Sárkányok tánca (14 page)

– Ha gondoljátok, szóljatok néhány szót a halottaitokért, mielőtt átadjuk őket a tengernek – mondta a kapitány.

Gerris így tett, de minden második szavával hazudott, mivel nem merte elárulni, kik ők, és miért vannak itt

Nem így kellett volna véget érniük.

– Ez egy olyan történet lesz, amit egyszer majd el lehet mesélni az unokáknak – jelentette ki Cletus azon a napon, amikor elindultak apjuk várából. Will elfíntorodott, és annyit felelt

– Inkább a kocsmai szajháknak, hátha felemelik a szoknyájukat

Cletus a hátára csapott

– Az unokákhoz gyerekek kellenek, a gyerekekhez pedig fel kell emelned néhány szoknyát.

Később, Palánkvárosban a dorne-iak pohárköszöntőt mondtak Quentyn jövendőbeli menyasszonyára, durva tréfákat eregettek a közelgő nászéjszakáról, és arról beszélgettek, amit látni fognak, a tettekről, amiket véghezvisznek, és persze a dicsőségről, amit learatnak.
A dicsőségből csak egy kövekkel megtöltött vászonzsák jutott nekik.

Bármennyire is gyászolta Willt és Cletust, legérzékenyebben a mester elvesztése érintette. Kedry folyékonyan beszélt az összes Szabad Város nyelvén, még a keverék ghisit is értette, amit a Rabszolga-öböl partján élők használtak.

– Kedry mester csatlakozik hozzátok – mondta apja az indulás előtti estén. – Hallgass a tanácsaira. Életének felét a Kilenc Szabad Város tanulmányozásának szentelte.

Quentyn eltöprengett, vajon mennyivel mennének könnyebben a dolgok, ha támaszkodhatnának a mester útmutatására.

– Az anyámat is eladnám egy kis szélért – szólalt meg Gerris, miközben végiggurultak a mólók mentén. – Olyan nedves itt minden, mint a Szűz lyukában, pedig hol van még dél... gyűlölöm ezt a várost!

Quentyn egyetértett. Volantis nyomasztó, nedves hősége elszívta az erejét, és folyamatosan mocskosnak érezte magát tőle. A legrosszabb az a tudat volt, hogy az éjszaka sem fog enyhülést hozni. Yronwood nagyúr birtokától északra, a hegyi legelőkön a levegő mindig friss és hűvös volt sötétedés után, akármilyen hőség is uralkodott napközben. Itt nem. Volantisban az éjszakák csaknem olyan forróak voltak, mint a nappalok.

– Az
Istennő
holnap reggel indul Új-Ghisbe – emlékeztette Gerris. – Azzal valamivel közelebb tudunk jutni.

– Új-Ghis egy sziget, ráadásul sokkal kisebb a kikötője. Valóban közelebb jutnánk, de lehet, hogy ott is ragadnánk. Ráadásul Új-Ghis Yunkai szövetségese. – Ez a hír nem okozott meglepetést Quentynnek. Új-Ghis és Yunkai egyaránt ghisi városok voltak. – Ha Volantis is szövetségre lépne velük...

– Talán keresnünk kéne egy Westerosról induló hajót – javasolta Gerris. – Egy kereskedőgályát Lannisrévben vagy óvárosban.

– Kevesen jönnek onnan ilyen messzire, és azok is inkább a Jáde-tengeren töltik meg a rakterűket selyemmel és fűszerrel, aztán rögtön indulnak is haza.

– Esetleg egy braavosi hajó? A bíbor vitorlák állítólag egészen Asshaiig és a Jáde-tenger szigeteiig elmennek.

– A braavosiak szökött rabszolgák leszármazottai. Nem kereskednek a Rabszolga-öböllel.

– Nincs elég aranyunk, hogy
vegyünk
egy hajót?

– És ki vezetné el? Te? Én? – A dorne-iak nem voltak tengerjáró népség, mióta Nymeria felgyújtotta tízezer hajójukat. – Valyria körül veszélyesek a vizek, hemzsegnek ott a kalózok.

– Elegem van a kalózokból. Inkább ne vásároljunk hajót.

Ez még mindig csak játék számára,
jött rá Quentyn.
Semmiben sem különbözik attól mint amikor hatunkat felvezetett a hegyekbe, hogy megkeressük a Keselyűkirály régi barlangját.
Gerris Drinkwater természetéből adódóan nem tudta elképzelni, hogy kudarcot vallhat, és főleg nem azt, hogy meghalhat. Úgy tűnt, még a három barát halála sem viselte meg.
Azt inkább rám hagyja. Tudja, hogy legalább olyan óvatos vagyok, mint amennyire ő vakmerő.

