Sárkányok tánca (2 page)

Prológus

A
varg megállt egy fa alatt, beleszagolt a levegőbe, szürkésbarna bundájára árnyékfoltok vetültek. Egy friss fuvallat hozta el neki a szagot, keveredve más, halványabb illatokkal: rókáéval és nyúléval, fókáéval és szarvaséval, még farkaséval is. A varg tudta, hogy azok a szagok is az emberekhez tartoznak; régi bőrök bűze, mind halott és áporodott, alig érezhető a füst, a vér és a rothadás sokkal erősebb szaga mellett. Csak az ember vette el más állatok bőrét, viselte irhájukat és bundájukat

A vargok nem féltek úgy az emberektől, mint a farkasok. Gyűlölet és éhség feszítette zsigereit, halk mordulással magához hívta félszemű fivérét és apró termetű, ravasz nővérét. Ahogy futásnak eredt a fák között, falkatársai szorosan a nyomába szegődve követték, ők is megérezték a szagot. Futás közben az ő szemükkel is látott, megpillantotta saját magát elöl rohanva. A falka lélegzete melegen és fehéren tört elő a hosszú, szürkés fogak közül. Mancsaikba kőkemény jég fagyott, de a vadászat már megkezdődött, a préda ott volt előttük.
Hús,
gondolta a varg.
Ennivaló!

Az ember egyedül könnyű ellenfél. Nagy és erős, az igaz, és a szeme is éles, viszont a hallása gyenge, és alig érzékeli a szagokat. Az őz és a szarvas gyorsabb, sőt még a nyúl is, a farkas és a vaddisznó pedig ádázabb harcos. Viszont ha az emberek falkába verődnek, veszélyessé válnak. Ahogy a farkasok megközelítették a prédát, a varg csecsemősírást hallott, a tegnap éjjel hullott hó ropogását a suta embertalpak alatt, a kemény bőrök és a hosszú, fehér karmok csörömpölését.

Kardok
suttogta belül egy hang.
Dárdák.

A fák jeges fogakat növesztettek, csupasz, barna ágak vicsorogtak rá. Félszem havat szórva tört át a bozótoson, falkatársai követték.

Felkaptattak egy dombra, leszáguldottak a túloldalon, majd az erdő kinyílt előttük, és megpillantották az embereket. Egyikük nő volt. A prémekbe bugyolált kupac, amit szorongatott, a kölyke.
Őt hagyd utoljára
, suttogta a hang.
A férfiak jelentik a veszélyt!
Kiabáltak egymásnak, ahogy az emberek szoktak, de a varg kiszagolta rettegésüket Egyikük olyan hosszú faagyart szorongatott, mint ő maga. Eldobta, de remegett a keze, és a fegyver jóval a célpont fölött suhant el.

Aztán a falka már rajtuk is volt.

Félszemű testvére kavargó hófelhő közepette a hóba lökte az agyarhajítót, és feltépte a kapálózó ember torkát. Nővére a másik férfi mögé surrant, és onnan támadott. Neki maradt a nő és a kölyök.

A nőnek is volt foga, kicsi és csontból készült, de azonnal eldobta, amint a varg állkapcsa összecsattant a lábán. Esés közben mindkét karjával átölelte hangoskodó kölykét. A prémek alatt az áldozat csupa csont és bőr volt, de emlője dagadt a tejtől. A legédesebb húsa azonban a kölyöknek volt. A farkas a legfinomabb falatokat meghagyta fivérének. A tetemek körül vörösre és rózsaszínre színeződött a megfagyott hó, ahogy a falka lakmározott.

Mérföldekkel odébb, egy sárból és szalmából épített, zsúpfedeles, füstlyukkal ellátott és keményre döngölt padlójú kunyhóban Varamyr megborzongott, halkan köhintett, majd megnyalta az ajkát. Szeme vörös volt, ajka kirepedezett, torka kiszáradt és kapart, de a vér és a hús íze betöltötte a száját – miközben sajgó gyomra folyamatosan ételért könyörgött.
Egy gyermek húsa,
gondolta, és felidézte magában Bőgőt.
Emberhús.
Ilyen mélyre süllyedt volna, hogy már emberhús után vágyakozik? Szinte hallotta, ahogy Haggon rámordul:

– Az ember megeheti az állatok húsát, és az állat is az emberek húsát, de az az ember, aki emberhúst eszik, förtelmes.

