Sárkányok tánca (24 page)

– Ha van elég ételük és helyük. Viszont idelent megláncolva...

A Hatalmas Mesterek börtönnek használták a vermet. Elég nagy volt hozzá, hogy elférjen benne ötszáz ember... és bőven megfelelt két sárkánynak.
De vajon meddig még? Mi lesz, ha túl nagyra nőnek a veremhez? Lánggal és karommal esnek egymásnak? Vagy elgyengülnek, megereszkedik a bőrük és összemegy a szárnyuk? Kialszik a lángjuk a vég előtt?

Miféle anya hagyja a sötétben rothadni gyermekeit?

Ha visszanézek, végem,
gondolta Dany. De hogyan kerülhetné el, hogy visszanézzen?
Látnom kellett volna, mi fog történni
.
Vak voltam, vagy akarattal csukva tartottam a szemem
,
hogy nem láttam, mi lesz a hatalom ára?

Kiskorában Viserys elmondta neki az összes mesét. Imádott a sárkányokról beszélni. Dany tudta, hogyan esett el Harrenhal. Ismerte a
Tűz mezejét
és a
Sárkányok táncát.
Egyik őse, a harmadik Aegon végignézte, amint nagybátyja sárkánya felfalja a saját anyját. Ezenkívül számtalan dal szólt falvakról és királyságokról, melyek rettegésben éltek a sárkányok miatt, amíg egy bátor sárkányölő hős meg nem mentette őket. Astaporban a rabszolga-kereskedőnek elolvadt és kifolyt a szemgolyója. A yunkai úton, amikor Daario a lábához dobta Kopasz Sailor és Prendahl na Ghezn fejét, gyermekei lakomáztak belőlük. A sárkányok nem féltek az embertől. És amelyik sárkány elég nagy hozzá, hogy megegyen egy birkát, az egy gyerekkel is könnyedén elbánik.

Hazzeának hívták, négyéves volt.
Kivéve, ha az apja hazudott. Lehet, hogy hazudott.
Rajta kívül senki más nem látta a sárkányt. Egyedüli bizonyítéka néhány összeégett csont volt, de a megégett csontok önmagukban még semmit nem bizonyítottak. Lehet, hogy ő maga ölte meg a kislányt, azután elégette. Nem ő lett volna az első apa, aki megszabadul egy nem kívánt lánygyermektől, mondta a Tarfejű.
A Hárpia Fiainak műve is lehetett, hogy gyűlöletet szítsanak irántam a városlakókban.
Dany nagyon szerette volna ezt hinni... de ha így volt, Hazzea apja miért várt, amíg szinte teljesen kiürült a terem? Ha az lett volna a célja, hogy ellene hangolja a meereenieket, akkor adja elő a történetét, amikor még mindenki ott van és hallja.

A Tarfejű megpróbálta rávenni, hogy ítélje halálra a férfit.

– Legalább tépesd ki a nyelvét! Ennek az embernek a hazudozása mindannyiunkat elpusztíthat!

Ehelyett Dany megfizette a vérárat. Senki nem tudta megmondani neki, mennyit ér egy kislány élete, ezért egy birka százszorosában állapította meg.

– Ha tehetném, visszaadnám neked Hazzeát – mondta az apának –, de van, amihez még egy királynőnek sincs elég hatalma. Csontjait a Kegyek Templomában helyezzük örök nyugalomra, emlékére száz gyertya fog égni éjjel és nappal. Gyere vissza hozzám minden évben, a neve napján, és a többi gyermeked sosem fog szükséget szenvedni... de ez a történet soha nem hagyhatja el az ajkad.

– Az emberek kérdezősködni fognak – mondta a gyászoló apa. – Megkérdezik, hol van Hazzea, és hogyan halt meg.

– Kígyómarás áldozata lett – vágta rá Rezn
ak mo Reznak. – Elragadta egy emberevő farkas. Hirtelen betegség vitte el. Mondj nekik, amit akarsz, de a sárkányokról ne beszélj!

Viserion karmai a követ kaparászták, a vastag láncok hangosan csörögtek, ahogy a sárkány újra megpróbált eljutni úrnőjéhez. Amikor nem járt sikerrel, felüvöltött, hátravetette a fejét, és aranyszínű lángot fújt a mögötte lévő falra.
Mikor lesz ez a láng elég forró, hogy szétrepessze a követ és megolvassza a láncot?

