Sárkányok tánca (10 page)

– Nem, uram. Egyetértek, a várakat valóban fel kell tölteni helyőrséggel...

– A kölyökparancsnok egyetért, micsoda szerencse!

–...de az Éjjeli őrség embereivel.

–
De hiszen nincsenek embereid!

– Akkor adj nekem embereket, uram. Tiszteket jelölök ki mindegyik elhagyott erőd élére, kipróbált parancsnokokat, akik ismerik a Falat és az azon túli vidéket, és tudják, hogy lehet a legkönnyebben túlélni a közelgő telet. Cserébe mindazért, amit adunk neked, embereket kérek tőled a helyőrségekbe. Gyalogosokat, számszeríjászokat, újoncokat. Még a sebesültjeidet és a betegeidet is átveszem.

Stannis hitetlenkedve meredt rá, aztán vakkantó nevetést hallatott

– Elismerem, van benned bátorság, H
avas, de megőrültél, ha azt hiszed, az embereim feketét fognak ölteni.

– Olyan színű köpenyt viselnek, amilyet csak akarnak, amíg úgy engedelmeskednek a tisztjeimnek, mintha a sajátjaik volnának.

A királyt nem sikerült meggyőznie.

– Lovagok és urak állnak a szolgálatomban, nemes és nagy tiszteletű házak leszármazottai. Nem várhatom el tőlük, hogy vadorzók, parasztok és gyilkosok alatt szolgáljanak.

Vagy fattyúk alatt, igaz, uram
?

– A te Segítőd is egy csempész.

–
Egykori csempész,
amiért meg is rövidítettem az ujjait. Azt mondják, te vagy a Fal kilencszázkilencvennyolcadik parancsnoka. Szerinted a kilencszázkilencvenkilencedik mit mondana a várakkal kapcsolatban? A karóra tűzött fejed látványa bizonyára arra sarkallná, hogy segítőkészebb legyen. – A király végigfektette fényes kardját a térképen, pontosan a Fal mellett. A penge úgy csillogott, mint a napfény a vízen. – Te csak az én előzékenységemnek köszönhetően vagy parancsnok, nem árt, ha ezt jól az eszedbe vésed.

– Azért vagyok parancsnok, mert a testvéreim megválasztottak. – Voltak reggelek, amikor Havas Jon sem nagyon hitt saját magának, amikor azzal a gondolattal ébredt, hogy valami őrült álomba keveredett.
Olyan, mint felvenni egy új ruhát,
mondta neki Sam.
Először furcsának tűnik, de ha egy ideig viseled
,
egészen kényelmesnek fogod találni.

– Alliser Thorne a megválasztásod módja miatt panaszkodik, és nem mondom, hogy nincs némi igazsága. – A térkép harcmezőként terült el kettejük között, a festett bőr az izzó kard fényében fürdött. – A számolást egy
vak ember
végezte, és csak a kövér barátod állt mellette. Slynt pedig köpönyegforgatónak tart.

Ki tudhatná ezt jobban, mint Slynt?

– Egy köpönyegforgató azt mondaná, amit hallani akarsz, és később elárulna. Felséged tudja, hogy igazságosan választottak meg. Apám mindig azt mondta, igazságos ember vagy. –
Igazságos, de túlságosan rideg,
ezek voltak Eddard nagyúr pontos szavai, de Jon úgy döntött, ezt inkább nem osztja meg a királlyal.

– Eddard nagyúr nem volt a barátom, de értelmes embernek ismertem. Ő odaadta volna nekem ezeket a várakat.

Soha.

– Nem tudom, mit tett volna az apám, de én esküt tettem, felség. A Fal az enyém.

– Egyelőre. Meglátjuk, meg tudod-e tartani. – Stannis rábökött az ujjával. – Tartsd meg a romjaidat, ha ilyen sokat jelentenek neked. De esküszöm, ha év végére bármelyik üresen fog állni, elveszem őket, a hozzájárulásoddal vagy anélkül. És ha csak egy elesik, a fejed is követni fogja. Most pedig kifelé!

