Sárkányok tánca (21 page)

Sigorn térdelt le elsőként a király előtt Thenn új Magnarja apja fiatalabb, alacsonyabb mása volt – karcsú, kopaszodó férfi bronz lábszárvédőben és bronzlemezekkel kivarrt bőrpáncélban. Utána jött Zörgővért csontból és keményített bőrből készült csattogó páncéljában, óriásfejből kialakított sisakjában. A csontok alatt egy szánalmas emberroncs rejtőzött töredezett, barna fogakkal, enyhén sárgás szemmel.
Apró, rosszindulatú és alattomos féreg, legalább olyan ostoba, mint amennyire kegyetlen.
Jon egy pillanatig sem hitte, hogy betartja az esküjét. Vajon Val mit érezhetett, amikor látta, hogy letérdel és bocsánatot nyer?

Következtek a kisebb vezérek. Két klánvezér szarulábúak törzséből, fekete és csontkemény lábbal. Egy öreg bábaasszony, akit a Tejfolyó mentén mindenki tisztelt. Egy tíz és két éves, cingár kölyök, Varjúölő Alfyn fia. Halleck, Kutyafejű Harma testvére a malacaival. Mindegyik térdet hajtott a király előtt.

Túl hideg van ehhez a kutyakomédiához,
gondolta Jon.

– A szabad nép megveti a térdeplőket – figyelmeztette Stannist – Hagyd meg nekik a büszkeségüket, és sokkal jobban fognak szeretni.

Ám őfelsége nem hallgatott rá.

– A kardjaikra van szükségem, nem a csókjaikra! – felelte.

Miután letérdeltek, a vadak áthaladtak a fekete testvérek sorai közt a kapuhoz. Jon Lót, Selymet és még fél tucat katonát bízott meg, hogy fáklyával a kezükben átvezessék őket a Falon. Odaát forró hagymaleves várta őket, fekete kenyér és kolbász. Kapnak ruhát is: köpenyt, nadrágot, csizmát, zubbonyt, vastag bőrkesztyűt. Tiszta szalmaágyon alhatnak, és lobogó tüzek fogják távol tartani az éjszaka hidegét. A király gondosan ügyelt a részletekre, Óriásvész Tormund azonban előbb vagy utóbb újra megtámadja a Falat, és ha eljön ez az idő, Stannis új alattvalói vajon melyik oldalra álnak majd?
Adhatsz nekik földet és kegyelmet, de a szabad nép maga választja a királyát
,
és ők Mance-et választották, nem téged.

Bowen Marsh odaléptetett lovával Jon mellé.

– Soha nem hittem volna, hogy megérem ezt a napot. – Az intézők parancsnoka észrevehetően lefogyott, mióta fejsebet kapott a Koponyák Hídján. Az egyik fülének egy része odaveszett.
Már nem úgy néz
ki mint egy gránátalma,
gondolta Jon. – A Toroknál vért hullattunk, hogy megállítsuk a vadakat. Jó emberek haltak meg ott, barátok és testvérek. És mindez miért?

– A birodalom átkozni fog minket ezért – jegyezte meg csípősen Ser Alliser Thorne. – Westeros minden becsületes lakosa elfordítja a fejét és köp egyet az Éjjeli őrség említésekor.

Mit tudsz te a becsületről
?

– Csend legyen a sorban!

Ser Alliser Thorne sokkal óvatosabbá vált, mióta Janos nagyúr elvesztette a fejét, de a rosszindulat nem távozott belőle. Jon eljátszott a gondolattal, hogy neki adja a megbízatást, amit Slynt visszautasított, de maga mellett akarta tudni a férfit.
Mindig is ő volt a veszedelmesebb kettejük közül.
Inkább az Árnyéktorony egyik megtermett intézőjét bízta meg Szürkeles vezetésével.

Remélte, hogy az új helyőrségek érzékelhető változást hoznak.
Az őrség kivéreztetheti a szabad népet
,
de képtelenek leszünk örökre visszaverni őket.
Ezen az igazságon még az sem változtatott, hogy a tűznek adták Mance Raydert.
Még mindig túl kevesen vagyunk, és felderítők nélkül mintha megvakultunk volna. Ki kell küldenem az embereket, de ha megteszem
,
vajon visszatérnek-e?

