Sárkányok tánca (19 page)

– Egy bölcs, rég meghalt – felelte Haldon. – Egész életében utazgatott, és mindent, amit látott, megírta két könyvében: a
Csodákban
és az
Ember alkotta csodákban.

– Az egyik nagybátyámtól kaptam meg őket még kölyökkoromban – mondta Tyrion. – Annyit olvastam mindkettőt, hogy darabokra hullottak.

–
Az istenek hét csodát teremtettek, a halandó ember kilencet
– idézte Félmester. – Micsoda arcátlanság a halandó embertől, hogy kettővel túlszárnyalta az isteneket, de igazad van. Valyria kőútjai Hosszúléptű kilenc csodájának egyike. Ha jól emlékszem, az ötödik.

– A negyedik – javította ki Tyrion, aki még gyerekkorában megtanulta mind a tizenhatot. Gerion nagybátyja szerette kiállítani őt a lakomákon, hogy felsorolja őket.
Nekem is tetszett, vagy nem? Ott állni az étellel teli asztalok között, miközben mindenki rám figyel, és bizonyítani, micsoda okos kis ördögfióka vagyok.
Utána még évekig arról álmodozott, hogy egy nap beutazza a világot, és megnézi Hosszúléptű mindegyik csodáját.

Tywin nagyúr ennek a reménynek törpe fia tizenhatodik névnapja előtt tíz nappal vetett véget, amikor Tyrion megkérte, hogy engedje elutazni a Kilenc Szabad Városba, mivel nagybátyjai is hasonló korukban tették meg az utat.

– A testvéreim esetében lehetett rá számítani, hogy nem hoznak szégyent a Lannister-házra – felelte az apja. – Soha egyikük sem vett feleségül egy szajhát.

Amikor Tyrion emlékeztette rá, hogy tíz nap múlva felnőtt férfinak fog számítani, aki oda utazik, ahová csak akar, azt felelte:

– Egyetlen ember sem szabad, ezt csak a gyermekek és az ostobák gondolják. De menj csak, ha akarsz, ölts bolondruhát, és állj tótágast, hogy szórakoztasd a fűszerurakat és a sajtkirályokat. Az utat mindenesetre neked kell fizetned, és jobb, ha nem is gondolsz a visszatérésre.

A fiú magabiztossága ezzel össze is omlott.

– Ha hasznos időtöltésre vágysz, meg is fogod találni – mondta még az apja, és hogy jelezze, Tyrion valóban felnőttkorba lépett, átadta neki Casterly-hegy minden csatornájának és ciszternájának felügyeletét.
Talán abban reménykedett, hogy beleesem az egyikbe.
Ám Tywinnek csalódnia kellett. A csatornahálózat soha nem működött feleolyan jól sem, mint az ő ellenőrzése alatt.

Innom kéne egy kupa bort, hogy kiöblítsem a számból az apám ízét. Egy egész tömlővel még jobb lenne.

Egész éjjel lovagoltak, Tyrion időnként elszunyókált a nyeregszarvra dőlve, hogy aztán rögtön fel is riadjon. Néha elkezdett lecsúszni a nyeregből, de Ser Rolly ilyenkor mindig visszarántotta a helyére. Hajnalra a törpe lába elzsibbadt, ülepe fájt és kidörzsölődött.

Másnap érték el a folyó mellett fekvő Ghoyan Drohét.

– A mesés Rhoyne – mormolta Tyrion, amikor az egyik magaslat tetejéről megpillantotta a lassan hömpölygő, zöld vizű folyót.

– A Kis-Rhoyne – javította ki Kacsa.