Nem olyan régen a sárkány még a vállán lovagolt, farkát a karjára csavarva. Nem olyan régen még saját kezéből etette megsütött húsdarabokkal. Őt láncolták meg elsőként. Daenerys maga vezette a veremhez, és maga zárta be oda néhány ökörrel. Amint jóllakott, elnehezült, és álmában tették rá a láncokat.

Rhaegallal nehezebb dolguk volt. Talán a vastag kő- és téglafalak ellenére hallotta testvére tombolását. Végül rá kellett borítani egy nehéz vasláncokból készített hálót, amikor Dany teraszán sütkérezett, de olyan hevesen küzdött, hogy három napig tartott, mire le tudták vinni a verembe. Hat ember szenvedett égési sérüléseket.

Drogon pedig...

A repülő árny,
így nevezte a gyászoló apa. Ő volt a legnagyobb a három közül, a legvadabb, a legádázabb, éjfekete pikkelyeivel és zsarátnokként izzó szemével.

Drogon messzire járt vadászni, de amikor otthon tartózkodott, szeretett a Nagy Piramis csúcsán sütkérezni, ahol egykor Meereen hárpiája állt. Háromszor próbálták ott befogni, és háromszor vallottak kudarcot. Legbátrabb emberei közül kéttucatnyian tették ki magukat a veszélynek. Szinte mindegyikük megégett, négyen meg is haltak. Utoljára a harmadik kísérlet napjának alkonyán látta Drogont A fekete sárkány a Skahazadhan fölött repült észak felé, a Dothraki-tenger füves pusztaságának irányába. Azóta sem tért vissza.

Sárkányok anyja,
gondolta Daenerys.
Szörnyetegek anyja. Mit szabadítottam a világra? Királynő vagyok, de a trónom égett csontokból épült, és futóhomokon áll.
Sárkányok nélkül hogyan reménykedhet benne, hogy megtartja Meereent, Westeros visszaszerzéséről nem is beszélve?
A sárkány vére vagyok,
gondolta.
Ha ők szörnyetegek, én is az vagyok.

Bűzös

A
patkány felsikoltott, amikor beleharapott, hevesen rúgkapált a kezében, megszállott módjára próbált szabadulni. A hasa volt a legpuhább része. Felszakította az édes húst, a meleg vér végigfolyt az ajkán. Olyan finom volt, hogy könnyek szöktek a szemébe. Gyomra megkordult, lenyelte a falatot. A harmadik harapásnál a patkány már nem mozgott, ő pedig szinte elégedettséget érzett.

Aztán meghallotta a hangokat börtöne ajtajának túloldaláról.

Mozdulatlanná dermedt, még rágni is félt. Szája tele volt vérrel, hússal és szőrrel, de sem lenyelni, sem kiköpni nem merte. Rettegve, kővé váltan hallgatta a csizmák csosszanását és a vaskulcs zörgését.
Ne!
– gondolta –
Ne, könyörgöm, istenek, ne most, ne most!
Olyan sokáig tartott megfogni a patkányt.
Ha így meglátnak, elveszik tőlem, aztán elmondják Ramsay nagyúrnak, és bántani fog!

Tudta, hogy el kellene rejtenie a patkányt, de
annyira
éhes volt. Két vagy talán három napja nem evett, idelent a sötétben nehéz lett volna megmondani. Bár karja és lába pálcikavékonyságú volt, hasa felpuffadt és üresen kongott, ráadásul úgy fájt, hogy aludni sem tudott tőle. Amikor lehunyta a szemét, azonnal maga előtt látta Hornwood úrnőt. Az esküvőjük után Ramsay nagyúr bezáratta az egyik toronyba, és halálra éheztette. Az asszony végül már a saját ujjait ette.

Lekuporodott cellája sarkába, és az álla alá szorította zsákmányát. Szája sarkából vér csorgott, ahogy fogai maradványaival a patkányt csipegette – próbált annyi meleg húst magába gyűrni, amennyit csak tud, mielőtt kinyílik a cella ajtaja. Harapott és nyelt, az apró csontok beleálltak az ínyébe, a fogai helyén tátongó lyukakba, úgy kellett kipiszkálnia őket. Fájt a rágás, de olyan éhes volt, hogy nem tudta abbahagyni.

A hangok egyre közeledtek.
Istenek, csak ne értem jöjjenek!
– fo

hászkodott, miközben letépte a patkány egyik lábát Már nagyon régóta nem jött érte senki. Voltak más cellák, más foglyok is. Időnként még a vastag kőfalakon át is hallotta őket sikoltozni.
Mindig a nők sikoltoznak a leghangosabban.
Mohón habzsolta a nyers húst, és próbálta kiköpni a lábcsontot, de az csak kibukott az ajkán, és beleragadt a szakállába.
Menjetek tovább
, imádkozott,
menjetek tovább, kérlek, könyörgöm!