– Talán a nagy embernek igaza van – mondta Gerris. – Hugyozzunk a tengerre, és menjünk inkább szárazföldi úton.

– Te is tudod, miért javasolja ezt – csóválta a fejét Quentyn. – Inkább meghalna, semmint hogy újra hajóra tegye a lábát.

A nagy ember utazásuk minden napján tengeribeteg volt. Lysben négy nap kellett, hogy visszanyerje az erejét. Kénytelenek voltak kivenni egy szobát az egyik fogadóban, hogy Kedry mester tollas ágyba fektethesse, és levessel meg gyógyitalokkal tömje, amíg vissza nem tért a szín az arcába.

Igaz, a szárazföldön át is el lehet jutni Meereenbe, a régi valyriai utak elvinnék őket oda.
Sárkányutak,
az emberek így nevezték a Birtok széles kőútjait, de a Volantisból Meereenbe vezető útvonalnak volt egy másik, sokkal baljósabb neve is:
démonút.

– A démonút veszélyes, és túlságosan
lassú
– mondta Quentyn. – Tywin Lannister azonnal a királynő után fogja küldeni az embereit, amint eljut a híre Királyvárba. – Apja ebben teljesen biztos volt. – És az övéi késekkel érkeznek. Ha előbb érnek oda hozzá, mint mi...

– Reméljük, hogy a sárkányai kiszagolják és megeszik őket. Nos, ha nem találunk hajót, és azt sem hagyod, hogy lovagoljunk, akkor akár vissza is mehetünk Dorne-ba.

Vereséget szenvedve, behúzott farokkal visszasunnyogni Napdárdába?
Képtelen lett volna elviselni apja csalódottságát, a Homokkígyók megvető pillantásairól nem is beszélve. Doran Martell az ő kezébe helyezte Dorne sorsát, nem hagyhatja őt cserben... amíg életben van, addig nem.

A meleg levegő hullámokban szállt fel az utcáról, ahogy a
hathay
végigdöcögött a köveken vasalt kerekeivel, és az épületek a vibrálásban álomszerű külsőt öltöttek. A raktárépületek és a mólók között boltok és sátrak sorakoztak tömött sorokban. Az egyik helyen friss osztrigát lehetett venni, a másikon vasláncot béklyóval, amott elefántcsontból és jádéból faragott
cyvasse
figurákat árultak. Templomok is voltak, ahol a tengerészek áldoztak idegen isteneiknek, közvetlenül a párnásházak mellett, ahol a férfiak az erkélyekről hívták le magukhoz a lányokat.

– Nézz csak oda – bökte oldalba Gerris az egyik párnásház mellett elhaladva. – Szerintem az ott beléd szeretett!

És vajon mennyit kóstál egy szajha szerelme
? Igazság szerint a lányok, különösen a csinosabbak könnyen zavarba hozták Quentynt.

Amikor először látogatott Yronwoodba, Ynys, Yronwood nagyúr legidősebb lánya teljesen levette a lábáról. Bár soha egyetlen szót sem mondott neki az érzéseiről, éveken át álmodozott róla... egészen addig, amíg feleségül nem adták Ser Ryon Allyrionhoz, Istenkegy örököséhez. Amikor utoljára látta, egy fiú tapadt a melléhez, egy másik pedig a szoknyájába kapaszkodott.

Ynys után jöttek a Drinkwater ikrek, két homokszín hajú, fiatal szűz, akik szerettek solymászni, vadászni és sziklát mászni, valamint zavarba hozni Quentynt. Egyiküktől kapta meg első csókját, bár hogy melyiktől, azt sosem tudta meg. Az ikrek egy földbirtokos lovag lányaiként túl alacsony származásúak voltak a házassághoz, de Cletus szerint ez még nem volt ok arra, hogy ne csókolózzon velük.

– Miután megházasodtál, az egyiket magad mellé veheted szeretőnek. Vagy akár mind a kettőt! Miért is ne?

Ám Quentynnek számos ok eszébe jutott, hogy miért ne, ezért a későbbiekben mindent megtett, hogy elkerülje az ikreket, így nem is került sor második csókra.