– Legyen. –
Szép kis folyó, de a Három Folyó legkisebb ága is kétszer ilyen széles, és mindhárom gyorsabb folyású.
A romváros sem tett rá mélyebb benyomást. Tyrion emlékezett az olvasmányaiból, hogy Ghoyan Drohe soha nem tartozott a nagyobb települések közé, de kellemes hely volt, zöld és virágzó, tele csatornával és kúttal.
Egészen a háborúig. A sárkányok eljöveteléig.
A csatornákat még ezer évvel később is nád és iszap tömte el, a poshadt állóvíz rovarok millióit hozta a világra. A templomok és kastélyok töredezett kövei belesüppedtek a földbe, a folyóparton sűrűn nőttek a göcsörtös, öreg fűzfák.

Néhány ember maradt csupán itt, a gyom között művelték apró kertjeiket. A régi valyriai úton kopogó vaspatkók hangjára a legtöbben visszahúzódtak üregeikbe, de a bátrabbak kint maradtak a napon, és tompa, fásult tekintettel ügyelték az elhaladó lovasokat. Egy térdig sáros, meztelen kislány képtelen volt levenni a tekintetét Tyrionról.
Még sosem látott törpét
,
főként nem orr nélküli törpét.
Tyrion grimaszolt és kinyújtotta a nyelvét, mire a kislány sírva fakadt.

– Mit műveltél? – kérdezte Kacsa.

– Dobtam neki egy csókot. Minden lány sírva fakad, ha csókot kap tőlem.

A kusza fűzfákon túl az út váratlanul véget ért, ók pedig északnak fordultak, és egy ideig a víz mellett lovagoltak, míg a bokrok közül kibukkanva egy régi kőmólóhoz értek. A félig elsüllyedt mólót magas, barna nádas vette körül.

–
Kacsa!
– kiáltott valaki. –
Haldon!

Tyrion oldalra fordította a fejét, és meglátott egy fiút egy alacsony faépület tetején, amint széles karimájú szalmakalapjával integet. Karcsú, jó felépítésű kölyök volt, magas és szikár, a haja pedig sötétkék. A törpe tizenöt-tizenhat évesnek gondolta.

Mint kiderült, a tető, amin a fiú állt a
Szende Szűz,
egy öreg, rozoga, egyárbocos dereglye kabinjához tartozott A hajót szélesre és lapos fenekűre építették, ami ideális volt a keskeny folyami csatornákon és a homokpadokon.
Csúnyácska kis szűz,
gondolta Tyrion,
de néha a legcsúfabbak a legmohóbbak az ágyban.
A Dorne folyóin közlekedő csáklyás dereglyéket gyakran rikító színekre festették és díszesen kifaragták, de ezt nem. A festés szürkésbarna mocsárszínű volt, foltos és málladozó, a nagy, görbe kormányrúd egyszerű és dísztelen.
Úgy néz ki, mint egy rakás szar,
gondolta,
de nyilván ez is volt a cél.

Kacsa visszakiabált. A kanca átgázolt a sekély vízen, letaposva a nádat. A fiú leugrott a kabin tetejéről a bárka fedélzetére, és előkerült a
Szende Szűz
legénységének többi tagja is. A kormányrúd mellett idősebb, rhoyne-i vonásokat viselő pár állt, a kabin ajtaján pedig éppen akkor lépett ki egy vonzó, fehér köpenyes septa, és egy kézmozdulattal hátrasöpörte szemébe lógó barna hajtincsét.

Griffet azonban senkivel nem lehetett összetéveszteni.

– Elég lesz a kiabálásból – mondta, és hirtelen csend telepedett a folyóra.

Vele gondok lesznek,
állapította meg Tyrion.

Griff köpenye egy rhoyne-i vörös farkas irhájából és fejéből készült. A köpeny alatt vasgyűrűkkel megerősített bőrpáncélt viselt. Simára borotvált arca hasonlóan szívósnak tűnt, mint a hátán viselt állatbőr, szeme sarkában apró ráncok húzódtak. Bár a haja ugyanolyan kék volt, mint a fiáé, a tövében és a szemöldökén jól látszott az eredeti vörös szín. Csípőjén kard és tőr lógott. Ha örült is Kacsa és Haldon visszatérésének, ügyesen leplezte, Tyrion láttán azonban nem titkolta elégedetlenségét.