Ám a léptek éppen akkor hallgattak el, amikor a leghangosabbak voltak, és a kulcsok az ajtó előtt csörrentek meg. A patkány kiesett az ujjai közül, véres kezét a nadrágjába törölte.

– Ne! – motyogta. –
Neeeee!
– Sarka megcsúszott a szalmán, ahogy megpróbált még beljebb furakodni a sarokba, beleolvadni a hideg, nyirkos kőfalba.

Az elforduló zár kattanása a legfélelmetesebb hang volt mind közül. Amikor a fény teljes erejével az arcába csapott, éles sikolyt hallatott. El kellett takarnia a szemét a kezével. Ki is kaparta volna, ha meri, olyan fájdalmasan lüktetett a feje.

– Vigyétek innen, dugjátok el, könyörgöm, ó könyörgöm!

– Ez nem ő – mondta egy fiúhang. – Nézz csak rá. Rossz cellába jöttünk.

– Bal oldalon az utolsó cella – felelte egy másik fiú. – Ez az utolsó cella a bal oldalon, nem?

– Aha. – Rövid szünet. – Mit mond?

– Szerintem nem szereti a fényt.

– Te szeretnéd, ha
így
néznél ki? – A fiú harákolt és kiköpött. – És micsoda szaga van! Felfordul a gyomrom.

– Patkányokat eszik, nézd! – mondta a második fiú.

– Valóban! – Nevetés. – Mókás.

Kénytelen vagyok.
A patkányok alvás közben harapdálták, az ujjait rágták a kezén és a lábán, még az arcát sem kímélték, így amikor sikerült elkapnia az egyiket, nem habozott. Egyél, vagy téged esznek meg, ezek voltak a választási lehetőségek.

– Megtettem – motyogta –, megtettem, megtettem! Megtettem, mert ő is evett engem, könyörgöm...

A fiúk közelebb húzódtak, a szalma lágyan roppant a talpuk alatt.

– Beszélj! – mondta az egyik, ö volt a kisebbik kettejük közül, vékony kölyök. – Emlékszel, ki vagy?

A félelem felbugyogott belülről, hangosan nyögött.

– Beszélj! Mondd meg a neved!

A nevem.
Az üvöltés megakadt a torkában. Megtanították a nevére, megtanították,
megtanították,
de oly rég volt, hogy már elfelejtette.
Ha rosszat mondok, levágja még egy ujjamat, vagy még annál is szörnyűbbet tesz, biztosan... biztosan...
Nem gondolkodhat rajta, nem gondolkodhat! Lüktetett a feje.

– Kérem! – nyöszörögte erőtlen, vékony hangon. Úgy hangzott, mintha százéves lett volna. Talán annyi is volt.
Mióta vagyok itt?
– Menjetek! – motyogta törött fogai és törött ujjai közül. Szemét összezárva tartotta az ijesztő, éles fény miatt. – Könyörgöm... tiétek lehet a patkány, csak ne bántsatok...

–
Bűzös
– mondta a nagyobbik fiú. – A neved Bűzös, emlékszel? – Ő tartotta a fáklyát, a kisebbiknél volt a kulcskarika.

Bűzös? Könnyek csorogtak az arcán.

– Emlékszem. Emlékszem! – Szája kinyílt és becsukódott. –
A nevem Bűzös. Rímel arra, hogy űzött.
– A sötétben nem volt szüksége névre, így könnyen elfelejtette.
Bűzös, Bűzös, a nevem Bűzös.
Nem ezzel a névvel született. Egy másik életben valaki más volt, de itt és most Bűzösnek hívták. Már emlékezett.

Emlékezett a fiúkra is. Ugyanolyan báránybőr zekét viseltek, ezüstszürkét kék szegéllyel. Mindketten apródok voltak, mindketten nyolcévesek, és mindketten Walder Freyek.
Nagy Walder és Kis Walder, igen.
Csak a nagyobb volt Kis, és a kicsi volt a Nagy, amin a fiúk jól szórakoztak, és állandóan összezavartak vele mindenkit.

– Ismerlek titeket! – suttogta kirepedezett ajkával. – Tudom a neveteket!

– Velünk kell jönnöd – mondta Kis Walder.

– Az uraságnak szüksége van rád – tette hozzá Nagy Walder.