Förtelmes.
Mindig is ez volt Haggon kedvenc szava.
Förtelmes, förtelmes, förtelmes.
Emberi húst enni förtelmes, farkasként másik farkassal párzani förtelmes, egy másik ember testét elfoglalni pedig a legförtelmesebb dolog volt mind közül.
Haggon gyenge volt, félt saját hatalmától. Zokogva és egyedül halt meg, amikor a második életétől is megfosztottam.
Varamyr maga ette meg a szívét.
Sok mindent megtanított, és még annál is többet, de az utolsó dolog, amit megtanultam tőle, az az emberi hús íze volt.

Csakhogy azt farkasként élte át. Emberi fogakkal soha nem evett emberhúst. A falkájára azonban nem neheztelt a lakoma miatt. A farkasok ugyanolyan éhesek voltak, mint ő, lesoványodtak, fáztak és éheztek, a préda pedig...
két férfi és egy nő, egy karon ülő csecsemővel
,
akik a vereségből a halálba menekültek. Nemsokára mindenképpen meghaltak volna a hidegtől vagy az éhségtől. Ez könnyebb, gyorsabb megoldás volt. Könyörületesebb.

– Könyörületesebb – mondta ki hangosan. Kapart a torka, de jó érzés volt emberi hangot hallani, még a sajátját is. A levegő nyirkos volt, és penészszagú, a föld kemény és hideg, a tűz pedig több füstöt adott, mint meleget. Olyan közel húzódott a lángokhoz, amennyire csak mert, felsebzett oldala lüktetett. A vér térdig eláztatta nadrágját, és kemény, barna kéreggé száradt.

Bogáncs figyelmeztette, hogy ez történhet.

– Összevarrtam, amennyire tudtam – mondta –, de pihenned kell, és hagyni összeforrni, különben a hús újra felszakad.

Bogáncs volt az utolsó társa, egy gyökér szívósságú lándzsaasszony, bibircsókos, szél cserzette és ráncos. A többiek magára hagyták útközben. Egyesével maradoztak le vagy vágtak előre, indultak vissza régi falvaikba, esetleg a Tejfolyóhoz, Rideghonba, vagy a magányos halálba az erdőben. Varamyr nem tudta, de nem is érdekelte.
Elkaphattam volna valamelyiket
,
amikor még volt rá lehetőségem. Az egyik ikret, a forradásos arcú nagy embert vagy a vörös hajú kölyköt.
Csakhogy félt. A többiek rájöhettek volna, mi történt, és akkor ellene fordulnak, hogy megöljék. Ráadásul Haggon szavai is kísértették, így elszalasztotta az esélyt.

A csata után több ezren vánszorogtak keresztül az erdőn éhesen és rémülten, menekültek a pusztítás elől, ami a Falnál csapott le rájuk. Néhányan azt mondták, visszatérnek elhagyott otthonaikba, mások egy újabb támadást szerveztek a kapu ellen, de a legtöbben elvesztek, fogalmuk sem volt róla, hová menjenek, mit tegyenek. Sikerült elszökniük a fekete köpenyes varjak és a szürke acélt viselő lovagok elől, de most még könyörtelenebb ellenség leselkedett rájuk. Mindennap egyre több holttest maradt az ösvények mentén. Voltak, akik éhen haltak, másokkal a hideg vagy valamilyen betegség végzett. Sokakat azok öltek meg, akik a bajtársaik voltak, amikor még együtt vonultak délre Mance Rayderrel, a Falon Túli Királlyal.
Mance elesett,
mondogatták egymásnak a túlélők kétségbeesetten.
Mance fogságba került. Mance meghalt.