– Egy törpe? Mi ez?

– Tudom, hogy inkább egy sajthengerre számítottál. – Tyrion elfordult, és lefegyverző mosolyt villantott Ifjú Griffre. – A kék haj Tyroshban jó szolgálatot tehet, de Westeroson a gyerekek megdobálnának kővel, a lányok pedig a képedbe nevetnének.

A kölyök láthatóan zavarba jött.

– Anyám tyroshi hölgy volt, az ő emlékére festem a hajam.

– Mi ez a kreatúra? – vicsorgott Griff.

– Illyrio küldött magyarázó levelet – felelte Haldon.

– Akkor add ide, a törpét meg vigyétek a kabinomba!

Nem tetszik a szeme,
gondolta Tyrion, amikor a zsoldos leült vele szemben a hajó félhomályos belsejében. Csak egy összekarcolt deszkaasztal és egy faggyúgyertya volt közöttük.
Jégkék, sápadt, hideg.
A törpe nem szerette a fakó szemszínt. Tywin nagyúr szeme fakózöld volt, arannyal pettyezve.

Figyelte az olvasó zsoldost. Már az is sok mindent elárult, hogy tudott olvasni. Hány zsoldos büszkélkedhet hasonlóval?
Alig mozgatja az ajkát.

Griff végül felnézett a pergamenből, és a fakó szem összeszűkült.

– Tywin Lannister meghalt? A
te
kezedtől?

– Az én ujjamtól. Ettől. – Tyrion felmutatta, hogy Griff megcsodálhassa. – Tywin nagyúr éppen az árnyékszéken ült, én pedig belelőttem a beleibe egy számszeríj vesszőt, hogy megnézzem, valóban aranyat szarik-e. Nem azt szarik. Sajnálatos, mert jó hasznát vettem volna némi aranynak. Ezenkívül megöltem az anyámat is, valamivel korábban, ó, és persze Joffrey unokaöcsémet is, megmérgeztem az esküvői lakomáján, és figyeltem, ahogy megfullad. A sajtkereskedő ezt kihagyta volna? A bátyámat és a nővéremet is felírnám a listára, ha ez megfelel a királynődnek.

–
Megfelel
? Illyriónak elment az esze? Miből gondolja, hogy őfelsége örömmel fogad majd valakit, aki nyíltan árulónak és királygyilkosnak nevezi magát?

Jó kérdés,
gondolta Tyrion, de inkább azt felelte:

– A király, akit megöltem, az A trónján ült, akiket pedig elárultam, mind oroszlánok voltak, tehát úgy tűnik, eddig jó szolgálatot tettem a királynőnek. – Megvakarta az orrcsonkját. – Nem kell félned, téged nem öllek meg, elvégre nem vagy a rokonom. Megnézhetem, mit írt a sajtkereskedő? Szeretném én is elolvasni.

Griff ügyet sem vetett a kérésre. A levelet a gyertya lángjához tartotta, és figyelte, ahogy a pergamen elfeketedve összepöndörödik.

– A Targaryenek és a Lannisterek gyűlölik egymást. Miért támogatnád Daenerys királynő ügyét?

– Aranyért és dicsőségért – vágta rá derűsen a törpe. – Ó, és persze a gyűlölet miatt. Ha találkoznál a nővéremmel, megértenéd.

– Elég jól ismerem a gyűlöletet. – Ahogy kimondta a szavakat, az alapján Tyrion rögtön tudta, igazat beszél.
Benne is izzik a gyűlölet. Évek óta melegíti az éjszakáit.

–
Akkor van bennünk valami közös, ser.

– Nem vagyok lovag.

Nem csak hazudik, de még rosszul is csinálja. Ez ostobaság volt, nagyuram.

– Ser Kacsa azt mondta, te ütötted lovaggá.