A félelem késként hatolt belé.
Ezek csak gyerekek,
gondolta.
Két nyolcéves fiú.
Két nyolcévessel még elbánna, ebben biztos volt. Még ilyen legyengült állapotban is elvehetné tőlük a fáklyát, a kulcsot, a Kis Walder övébe tűzött tőrt, és elszökhetne.
Nem. Nem, ez túl könnyű. Csapda! Ha menekülni próbálok, levágja még egy ujjamat, kiveri még néhány fogamat.

Korábban már megpróbálta. Mintha évekkel ezelőtt lett volna, amikor még volt némi ereje, magabiztossága. Akkor Kyránál voltak a kulcsok. A lány azt mondta, ellopta őket, és ismer egy hátsó kaput, amit sosem őriznek.

– Vigyél vissza Deresbe, uram! – könyörgött neki sápadtan és remegve. – Nem ismerem az utat, nem tudok egyedül megszökni! Gyere velem, kérlek!

Megtette. A börtönőr részegen feküdt egy bortócsában, nadrágja a bokájáig lehúzva. A tömlöc ajtaja nyitva állt, a kaput valóban nem őrizték. Megvárták, hogy a hold egy felhő mögé bújjon, aztán kisurrantak a várból, és átgázoltak a Könnyező Vízen, esetlenül bukdácsolva a kövek között, félig megfagyva a jeges vízben. A másik oldalon megcsókolta a lányt.

– Megmentettél minket! – mondta.
Ostoba
,
ostoba!

Az egész csapda volt, átverés, játék. Ramsay nagyúr imádta a vadászatot, főleg kétlábú vadakra. Egész éjjel rohantak a sötét erdőben, de ahogy feljött a nap, a távolban kürtszó harsaiét, és meghallották a kopók csaholását.

– Szét kell válnunk! – mondta Kyrának, amikor a kutyák közelebb értek. – Mindkettőnket nem tudnak követni!

A lány azonban szinte őrjöngött a félelemtől, és nem volt hajlandó tágítani mellőle, hiába esküdözött neki, hogy sereget állít fel a vas szülötteiből, és visszajön érte, ha esetleg őt kapnák el.

Egy órán belül elfogták őket. Az egyik kutya a földre döntötte, a másik pedig a hegyoldalon felfelé kapaszkodó Kyra lábába harapott. A többi ugatva és vicsorogva vette körül őket, és ha mozdulni mertek, rögtön odakaptak, amíg Havas Ramsay oda nem ért a vadászaival. Akkor még fattyú volt, nem igazi Bolton.

– Hát itt vagytok – mosolygott le rájuk a nyeregből. – Megbántottatok vele, hogy csak így elkószáltatok. Ilyen hamar ráuntatok vendégszeretetemre?

Kyra felkapott egy követ, és a fejéhez vágta. Jó egy lábbal elhibázta, Ramsay pedig csak mosolygott.

– Ezért meg kell, hogy büntesselek.

Bűzös emlékezett Kyra kétségbeesett, ijedt tekintetére. A lány még soha nem látszott olyan fiatalnak, mint abban a pillanatban – félig még csak gyermek volt, de semmit nem tehetett érte.
Ő hozta ránk őket,
gondolta.
Ha kettéválunk
,
ahogy javasoltam, egyikünk megszökhetett volna.

Az emléktől a légzése is elnehezült. Bűzös könnyes szemmel fordult el a fáklya fényétől.
Ezúttal mit akar tőlem?
– kérdezte magától csüggedten. –
Miért nem hagy békén
?
Nem csináltam semmi rosszat,
most nem, miért nem hagy egyedül a sötétben
? Volt egy patkánya, egy kövér példány, meleg és eleven...

– Megmosdassuk? – kérdezte Kis Walder.

– Urunk büdösen szereti – felelte Nagy Walder. – Ezért nevezte el Bűzösnek.

Bűzös. A nevem Bűzös, rímel arra, hogy büdös.
Ezt nem volt szabad elfelejtenie.
Szolgálj és engedelmeskedj, emlékezz, ki vagy, és nem esik bántódásod. Ő ígérte meg, a nagyúr ígérte!

Még ha ellen is akart volna állni, nem volt hozzá elég ereje. Kikorbácsolták, kiéheztették, kinyúzták belőle. Amikor Kis Walder felhúzta a földről, Nagy Walder pedig meglengette a fáklyát, hogy kiterelje a cellából, engedelmesen indult, akár egy kutya. Ha lett volna farka, biztosan behúzza a lába közé.