Melisandre úrnő felkelt a tűzhely mellől.

– Engedelmeddel, nagyuram, visszakísérném a parancsnokot a szállására.

– Miért? Tudja az utat. – Stannis lemondóan legyintett. – Tégy, amit akarsz. Devan, ennivalót! Főtt tojást és citromos vizet!

A király toronyszobájának melege után a leereszkedés a csigalépcsőn vacogtatóan hidegnek ígérkezett

– Feltámadt a szél, úrnőm – figyelmeztette az őrparancsnok a nőt, miközben visszaadta Jonnak a fegyvereit – Talán nem ártana egy melegebb köpeny.

– A hitem melegít. – A vörös ruhás papnő nekivágott a lépcsőnek Jon mellett. – őfelsége egyre jobban kedvel téged.

– Azt látom. Csak kétszer fenyegetőzött a lefejezésemmel.

Melisandre nevetett.

– A hallgatásától kell félni, nem a szavaitól. – Ahogy kiléptek az udvarra, a szél belekapott Jon köpenyébe, és a szövet beterítette Melisandrét. A vörös papnő félresöpörte a fekete gyapjút, és belekarolt Jonba. – Lehet, hogy igazad van a vadak királyával kapcsolatban. Imádkozni fogok a Fény Urához, hogy küldjön útmutatást. Amikor a tűzbe nézek, átlátok a kövön és a földön, és az emberek lelkében megtalálom az igazságot. Rég halott királyokkal beszélgetek, és meg nem született gyermekekkel, és figyelem az évek és évszakok múlását, az idők végezetéig.

– A tüzeid sosem tévednek?

– Sosem... bár mi, papok halandók vagyunk, így tévedhetünk is. összetéveszthetjük, hogy valaminek
el kell
jönnie, vagy
el fog
jönni.

Jon még a gyapjún és a cserzett bőrön át is érezte a nő testének melegét. Az egymásba karolva sétáló pár kíváncsi pillantásokat vonzott magára.
Ma éjszaka már erről fognak suttogni a barakkban.

– Ha valóban látod a holnapot a lángjaidban, mondd meg nekem, mikor és hol érkezik a vadak következő támadása. – Kiszabadította a karját.

– R’hllor olyan látomást küld nekünk, amilyet akar, de keresni fogom ezt a Tormund nevű embert a lángokban. – Melisandre vörös ajka mosolyra húzódott. – Téged is láttalak a tűzben, Havas Jon.

– Ez fenyegetés akar lenni, úrnőm? Netán engem is meg akarsz égetni?

– Félreértettél – nézett rá a nő kutató pillantással. – Úgy látom, zavarba hoztalak, Havas nagyúr.

Jon ezt nem is tagadta.

– A Fal nem nőknek való hely.

– Tévedsz. Álmodtam a faladról, Havas Jon. Hatalmas, ősi tudással emelték, és erős varázslatokat zártak az alapjába. – Melisandre felnézett a Falra, szájából meleg párafelhő áramlott ki. – Ez ugyanannyira az én helyem is, mint a tiéd, és nemsokára kétségbeejtően nagy szükséged lesz rám. Ne utasítsd vissza a barátságomat, Jon. Láttalak a viharban, minden oldalról ellenségek szorongattak. Rengeteg az ellenséged. Soroljam a nevüket?

– Tudom a nevüket.

– Abban ne légy olyan biztos. – A rubin Melisandre nyakán vörösen ragyogott. – Nem attól az ellenségtől kell tartanod, amelyik szemtől szemben átkot szór rád, hanem amelyik mosolyog, amikor ránézel, de a hátad mögött a kését feni. Jobban tennéd, ha mindig magad mellett tartanád a farkasodat. Jeget látok, és tőröket a sötétben. Vörös, keményre fagyott vért és csupasz acélt. Nagyon hideg volt.

– A Falon mindig hideg van.

– Úgy gondolod?

–
Tudom,
hölgyem.

– Akkor nem tudsz te semmit, Havas Jon – suttogta.

Bran

O
tt vagyunk már?