– Kacsa túl sokat beszél.

– Némelyek azt is vitatnák, hogy a kacsák tudnak beszélni. Nem számít,
Griff.
Te nem vagy lovag, én pedig Hegyi Hugor vagyok, a kis szörnyeteg. A
te
kis szörnyeteged, ha így jobban tetszik. Szavamat adom, nem vágyom másra, mint hogy jó szolgálója legyek a te sárkánykirálynődnek.

– És hogyan tervezed szolgálni őt?

– A nyelvemmel. – Egyesével megnyalta az ujjait. – Elmondhatom őfelségének, mit gondol az én drága nővérkém, ha nevezhetjük azt egyáltalán gondolkodásnak. Elmondhatom a kapitányainak, hogyan lehet a legkönnyebben legyőzni csatában Jaime bátyámat. Tudom, melyik úr bátor és melyik gyáva, melyik hűséges és melyik ingatag. Még szövetségeseket is szerezhetek neki. Rengeteget tudok a sárkányokról, ahogy azt a félmestered is tanúsíthatja. Ezenkívül rendkívül szórakoztató vagyok, és nem eszem sokat. Tekints engem a saját hűséges ördögfiókádnak.

Griff ezt mérlegelte egy darabig.

– Egy valamit meg kell értened, törpe. Te vagy a csapatom legutolsó és legkevésbé fontos tagja. Tartsd a szád, és tedd,
amit mondunk, különben megemlegeted.

Igenis, apám
, csúszott ki majdnem Tyrion száján, de helyette csak ennyit mondott:

– Ahogy óhajtod, nagyuram.

– Nem vagyok úr.

Nem lovag, nem úr, nem barát.

– Milyen sajnálatos!

– Kímélj meg a gúnyolódásodtól! Elviszlek Volantisba. Ha használhatónak és engedelmesnek bizonyulsz, velünk maradhatsz, és legjobb tudásod szerint szolgálhatod a királynőt. Ha több lesz veled a probléma, mint amennyit érsz, mehetsz a saját utadon.

Igen, és az utam egyenesen a Rhoyne fenekére fog vezetni, ahol egy hal csipkedi majd az orrom maradékát.

– Valar dohaeris.

– Alhatsz a fedélzeten vagy a raktérben, amelyik tetszik. Ysilla kerít neked takarókat.

– Milyen kedves tôle! – Tyrion esetlenül meghajolt, de a kabinajtóból még visszafordult. – Mi van, ha megtaláljuk a királynőt, és kiderül, hogy a mese a sárkányokról csupán valami részeg tengerész képzelgése volt? A világ tele van ehhez hasonló őrült történetekkel. Grumkinok és snarkok, szellemek és lidércek, sellők, sziklagoblinok, szárnyas lovak, szárnyas malacok... szárnyas oroszlánok.

Griff komoran, a szemöldökét összevonva nézett rá.

– Figyelmeztettelek, Lannister: ügyelj a nyelvedre, különben elveszíted. Itt királyságok sorsa forog kockán. Az életünk, a nevünk, a becsületünk. Ez nem valami játék, amit a te szórakoztatásodra játszunk.

Dehogynem az,
gondolta Tyrion.
A hatalmasok játszmája.

– Ahogy kívánod, kapitány – mormolta, és újra meghajolt.

Davos

V
illám hasította ketté az északi eget, kirajzolva a Fekete Lámpás tornyának körvonalait a kékesfehér égboltra. Hat szívdobbanással később, távoli dobszóként megérkezett a dörgés is.

Az őrök végigkísérték Tengerjáró Davost a fekete bazalthídon, majd át egy erősen rozsdásodó csapórács alatt. Mögötte mély vizesárok húzódott, a felvonóhidat vastag láncok tartották. Odalent kavargott a zöld tengervíz, a felcsapó hullámok finom permettel borították be az erőd alapzatát. Aztán következett a második őrház, nagyobb, mint az első, köveire zöld alga rakódott. Davos összekötözött kézzel bukdácsolt át a sáros udvaron, a hideg eső csípte a szemét. Az őrök fellökdösték a lépcsőn, és végre bejutottak Hullámtörő hatalmas sziklaerődjébe.