Ha lett volna farkam, a Fattyú már biztosan levágta volna.
A gonosz, veszélyes gondolat kéretlenül érkezett. Az uraság többé már nem fattyú.
Bolton, nem Havas.
A vastrón kölyökkirálya érvényesítette Ramsay nagyúr igényét, és felruházta a joggal, hogy viselje atyja nevét. A Havas név mindig emlékeztette őt fattyú létére, amitől őrjöngeni kezdett Bűzös erre jól emlékezett. És a neve, a nevére is ugyanilyen jól kell emlékeznie. Egy fél szívverésnyi időre nem jutott eszébe, és ettől úgy megrémült, hogy elvétette a lépést a meredek lépcsőn. Elesett, elszakadt a nadrágja, és a vére is kiserkent. Kis Waldernek meg kellett lengetnie felé a fáklyát, hogy felálljon, és újra elinduljon.

Az udvaron már éjszaka telepedett Rémvárra, és a telihold az erőd keleti fala fölé emelkedett. Sápadt fénye hegyes fogsorként rajzolta a fagyos földre a magas, háromszög alakú merlonok árnyékát. A levegő hideg volt nedves, félig elfeledett szagokkal teli.
A világ,
mondta magában Bűzös,
ilyen illata van a világnak.
Nem tudta, mennyi időt töltött odalent a börtönben, de legalább fél év lehetett.
Vagy még több. Mi van
,
ha öt év, tíz vagy húsz volt? Tudnám egyáltalán
?
Mi van, ha megőrültem a bezártságban, és eltelt a fél életem
? Nem, ez ostobaság. Olyan hosszú idő nem lehetett. A fiúk még mindig fiúk. Tíz év alatt felnőtt férfi lett volna belőlük. Ezt nem szabad elfelejtenie.
Nem hagyhatom, hogy az őrületbe hajszoljon. Levághatja az összes ujjamat a kezemről és a lábamról, kinyomhatja a szemem és lecsaphatja a fülem, de a józan eszemet nem veheti el, ha nem hagyom!

Kis Walder ment elöl a fáklyával a kezében. Bűzös engedelmesen követte, a sarkában Nagy Walderrel. A kutyák a kennelben megugatták őket. Szél kavargott az udvaron, áthatolt ruházatának vékony, rongyos szövetén, és egész testében me
gborzongatta. Az éjszakai levegő hűvös volt, és nyirkos, de hónak nyomát sem látta, pedig a tél már a nyakukon lehetett. Bűzös elgondolkodott, vajon élni fog-e még, mire megérkezik a hó.
Hány ujjam lesz addigra
? Amikor felemelte a kezét, döbbenten látta, mennyire fehér és vézna.
Csont és bőr,
gondolta.
Egy öregember keze.
Lehet, hogy tévedett a fiúkkal kapcsolatban? Mi van, ha nem is Kis és Nagy Walder az, hanem az általa ismert fiúk
gyermekei
?

A nagycsarnokban félhomály és füst fogadta. Jobbra és balra is fáklyák égtek sorokban, mindegyiket a falból előmeredő emberi csontkezek tartották. Magasan fent füsttől fekete szarufák támasztották meg a tetőszerkezetet, a boltíves mennyezet árnyékba veszett. A levegőben bor, sör és sült hús szaga terjengett. Bűzös gyomra hangosan megkordult, szájában összefutott a nyál.

Kis Walder végiglökdöste a hosszú asztalok mellett, ahol a helyőrség katonái étkeztek. Érezte magán a tekinteteket. A legjobb helyeket az emelvény közelében Ramsay kedvencei, a Fattyú Fiai foglalták el. Csontos Ben, az öregember, aki a nagyúr szeretett vadászkopóit gondozta. A szőke hajú, kisfiús kinézetű Damon, vagy más néven „Táncolj” Damon. Morgó, aki elvesztette a nyelvét, mert meggondolatlanul beszélt Roose nagyúr jelenlétében. Savanyú Alyn. Nyúzó. Sárga Dick. Valamivel lejjebb, de még az asztalfő közelében foglaltak helyet azok, akiket Bűzös látásból ismert, ha névről nem is: felesküdött kardok és őrmesterek, katonák, börtönőrök és kínzómesterek. De voltak ismeretlen arcok is, akiket még sosem látott. Néhányan elhúzták az orrukat, amikor a közelükbe ért, mások nevettek.
Vendégek
gondolta Bűzös.
A nagyúr barátai, engem pedig azért hoztak elő, hogy szórakoztassam őket.
Megborzongott a félelemtől.