– Harma halott, Mance fogságba esett – mondta Bogáncs, miközben a sebét varrta össze. – Tormund, a Könnyező, Hatbőrű, az összes bátor fosztogató... hol vannak most?

Nem ismer fel engem,
jött rá Varamyr,
de miért is ismerne
? Az állatai nélkül nem tűnt fontos embernek.
Én voltam Hatbőrű Varamyr
,
aki egy asztalnál evett Mance Ryderrel.
Tízéves korában saját magát nevezte el Varamyrnak.
Úrhoz illő név
,
dalok után kiáltó, erős és félelmetes név.
Mégis úgy futott a varjak elől, akár egy megrettent nyúl. A félelmetes Varamyr nagyúr elmenekült, de nem akarta, hogy a nő is tudjon róla, ezért azt mondta, Haggon a neve. Később elgondolkodott, miért ez a név jutott eszébe az összes közül, amit választhatott volna.
Megettem a szívét
,
ittam a véréből és még mindig kísért.

Egy nap lovas vágtatott át a menekülők között ösztövér, fehér hátasán, azt kiabálva, hogy mindenki menjen a Tejfolyóhoz, mert a Könnyező harcosokat gyűjt, hogy a Koponyák Hídján átkelve elfoglalja az Árnyéktornyot. Sokan követték; még többen nem. Később egy prémekbe öltözött, borostyán ékszereket viselő, zord arcú harcos egyik tábortűztől a másikig járt, és arra biztatta a túlélőket, hogy vonuljanak északra, és keressenek menedéket a thennek völgyében. Varamyr nem nagyon értette, miért lennének ott biztonságban, amikor maguk a thennek is elhagyták a helyet; mindenesetre több százan követték a harcost. Újabb százak távoztak az erdei boszorkánnyal, akinek a látomásában hajóflotta érkezett, hogy délre vigye a szabad népet.

– El kell jutnunk a tengerhez! – rikoltotta Vakond Anya, és követőivel kelet felé indult.

Varamyr is köztük lett volna, ha egy kicsit erősebb. A szürke, hideg tenger azonban messze volt, és tudta, hogy soha nem láthatja meg. Már kilencszer meghalt vagy haldokolt, és ez lesz az igaz halála.
Egy mókusbőr köpeny,
gondolta.
Megkéselt egy mókusbőr köpenyért.

A köpeny tulajdonosa meghalt, tarkóját csontszilánkokkal tarkított vörös péppé zúzták, de a ruhadarab kényelmesnek és vastagnak tűnt. Havazott, Varamyr pedig elvesztette saját köpenyét a Falnál. Alvóprémjei, gyapjú alsóruházata, báránybőr csizmája, prémmel szegélyezett kesztyűje, mézsöre és összegyűjtött élelme, a hajfonatok, melyeket a vele háló nőktől kapott, még az arany karperec is, amit Mance adott neki... mind odalett.
Elégtem és meghaltam, aztán a félelemtől és a fájdalomtól félőrülten rohantam.
Az emlék még mindig szégyennel töltötte el, de nem volt egyedül. Mások is futottak, százak, ezrek.
A csata elveszett. Megérkeztek az acélba öltözött, legyőzhetetlen lovagok, és mindenkit megöltek, aki ott maradt harcolni. Menekülés és halál között kellett választani.

A halál elől azonban nem lehetett olyan könnyen elmenekülni. Így amikor Varamyr rábukkant a halott nőre az erdőben, és letérdelt, hogy megszabadítsa a köpenyétől, nem vette észre a fiút, amíg elő nem ugrott rejtekéből, hogy az oldalába mártsa csontkését, és kitépje a köpenyt elmerevedett ujjai közül.

– Az anyja volt – mondta Bogáncs később, miután a fiú elszaladt. – Amikor látta, hogy ki akarod rabolni az anyját...

– Halott volt! – Varamyr elfintorodott, ahogy a csonttű átfúrta a bőrét. – Valaki szétzúzta a fejét. Biztosan egy varjú.