Amint beértek, a kapitány levette a köpenyét, és felakasztotta egy szegre, hogy ne hagyjon foltokat a kézzel szőtt myri szőnyegen. Davos követte a példáját, de összekötözött kézzel nem tudta könnyen kioldani a csatot. Nem feledkezett meg az évek során Sárkánykőn megtanult illemszabályokról.

A nemest egyedül találták csarnoka félhomályában, éppen nővérragut falatozott kenyérrel és sörrel. A vastag kőfalakon húsz tartó-gyűrű sorakozott egymás mellett, de csak négybe tűztek fáklyát, és azok sem égtek. A bizonytalan, remegő fényt két faggyúgyertya szolgáltatta. Davos hallotta, ahogy az eső veri a falat, és a kitartó csöpögést, ahol beázott a tető.

– Nagyuram – szólalt meg a kapitány –, ezt az embert a Bálnahasnál találtuk, megpróbált hajót szerezni és elhagyni a szigetet. Tizenkét aranysárkány volt nála, valamint ez. – Letett az asztalra egy széles, fekete, arannyal szegélyezett bársonyszalagot, rajta három pecséttel: egy koronás szarvas arany méhviaszban, egy lángoló szív vörösben, illetve egy kéz kékben.

Davos bőrig ázva várakozott, csuklója sajgott, ahol a nedves kötél belevágott. Az úr egyetlen szavára Nővérfalva Bitókapuján fog lógni, de legalább bekerült az esőről, és a billegő fedélzet helyett szilárd követ érzett a lába alatt. Rongyos volt, elázott, és mindene sajgott, a gyász és az árulás megviselte, a vihartól pedig halálosan legyengült.

A nemes kézfejével megtörölte a száját, és felemelte a szalagot, hogy közelebbről is megvizsgálja. Odakint villámlott, a lőrések egy fél szívverésnyi időre kéken és fehéren felizzottak.
Egy, kettő, három, négy,
számolt magában Davos, mielőtt megérkezett a dörgés. A zaj megszűnte után az esőcseppek dobolását hallgatta, és a valamivel tompább morajlást a talpa alatt, ahol a hullámok Hullámtörő hatalmas kőíveit ostromolták, és kavarogva töltötték meg a pincejáratokat. Lehet, hogy ő is ott fog kikötni, megbilincselve a nedves kőpadlón, várva a dagályt és a fulladásos halált.
Nem,
győzködte magát,
egy csempész meghalhat így, de a Király Segítője nem! Ennél jóval többet érek, ha elad a királynénak.

A nemes a szalagot simogatta, összevont szemöldökkel vizsgálta a pecséteket. Csúf férfi volt, megtermett és hájas, válla egy evezősnek is becsületére vált volna, a nyaka pedig szinte teljesen hiányzott. Arcát és állát durva, szürkés, néhol kifehéredett borosta borította, de a masszív homlok fölött teljesen kopasz volt. Orra megdagadt és vöröslött az elpattant erektől, ajka vastag és húsos volt, jobb kezének középső három ujja között valamiféle hártya feszült. Davos hallott róla, hogy a Három Nővér egyes nemeseinek úszóhártyás a kezük vagy a lábuk, de ezt is mindig csupán tengerészmesének tartotta.

A nagyúr hátradőlt.

– Vágjátok le a kötelet – mondta –, és húzzátok le a kesztyűjét. Látni akarom a kezét.

A kapitány engedelmeskedett. Ahogy kiszabadította a fogoly csonka kezét, az újabb villám fényénél Tengerjáró Davos megrövidült ujjainak árnyéka rávetült Godric Borrell, Édesnővér urának durva és kegyetlen arcára.

