Sárkányok tánca (17 page)

Jon elmélázott.

– Amikor először láttam Szegfűt, hátával Craster Erődjenek tálához lapulva... vézna, sötét hajú lány nagy pocakkal, amint reszketve nézi Szellemet. Szellem bement a nyulai közé, és valószínűleg attól félt, hogy széttépi ót és felfalja a babát... de nem a farkastól kellett volna tartania, nem igaz?

– Sokkal bátrabb, mint gondolná – mondta Sam.

– Akárcsak te, Sam. Legyen gyors, biztonságos utatok, és vigyázz Aemonra meg a gyermekre. – A hideg bizsergés az arcán arra a napra emlékeztette Iont, amikor elbúcsúzott Robbtól Deresben, nem is sejtve, hogy akkor látják egymást utoljára. – És hajtsd fel a csuklyádat, elolvad a hajadban a hó.

Mire a menet eltűnt a távolban, a keleti égbolt feketéből szürkébe fordult, és a hó is rákezdett.

– Óriás már vár rád, parancsnok – emlékeztette Edd. – És Janos Slynt is.

– Igen. – Havas Ion felnézett a jégsziklaként föléjük tornyosuló falra.
Száz mérföld egyik végétől a másikig, és hétszáz láb magas.
A Fal erejét a magassága adta, a gyengeségét pedig a hossza. Ionnak eszébe jutott valami, amit az apja mondott egyszer.
Egy fal csak annyira erős, mint az ember, aki mögötte áll.
Az Éjjeli őrséget bátor emberek alkották, de túlságosan kevesen voltak az előttük álló feladathoz.

Óriás a kovácsműhelyben várt rá. Valójában Bedwycknek hívták, és valamivel több, mint ötlábas magasságával ő volt az Éjjeli őrség legkisebb tagja. Jon kertelés nélkül a tárgyra tért.

– Több szemre van szükségünk a Falon. Kisebb pihenőállomásokra, ahol a járőreink megmelegedhetnek, forró ételhez és friss lóhoz juthatnak. Helyőrséget rendelek Jégvégbe, és téged teszlek meg parancsnoknak.

Óriás a fülébe dugta a kisujját, hogy eltávolítsa a lerakódott zsírt.

– Parancsnoknak? Engem? Parancsnok uram, ugye tudod, hogy én csak egyszerű földműves vagyok, akit vadorzásért elfogtak?

– Tucatnyi éve szolgálsz felderítőként. Túlélted az Elsők öklét és Craster Erődjét, és visszajöttél, hogy beszámolj a történtekről. A fiatalabbak felnéznek rád.

A kis ember elnevette magát.

– Rám legfeljebb a törpék néznek fel. Nem tudok olvasni, ha jó napom van, esetleg leírom a nevem.

– Már kértem Óvárosból mestereket. Magaddal viszel két hollót, ha sürgősen szükséged volna valamire. Ha nem, küldj lovasokat

Amíg nem lesz több mesterünk és madarunk, jelzőtornyokat akarok felállítani a Fal tetején.

– És hány szerencsétlen balfácánnak fogok parancsolni?

– Húsznak az őrségből, és még feleannyinak Stannis emberei közül. –
öregeknek
,
zöldfülűeknek, betegeknek.
– Nem a legjobb emberei lesznek, és egyik sem ölt feketét, de engedelmeskednek. Használd őket, amire tudod. Akiket elküldök veled, azok közül négy testvér királyvári, ők Janos Slynttel érkeztek. Egyik szemed rajtuk legyen, a másik a falmászókon.

– Figyelhetünk, parancsnok, de ha elég falmászó jut fel a Fal tetejére, harminc ember kevés lesz, hogy ledobáljuk őket.

Talán háromszáz sem lenne elég.
Jon megtartotta magának a kételyeit. A falmászók valóban nagyon sebezhetőek voltak kapaszkodás közben. Kövek, dárdák, égő szurokkal teli korsók záporozhattak rájuk odafentről, és nem tehettek semmit, kapaszkodniuk kellett a jégbe. Néha a Fal maga rázta le őket, ahogy a kutya a bolhákat. Jon ezt saját szemével látta, amikor egy jégtömb megmozdult Val szeretője, Jarl alatt, és a férfi halálra zúzta magát.

