hallgatnom rá. Legjobb lett volna megszállni a medvémet, és darabokra szaggatni.

Mance előtt Hatbőrű Varamyr a maga módján úrnak számított. Egyedül élt mohából, sárból és rönkökből épített lakhelyén, amely egykor Haggoné volt, és csak az állatai látogatták. Tucatnyi falusi hódolt előtte kenyérrel, sóval és almaborral, gyümölcsöt és zöldséget ajánlottak fel neki saját kertjükből. A húst maga szerezte be. Ha nőt kívánt, elküldte az árnyékmacskáját, hogy cserkéssze be, és amelyik lányra rávetette a tekintetét, engedelmesen jött az ágyába. Persze néhányan sírtak, de akkor is jöttek. Varamyr nekik adta a magját, levágott róluk egy hajtincset, hogy emlékezzen rájuk, aztán visszaküldte őket. Időről időre megjelent valamelyik falu hőse dárdával a kezében, hogy megölje az állatembert, és megmentse a nővérét, szeretőjét vagy lányát Azokat megölte, de a nőket sosem bántotta. Néhányat még meg is áldott gyermekkel.
Vakarékok. Apró, szánalmas jószágok, mint Bőgő, és nem rendelkeztek az adománnyal.

A félelem támolyogva talpra kényszerítette. Kezét az oldalára szorítva, hogy csillapítsa a vérzést, lassan az ajtóhoz tántorgott, félrehúzta a kiakasztott állatbőrt, és fehér fallal találta magát szemközt.
Hó.
Nem csoda, hogy olyan füst és sötét volt odabent A hó betemette a kunyhót.

Amikor Varamyr nekifeszült, a még lágy és nedves hófal engedett Odakint az éjszaka fehér volt, akár a halál; vékony, sápadt felhők táncoltak az ezüstös hold körül, ezernyi csillag hideg tekintete előtt. Látta a többi betemetett kunyhó alakját a hó alatt, azokon túl pedig egy jégpáncélba öltözött varsafa halovány árnyékát. Délre és nyugatra, a dombvidék fehér vadonjában a hömpölygő hódara kivételével semmi sem mozdult.

– Bogáncs! – kiáltotta Varamyr reszketeg hangon, azon töprengve, vajon milyen messzire mehetett a nő. –
Bogáncs! Asszony! Hol vagy
?

A távolban farkas üvöltött.

Varamyr megborzongott. Ugyanolyan jól ismerte ezt az üvöltést, mint egykor Dudor az anyja arcát.
Félszem.
Ő volt a három közül a legidősebb, a legnagyobb, a legvadabb. Cserkész volt a karcsúbb, gyorsabb, fiatalabb, Ravasz pedig az okosabb, de mindketten féltek Félszemtől. A vén farkas rettenthetetlen, kíméletlen, ádáz ragadozó volt

Varamyr a sas halálának agóniájában elvesztette az irányítást a többi állata felett. Árnyékmacskája berohant az erdőbe, míg a hómedve a körülötte állók ellen fordult, és négy embert széttépett, mire egy dárda leterítette. Varamyrt is megölte volna, ha eléri. A medve gyűlölte őt, mindig tombolni kezdett, amikor belebújt a testébe vagy felkapaszkodott a hátára.

A farkasai viszont...

A testvéreim. A falkám.
A hideg éjszakákon sokszor aludt a farkasaival, bozontos bundájuk segítette melegen tartani.
Ha meghalok, lakmároznak a húsomból, és a tavaszi olvadást már csak a csontjaim fogják köszönteni.
A gondolat különös módon megnyugtatta. A farkasok gyakran hoztak neki zsákmányt vadászataikról, illőnek tűnt hát, hogy végül ő etesse meg őket. Második életét talán úgy fogja kezdeni, hogy saját halott, de még meleg húsát marcangolja.

A kutyákkal lehetett a legkönnyebben köteléket kialakítani; olyan közel éltek az emberekhez, hogy maguk is szinte azok voltak. Belebújni egy kutya bőrébe majdnem olyan volt, mint felhúzni egy jól bejáratott, megpuhult bőrű csizmát. Ahogy a csizma kialakítása követte a láb alakját, a kutya is arra termett, hogy elfogadja a nyakörvet, még ha ezt a nyakörvet emberi szem nem is láthatta. A farkasokkal már nehezebben ment. Az ember összebarátkozhat egy farkassal, talán még engedelmességre is szoktathatja, de soha nem
szelídítheti
meg.

– A farkasok és a nők egy életre házasodnak – mondta gyakran Haggon. – Ha megszállsz egyet, az már házasság. Attól a naptól fogva a farkas része leszel, ő pedig a tiéd. Mindketten megváltoztok.