– Bárki ellophat egy szalagot, de az ujjak nem hazudnak. Te vagy a Hagymalovag.

– Így hívtak, nagyuram. – Davos maga is nemes volt, és már hosszú évek óta lovag, de mélyen legbelül mindvégig az maradt, aki mindig is volt: egyszerű családból származó csempész, aki egy rakomány hagymával és sózott hússal vásárolta meg lovagi címét. – És más, sokkal rosszabb neveken is.

– Igen. Áruló, lázadó, köpönyegforgató.

Az utolsó szóra összerezzent.

– Sosem fordítottam köpönyeget, nagyuram. A király embere vagyok.

– Csak akkor, ha Stannis a király. – Borrell méricskélve figyelte kemény tekintetű, fekete szemével. – A legtöbb lovag, aki a partjaimra vetődik, a csarnokomban keres fel, nem a Bálnahasnál settenkedik. Az a hely egy rossz hírű csempésztanya. Vissza akarsz térni a régi mesterségedhez, Hagymalovag?

– Nem, nagyuram. Fehérrévbe szeretnék eljutni. A király üzenettel küldött a város urához.

– Akkor rossz helyre jöttél, rossz úrhoz. – Godric nagyúr szemlátomást jól szórakozott. – Ez itt Édesnővér szigete, azon belül is Nővérfalva.

– Tudom. – Nővérfalvában nem talált semmi édeset. Gonosz város volt, koszos, kicsi, ellenséges, ráadásul bűzlött a haltól és a disznószartól. Davos jól emlékezett rá még csempészkorából. A Három Nővér több száz éve a csempészek kedvenc helye volt, és már jóval azelőtt is kalóztanyáknak adott otthont. Nővérfalva utcái sárból és deszkákból álltak, a házak vesszőből font tetejét szalmával borították be, és a Bitókapun mindig lógott néhány akasztott ember, kilógó zsigerekkel.

– Nem kétlem, hogy vannak itt barátaid – mondta a nemes. – A Nővéreken minden csempésznek vannak. Néhányan közülük az én barátaim is. Akik nem, azokat felakasztom. Hagyom őket lassan megfulladni, miközben a beleik a térdüket verik. – A csarnokot ismét fényár borította be, a villám után két szívdobbanással jött a mennydörgés. – Ha Fehérrévbe akarsz menni, mit keresel Nővérfalván? Mi hozott ide?

Egy király parancsa és egy barát árulása,
mondhatta volna Davos, de inkább csak annyit felelt:

– A viharok.

Kilenc és húsz hajó bontott vitorlát a Falnál. Davos meg lett volna lepve, ha a fele még a víz színén úszik. Fekete felhők, heves szélrohamok, zuhogó eső űzte őket végig a part mentén. Az
Oledo
és a
Vén
Anya
gályák Skagos szikláin zúzódtak szét, az unikornisok és kannibálok szigeténél, ahol még a Vak Fattyú is félt partra szállni; a
Saathos Saan
nevű nagy kogga a Szürke Szirteknél feneklett meg.

– Stannis ezért fizetni fog! – dühöngött Salladhor Saan. – Aranynyal fog fizetni minden egyes hajómért!

Mintha egy haragvó isten meg akarta volna fizettetni velük könnyű északi útjukat Sárkánykőtől a Falig. Egy másik szélvihar szétszaggatta a
Bőséges Termés
kötélzetét, így Sallának vontatókötélre kellett vennie a hajót. Az özvegyfoktól tíz mérföldre északra a tenger ismét viharossá vált, nekivágta a
Termést
az egyik vontatóhajónak, és mindkét hajó elsüllyedt. A lysi flotta maradéka szétszóródott a Keskeny-tengeren. Néhány közülük bizonyára bevánszorog valamelyik kikötőbe, mások soha többé nem bukkannak elő.