A Falon átvezető alagút keskeny volt, és kanyargós, a vadak közül pedig sokan öregek, betegek vagy sebesültek, így a menet fájdalmas lassúsággal haladt. Mire az utolsó is térdet hajtott, bealkonyodott. A gödörben már alig égett a tűz, a király árnyéka a Falon korábbi méretének negyedére csökkent. Havas Jon látta a lélegzetét a levegőben.
Hideg van
,
és egyre hidegebb lesz. Sokáig elhúzódott ez a színjáték.

Kéttucatnyi fogoly őgyelgett még a pallóknál. Négy óriás is volt köztük, hatalmas, szőrös teremtmények ferde homlokkal, fatörzsnyi lábakkal és hatalmas, szétterülő lábfejjel. Méretük ellenére át tudtak volna menni a Fal alatt, de az egyik nem akarta hátrahagyni a mamutját, a többiek pedig nem akarták hátrahagyni őt. A többi visszamaradó mind ember volt Sokan meghaltak vagy haldokoltak, és rokonaik, barátaik még egy tál hagymalevesért sem voltak hajlandóak megválni tőlük.

Néhányan reszkettek, mások még a reszketéshez is túlságosan fásultak voltak, úgy hallgatták a király hangját.

– Szabadon elmehettek – közölte velük Stannis. – Mondjátok el a többieknek, mit láttatok! Mondjátok meg nekik, hogy láttátok az igazi királyt, és hogy szívesen fogadjuk őket is a birodalmamban, amíg megőrzik a békét. Ha nem, jobban teszik, ha menekülnek vagy elbújnak. Több támadást nem tűrök el a falam ellen!

–
Egy birodalom, egy isten, egy király!
– rikoltotta Melisandre úrnő.

A királynő emberei átvették a kiáltást, közben dárdájuk nyelével ütögették a pajzsukat.

–
Egy birodalom, egy isten, egy király! STANNIS! STANNIS! EGY BIRODALOM, EGY ISTEN, EGY KIRÁLY!

Jon látta, hogy Val nem csatlakozik a kórushoz, ahogy az Éjjeli őrség fekete testvérei sem. A hangzavar közepette a kint maradt vadak lassanként eltűntek az erdőben. Az óriások távoztak utolsóként, kettő a mamut hátán, kettő gyalog. Csak a halottak maradtak hátra. Jon figyelte, ahogy Stannis leereszkedik az emelvényről, az oldalán Melisandréval.
A király vörös árnyéka. Soha nem távozik mellőle hosszabb időre.
A díszőrség elrendeződött körülöttük – Ser Godry, Ser Clayton és tucatnyi másik lovag. A holdfény megcsillant páncéljukon, köpenyüket szél lobogtatta.

– Intéző uram – fordult Jon Bowen Marshhoz –, a kerítést aprítsátok fel tűzifának, a tetemeket pedig dobjátok a tűzbe.

– Ahogy parancsolod. – Marsh utasításokat vakkantott, és a sorból kiváló intézők máris megrohamozták a kerítést. Vezetőjük a homlokát ráncolva figyelte őket. – Ezek a vadak... szerinted tartani fogják a szavukat?

– Néhányan igen, de nem mind. Náluk is ugyanúgy vannak gyávák és gazfickók, gyenge akaratúak és ostobák, mint nálunk.

– Az eskünk... arra esküdtünk, hogy megvédjük a birodalmat...

– Ha a szabad nép letelepszik az Adomány területén, ők is a birodalom részét fogják képezni – mutatott rá Jon. – Kétségbeejtő időket élünk, és ez még rosszabbodni fog. A valódi ellenség arcát még nem is láttuk, azt a fehér, halott arcot a világító, kék szemmel. A szabad nép viszont ismeri őket. Stannisnek ebben igaza van, közös ügyet kell vállalnunk a vadakkal.

– Közös ügyet egy közös ellenség ellen, ezzel csak egyetérteni tudok – bólintott Bowen Marsh. – De ez nem jelenti, hogy át kellene engednünk a Falon több tízezer kiéhezett vadembert. Engedjük őket vissza a falvaikba, hadd harcoljanak ott a Másokkal, amíg mi lezárjuk a kaput. Nem lenne nehéz dolgunk, csak vizet kellene leönteni a gyilokréseken, a Fal elvégezné a többit. A hideg, a súly... egy hold-forduló alatt olyan lenne, mintha soha nem is létezett volna kapu. Az ellenségnek keresztül kellene fúrnia magát.

– Vagy átmásznia.