Bran soha nem mondta ki hangosan a szavakat, de gyakran tolultak az ajkára, ahogy szedett-vedett kompániájuk a néma őrként föléjük tornyosuló ősi tölgyfák, rideg fenyők és csupasz, barna gesztenyefák ligetein át botladozott előre.
A közelben járunk?
– szerette volna kérdezni a fiú, miközben Hodor felkaptatott egy sziklás meredélyen, vagy éppen lefelé ereszkedett valamelyik sötét vízmosásban, ahol a koszos hó ropogott a talpa alatt.
Milyen messze vagyunk?
– tudakolta gondolatban, amint a nagy jávorszarvas átgázolt egy félig befagyott patakon.

A Hodor hátán lévő fűzfa kosárban ringatózva Bran összegörnyedt, és lehúzta a fejét, mert a megtermett istállófiú egy tölgyfa vastag ága alatt haladt el. A hó ismét hatalmas, vizenyős pelyhekben hullott. Hodor egyik szemét lezárta a fagy, sűrű, barna szakálla deres, gubancos bozóttá alakult, borzas bajusza végéről jégcsapok csüngtek Egyik kesztyűs keze még mindig annak a rozsdás kardnak a markolatát szorongatta, melyet a Deres alatti kriptában vett magához, és időről időre lecsapott vele egy ágra, hatalmas hófelhőt szórva a levegőbe.

– Hod-d-d-dor – dadogta vacogó fogakkal.

A hang különös módon megnyugtatóan hatott. A Derestől a Falig tartó útjuk során Bran és társai beszélgetéssel és történetek felidézésével múlatták az időt, de itt teljesen más volt minden. Még Hodor is érezte.
Hodor
jai sokkal ritkábban hangzottak fel, mint a Faltól délre. Ebben az erdőben olyan csend és mozdulatlanság honolt, amihez hasonlót Bran még sosem tapasztalt. Mielőtt a hó elkezdett esni, északról fújó szél kavargott körülöttük, és elszáradt levelek sokasagat verte fel a földről halk, susogó hang kíséretében, ami a fiút a szekrényben motozó csótányokra emlékeztette, ám mostanra minden levél a hótakaró alá került. Időnként holló repült el a fejük felett, nagy, fekete szárnyak hasították a hideg levegőt, de ettől eltekintve az egész világ elnémult.

Valamivel előrébb jávorszarvas lépdelt a hóesésben lehajtott fejjel, hatalmas szarvaira vastagon rakódott a hó. A komor, csendes felderítő lovagló ülésben ült az állat széles hátán. Hidegkéz – a kövér fiú, Sam ezt a nevet adta neki, mert bár a férfi arca sápadt volt, a keze fekete és kemény, akár a vas, és ugyanolyan hideg is. Testének többi részét több rétegben gyapjú, keményített bőr és láncing fedte, arcvonásait bizonytalanná tette köpenyének csuklyája és a fekete gyapjúsál, amely arcának egész alsó felét eltakarta.

A felderítő mögött Meera Reed gyalogolt, átölelve testvérét, hogy saját testének melegével óvja a széltől és a hidegtől. Jojen orra alatt apró gerinc képződött a keményre fagyott váladékból, és a fiú testén időről időre reszketés futott végig.
Annyira kicsinek látszik,
gondolta Bran a botladozó cölöplakót figyelve.
Most kisebbnek és gyengébbnek tűnik nálam, pedig én vagyok a nyomorék.

Nyár alkotta kis csapatuk utóvédjét. A rémfarkas lélegzete megfagyott az erdő levegőjében, ahogy halkan ügetett mögöttük, még mindig sántikálva a Királyné Koronájánál a hátsó lábába fúródó nyílvessző miatt. Bran érezte a sebből sugárzó fájdalmat, amikor megszállta a hatalmas farkas testét. Mostanában gyakrabban időzött Nyár bőrében, mint a sajátjában; a farkas vastag bundája ellenére szintén érezte a hideget, viszont jobban hallott, messzebbre látott, és a szagokat is jobban érzékelte, mint a kosárban ülő, nyakig bebugyolált kisfiú.