– Koldus Salladhor, ezt csinált belőlem a királyod! – panaszkodott Salladhor Saan Davosnak, amikor a flotta megmaradt hajói átvánszorogtak a Harapáson. – Megsemmisült Salladhor. Hol vannak a hajóim? És az arany... hol van az arany, amit ígért? – Amikor Davos megpróbálta elmondani, hogy meg fogja kapni az aranyát, a csempész kifakadt. – Mikor,
mikor
? Holnap? Újholdkor? Amikor a vörös üstökös újra felbukkan? Aranyat és ékköveket ígért nekem, de mindez csak ígéret maradt, sosem láttam semmit! Azt mondja, a szavát adja, ó, igen, királyi szavát, még le is írta! Meg tudja enni Salladhor Saan a király szavát? Tudja oltani a szomját pergamennel és pecsétviasszal? Be tudja tépni az ígéreteket a tollas ágyba, és addig hágni őket, amíg el nem kezdenek sikoltozni?

Davos győzködte, hogy maradjon hű Stannishoz. Ha Salla cserbenhagyja a királyt, magyarázta, akkor minden reménye elveszik, hogy megkapja az aranyat, amivel az adósa. A győztes Tommen biztosan nem fogja kifizetni neki nagybátyja tartozását. Salla egyedüli reménye az volt, hogy Stannis Baratheon mellett marad, amíg meg nem szerzi a Vastrónt Máskülönben soha semmit nem fog látni a pénzéből. Türelmesnek kell lennie.

Talán egy mézesmázos szavú úrnak sikerült volna meggyőznie a lysi kalózherceget, de Davos csupán a Hagymalovag volt, és szavaival még dühösebbé tette Sallát – Sárkánykőn türelmes voltam, amikor a vörös asszony faisteneket és sikoltozó embereket égetett. A Falig tartó hosszú úton végig türelmes voltam. A Keleti őrségnél is türelmes voltam... és nyugodt, nagyon nyugodt. Most viszont azt mondom, elég! Elég a türelemből és elég a királyodból! Az embereim éhesek, szeretnék újra megdugni a feleségüket, megszámlálni a fiaikat, látni a Lépőköveket és Lys gyönyörkertjeit! Jeget, viharokat és üres ígéreteket viszont
nem
akarnak! Ez az Észak túlságosan hideg, és egyre hidegebb lesz!

Tudtam
,
hogy el fog jönni ez a nap,
gondolta Davos.
Kedveltem a vén kalózt, de soha nem voltam akkora bolond
,
hogy bízzam is benne.

– Viharok. – Godric nagyúr olyan gyengéden mondta ki a szót, ahogy más a kedvese nevét ejti ki. – A viharokat már akkor is szentnek tekintették a Nővéreken, amikor az andalok még meg sem érkeztek. A mi régi isteneink a Hullámok Úrnője és az Egek Ura voltak. Minden párzásukkal vihart támasztottak. – Előrehajolt. – Azok a királyok sosem törődtek a Nővérekkel. Miért is tették volna? Kicsik vagyunk és szegények. Te most mégis itt vagy. Idehoztak a viharok.

Idehozott egy barát,
gondolta Davos.

Godric nagyúr a kapitányra nézett

– Hagyjatok magunkra minket. És ez az ember sosem járt itt.

– Nem, nagyuram, soha. – A kapitány távozott, nedves csizmája nyomokat hagyott a szőnyegen. A padló alatt a tenger nyugtalanul háborgott, a vár alapját ostromolta. A külső ajtó távoli mennydörgésre emlékeztető hanggal becsukódott, és mintha csak erre felelne, újabb villám csattant.

– Nagyuram – mondta Davos –, ha elküldenél Fehérrévbe, azt őfelsége a barátság jeleként értékelné.

– Elküldhetnélek Fehérrévbe – ismerte el a vár ura –, de akár elküldhetlek valami hideg és nedves pokolba is.