– Az valószínűtlen – ingatta a fejét Marsh. – Ezek nem martalócok, akik fosztogatni és feleséget szerezni jönnek. Tormunddal öregasszonyok vannak, gyerekek, juhok és kecskék, még mamutok is. Szüksége van egy
kapura
, amiből csak három maradt. Ha pedig felküldi a mászóit a Fal tetejére, nos... ellenük olyan könnyű védekezni, mint megszigonyozni egy vödörbe tett halat.

A halak soha nem másznak ki a vödörből és nem döfnek dárdát a gyomrodba.
Jon egy alkalommal már maga is megmászta a falat.

Marsh folytatta:

– Mance Rayder íjászai az összegyűjtött szárak alapján vagy tízezer nyílvesszőt kilőttek ránk. Ebből alig száz jutott el a Fal tetejéig, jórészt egy kegyes széllökésnek köszönhetően. Rózsaerdei Vörös Alyn volt az egyetlen halottunk odafent, és ő is a saját hibájából halt meg, nem a lábát megsebesítő nyílvessző miatt. Donal Noye a kapu védelmében veszett oda. Bátor tett volt, az biztos... de ha a kaput lezártuk volna, a mi vitéz kovácsunk még mindig élne. Akár száz, akár százezer ellenféllel állunk szemben, amíg mi vagyunk a Fal tetején, ők pedig alul, nem árthatnak nekünk.

Nem mond butaságot.
Mance Rayder serege úgy tört meg a Falon, akár a hullámok a sziklás tengerparton, miközben a védelem jórészt öregekből, zöldfülűekből és sebesültekből állt. Ennek ellenére Bowen javaslata szembement Jon minden ösztönével.

– Ha lezárjuk a kaput, nem tudunk kiküldeni felderítőket – mondta. – Gyakorlatilag megvakulunk.

– Mormont nagyúr utolsó felderítése az őrség állományának negyedébe került, uram. Meg kell őriznünk az erőnket. Minden egyes halál tovább gyengít minket, és már így is kevesen vagyunk. A nagybátyám azt mondta, mindig foglald el a magaslatot, és nyerd meg a csatát. A Falnál nincs magasabb állás, parancsnok.

– Stannis földet, élelmet és igazságot ígér minden vadnak, aki térdet hajt előtte. Soha nem fogja engedni, hogy lezárjuk a kaput.

Marsh tétovázott.

– Parancsnok, én nem szeretem a pletykákat, de az a hír járja, hogy túlságosan... barátságos vagy Stannis nagyúrral. Egyesek egyenesen azt állítják, hogy te... nos...

Lázadó vagyok, és köpönyegforgató
,
valamint fattyú és varg.
Janos Slynt már eltűnt, de a hazugságai itt maradtak.

– Tudom, mit mondanak. – Jon is hallotta a suttogásokat, és látta az elforduló arcokat, amikor átvágott az udvaron. – Mit várnak tőlem, egyszerre ragadjak kardot Stannis és a vadak ellen? Őfelségének háromszor annyi harcosa van, mint nekünk, ráadásul a vendégünk. A vendéglátás törvénye óvja. Ezenkívül az adósai vagyunk, neki és az embereinek.

– Stannis nagyúr segített, amikor segítségre volt szükségünk – ismerte el vonakodva Marsh –, de attól még lázadó, és az ügye bukásra van ítélve. Ugyanúgy, ahogy mi is, ha a Vastrón árulónak kiált ki minket. Gondoskodnunk kell róla, hogy ne a vesztes oldalon álljunk!

– Nem szándékozom egyik oldalra sem állni – felelte Jon –, viszont nem is vagyok olyan biztos ennek a háborúnak a végkimenetelében, mint te. Főleg nem így, hogy Tywin nagyúr meghalt. – Ha hinni lehetett a királyi úton felszivárgó szóbeszédnek, a Király Segítőjét saját törpe fía gyilkolta meg, miközben az árnyékszéken ült. Jon valamennyire ismerte Tyrion Lannistert.
Kezet fogott velem, és a barátjának nevezett.
Nehezen tudta elhinni, hogy a kis ember megölte a saját apját, viszont Tywin nagyúr halála biztosnak tűnt – A királyvári oroszlán csupán egy kölyök, a Vastrón pedig felnőtt embereket is képes miszlikbe szabdalni.