Más alkalmakkor, amikor megunta a farkaslétet, Hodor bőrébe bújt. A szelíd óriás nyöszörgött, amikor megérezte őt, és jobbra-balra vetette bozontos fejét, de már korántsem olyan hevesen, mint első alkalommal, a Királyné Koronájánál.
Tudja, hogy én vagyok,
mondogatta magának előszeretettel a fiú.
Mostanra hozzám szokott.
Ennek ellenére sosem érezte magát kényelmesen Hodor bőrében. Az óriás istállófiú nem értette, mi történik, Bran pedig a szájürege hátsó részében érezte félelme ízét. Nyárban sokkal jobb volt.
Én ő vagyok, ő pedig én. Azt érzi, amit én.

Bran néha érezte, ahogy Nyár megvizsgálja a jávorszarvas szagát, és azon gondolkodik, vajon le tudná-e teríteni a hatalmas állatot. Nyár lassanként hozzászokott Deres lovaihoz, de ez egy szarvas volt, a szarvas pedig prédát jelentett. A rémfarkas érezte a szarvas bozontos bundája alatt a meleg vér lüktető áramlását. Már a szag is elég volt hozzá, hogy hegyes fogai között kicsorduljon a nyála, és ilyenkor Bran szájában is összefutott a nyál az ízletes, sötét hús gondolatára.

Az egyik közeli fán holló károgott, és Bran hallotta a szárnycsapkodást, ahogy egy másik nagy, fekete madár csatlakozott hozzá. Napközben alig fél tucat holló kísérte őket, egyik ágról a másikra röppenve, vagy éppen a szarvas agancsán utazva. A többiek előreszálltak vagy hátul időztek. Ám amikor a nap leereszkedett, mindannyian visszatértek, éjfekete szárnyakon ereszkedtek le az égből, míg a közelben minden fa minden ága feketéllett tőlük. Némelyik odarepült a felderítőhöz, és Brannek úgy tűnt, mintha a férfi értené a károgásukat.
Ők a szemei és a fülei. Fürkésznek helyette, és a fülébe suttogják, milyen veszély fenyeget elölről és hátulról.

Mint például most. A szarvas hirtelen megtorpant, a felderítő könnyedén leszökkent a hátáról a térdig érő hóba. Nyár rámordult, szőre felborzolódott. A rémfarkas nem szerette Hidegkéz szagát.
Halott hús, megszáradt vér, egy árnyalatnyi rothadás. És hideg. Főként a hideg.

– Mi az? – tudakolta Meera.

– Mögöttünk – közölte Hidegkéz, hangját eltompította a szája és orra elé húzott fekete sál.

– Farkasok? – kérdezte Bran.

Napok óta tudták, hogy követik őket. Minden éjjel hallották a falka gyászos vonyítását, és a farkasok éjszakáról éjszakára egyre közelebb jöttek.
Vadászok, és nagyon éhesek. Érzik, mennyire gyengék vagyunk.
Bran gyakran riadt fel reszketve a hajnal előtti órákban, hallgatta, ahogy egymást szólongatják a távolban, miközben a napfelkeltét várta.
Ha vannak farkasok, akkor prédának is kell lennie,
gondolta, amíg rá nem jött, hogy
ők
a préda.

A felderítő a fejét rázta.

– Emberek. A farkasok még tartják a távolságot, de ezek az emberek nem olyan szégyenlősek.

Meera Reed hátralökte a csuklyáját, a nedves hó lágy puffanással hullott a földre.

– Hányan vannak? És kik azok?

– Ellenség. Majd én elbánok velük.

– Veled megyek!

– Maradsz. A fiút meg kell védeni. Van előttünk egy befagyott tó.

Ha eléritek, forduljatok északnak, és kövessétek a partvonalat, amíg el nem értek egy halászfaluig. Ott rejtőzzetek el, később csatlakozom hozzátok.

Bran úgy látta, Meera vitatkozni akar, ám ekkor megszólalt az öccse.