Azonban ha a mászóknak sikerült észrevétlenül elérniük a Fal tetejét, minden megváltozott. Idővel kialakíthattak maguknak egy kis, védhető állást, saját rámpákkal, és köteleket dobhattak le több ezer társuknak. Vörösszakállú Raymun is ezt tette – Raymun, aki nagyapja nagyapjának korában Falon Túli Királyként uralkodott. Akkoriban Jack Musgood volt a fal parancsnoka. Vidám Jacknek hívták, mielőtt a Vörösszakállú megtámadta Északot; onnantól Álmos Jack lett a neve. Raymun serege véres véget ért a Hosszú-tó partján, a deresi Willam nagyúr és a Részeges Óriás, Harmond Umber csapatainak gyűrűjében. A Vörösszakállút Könyörtelen Artos ölte meg, Willam nagyúr fiatalabbik fivére. Az őrség túl későn érkezett, hogy megütközzön a vadakkal, de még időben, hogy eltemesse őket – Artos Stark ezt a feladatot adta nekik haragjában, miközben elesett testvére fejetlen holtteste fölött gyászolt.

Jon nem akarta, hogy Álmos Havas Jónként emlékezzenek rá.

– Harminc embernek jobbak az esélyei, mint nullának – mondta Óriásnak.

– Ez igaz – bólintott a kis ember. – Csak Jégvégről van szó, vagy más erődöket is megnyitsz?

– Idővel az összesben helyőrséget akarok tudni – felelte Jon –, de egyelőre csak Jégvéget és Szürkelest nyitjuk meg.

– És eldöntötted már, ki lesz Szürkeles parancsnoka?

– Janos Slynt. –
Az istenek kegyelmezzenek nekünk! –
Ha nem értene hozzá, nem tették volna meg az aranyköpenyesek parancsnokává. Egy mészáros fiaként született, és a Va
skapu kapitánya volt, amikor Manly Stokeworth meghalt, majd Jon Arryn a kezébe helyezte Királyvár védelmét. Biztosan nem olyan ostoba, mint amilyennek látszik. –
És távol akarom tartani Alliser Thorne-tól.

– Lehetséges – ismerte el Óriás –, de én mégis inkább a konyhába küldeném, hogy segítsen Háromujjú Hobbnak répát szeletelni.

Ha megtenném, soha többé nem mernék répát enni.

A reggel fele eltelt, mire Slynt is megérkezett. Jon éppen Hosszúkarmot tisztította. Mások ezt a munkát egy intézőre vagy apródra bízták volna, de Eddard nagyúr arra tanította fiait, hogy törődjenek a saját fegyverükkel. Jon megköszönte Bödönnek és Bánatos Eddnek, hogy odakísérték Slyntet, és hellyel kínálta a férfit.

Slynt leült, karba fonta a kezét, és savanyú ábrázattal bámulta parancsnokát, ügyet sem vetve a meztelen acélra annak kezében. Jon végighúzta az olajos rongyot a kardon, figyelte a reggeli fények játékát a pengén, és arra gondolt, milyen könnyen áthatolna a penge bőrön, zsíron és inakon, ha le akarná választani Slynt ellenszenves fejét a nyakáról. A férfi minden bűne semmissé vált, amikor feketét öltött, és a hovatartozása sem számított többé, mégis nehéz volt Janos Slyntre a testvéreként gondolni.
Közénk áll a vér. Ez az ember segített megölni az apámat, és mindent megtett, hogy én is hasonló sorsra jussak.

– Janos nagyúr. – Jon visszadugta a hüvelybe a kardját. – Rád bízom Szürkeles parancsnokságát.

Ez meglepte Slyntet.

– Szürkeles... az az, ahol átmásztál a Falon a vad barátaiddal...

– Így van. Az erőd szánalmas állapotban van, ezt elismerem. Helyre fogod állítani, amennyire csak lehet. Kezdd az erdő kiirtásával. Az összeomlott épületek köveivel javítsd ki a még állókat. –
Nehéz és kegyetlen munka lesz,
tehette volna hozzá.
Kövön fogsz aludni, túlságosan kimerült leszel a panaszkodáshoz és a cselszövéshez, és hamarosan elfelejted a melegnek még az emlékét is. Viszont talán sikerül felidézned magadban, milyen férfinak lenni.
– Harminc embert kapsz magad mellé. Tízet innen, tízet az Ámyéktoronyból, tízet pedig Stannis királytól.

Slynt arca aszalt szilva színezetet öltött, húsos pofazacskója megremegett.