Mostanában Yronwood nagyúr legfiatalabb lánya szegődött a nyomába a kastélyban. Gwyneth mindössze tizenkét éves volt, aprócska, cingár kislány, aki sötét szemével és barna hajával élesen elütött a család kék szemű, szőke tagjaitól. Azonban kifejezetten okos kölyök volt, gyors kézzel és észjárással, és előszeretettel mondogatta Quentynnek, hogy meg kell várnia, amíg kivirágzik, és csak utána veheti őt feleségül.

Ez még azelőtt volt, hogy Doran herceg a Vízkertekbe hívatta. Most pedig a világ leggyönyörűbb hölgye vár rá Meereenben, ő pedig tenni akarta a kötelességét, és az asszonyává fogadni.
Nem fog visszautasítani. Örömmel elfogadja az ajánlatunkat.
Daenerys Targaryennek szüksége volt Dorne-ra, hogy meghódítsa a Hét Királyságot, ami azt jelentette, hogy rá is szüksége lesz.
Persze ez nem jelenti, hogy szeretni is fog. Sőt, talán meg sem kedvel.

Az utca a tenger és a folyó találkozásánál elkanyarodott, a fordulónál összesereglett állatkereskedők ékköves gyíkokat, csíkos óriáskígyókat, fürge, csíkos farkú és rózsaszín tenyerű kismajmokat árultak.

– Talán a te ezüstkirálynőd örülne egy majomnak – vetette fel Gerris.

Quentynnek fogalma sem volt róla, minek örülne Daenerys Targaryen. Megígérte az apjának, hogy visszahozza őt Dorne-ba, de egyre inkább kételkedett benne, hogy alkalmas a feladatra.

Én ezt sosem kértem,
gondolta.

A Rhoyne széles, kék szalagjának túlsó oldalán jól látszott a Fekete Fal, melyet a valyrok emeltek, amikor Volantis még nem volt több, mint a birodalom egyik kisebb helyőrsége. Az összeolvasztott kőből épített hatalmas ovális kétszáz láb magas volt, és olyan széles, hogy a tetején elfért volna egymás mellett hat négylovas szekér – és el is fért, hiszen minden évben így ünnepelték a város megalapítását. Külhoniakat és rabszolgákat nem engedtek a Fekete Falon belülre, kivéve, ha az ott élők meghívásának tettek eleget, ők voltak a Régiek leszármazottai, akik vérvonalukat egészen Valyriáig vissza tudták vezetni.

A forgalom itt már sokkal sűrűbb volt. A város két felét összekötő Hosszúhíd nyugati végének közelében jártak. Ló vontatta szekerek, kézikocsik és
hathayok
töltötték meg az utcákat, mindegyik a híd felé igyekezett vagy onnan jött. Mindenfelé rabszolgák hemzsegtek, akár a csótányok, sietve intézték gazdáik ügyeit.

Nem messze a Halárusok Terétől és a Kereskedőháztól kiáltások harsantak az egyik keresztutcából, és egy tucat díszes páncélú, tigrisbőr köpenyes Makulátlan bukkant elő, szinte a semmiből. Mindenkit félretereltek, hogy az elefántháton utazó triarka át tudjon menni. A triarka elefántja szürke bőrű behemót volt, zománcozott páncélja halkan csörömpölt minden lépésénél. A hátára rögzített pavilon olyan magas volt, hogy súrolta a faragott kő boltívet, amelyik alatt elhaladt.

– A triarkák olyan kiemelkedett emberek, hogy szolgálatuk évei alatt nem érintheti a lábuk a talajt – tájékoztatta Quentyn a társát. – Mindenhová elefánttal járnak.

– Ezért megállítják a forgalmat, és hátrahagynak egy rakás elefántszart, hadd bajlódjon vele a magunkfajta – morogta Gerris. – Miért van szüksége Volantisnak három hercegre, amikor Doranban egy is elég? Ezt sosem fogom megérteni.

– A triarkák nem királyok és nem is hercegek. Volantis szabad birtok, akárcsak a régi Valyria. A hatalmon a szabad születésű földbirtokosok osztoznak. Még a nők is szavazhatnak, feltéve, ha van földjük. A három triarkát azokból a nemes családokból választják, amelyek bizonyítottan vissza tudják vezetni a származásukat az ősi Valyriáig, és az uralkodásuk az új év első napjáig tart. Mindezt te is tudnád, ha elolvastad volna a Kedry mestertől kapott könyvet.

– Nem voltak benne képek.