– Tedd, amit mond. Ő ismeri ezt a vidéket. – Jojen szeme sötétzöld volt, akár a moha, de olyan fáradtság sugárzott belőle, amihez hasonlót Bran korábban még sosem látott.
A kis nagyapa.
A cölöplakó fiú a Faltól délre életkorát meghazudtoló bölcsességről tett tanúbizonyságot, idefent északon azonban ugyanolyan elveszettnek és rémültnek tűnt, mint a többiek. Ennek ellenére Meera mindig hallgatott rá.

Ahogy most is. Hidegkéz eltűnt a fák között abban az irányban, amerről jöttek, négy holló hangos szárnycsapkodással követte. Meera figyelte távozását, arca kipirult a hidegtől, orrából fehér párafelhőként távozott a levegő. Visszahúzta a fejére a csuklyáját, megbökte a szarvast, és folytatták vánszorgásukat. Ám alig haladtak harminc lépést, amikor hátrafordult és megszólalt:

– Azt mondta,
emberek.
Miféle emberek? Vadakra gondolt? Miért nem mondta meg?

– Azt mondta, megy és elintézi őket – emlékeztette Bran.

– Azt
mondta,
valóban. Meg azt is mondta, hogy elvisz minket a háromszemű varjúhoz. Meg mernék esküdni rá, hogy a folyót, amin ma átkeltünk, már négy nappal ezelőtt is kereszteztük. Körbe-körbe járunk!

– A folyók kanyarognak – mondta Bran bizonytalanul. – És ahol tavak meg dombok vannak, ott sokat kell kerülni.

– Túl sok itt a
kerülgetés
– makacskodott Meera –, és túl sok a titok Ez nekem nem tetszik, és
ő
sem tetszik. Nem bízom benne. Már a keze is elég ijesztő, de elrejti az arcát, és nem árulja el a nevét. Ki ő?
Mi
ő? Bárki felvehet egy fekete köpenyt. Bárki vagy
bármi.
Nem eszik, nem iszik, és mintha a hideget sem érezné.

Ez igaz.
Bran eddig nem merte szóba hozni, de ő is észrevette. Amikor menedékbe húzódtak éjszakára, ő, Hodor és a Reedek összebújtak melegedni, de a felderítő elkülönült tőlük. Hidegkéz időnként lehunyta ugyan a szemét, de Bran szerint nem aludt. És volt még valami...

– A sál. – Bran idegesen nézett körül, de egyetlen hollót sem látott. Az összes fekete madár eltűnt, amikor a felderítő távozott. Senki nem hallhatta. – A sál a szája előtt. Soha nem rakódik rá a jég, mint Hodor szakállára. Még akkor sem, amikor beszél.

Meera éles pillantást vetett rá.

– Igazad van. Soha nem láttuk a lélegzetét, vagy igen?

– Nem. – Hodor minden
hodor
ját fehér párafelhő kísérte. Amikor Jojen vagy a nővére megszólaltak, az ő beszédük is látszott. Még a jávorszarvas is meleg ködöt lehelt a levegőbe minden kilégzésénél.

– Ha viszont nem lélegzik...

Brannek eszébe jutottak a történetek, melyeket öreg Nan mesélt neki kiskorában.
A Falon túl szörnyetegek élnek óriások és kísértetek vadászó árnyak és a sétáló holtak
mondta, miközben betuszkolta őt a durva takarók alá,
de nem tudnak átjönni, amíg a Fal áll, és az Éjjeli őrség tagjai hűek maradnak esküjükhöz. Aludj hát, kicsi Brandonom, és álmodj szépeket. Itt nincsenek szörnyetegek.
A felderítő az Éjjeli őrség feketéjét viselte, de mi van, ha nem is ember? Mi van, ha valami szörnyeteg, és a többi szörnyeteghez vezeti őket?

– A felderítő megmentette Samet és a lányt az élőholtaktól – mondta habozva. – És elvisz engem a háromszemű varjúhoz.

– Miért nem ez a háromszemű varjú jön el hozzánk? Miért nem tud
ő
találkozni velünk a Falnál? A varjaknak van szárnyuk. Az öcsém napról napra gyengébb. Mennyi ideig bírjuk még?