– Lehet, hogy csak egy kölyök, parancsnok, de... Robert királyt szerették, és a legtöbben továbbra is a fiának fogadják el Tomment. Stannis nagyurat minél többet látják, annál kevésbé kedvelik, Melisandre úrnőt pedig még kevésbé szeretik a tüzeivel és a komor, vörös istenével. Mindenki panaszkodik.

– Mormont parancsnok miatt is állandóan panaszkodtak. Egyszer azt mondta nekem, a férfiak szeretnek panaszkodni a feleségükre és az urukra. Akiknek nincs feleségük, kétszer annyit szidalmazzák az urukat. – Havas Jon a kerítésre pillantott. – Magadra hagylak titeket, végezzétek a munkátokat, Bowen. Gondoskodjatok róla, hogy minden holttest el legyen égetve. Köszönöm a tanácsot, ígérem, elgondolkodom azon, amit mondtál.

A gödör felett még mindig kavargott a füst és a hamu, amikor Jon visszaindult a kapuhoz. Ott leszállt, és átvezette lovát a Fal déli oldalára. Bánatos Edd fáklyával a kezében ment előtte. A lángok az alagút mennyezetét nyaldosták, minden lépésnél vízcseppek hullottak rájuk.

– Megkönnyebbülés volt nézni, ahogy lángol az a kürt – szólalt meg Edd. – Múlt éjjel azt álmodtam, hogy pisálok lefelé a Falról, és valakinek éppen akkor jutott eszébe megfújni. Nem mintha panaszkodni akarnék. Még mindig jobb volt, mint a régi álmom, amiben Kutyafejű Harma megetetett a disznóival.

– Harma halott – mondta Jon.

– De a disznók nem. Úgy néznek rám, ahogy Gyilkos nézett a sonkára. Ezzel nem azt mondom, hogy a vadak ártani akarnak nekünk. Persze igaz, felaprítottuk az isteneiket, és elégettük őket, viszont adtunk nekik hagymalevest. Mi egy isten egy jó hagymaleveshez képest? Én is meg tudnék enni egy tányérral.

Jon fekete ruhájába beivódott a füst és az égett hús szaga. Tudta, hogy ennie kellene, de igazából nem ennivalóra, hanem társaságra vágyott.
Egy kupa bor Aemon mesterrel, néhány halk szó Sammel, nevetés Pyppel, Grenn-nel és Varanggyal.
Aemon és Sam azonban elmentek, a többi barátja pedig...

– Ma este a többiekkel vacsorázom.

– Főtt marhahús lesz, répával. – Bánatos Edd mintha mindig tudta volna, mit főznek. – Viszont Hobb azt mondja, elfogyott a tormája. Mit ér a főtt hús torma nélkül?

Mivel a vadak felgyújtották a régi közös épületet, az Éjjeli őrség katonái a fegyverraktár alatti kőpincében étkeztek, egy hatalmas, boltozatos csarnokban, melyet kőpillérek osztottak részekre. A falak mentén boros- és söröshordók sorakoztak. Amikor Jon belépett, a lépcsőhöz legközelebb eső asztalnál négy építő kockázott, a tűz mellett pedig néhány felderítő beszélgetett a király embereivel.

A fiatalabbak egy másik asztalnál gyűltek össze, ahol Pyp éppen egy kése hegyére tűzött répával hadonászott.

– Az éj sötét, és tele van répával! – jelentette ki komor hangon. – Imádkozzunk hát vadhúsért, gyermekeim, némi hagymával és egy kis ízes pecsenyelével! – Barátai nevettek... Grenn, Varangy, Selyem, ott voltak mind.

Havas Jon nem csatlakozott az általános jókedvhez.

– Más ember imájából gúnyt űzni ostoba dolog, Pyp. És veszélyes is.

– Ha a vörös isten megsértődött, hadd sújtson le rám itt és most.

Elhalt a nevetés.

– A papnőn nevettünk – magyarázta Selyem, a jóképű, karcsú ifjú, aki egykor a testét bocsátotta áruba Óvárosban. – Csupán tréfálkoztunk egy cseppet.

– Neked is megvannak az isteneid, neki is. Hagyjátok őt békén.

– Ő nem hagyja létezni a mi isteneinket – vitatkozott Varangy. – Hamis isteneknek hívja a Hetet, parancsnok, és az ősi isteneket is. Te is láttad, arra kényszerítette a vadakat, hogy varsafát égessenek.

– Melisandre nem tartozik a parancsnokságom alá, ti viszont igen. Nem hagyom, hogy elmérgesedjen a viszony a király emberei és az enyémek között.