– Azt hiszed, nem látom, mit művelsz? Janos Slyntet nem szeded rá ilyen könnyen! Királyvár védelmével bíztak meg, amikor te még a pólyádba piszkítottál! Tartsd meg a romodat, fattyú!

Adok neked egy esélyt. Ez jóval több, mint amennyit te adtál apámnak.

– Félreértesz – mondta Jon. – Ez nem ajánlat volt, hanem parancs. Szürkeles negyvenmérföldnyire van. Vedd a fegyveredet és a páncélodat, búcsúzz el a társaidtól, és készülj fel a holnap hajnali indulásra.

– Nem! – Slynt talpra ugrott, széke hangos reccsenéssel repült hátra. – Nem fogok birkaként menni és halálra fagyni! Janos Slyntnek semmilyen áruló fattya nem parancsolhat! Figyelmeztetlek, nekem is vannak barátaim, itt és Királyvárban is! Én Harrenhal ura voltam! Add a romodat valamelyik vak bolondnak, aki rád tette a kövét, mert nekem nem kell! Értesz engem, kölyök?
Nem kell!

– Pedig elfogadod.

Slynt erre már nem is válaszolt, távoztában még belerúgott a székbe.

Még mindig fiúnak néz,
gondolta Jon,
zöldfülű fiúnak, akit dühös szavakkal meg lehet félemlíteni.
Csak reménykedhetett benne, hogy egy kiadós alvás jobb belátásra bírja a férfit

A másnap reggel bebizonyította, hogy reménye hiábavaló volt.

Slyntet a közös helyiségben találta, éppen reggelizett. Ott volt vele Ser Alliser Thorne is, és néhány másik talpnyalója. Hangosan nevettek valamin, amikor Jon lelépdelt a lépcsőn, nyomában Vas Emmett-tel és Bánatos Edd-del. Őket követte Mully, Ló, Vörös Jack Crabb, Rőt Flowers és Fajankó Owen. Háromujjú Hobb a konyhában mérte ki a zabkásaadagokat. Az asztaloknál a királyné emberei, a király emberei és fekete testvérek ültek, néhányan a tányérjuk fölé görnyedve kanalazták a zabkását, mások pirított kenyérrel és szalonnával csillapították éhségüket. Jon látta Pypet és Grennt az egyik asztalnál, Bowen Marshot egy másiknál. A levegő bűzlött a füsttől és a zsírtól, a teremben visszhangot vert a kanalak és kések csattogása.

Egy pillanat alatt elhalt minden hang.

– Janos nagyúr – szólalt meg Jon –, adok neked egy utolsó esélyt.

Tedd le a kanaladat, és menj az istállóba. A lovad felszerszámozva, megetetve vár. Hosszú és nehéz az út Szürkelesig.

– Akkor jobb, ha azonnal indulsz, kölyök – röhögött Slynt, és a szájából egy darab zabkása hullott a ruhájára. – Azt hiszem, Szürkeles tökéletes hely a magadfajtának, jó messzire esik minden becsületes embertől. A szörnyeteg jele van rajtad, fattyú!

– Nem engedelmeskedsz a parancsomnak?

– Dugd föl a parancsodat a fattyú seggedbe! – sziszegte Slynt remegő arccal.

Alliser Thorne halványan elmosolyodott, fekete szeme Jonra szegezödött. Egy másik asztalnál óriásölő Godry elnevette magát.

– Ahogy akarod. – Jon intett Vas Emmettnek. – Vigyétek fel a Falra...

..
.és tegyétek be egy jégcellába
, mondhatta volna. Egy nap a jégben, vagy tíz, és vacogva könyörögne kegyelemért, Jonnak efelől kétsége sem volt.
És abban a pillanatban
,
hogy kikerülne, Thorne-nal újabb összeesküvést szőnének.

...és kössétek a lovához
, mondhatta volna. Ha Slynt nem akar Szürkelesbe menni mint parancsnok, akkor elmegy szakácsként.
Csak idő kérdése, hogy dezertáljon
,
és vajon hány embert visz magával?

–
...
és kössétek fel – fejezte be a mondatot.

Janos Slynt arca falfehérré vált, a kanál kicsúszott a kezéből. Edd és Emmett léptei hangosan döngtek a kőpadlón. Bowen Marsh kinyitotta a száját, majd becsukta, de hang nem jött ki rajta. Ser Alliser Thorne a kardja után nyúlt.
Rajta!
– gondolta Jon.
Mutasd meg az acélodat! Adj rá okot
,
hogy én is azt tegyem!