Jojen köhögött.

– Amíg oda nem érünk.

Nem sokkal később elérték a tavat, és északnak fordultak, ahogy a felderítő kérte. Ez volt a könnyebbik rész.

A víz megfagyott, és a hó már olyan régóta esett, hogy Bran elvétette a napok számolását, a tó pedig egyetlen hatalmas, fehér vadonná vált. Ahol a jég sima volt, a föld pedig göröngyös, könnyen megtalálták az utat, ám ahol a szél hullámokban felgyűrte a havat, néha nem volt könnyű megállapítani, hol végződik a tó, és hol kezdődik a part. Még a fák sem nyújtottak biztos iránymutatást, mert a tóban voltak erdős szigetek, a parton pedig hosszú szakaszok, ahol semmi sem nőtt.

A jávorszarvas ott ment, ahol neki tetszett, ügyet sem vetve a hátán ülő Meera és Jojen nógatására. Többnyire a fák alatt maradtak, de ha a part nyugat felé kanyarodott, rendszerint egyenesen átvágott a jégen, utat fúrva magának a Brannél is magasabb hótorlaszok között, miközben a jég recsegett a patája alatt. A tó fölött erősebben fújt az üvöltő, hideg északi szél, amely áthatolt gyapjún és bőrön, és mindannyian folyamatosan reszkettek. Amikor az arcukba vágott, tele lett a szemük hóval, és szinte teljesen megvakultak.

Csendben teltek az órák. Előrébb árnyak lopakodtak a fák közé, az alkony kinyújtotta hosszú ujjait. Ennyire északon hamar jött a sötét, és Bran már megtanult rettegni tőle. Minden nap rövidebbnek tűnt, mint az előző, és ahol már a nappalok is hidegek voltak, az éjszakák egyenesen könyörtelen fagyot hoztak.

Meera újra megállította őket.

– Mostanra oda kellett volna érnünk a faluba – közölte. Hangja tompának és furcsának hatott.

– Lehet, hogy elmentünk mellette? – kérdezte Bran.

– Remélem, nem. Menedéket kell találnunk, mire leszáll az este.

Igazat beszélt Jojen ajka már kék volt, Bran arca elzsibbadt,

Hodor szakálla jéggé fagyott. A hó térdig átáztatta, és Bran érezte, hogy sokkal bizonytalanabbul lépdel, mint korábban. Senki nem volt olyan erős, mint Hodor. És ha még ez a nagy erő is kezd elszállni...

– Nyár megtalálja a falut – mondta hirtelen, szavai nyomán pára gomolygott. Meg sem várta Meera válaszát, lehunyta a szemét, és kisuhant a meggyötört testből.

Ahogy belebújt Nyár bőrébe, a halott erdő hirtelen életre kelt. Ahol korábban csend volt, ott most hangokat hallott: a szél zúgását a fák között, Hodor lihegését, a hó alatt ennivaló után kutató szarvas motozását. Ismerős szagok töltötték meg az orrát: nedves levelek, halott fű, a bokrok között rothadó mókus teteme, emberi verejték, a jávorszarvas dohos bűze.
Élelem. Hús.
A szarvas mintha megérezte volna érdeklődését, gyanakodva a rémfarkasra nézett, és leeresztette a szarvát.

Ő nem préda
, suttogta a fiú a farkasnak, akivel osztozott a testen.
Hagyd őt. Fuss!

Nyár futott. Keresztül a tavon, mancsai magasra verték fel a havat. A fák egy vonalban sorakoztak, akár a katonák a harcmezőn, mindegyik fehérbe öltözött. A rémfarkas gyökerek és sziklák fölött szökkent át, régi havon száguldott, a jégpáncél recsegett a súlya alatt. Lábai átáztak és fáztak. A következő dombot fenyves borította, a tűlevelek jellegzetes illata betöltötte a levegőt. Amikor felért a tetőre, megfordult, beleszagolt a levegőbe, és a fejét felemelve üvöltött.