A többi vadat jobb békén hagyni, mondta. A macskák hiúk és kegyetlenek, mindig készek ellened fordulni. A szarvasok és őzek prédák; ha túl hosszú ideig viseli a bőrüket, még a legbátrabb ember is gyávává válik. Medvék, vaddisznók, hódok, menyétek... Haggon szerint szóba sem jöhettek.

– Van bőr, amit soha nem akarsz viselni, kölyök. Nem tetszene neked, amivé válnál.

Úgy vélte, a madarak a legrosszabbak.

– Az ember nem arra termett, hogy elhagyja a földet. Ha túl sok időt töltesz a felhők között, soha többé nem akarsz visszajönni. Ismerek bőrváltókat, akik héjákkal, baglyokkal, hollókkal próbálkoztak. Még emberi alakban is csak ülnek ábrándozva, és azt a rohadt kékséget bámulják.

Azonban nem minden bőrváltó érezte ugyanazt. Egyszer, amikor Dudor még csak tízéves volt, Haggon elvitte őt egy gyűlésre. A vargok, a farkastestvérek voltak a legtöbben, de a fiú a többieket sokkal különösebbnek és lenyűgözőbbnek találta. Borroq hasonlított a vaddisznójára, csak az agyarai hiányoztak, Orell sast tartott, Vadrózsa árnyékmacskát (abban a pillanatban, ahogy meglátta őket, Dudor is árnyékmacskát akart), és ott volt a kecskeasszony, Grisella...

Ám egyikük sem volt olyan erős, mint Hatbőrű Varamyr, még a magas, szikár, keménykezű Haggon sem. A vadász zokogva halt meg, miután Varamyr elvette tőle Szürkeirhát, amikor kiűzte belőle, hogy átvegye az állat fölött az irányítást.
Neked nem lesz második életed, vénember.
Akkor még Hárombőrű Varamyrnak hívta magát. Szürkeirha volt a negyedik, bár a vén farkas gyenge volt, és fogatlan, és nemsokára követte Haggont a halálba.

Varamyr képes volt bármilyen állatot megszállni, átvenni az irányítást az akarata felett, belebújni a bőrébe. Kutya vagy farkas, medve vagy hód...

Bogáncs,
gondolta.

Haggon förtelmesnek nevezte volna, minden bűn közül a legsötétebbnek, de Haggon halott volt. Mance szintúgy elátkozta volna érte, de Mance ugyancsak meghalt vagy fogságba esett.
Soha senki nem tudja meg. Én leszek Bogáncs
,
a lándzsaasszony
,
Hatbőrű Varamyr pedig meghal.
Számított rá, hogy halálával az adomány is elvész. Elveszíti a farkasait, és élete hátralévő részét csúf, bibircsókos asszonyként fogja leélni... de legalább él.
Ha visszajön, még mindig elég erős vagyok hozzá, hogy sikerüljön.

Szédülés tört rá, és a következő pillanatban már a földön térdelt, kezét mélyen belefúrta a hóba. Felemelt egy marék havat, majd szakállán és kirepedezett ajkán keresztülerőltetve a szájába tömte, kiszívta belőle a nedvességet. A víz olyan hideg volt, hogy alig bírta lenyelni, és újra rá kellett döbbennie, mennyire forró a teste.

Az olvadt hólé még éhesebbé tette. A gyomra élelemre vágyott, nem vízre. A hó már nem esett, de feltámadt a szél, apró kristályokkal töltve meg a levegőt, amelyek kíméletlen erővel csapódtak az arcának. Elszántan gázolt előre a hóban, a seb az oldalán minden lépésnél szétnyílt, majd újra összezárult. Amikor odaért a varsafához, talált egy ágat, amelyik éppen elég hosszú volt, hogy mankóként használja. Teljes súlyával rátámaszkodott, és célba vette a legközelebbi kunyhót. Talán a falusiak megfeledkeztek valamiről, amikor elmenekültek... egy zsák almáról, egy kis szárított húsról, bármiről, ami életben tartja őt Bogáncs visszaérkezéséig.

Már majdnem odaért, amikor a mankója elpattant, és a lába kiszaladt alóla.

Hogy meddig hevert ott, vérével pirosra színezve a havat, nem tudta volna megmondani.
A hó betemet.
Békés halál volna.
Azt beszélik, a vég előtt meleget érzel meleget és álmosságot.
Jó lett volna újra meleget érezni, bár elszomorodott a gondolatra, hogy soha nem láthatja a Falon túli zöld vidéket, amiről Mance annyit mesélt neki.

– A Falon túli világ nem a mi fajtánknak való – mondta annak idején Haggon. – A szabad nép fél a bőrváltóktól, de ugyanakkor tisztelnek is minket. A Faltól délre azonban a térdeplők vadásznak ránk, és lemészárolnak, mint egy malacot.