– Nem varjú volt. Szarulábúak. Láttam. – Tűjével összevarrta a sebet az oldalán. – Ezek vademberek, és ki maradt, hogy kordában tartsa őket?

Senki. Mance halott, a szabad népnek vége.
A thennek, az óriások, a szarulábúak, a hegyes fogú barlanglakók és a nyugati part törzsei a csontszekereikkel... mindannyian halálra voltak ítélve. Még a varjak is. Lehet, hogy még nem tudják, de azok a fekete köpenyes fattyúk a többiekkel együtt fognak elpusztulni. Az ellenség közeledett.

Haggon érces hangja visszhangzott a fejében.

– Tucatnyi halált fogsz halni, fiú, és mindegyik fájni fog... de amikor jön az igaz halálod, újra élni fogsz. Azt mondják, a második élet egyszerűbb és édesebb.

Hatbőrű Varamyr nemsokára megtudja, igazat beszélt-e Haggon. Érezte az igaz halál ízét a levegőt megtöltő füstben, érezte a forróságban az ujjai alatt, amikor benyúlt a ruhája alá, hogy kitapogassa a sebét. A hideg ismét beleköltözött, mélyen a csontjaiba. Ezúttal a fagy fog végezni vele.

Legutolsó halálát tűz okozta.
Elégtem.
Zavarodottságában először azt hitte, egy íjász a Falról lángoló nyílvesszővel találta el... csakhogy a tűz
belül
volt, onnan borította el. És a fájdalom...

Varamyr korábban már kilenc alkalommal meghalt Egyszer dárdadöféstől, egyszer egy medve fogaival a nyakán, egyszer pedig vérözönben, amikor világra hozott egy halott kölyköt. Az első halálát hatéves korában élte át, amikor apja fejszéje bezúzta a fejét. Ám még az sem volt annyira fájdalmas, mint a zsigereiben képződő tűz, ahogy végignyalja a szárnyait, és
elemészti.
Amikor megpróbált kirepülni belőle, rémülete még feljebb szította a lángokat, és még forróbban égett tovább. Az egyik pillanatban még a Fal felett keringett, sasszemével a lenti mozgást figyelte. Aztán a lángok fekete salakká változtatták a szívét, és a tudata sikoltva tért vissza saját testébe. Egy időre elvesztette az eszét. Már az emlék is elég volt hozzá, hogy megborzongjon.

Ekkor vette észre, hogy kialudt a tüze.

Csak egy szürkésfekete, megégett hasáb maradt, és néhány zsarátnok izzott a hamuban.
Még van füstje, csak fára van szükségem.
Fájdalmasan összeszorította a fogait, és odamászott a letört ágak kupacához, amit Bogáncs hagyott itt neki, mielőtt elment vadászni, és rálökött néhány fadarabot a tűzre.

– Kapj bele! – sziszegte. –
Égj!
– Beletúrt a parázsba, és néma imát mondott az erdő, a hegyek és a mezők névtelen isteneihez.

Az istenek nem válaszoltak. Egy idő után már füst sem szállt fel a hamuból, és a kunyhóban máris hidegebb lett. Varamyrnak nem volt kovája, taplója, száraz gyújtósa. Ezt a tüzet soha nem fogja újra feléleszteni, segítség nélkül biztosan nem.

– Bogáncs! – kiáltotta a fájdalomtól rekedt hangon. –
Bogáncs!

A nő álla hegyes volt, az orra lapos, és arcának egyik felét hatalmas szemölcs csúfította el, melynek közepéből négy sötét szőrszál nőtt ki. Visszataszító és kemény arc volt, Varamyr most mégis sokat adott volna érte, ha látja felbukkanni az ajtóban.
El kellett volna kapnom, mielőtt elment.
Mióta lehet távol? Két napja? Három? Nem tudta biztosan. A kunyhó belsejében sötét volt, és folyamatosan ingázott álom és ébrenlét között, sosem tudta, mikor van nappal, és mikor éjszaka.