– De térképek igen.

– Azok nem számítanak. Ha megmondta volna, hogy tigrisekről és elefántokról van szó benne, talán teszek egy próbát. Gyanúsan úgy nézett ki, mint egy történelemkönyv.

Amikor a
hathay
odaért a Halárusok Terének széléhez, az elefánt megemelte az ormányát, és gágogó hangot hallatott, mint valami óriási, fehér liba; vonakodott bemenni a kordék, hordszékek és gyalogosok forgatagába. A hajtó a sarkával ösztökélte tovább, nem hagyta megállni.

A halárusok nagy számban vonultak ki a térre, harsányan hirdették reggeli fogásukat. Quentyn legfeljebb minden második szót értette, de nem volt szükség szavakra, hogy felismerje a halakat. Volt ott tőkehal, vitorláshal és szardínia, a hordókban pedig éti és feketekagyló. Az egyik bódé előtt angolnák lógtak. Máshol gigantikus teknőcöt állítottak ki a hátsó lábainál vaslánccal fellógatva, ránézésre is nehéz lehetett, akár egy ló. A sós vízzel és hínárral megtöltött hordókban rákok nyüzsögtek. Néhány árus halat sütött hagymával és répával, máshol borsos halragut árultak kis vastálkákban.

A tér közepén, egy rég halott triarka repedezett, fejetlen szobra alatt tömeg gyülekezett, néhány törpe valamilyen műsorszámot adott elő. A kis emberek fapáncélt öltöttek, miniatűr emberek készültek lovagi tornára. Quentyn látta, hogy az egyik egy kutyán ül, a másik pedig egy malacra ugrik fel... hogy aztán felcsattanó nevetés közepette le is essen a túloldalon.

– Jó mókának tűnik – jegyezte meg Gerris. – Megálljunk nézni? Egy kis nevetés jót tenne neked, Quentyn. Úgy nézel ki, mint egy vénember, aki fél éve nem volt árnyékszéken.

Tizennyolc esztendős vagyok, hat évvel fiatalabb nálad
, gondolta Quentyn.
Nem vagyok vénember.
Ehelyett csak annyit mondott:

– Nem érdekelnek a mókás törpék, hacsak nincs egy hajójuk.

– Ha va
n, az is kicsi.

A négyszintes Kereskedőház uralta az épületet körülvevő dokkokat, mólókat és raktárépületeket, óváros és Királyvár kereskedői itt keveredtek a braavosi, pentosi és myri hajósokkal, a szőrös ibbeniekkel, Qarth sápadt bőrű utazóival, a tollas köpenyt viselő, szénfekete nyár-szigetekiekkel, sőt még a maszkos asshai árnyékgyűjtőkkel is.

Az utat burkoló köveket még cipőjének bőrtalpán keresztül is melegnek érezte, amikor lelépett a
hathayról.
Az épület melletti árnyékban kecskelábú asztalt állítottak fel, és kék-fehér csíkos jelzőzászlókkal díszítették, melyek a szél minden rezdülésére csapkodni kezdtek. Négy mogorva tekintetű zsoldos őgyelgett az asztal körül, megszólítva minden arra járó férfit és fiút.
A Szélfútták,
gondolta Quentyn. A tiszthelyettesek újoncokat toboroztak, akikkel feltölthetik a soraikat, mielőtt elindulnak a Rabszolga-öbölbe.
És mindenki, aki aláír nekik, egy újabb kard lesz Yunkaiban, egy újabb penge, amelyik jövendő feleségem vérét akarja ontani.

Az egyik Szélfútta odakiáltott nekik valamit.

– Nem beszélem a nyelvet – felelte Quentyn. Bár olvasott és írt nemes valyr nyelven, a beszédet mindeddig nemigen gyakorolta. A volantisi alma pedig messze gurult valyriai fájától.

– Westerosi vagy? – kérdezte a katona a közös nyelven.

– Dorne-i. Az uram borkereskedő.

– Urad! Baszd meg az uradat! Rabszolga vagy? Gyere velünk, és légy a magad ura! Ágyban akarsz meghalni? Megtanítunk a kard és a dárda használatára, együtt lovagolhatsz csatába a Rongyos Herceggel, és gazdagabban fogsz hazatérni, mint egy nagyúr! Fiúk, lányok, arany, mind a tiéd, ha elég férfi vagy, hogy elvedd! Mi vagyunk a Szélfútták, és seggbe dugjuk a mészárosok istennőjét!