Figyelmeztettél,
gondolta Varamyr,
de ugyanakkor te mutattad meg nekem a Keleti őrséget is.
Nem lehetett több tízévesnél. Haggon tíz borostyánkő nyakláncot és egy bőrökkel megrakott szánt cserélt el ott hat borostömlőre, egy sótömbre és egy rézüstre. A Keleti Őrségben jobban lehetett üzletelni, mint a Fekete Várban. A varjak tudták, hogy Haggon vadász, az Éjjeli őrség barátja, és mindig örömmel fogadták a híreket a Falon túlról. Néhányan azzal is tisztában voltak, hogy bőrváltó, de erről senki sem beszélt. A fiú ott, a Tengermelléki Keleti őrségben álmodott először a meleg délről.

Varamyr érezte az olvadó hópelyheket a homlokán.
Ez nem olyan rossz, mint az égés. Hadd aludjak el és ne ébredjek fel soha, hadd kezdjem meg a második életemet!
Farkasai most már közel jártak. Érezte őket. Maga mögött hagyja ezt a gyenge testet, eggyé válik velük, vadászni fog az éjszakában, és üvölt a holdra. A vargból igazi farkas lesz.
De melyik?

Nem Ravasz. Haggon persze förtelmesnek nevezte volna, de Varamyr már többször is belebújt a bőrébe, miközben Félszem meghágta. Csakhogy nem akarta az egész életét szukaként eltölteni, kivéve, ha nincs más választása. Cserkész, a fiatalabb hím jobban illett volna hozzá... bár Félszem nagyobb volt, és vadabb, és mindig Félszem kapta meg Ravaszt, ha a nőstény tüzelt.

– Azt beszélik, felejteni fogsz – mondta neki Haggon néhány héttel a halála előtt. – Amikor az emberi hús meghal, a lélek tovább él az állatban, de az emlékezete minden nappal halványodik, az állat pedig egyre kevésbé lesz varg, és egyre inkább farkas, amíg az ember teljesen eltűnik, és csak a vad marad.

Varamyr tudta, hogy ez igaz. Amikor átvette Orell egykori sasát, érezte a másik bőrváltó dühét a jelenléte miatt. Orellt a köpönyegforgató varjú, Havas Jon ölte meg, és a gyilkosa iránt érzett gyűlölete olyan erős volt, hogy Varamyr azon kapta magát, szintén haragot érez az állatember kölyök iránt. Pontosan tudta róla, hogy miféle, amint megpillantotta mellette azt az óriási, csendes rémfarkast. Egyik bőrváltó mindig felismeri a másikat.
Mance-nek hagynia kellett volna, hogy megszálljam a rémfarkast. Az aztán királyhoz illő második élet lett volna!
Nem kétséges, meg tudta volna tenni. Az adomány erős volt Havasban, de a fiút senki nem képezte, még mindig a saját természete ellen küzdött, ahelyett hogy örült volna neki.

Varamyr látta, ahogy a varsafa vörös szeme lenéz rá a fehér törzsből.
Az istenek ítélkeznek.
Megborzongott. Rossz dolgokat tett, borzalmas dolgokat. Lopott, ölt, erőszakoskodott. Emberhúst evett, és haldoklók vérét lefetyelte, ahogy előtört felszakított torkukból. Becserkészte ellenségeit a sötét erdőben, álmukban ugrott rájuk, kitépte a beleiket a hasukból, és szétszórta a sáros földön.
Milyen édes volt a húsuk!

– Az a szörnyeteg volt, nem én – suttogta rekedten. – Az adomány, amiben részesítettetek!

Az istenek nem feleltek. Lélegzete sápadtan és ködösen kavargott a levegőben. Érezte a szakállán formálódó jeget. Hatbőrű Varamyr lehunyta a szemét.

Egy régi álmot látott, egy kunyhóról a tenger mellett, három nyüszítő kutyáról, egy asszony könnyeiről.

Bőgő. Bőgő miatt sír, de engem sosem siratott.

Dudor egy hónappal korábban született, mint kellett volna, és olyan gyakran betegeskedett, hogy senki nem számolt az életben maradásával. Anyja majdnem négyéves koráig várt a rendes névadással, de addigra már túl késő volt. Az egész falu Dudornak hívta; a nevet nővére, Meha adta neki, amikor még az anyja hasában volt. Meha nevezte el Bőgőt is, de Dudor kisöccse rendes időben született, nagy volt, vörös és erős, mohón szívta anyja mellét, aki az apjáról ak
arta elnevezni, ha eléri a megfelelő kort.
Csakhogy Bőgő meghalt. Meghalt kétéves korában, amikor én hat voltam, három nappal a névnapja előtt.

– A kicsid most már az istenekkel van – mondta az erdei boszorkány síró anyjának. – Sosem sérül meg többé, sosem lesz éhes, sosem fog sírni. Az istenek levitték a földbe, a fákba. Az istenek itt vannak körülöttünk, a sziklákban és a patakokban, a madarakban és az állatokban. A te Bőgőd most csatlakozott hozzájuk. Ő lesz a világ, és mindaz, ami benne van.