A teremben ülők fele felpattant. Déli lovagok és gyalogosok, Stannis királyhoz vagy a vörös asszonyhoz, esetleg mindkettőhöz hű emberek, valamint az Éjjeli őrség felesküdött testvérei. Sokan közülük Jont választották parancsnokuknak, mások Bowen Marshra, Ser Denys Mallisterre, Cotter Pyke-ra... vagy Janos Slyntre tették a kövüket.
Több százan, ha jól emlékszem.
Jon azon töprengett, hányan tartózkodhatnak közülük a teremben. Jelen pillanatban minden kardélen egyensúlyozott.

Alliser Thorne visszahúzta a kezét, és oldalra lépett, hogy elengedje Edd Tollett-et.

Bánatos Edd megragadta Slynt egyik karját, Vas Emmett a másikat, és elrángatták az asztaltól.

– Ne! – tiltakozott Slynt zabkását köpködve. – Engedjetek el, ez csak egy kölyök,
egy fattyú!
Az apja áruló volt! Rajta van a szörnyeteg jele, a farkasa egy...
engedjetek el!
Megbánjátok a napot, amikor kezet emeltetek Janos Slyntre! Befolyásos barátaim vannak Királyvárban! Figyelmeztetlek titeket... – Még akkor is kiabált, amikor felráncigálták a lépcsőn.

Jon követte őket a szabadba, mögötte kiürült a terem. A felvonóketrecnél Slynt egy pillanatra kiszabadította magát, és menekülni próbált, de Vas Emmett elkapta a torkát, és néhányszor nekicsapta a vasrácsnak, amíg fel nem adta a harcot. Addigra a teljes Fekete Vár a jelenetet figyelte. Még Val is megjelent az ablakban, vállára omló aranyfürtjeivel. Stannis a Király Tornyának lépcsőjén állt, lovagjaival körülvéve.

– Ha a kölyök azt hiszi, megfélemlíthet, hát nagyon téved! – kiabálta Slynt. – Nem mer felakasztani! Janos Slyntnek barátai vannak,
fontos
barátai, majd meglátjátok... – Mondandója többi részét elvitte a szél.

Ez így nem jó,
gondolta Jon.

– Állj!

Emmett a homlokát ráncolva fordult meg.

– Uram?

– Nem lógatom fel – közölte Jon. – Hozzátok ide!

– A Hét könyörüljön rajtunk! – hallotta Bowen Marsh hangját.

Janos Slynt gúnyos mosolyától még a vaj is megsavanyodott volna.

Aztán leolvadt az ajkáról a vigyor.

– Edd, hozz egy tönköt! – Jon előhúzta Hosszúkarmot.

Mire kerítettek egy megfelelő tuskót, Slynt visszahúzódott a ketrec sarkába, de Vas Emmett utánament és kirángatta.

– Ne! – sikoltotta Slynt, miközben Emmett félig lökdösve, félig rángatva keresztültaszigálta az udvaron. – Vedd le rólam a kezed... nem teheted... ha ezt Tywin Lannister megtudja, mindannyian megbán...

Emmett kirúgta alóla a lábát, Bánatos Edd pedig a hátara lepett, hogy úgy maradjon térden állva, amíg Emmett alárakja a tönköt.

– Könnyebb lesz, ha mozdulatlan maradsz – ígérte Havas Jon. – Ha megpróbálod elkerülni a csapást, ugyanúgy meghalsz, csak sokkal fájdalmasabb lesz. Nyújtsd ki a nyakad, Slynt uram. – A reggeli nap sápadt fénye végigfutott a pengén, ahogy Jon két kézre fogta a markolatot, és a feje fölé emelte a fegyvert. – Ha utoljára még akarsz szólni valamit, itt az ideje. – Egy utolsó átkozódásra számított.

Janos Slynt elcsavarta a nyakát és felnézett rá.

– Kérlek, nagyuram... kegyelem! Elmegyek, engedelmeskedem...

Nem,
gondolta Jon.
Az az ajtó már bezárult.
Hosszúkarom lezúdult.

– Enyém lehet a csizmája? – kérdezte Fajankó Owen, amint János Slynt feje odébb gurult a sáros földön. – Majdnem új, és prémes a szegélye.

Jon felnézett Stannisra, egy pillanatra találkozott a tekintetük, aztán a király bólintott, és visszament a tornyába.