Nővérfalva már maga a pokol.
Davos a legrosszabbtól tartott. A Három Nővér urai híresen megbízhatatlanok voltak, csak saját maguk iránt éreztek hűséget A Völgyre és az Arrynokra esküdtek tel, de a Sasfészek uralma a szigetek felett a legjobb esetben is bizonytalan volt.

– Sunderland követelni fogja, hogy adjalak át neki, ha megtudja, hogy itt vagy. – Borrell hűbéresküt tett Édesnővérnek, ahogy Longthorpe Hosszúnővérnek, Torrent pedig Kisnővérnek; és mindannyian a hűbéresei voltak Triston Sunderlandnek, a Három Nővér urának. – Azonnal átadna a királynőnek egy korsó Lannister aranyért. Szegény ördögnek szüksége van minden sárkanyra a hét fiú mellett, akik mindannyian lovagok akarnak lenni. – Felemelt egy fakanalat, és ismét nekilátott a levesének. – Régen átkoztam az is

teneket, akik csak lányokat adtak nekem, amíg meg nem hallottam Tristont a csatalovak ára miatt panaszkodni. Meg lennél lepve, ha tudnád, mennyi hal árából lehet egy rendes páncélzatot venni.

Nekem is hét fiam volt, de négyen elégtek.

– Sunderland urat a Sasfészekhez köti hűségesküje – mutatott rá Davos. – A törvény szerint Arryn úrnőnek kellene átadnia.

Ott több esélye lenne, mint a Lannistereknél. Bár nem vett részt az öt király háborújában, Lysa Arryn Zúgó lánya volt, és az Ifjú Farkas nagynénje.

– Lysa Arryn halott – közölte Godric –, valami énekmondó ölte meg. Jelenleg Kisujj uralkodik a Völgyben. Hol vannak a kalózok? – Amikor Davos nem válaszolt, türelmetlenül az asztalra koppantott a kanalával. – A lysiek. Torrent látta a vitorláikat a Kisnővérről, előtte pedig a Flintek az özvegyfokról. Narancs, zöld és rózsaszín vitorlák. Salladhor Saan. Hol van?

– A tengeren. – Salla ezóta már megkerülte az Ujjakat, és lefelé tart a Keskeny-tengeren, megmaradt hajóival visszatér a Lépőkövekhez. Útközben talán szerez még néhányat, ha találkozik készséges kereskedőkkel.
Egy kis kalózkodás, hogy ne legyen olyan unalmas az út.
– őfelsége délre küldte, hogy zaklassa a Lannistereket és szövetségeseiket – A hazugságot akkor találta ki, amikor az esőben Nővérfalva felé evezett. Előbb vagy utóbb elterjed a híre, hogy Salladhor Saan távozott Stannis Baratheon mellől, flotta nélkül hagyva a királyt, de az biztos, hogy ezt nem Tengerjáró Davos szájából fogják hallani.

Godric nagyúr megkavargatta a levesét.

– Az a vén kalóz kényszerített rá, hogy partra ússz?

– Csónakon jöttem, nagyuram.

Salla megvárta, amíg az Éji Lámpás fénye eltűnik a
Valyriai
bal oldala mögött, és csak azután tette ki. A barátság legalább eddig kitartott. A lysi örömmel magával vitte volna Davost délre, de a Hagymalovag visszautasította az ajánlatot. Stannisnek szüksége volt Wyman Manderlyre, és bízott Davosban, hogy megnyeri neki az északi urat. Közölte Sallával, hogy nem árulja el ezt a bizalmat

– Bah! – felelte a kalózherceg. – Meg fog ölni téged a bizalmával, barátom. Meg fog ölni.

– Még sosem láttam vendégül a Király Segítőjét – mondta Godric nagyúr. – Stannis fizetne érted váltságdíjat?

Fizetne? Stannis földet, címet és posztot adott Davosnak, de vajon fizetne jó aranyat, hogy megmentse az életét?
Nincs aranya, különben nem vesztette volna el Sallát.